Népszava, 1961. február (89. évfolyam, 27–50. szám)

1961-02-14 / 38. szám

A Győr megyei mérföldes csizma Egy megye fényképe van birtokomban. Olyan kép ez, amely nem különleges optikájú géppel készült, nem is sötétkamrában hívták elő, hanem az élet produkálta és fejlődésében mutatja meg, hogyan dolgozott Győr megye 242 termelőszövetkezete tavaly. A nyolc- és a százholdak különbsége Az 1960-as esztendő nagyon sok vonatkozásban rendszerezte a Győr megyei szövetkezetek életét. Általában 30—31 forintos munkaegységrészesedést osztottak a szövetkezetek és azonfelül 13 millió forintot fizettek ki prémiumként. A soproni járás termelőszövetkezetei tavaly 27 forint 64 filléres munkaegységet osztottak átlagosan, idén már 32 forint 70 fillért, Mosonmagyaróváron pedig a tavalyi 40,74 forint helyett 42,97 forint jutott. Ezeket az eredményeket jól szervezett, megalapozott munkával érték el. Csupán egy szövetkezet volt a megyében — a tavalyi 62-vel szemben —, amely veszteséggel zárta az esztendőt. Általában jobban gazdálkodnak, mint tavaly és különösen jobban, mint azt megelőzően. A szövetkezetek élére nagy szaktudású gazdák kerültek, akik megismerték, megtanulták a nagyüzemi gazdálkodást és vezetést. Az egyik középparasztból lett elnök maga mesélte el, hogy hosszú idő kellett ahhoz, míg mindennapi munkájában érvényesíteni tudta a nagyüzemi szemléletet. »Régen — mondta — nyolc hold földemből 900 vagy 1200 négyszögölön termeltem cukorrépát. Ha a kapálást vagy az egyelést néhány nappal később végeztem, nem sok kár ért. De most, a nagyüzemben, százholdakon, ha késik a kapálás — s ez szervezés dolga —, a kár már ezrekre rúghat, és mindannyiunkat érint. Megfordítva is érvényes a szabály, mert az időben végzett munka és a szövetkezetben rendelkezésre álló gépi felszerelések és a műtrágya alkalmazása hihetetlen mértékben növeli a hozamokat. Több árut adtak, mint bármikor Az átgondolt vezetés és a jól szervezett munka eredménye, hogy 1960-ban sokkal több árut termeltek Győr megyében, mint bármikor. Kenyérgabonából 701, kukoricából 241 vagonnal adtak többet, mint 1959-ben. Burgonyatermelésük megsokszorozódott: 1959- ben 380 vagonnal juttattak a városnak, 1960-ban pedig 1970-nel. Zöldségtermelésük a háztájiak nélkül 1167-ről 1946 vagonra növekedett. 1959-ben 13170 hízott sertést adtak át az államnak, 1960-ban pedig 45 156-ot. Szarvasmarhából is csaknem dupláját szállították és különösen nagy volt a fejlődés a baromfinevelésben. 1959-ben 638 mázsányi baromfit — rántani való csirkét, pecsenyekacsát és pulykát neveltek, tavaly pedig már 3000 mázsát. A tejhozam is növekedett, 21 millió 795 000 liter tejet adtak az ország ellátására. Gondot okoz még a tojástermelés, és az időjárási viszonyok miatt kevesebb volt a bortermés is, mint ahogy számították. Az eredmények szinte mindenütt a szocialista nagyüzemi gazdálkodás nyújtotta lehetőségek jó felhasználásáról tanúskodnak. Gépekkel, műtrágyával, nemesített vetőmaggal dolgoznak. A gabona termésátlagai évről évre emelkednek, kukoricából a tervezett 16 helyett átlagosan 18,5 mázsát takarítottak be a termelőszövetkezetek holdanként. A burgonya termésátlaga is nyolc mázsával haladta meg holdanként a tervet. Mindez bizonyítja, hogy élnek a lehetőségekkel. Ebben a megyében korábban 12 000 tehenet jármoltak, s az ilyen szántás csak a talaj felszínének karcolása, nem pedig talajművelés. Ez már a múlt. Jelenleg a Győr megyei szövetkezeteknek 400 erőgépük van, a gépállomásokon pedig 14 000 traktoregység és rengetegféle munkagép áll rendelkezésükre. A rábapatonaiak négymilliója A közösség érdekét helyezték előtérbe az építkezéseknél is. Saját erőből hetvenmillió forint értékű épületet húztak fel és általában sokat fordítanak a beruházásra. A soproni járásban a szövetkezeti vagyon egy év alatt megháromszorozódott, a csornaiban kétszeresére növekedett. Az árutermelést segíti elő az is, hogy a tagság emeli a termelésre tartalékolt készleteket. A rábapatonai Új Élet Termelőszövetkezetben például 1959-ben 2 138 000 forintot tartalékoltak a gazdálkodásra, 1960-ban több mint négymilliót. Ezen az öszszegen belül is a legkedvezőbben a takarmányalap alakul. Sokkal több szénát, kukoricát, árpát és zabot biztosítanak a közös állatállomány részére, mint a gazdálkodás első éveiben. Arról tanúskodik ez, hogy komolyan törekednek az állatállomány fejlesztésére, az árutermelésre, az ország igényeinek kielégítésére. Szakszerűen, lelkesedéssel, odaadással végzik a közös munkát. A munkafegyelem megszilárdult, erről beszéltek Kisbabóton, Horvátkimlén, Lebenyben is. A tagság megszerette a közös gazdálkodást és a hibákon is közösen akar segíteni. A csapodi átalakulás A csapodi Béke Termelőszövetkezet tagsága — a megye egyetlen rossz eredménnyel zárt szövetkezete — megtárgyalta, mit tehet a hibák megszüntetéséért. Olyan rossz, kavicsos, kőpadkás itt a talaj, hogy sohasem termett meg annyi gabona, hogy elegendő lett volna a község lakóinak. Idegenbe jártak dolgozni, most viszont otthon akarják előteremteni a megélhetéshez szükséges kenyeret, jövedelmet. Meg is találták a módját, méghozzá egy tudományos szakbrigád segítségével. Megállapították, hogy a község talaja gyümölcstermelésre alkalmas, és a szántóföld egy része jó lesz juhlegelőnek. Ezért a szövetkezet már az idén megkezdi a gyümölcsös telepítését és a juhtenyészet kialakítását. A csapodi átalakulás s a természet fölötti okos, célszerű uralkodás jó példa lesz a környék hasonló viszonyok között gazdálkodó szövetkezetei számára is. Alig két éve, hogy csaknem minden Győr megyei falu határába kikerült a hagyományos tábla: »Termelőszövetkezeti község«. S a kép, amit a szövetkezetek gazdálkodása tár elénk, mérföldes csizmában mutatja a megye parasztságát, amint óriási léptekkel haladnak a többtermelés, a jobb áruellátás, a jómódú, művelt paraszti élet útján. Lendvai Vera 1961. február 14 Sólyom László: Koma Jóska inkognitója A Nemzeti Színházban az »Irkucki történet« egyetlen hosszú szünetében találkoztam Koma Jóskával. A rossznál is gyatrább arcmemóriám, amely a tegnapi jó barátot se tudja sokszor »hova tenni«, rögtön fölismerte őt. Pedig több mint húsz éve, hogy utoljára láttam és akkor is a két hónap alatt, ha tízszer bórukkoltunk együtt az újpesti bőrgyárban. Ő a csereseknél volt napszámos, én a lakatosoknál inas. Jóska akkora toronyember, amilyen Toldi Miklós óta nem sok taposta a magyar földet. Bika erejét tekintve is hasonlatos volt a költő megénekelte hőshöz. Meg a szelídsége is. De az ábrándjai, a vágyai mások voltak, egészen mások. Erről vallott nekem egy szusszanásnyi cigarettaszünetben a nagy Triumph-hordó mögött. Az a tekintete sugárzott rám most a tömeg fölé magasodó arcáról.* Az a hordó akkora volt, hogy bajosan fért volna el a »legbékebelibb« nagy szobában is. És forgott. Vízszintes helyzetben a derékvastagságú tengelyein, s a cserjében ázó bőrökkel a hasában. A fenekére szerelt koszorú-fogaskerék által lépegetett körbe lassan, komótosan. Ameddig bírták az öntöttvas fogak. De hogy a háború már a nyakunkon volt, a gyáros (Géza úr) inkább adott a katonai parancsnoknak száz pengőt, minthogy felújításra költsön ezret. Foltoztuk, javítottuk az ócska holmit. Akkor is a foghíjas negyedrész koszorút szereltük le Jóskával. Hosszított kulcscsal, vágóval, kalapáccsal már leszedtük a rározsdásodott anyákat a colos csavarokról. Az emeléshez gyűjtöttük az erőt. — Tudod, Gyurikám, menynyi pénzt rakok félre én hetenként? — hunyorított rám gyerekes huncutul a cigaretta füstjéből Koma Jóska. — Tessék? — bámultam rá meglepetten a váratlan kérdés miatt. — Nyolc pengőt! — vágta föl büszkén a nagy fejét. — Úgy ám! Nyolcat! — Tizenhatból nyolcat? — Muszáj! — nézett rám és megkeményedtek az arcvonásai. — Mert nekem föld kell! Érted? Én paraszt vagyok. Az! Paraszt. De nem akármilyen paraszt... — és újra hunyorított —, hanem szőlőértő, tudod, olyan, aki tudja a csínjátbmnját. Mert nem úgy van az, ahogy ti gondoljátok itt a városban, hogy elültetjük, megkapáljuk, aztán kész. Hohó! Ezeregy titka van annak! Engem megtanított rá a grófék vincellére. De beszerezni már nem tudott magához, meg én — őszintén szólva — nem is akartam. Nem én, a más szolgája ... — és fölvetette a fejét. Dacos kölyöktekintete kéken csillogott a sárga fényű műhelyben. — Itt is csak addig maradok, amíg együtt a nyolcszáz pengő. Annyiért megkapom odahaza azt a kis erdős domboldalt. Aztán, ha az meglesz, nekiállok, s evvel az én két erős karommal úgy kihajigálom gyökerestül a rohadt tönköket... — Mit lógnak itt maguk? He? Úgy kihajítom magukat, hogy a lábuk se éri a földet! — harsant ránk a váratlanul ott termett Géza úr. Jóska fölállt, maga elé ejtette fejét és hang nélkül tűrte a kis mitugrász ember otromba szitkozódását. Aztán két lépéssel ott volt a hordónál, egyetlen rántással lekapta a majd mázsás koszorúdarabot, ügyesen alátette vállát és a meglepetten tátogó góré mellett kisétált vele az udvarra. Ott avval az ő két erős karjával óvatosan lefektette a földre.* És most a két erős karja közül csak az egyik van meg. A bal.. Avval szorítja a jobbomat. A másik? — Odamaradt a Donnál — válaszolja kérdő tekintetemre, s a régen belenyugodott ember mosolyával. — De hiába volt hősi áldozatom, csak nem sikerült megmentenem Horthy Mikit. — De azért megvagy, látom, egész urasan — fordítom másra a szót. — Hát annyiban urasan, hogy nyaralok a Szabadsághegyen. — Nem Pesten élsz? — Nem én! Odahaza vagyok. Téeszben. — A feleséged? — kérdezem a mellette levő asszonyra, aki kicsit elfelejtve topog Jóska körül. — Hű, látod, mekkora paraszt vagyok! — kap a fejéhez. — El is felejtettelek bemutatni. — ... izé ... együtt üdülünk. Csak itt kerültünk össze és... Tudod, én még legény volnék... Jóska közben sürgősen elhúzódott a lánytól, aki pirulva nyújtott kezet nekem. Én pedig, hogy barátom zavarán segítsek, tovább faggattam. — És ott mit csinálsz? A téeszben? — Háát a gyümölcsösben vagyok olyan... hogy ismondjam... olyan ... tedd ide, tedd oda. — És a kereset? — Megélek. Annyit megkeresek, amennyi egynek elég. Talán még kettőnek is futná, habár ... Akkor már nem telne ilyesmire! — mutat végig szép sötét ruháján. Másodszor csöngettek a színházban. Hosszan, türelmetlenül. Sietve fölírtam Jóskának a telefonomat és a lelkére kötöttem, hogy hívjon föl, mielőtt hazamegy. * Másnap korán reggel csöngött a telefon. Még a délelőtt találkoztunk. De nem ám akárhol! A Belvárosiban. Jóska határozta meg a helyet. A rendelést is ő adta a pincérnek: »Egy üveg tokajit. De aszút!« — Megörültél? — támadtam rá barátilag. — Délelőtt tokaji aszút? — A találkozásunk örömére! — nevetett. — A vendégem vagy. — Tudod, mibe kerül? — Van miből! — vágta föl a fejét büszkén, a régi hunyorítással. — Mert tudd meg, hogy vagyonos ember vagyok. De az ám! Vagyonos! — és értetlen tekintetemre magyarázva folytatta: — Ötven hold gyümölcsösnek parancsolok én. Úgy nézz rám! De milyen gyümölcsösnek! Megboldogult Micsurin apánk is gratulálna az én almáimhoz. Hát még a körtéhez! — De akkor miért mondtad tegnap, hogy csak éppenhogy vagy? — Mert... szóval, mert inkognitóban vagyok itt az üdülőben. — Inkognitóban? — Játom rá a szájam. — Egészség! — emeli magasra az elénk töltött bort, s miután hozzáértően kortyolt egyet, hozzátette: — Hiába, ilyet a mi dombjaink nem tudnak. De körtét, meg... — Magyarázd már meg ezt az »inkognitót« — vágok közbe kíváncsian. — Hát a lány miatt. No! — Nem értem. — Ej, no! Tudod, én is olyan vagyok, mint a tegnapi darabban a bátyó. Nekem sincs szerencsém a lányoknál. Jobban mondva, nem volt. Meg időm sem volt törődni velük és... És most, hogy észrevettem, nagyon szaladnak az évek, és ugye, kell az embernek valaki, aki... Érted? Egészség! — és emeli az újra töltött talpas poharat. — Értem. De minek ahhoz az inkognito? — Hát, tudod, az úgy volt, amikor megszagolták a faluban, hogy nősülni akarok, úgy körüldongtak a lányok, hogy... Lehet persze, volt köztük olyan is, aki igaz szívvel szeretett, nem mondom. Például a Beke Sára, arról nem föltételezem, hogy a pénzem miatt... De mégis... — és maga elé néz, aztán fél oldalt fordított fejjel az üres kabátujjára bök. — A félkarú ember az mégiscsak félkarú. A tegnapi darabban♦ a főbrigádvezetőnek ép karja* volt és mégse volt önbizalma —a nőügyben. Hiába, no! Vagyunk ilyen emberek. — Értelek, Jóska. Úgy csinálsz, mint a mesebeli királykisasszony. — Nem mondom — mosolyog a bajusza alatt —■, az adta az ötletet. — És a lány, akivel tegnapi voltál ? ♦ — .Hogy tetszik? — Külsőre csinos és olyan... Hozzád való... — És értelmes, tanult lány és... és ami a legfőbb, úgy* látszik, kedvel. Tudod, mindig* csak velem van, pedig én nem fizetek neki nemhogy színházjegyet, de még a fogaskerekűt sem. No, egészség! Fenékig hörpinti a poharát. Aztán elégedetten hátra dől a székén s mosolyog kölyökösen, mint jól sikerült csíny után a gyerek. NÉPSZAVA ffTüzet kéne rakni...4' V VALAMI NAGY-NAGY TÜZET KÉNE RAKNI, HOGY MELEGEDNÉNEK AZ EMBEREK...«— József Attila szavai ezek. S tüzet kell rakni ma is, hatalmasan lángolót, hogy átjárja a szívét, lelkét fiatal barátomnak, ki a műhelyfőnök dicsérő szavára nem tudott mást válaszolni: — Mit adnak érte a Közértben? Melengető tűz kell a külkereskedelmi vállalat igazgatójának, aki immár második éve fáradozik nagy mennyiségű értékes nyersanyag ésszerű felhasználásának kiharcolásán. Pedig jól tudja, hogy ha értéken alul kótyavetyélné, az ipar tartózkodása azonnal megszűnnék külföldön és belföldön egyaránt. S az olcsó siker hozná mindazt, aminek hiánya hosszú hónapokon, éveken át keseríti, dermeszti szívét, lelkét, a tervteljesítést, elismerést, prémiumot. Még állja a harcot. Még nem enged a rosszul értelmezett anyagi érdekeltség parancsának. De jól láttam, lanyhul az ár ellen feszülő akarata. Persze, ne legyünk szentimentálisak, érzelgősek. Mindannyian a »piacról élünk«. S sokan gondolják, hogy a legszebb dicsérő, elismerő hang mégis csak a készpénz zizegése, a forintok csengése. De a cinikus, számító anyagiasság mégsem jó útitárs. AZ EGYSZERŰ IGAZSÁGRÓL VAN SZÓ. •7V Amelyről ritkán beszélünk, mert a mindennapok sodrában gyakran szem elől tévesztjük. Pedig szólni kell róla. Arról, hogy éppen az, ami az igazi munkát, az alkotást különbbé teszi a napi robotnál, az megfizethetetlen, forintokban ki sem fejezhető és egyben legnagyobb értéke életünknek. Az öntő-formázó ujjaiban vibráló finom érzék, a szobrász kézmozdulata, az esztergályos simító fogása, a mérnök fantáziájának felcsillanása, az író igaz mondata, a martinász pillantása a fortyogó acélfürdőre, a hatalmas gőzkalapáccsal dolgozó brigádot irányító kovács fejbólintással adott utasítása ... De minek is járjam tovább a szakmák sorát. Megértenek ennyiből is. Megértik, hogy azokat a pillanatokat, perceket, órákat, napokat, éveket, sőt, életeket idézem, amelyek során a jól végzett munka öröme, derűje ébred az emberben. Milyen teljesítménybér, prémium vagy pénzjutalom képes ilyen érzést kelteni, ennyire betölteni egész valónkat. Merem állítani, nincs is bérezési forma, anyagi ösztönző erő, amely alkalmas lenne erre. HISZEN, AMIKOR AZ IGAZGATÓ a gyár 1 -*■ szerszámellátásán gondolkozik, az esztergályos különböző vídiakései között válogat, a fonónő szálat csomóz, hogy az orsók százai közül egy se forogjon üresen, nemcsak a pénzért teszi mindezt. Mindazok, akik csengetés előtt és után is munkájukkal foglalkoznak, apróságoknak látszó nagy jelentőségű módszerekkel tökéletesítik, töprengenek, kezdeményeznek, keresik a legfontosabbat, előre tekintenek, de nem egyéni érdeket látnak. Ismerjük el: az ügyért teszik mindezt. Amikor a termelés legmagasabb és kisebbrangú parancsnokai és egyszerű közkatonái elgondolkoznak — hivatalosan szólva — munkájuk tökéletesítése felett, sok minden megfordul fejükben. Százalék, darabszám, selejt, műszaki és gazdasági mutatók. Pontos fogalmak, mint vásárlóerő, árualap, nemzeti jövedelem és más egyéb. Bizonyára nagyon meglepődnének, ha valaki vállon veregetné őket, mondván: lám, öntudatos munkáshoz méltóan gondolkoztok. Jól folytatjátok a harcot, amit mi kezdtünk az ember ember által való kizsákmányolásának megszüntetéséért, a három nyolcasért. Dagályosnak tűnnék és bizony kicsit érthetetlennek. Még ha a termelékenységről vagy önköltségcsökkentésről beszélne, még hagyján. De öntudat, meg osztályharc? ... Holott mi mást tudunk mai modern időnkben is a legáltalánosabban fennmaradt bűnökkel, értetlenséggel, önzéssel, törtetéssel, felelőtlenséggel, lógással, mindenféle tudatos vagy akaratlan kártevéssel szembeszegezni? Milyen erővel harcolunk az útban álló nem kis akadályok ellen? Mi más, mint az öntudat, a munkásöntudat legfőbb erőforrásunk. Lehet, hogy nagy szavaknak hangzanak, régiesnek, idejét múltnak. Pedig immár egész generációk dolgoznak mellettünk a gyárban és irodában. Tizennyolc, húszévesek, életutat kezdők, szakmát tanulók, fiatal szaktársak és kollégák ezrei. Teszik, amit tenni kell, többségük jól, tapasztalatot gyűjtve, eszmélnek gyermekkorból, felnőtté érnek. Természetes számukra minden— túlságosan is természetes. A jogos tulajdonos helyzetébe születtek. De öntudat senkivel sem születik. Hiányát bizony nem ritkán érezzük, tapasztaljuk. DE HA MÁR ITT TARTUNK, Valljuk be azt is őszintén, hogy nem egy szakszervezeti bizalmi, műhelybizottsági elnök, de még szb-titkár is meglepődnék, ha mindennapi munkáját osztálynevelő, öntudatot formáló erőnek neveznék. Pedig az, még ha ritkán is nevezzük annak, s többször szólunk róla, mint termelési agitációról, versenyszervezésről, kultúrmunkáról, a munkásvédelemről ás sok egyéb »reszortfeladatról«. Holott a »reszortosok« és más »szakszervezeti emberek« valójában nem kevesebbet tesznek, mint osztályukat szervezik, munkástársaik öntudatát élesztik, növelik a szocializmus építésére, a párt politikájának megértésére, s megvalósítására teszik alkalmassá. Harcolnak — mert van még verekedni való elég — a szervezett munkások örök áldozatkészségével, az élet minden területén, az egész osztály érdekeiért. S való igaz, a közértben az öntudatra semmit sem adnak. De a közért és minden, ami ebben az országban van, éppen az öntudatos, szervezett munkásoknak köszönheti létét. A bennük lobogó tűznek ... Élesszük hát a lángot a fiatalokban, kikben még csak parázslik ,és idősekben, kikben már csak parázslik. Élesszük a lángot magasra csapó tűzre, amelynél immár nemcsak melegedhetnek az emberek, hanem messze világító fényénél felismerik életünk igaz értelmét ... Faragó István Három nagy jelentőségű magyar kiállítás külföldön A Kulturális Kapcsolatok Intézete az elmúlt hónapokban három nagy jelentőségű kiállítással járult hozzá népünk kultúrájának külföldi megismertetéséhez. Az amszterdami városi múzeumban Derkovits Gyula hetvenkét alkotását — közöttük 31 olajfestményt — állították ki. A sajtó és a közönség nagy elismeréssel nyilatkozott Derkovits művészetéről. A genfi Rath-múzeum látogatói február végéig tekinthetik meg a XIX. és XX. század nagy magyar művészeinek alkotásaiból összeállított kiállítást. A száznál több festmény és mintegy tíz szobor áttekintést ad az utóbbi másfél évszázad magyar festőművészeiről és szobrászairól, stílusokról és irányzatokról, idősebb Markó Károlytól napjainkig. A harmadik kiállítás színhelye a prágai Hiberna, Csehszlovákia fővárosának legnagyobb kiállítási csarnoka, ahol a magyar iparművészet és népi iparművészet gazdag termésének javát láthatja a közönség. Ez az első külföldi iparművészeti kiállításunk, ahol az egyedi alkotók mellett az egyes nagyüzemek is bemutatják művészek által tervezett termékeiket, textíliákat, fajansz- és porcelántárgyakat, ipari formákat. A felesleges készletek felszámolása NÉPGAZDASÁGI ÉRDEK Inkurrencia hirdetéseink által segítjük az anyagbeszerzők munkáját kísérte figyelemmel hirdetéseinket.