Népszava, 1961. április (89. évfolyam, 78–102. szám)

1961-04-01 / 78. szám

k Egy kérdésre, egyetlenegy kérdésre kerestük a vá­laszt a zuglói Alumínium­­árugyárban. A kérdés így hangzott: »Mi a gyár?«... Voltak, akik azonnal megér­ Mi a gyár Kárpáti Mihálynénak, aki 26 éve dolgozik a tényezőben, s nem rendelkezik különösebb politikai gazdaságtani ismere­tekkel — aminthogy a többi megkérdezett sem —, a válasz nem okoz nehézséget: . .A gyár... a gyár, ké­rem, nem ugyanaz már, mint valamikor. Talán hallotta is... Balázs László tulajdo­nos idejében a zuglóiak »ha­­lálgyár«-nak nevezték, mert a rossz felszerelések, a védőbe­rendezések hiánya miatt alig múlt el nap súlyosabb szeren­csétlenség nélkül. Most azon­ban, ha bedugja a karját ott, abba a gépbe, a fotocella azonnal megállítja a forgást. Régen is bejöttünk, dolgoz­tunk, de fellélegeztünk, ha minden baj nélkül hazaindul­hattunk. Most? Ha akarja , és suttogóra fogja a hangját — elmondhatom azt is, hogy most mi a gyár nekem.­ De ez titok, kikaphatok érte ... És elmondja, hogy többszö­ri figyelmeztetés­­ ellenére a minap ismét bennmaradt mű­szak után. Hogy a szomszéd részleg ne maradjon le, még egyszer telirakta a kemencét, és kiégetett 1600 edényfület. Az egész csak másfél óráig tartott, igazán nem tovább. Gyetvai István most ünne­pelte 40. évfordulóját annak, hogy mint inas elkezdte a gyárban. Szerszámlakatosként szabadult, s most a húzó osz­tály vezetője. A kérdésre, hogy mit jelent neki a gyár, azon­nal ráfeleli: — Hajnali spekulációt... Mert az­ 55 esztendős ember minden hajnalban egy-két órácskát még mozdulatlanul fekszik az ágyában, mielőtt elindulna. Ilyenkor gondolko­dik. Legutóbb például azon, hogy a rádiócsövek alumí­niumházát vágó automata nyomban elromlik, ha a beta­nított munkás véletlenül for­dítva helyezi a gépbe az ár­nyékoló burát. Márpedig ilyesmi előfordul, sajnos, na­gyon is gyakran, hiszen a bu­ra két vége­ között alig látni szabad szemmel a különbsé­ tették; mások hosszan tűnőd­tek rajta, s akadtak olya­nok is, akik a legjobb akarat­tal sem tudtak kielégítő mó­don megfelelni rá, de ne szóljak róla, mert a hét­órás munkaidő törvény, kön­­­nyen felelősségre vonhatják érte, pedig azokra az edény­fülekre nagy szükség volt... * Kaltanecker János váltó­műszakban dolgozik, s amikor az eset történt, éppen délutá­­nos volt. Gyári zajokhoz szo­kott füle szokatlan recsegést hallott az edzőműhely felől. Amikor odaért, már ropogva lángolt egy vastag gerenda az egyik edzőkályha felett. A műhelyben tartózkodó két se­gédmunkás is akkor vehette észre a dolgot, mert hirtelen tűzoltók­ után futottak. Kalta­necker­ a tüzet nézte, azután a közelben levő olajkályhát, amely minden pillanatban fel­robbanhatott, és lassan, egy vödör vízzel elindult felfelé a még forró kemencén. Ezt az utat aztán megjárta még né­hányszor, amire a tűzoltók megérkeztek, de addigra csak feketén üszkösödő parázs ma­radt a lángokból. — Hát ha úgy gondolják — teszi hozzá a másoktól hallott történethez Kaltanecker János —, leírhatják, hogy nekem ez a gyár. Valami érték ugyebár, ami a sajátom, ami­re vigyáznom kell... get. A munkást oktassa? No, persze, persze. De az egész csak egy vigyázatlan mozdu­lat. Nem a mozdulatért kár, hanem a támasztókarért, amelyre a fordítva behelye­zett anyag nem tud ráfutni, és eltöri. De mi lenne, ha? ... És a támasztókart még az­nap kisebbre vették, hogy hi­bás mozdulat esetén is ráfus­son az anyag, ne törjön. A darabszám azonnal felugrott 6 ezerről 20 ezerre, mert nem fordult elő több törés. — Ez lenne a hajnali spe­kuláció.... — Beadta újításnak? — Ugyan, akkor egész nap csak írkálhatnék.... Azt kér­dezte, hogy mi a gyár? Nos, láthatja, a gyár valami olyas­mi, amivel együtt kell do­bogni a szívnek... pont a 300 darabot lehetett így­­ megmunkálni. Az új géppel­ egy betanított, munkás kön­­­nyedén megcsinál 600 darabot­ is. Ennek a brigádnak egyik­ tagja — Fülöp András, aki a­ munkaidőn túl 60 órát dolgo­­­zott a gép befogókészüléké­­­nek összeállításán — ebben a­ gyárban lett ipari tanulóból, szakmunkás,, így beszél: — Szeretném, ha minél­ szebb, minél könnyebb lenne­ itt a munka, hiszen még leg­alább negyven esztendőt aka­­­rok a gyárban eltölteni... De a kérdésre, hogy mi is aj gyár, lehet azért egészen más­fajta feleleteket is kapni. Varga István technikusét, aki most felcseréli a munkahelyét (nem a gyárat hagyja ott, a munkahelyét cseréli fel!) egy másikkal, mert ott idővel száz forinttal többre számíthat majd. Vagy a folyton kérő asszonykáét, aki látogatá­sunk alkalmával az igazgató előtt is kijelentette: nem fog egy fél órával hamarább fel­kelni azért, hogy tíz perccel­ hamarább érjen be a műhely­be... Ők például még nem tud­nak kielégítő választ adni a­ kérdésre: »Mi a gyár?­» A töb­­­biek már képesek erre, s ezt így is természetes. Abban az­ épületben a gépek, felszerelé­­­sek modernizálásán kívül »sa­­­ját erőből történő emberfej­­­lesztés­« is folyik. És ez is­­ a gyár. Fodor Gábor Tűz az edzőműhelyben Hajnali spekuláció Gyár és munkahely A TMK-ban dolgozik egy gyorsfűzők nyaki részének ifjúsági brigád. A­ saját erőből hajlítását, »bedöntését« autó­­történő üzemfejlesztés során matikusan, kézi erő nélkül elkészítettek egy ötletes szer­ , végzi. Azelőtt kézi nyomással, keretet, amely a »Kukta­« fáradságos munka árán na­ 1961. április 1 A moszkvai közlemény A szocialista tábor vezető politikusainak újabb fontos tanácskozásáról értesült tegnap a világ közvéleménye. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének háromnapos értekezletéről nap­világot látott közlemény ismét határozottan leszögezi azokat a legfontosabb elveket, ame­lyeken a szocialista országok külpolitikája nyugszik. Ezeknek az elveknek alfája és ómegája egyrészt­ a szocialista tábor további megerősítése, másrészt pedig a különböző társadalmi rendszerek békés együttélése. A Politikai Tanácskozó Testület értekezle­tének résztvevői megelégedéssel nyugtázhat­ták azt, hogy az alig több mint egy évvel ez­előtt megtartott hasonló jellegű tanácskozás óta az eddiginél is gyorsabb ütemben fejlő­dött a szocialista országok gazdasága, to­vábbá pedig, hogy a szocialista tábor békés külpolitikája minden téren újabb fontos győ­zelmeket aratott. E győzelmeken belül az el­telt esztendő egyik legfontosabb jellegzetes­sége a függetlenségükért küzdő gyarmati, il­letve félgyarmati népek nemzeti mozgalmá­nak újabb előretörése. Afrika térképének legfrissebb változásai, a függő országok nem­zeti mozgalmának egyre erőteljesebb roha­mai ugyanis nemcsak a gyarmati rendszer szétbomlásának impozáns jeleit mutatják, de lényeges hozzájárulást is jelentenek a moszk­vai közlemény * ama megállapításához, amely szerint »mérhetetlenül megnőttek a szocializ­mus és a béke reális erői, amelyek meghiú­síthatják az imperialisták támadó terveit és kivívhatják a tartós békét­. E sikereknek azonban talán éppen az a legfőbb jellemzője, hogy az imperializmus meg-megújuló ellentámadásainak tüzében, a hidegháború és a gyarmatosítás erőinek szün­telen, a történelem kerekét megállítani akaró próbálkozásai ellenére jöttek létre. Elég egy pillantást vetni napjainkban Kon­góra, Angolára és Laoszra, vagy a Kuba el­len acsarkodó, változatlanul ugrásra készen álló ellenforradalmi erőkre, hogy igen komo­lyan vegyük a moszkvai közlemény figyel­meztetését az imperializmus háborús előké­születeire, békebontó kísérleteire vonatko­zóan. S elég egy pillantást vetni a világ két leg­nagyobb hatalmának katonai költségvetésére, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok külpolitikája közötti alapvető különbség még szembetűnőbb legyen. Míg Kennedy a napokban a hadikiadások kétmilliárd dollárral való felemelését kérte a kongresszustól, addig az »1960 számokban« címen megjelent moszkvai kiadvány tegnap arról tudósított, hogy az elmúlt tíz év alatt a Szovjetunió katonai kiadásai a költségvetés húsz százalékáról nem egész tizenhárom szá­zalékra csökkentek. A szovjet külpolitika megegyezési készsé­gére világít rá az a lépés is, amelyet ugyan­csak, tegnap tett a szovjet küldöttség az ENSZ politikai bizottságában és amelynek eredményeként közös szovjet—amerikai ja­vaslat került a leszerelési vita elhalasztásá­ról az ENSZ közgyűlése elé. Mert a­ szovjet politika türelméről tanúskodik az az állás­pont, amely szerint a Szovjetunió magáévá­­ tette azt az amerikai érvelést, hogy az Egye­sült Államok kormányának időre van szük­sége leszerelési politikája új irányvonalának kidolgozására. E türelem és rugalmasság mér­tékét csak még jobban aláhúzzák a nyugati hatalmaknak azok az időhúzó mesterkedései, amelyekkel az atomleszerelés genfi tárgyalá­sain akadályozzák továbbra is a megegyezést. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének közleménye talán a legnagyobb hangsúllyal arra a veszélyre figyelmeztetett, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság, il­letve a vele kapcsolatos NATO-politika je­­lent a világ s mindenkeléit Európa békéje számára. Az a tény ugyanis, hogy a nyugati hatalmak az utóbbi időben megsokszorozták erőfeszítéseiket a NATO-nak negyedik atom­hatalommá való kiépítésére, szoros összefüg­gésben van a nyugatnémet militaristák el­képzeléseivel. Ennek egyik legfrissebb bizo­nyítéka Heusingernek, Hitler egykori had­műveleti főnökének kinevezése a NATO ál­landó katonai bizottságának élére. Ezzel a ki­nevezéssel ugyanis Heusinger — aki egyike volt a nyugatnémet atomfegyverkezést köve­telő tábornoki emlékirat aláíróinak — máris »birtokon belül» van. Pontosabban: egyik leg­főbb irányítójává válik a NATO-haderők atomfegyverzeteivel összefüggő ügyeknek, az atomfegyverek stratégiai és taktikai alkalma­zásának. Ez a tény­ csupán egy, a nyugat­német revansisták agresszív előkészületeinek hosszú sorában. Mindez pedig csak aláhúzza a moszkvai közlemény megállapításainak rea­litását. Például annak a megállapításnak iga­zát, hogy »Nyugat-Németország a háborús veszély fő gócává válik Európában«. A veszély elhárításának, illetve megszün­tetésének a szocialista országok összehangolt s az adott esetben szükségessé váló katonai intézkedései mellett legfőbb biztosítéka lenne a mindkét német állammal megkötendő bé­keszerződés, úgy, ahogy azt a szocialista or­szágok és elsősorban a Német Demokratikus Köztársaság több ízben javasolta. Bennünket, magyarokat — akik a történe­lem során oly sokszor­ szenvedtünk a német militarizmus pusztításaitól — különösen kö­zelről érint a moszkvai közleménynek a né­met kérdés megoldására vonatkozó része. A többi között ezért is fogadja a magyar dol­gozó nép bizakodó megnyugvással a Varsói Egyezmény Politikai Tanácskozó Testületének a szocialista tábor erején és megbonthatat­lan egységén nyugvó megállapításait, fontos figyelmeztetéseit és javaslatait. ÚJ TÍPUSÚ CSUKLÓS AUTÓBUSZT állíta­nak forgalomba április 4-én az Autóbusz­üzem főműhelyének dolgozói. Az új busz két IK 620-as típusú kocsiból készült, és mind a négy kereke kormányozható. Az autóbusz 200 személyes, hossza 16 és fél méter (MTI Fotó : Marosi László felvétele) 12. — Ne úgy fogd azt a gép­pisztolyt, mert meglő! — mondja halkan és aggodalma­san. . — Téged? — Téged! — Hát nem a csövin lő? — A tusáján! Állítsd talpra! Kobi szeretné elmesélni, hogy mi történt a Hektorral, de hirtelen Pityu kérdez vala­mit. — Te ... De halkan, érted? Ennyi fegyverük van csak? — Nem elég? Pityu fintort vág.­­ — Még sok is. És honnan van? — Bemásztunk hátulról a laktanyába. Lőttek ám! És a Hektor... — Nem ugatott? — Nem. Mert engem látott. Pityu elkomorodik. — Robi, azt hiszem, hogy téged meg kellene pofozni! © Az Újváros- Tóbánya szélén, egy tágas mezőségen épült. Csak a műút köti össze a régi várossal. Ebben az elszakadás­ban van valami finnyáskodás: a fehér házak külön állnak, s éppen csak a kezüket nyúl­ják oda öreg testvérüknek. A házak hosszú, ötemeletes téglatömbök. Világosra festet­ték a falakat, óriásira hízott fehér bébik. Utcái nincsenek az Újvárosnak. Négy háztömb négyszögben áll, hatalmas ud­vart zárva közre. A négyszöge­ket számozták, a házakat pe­dig betűvel jelölték. A település szélén már meg­viseltek az épületek. A falat telefocizták a gyerekek sárral, törötten lógnak az esőcsator­nák, és a sarkokat repeszteni kezdi a fagy. A tágas lépcső­házban jönnek-mennek a la­kók vedreket, kosarakat ci­pelnek, nyögnek, szuszognak. Az alagsori mosókonyhában gőz gomolyog, az emeleti gan­gon rönkfát hasogat valaki. Az udvarokat nyáron parkírozták, a lakóbizottságok teleültették dáliával, muskátlival, szegfű­vel. őszre lerokkantak a virá­gok, a kusza dzsungelben tyú­kok kaparásznak. Az udvarok járdáit sóderrel hintették fel; száraz időben a sóder-szemcsék beleugranak az ember cipőjé­be és szúrják a talpát, esőben pedig latyakká ázik az egész, téglákat kellett lerakni, azon ugrálnak a járókelők. Jövőre megcsinálják az utat, a beton­lapok már ott vannak halom­ba rakva. A telep szélén még nyers téglaházak emelkednek, azon túl pedig az újabb alapokat ássák. Az Újváros női, terjesz­kedik, újabb és újabb terüle­tet nyel el a mezőből. Az óvá­ros felé eső oldalon áll a fe­hér ház, az új tanácsháza. Fe­hér műkőlapokkal borított épü­let, betonlábain az egykori ku­koricás homokjában áll. A ház földszintjén, a hatal­mas betonoszlopok között átfúj a szél. Csak a lépcsőház négy­szöge épül körül, hogy az eme­letre lehessen jutni. A köznép semmiképen sincs kibékülve, evvel a lábujj a hegyen pipiskedő épülettel. Az első emelete meg pláne üveg­falú, mintha kombinéban állna ott — kilátszik mindene. Fel­jebb, van csak tisztességes ház formája. Ezt az épületet, a Tanács­házát ostromolják a felkelők. Az első emeletet sikerült meg­lepniük. Suhancok, kamasz­­kölykök hada dong körülöttük, akiknek tetszik a felfordulás. Rohangásznak a hivatali szo­bákban, felforgatják az író-,­asztalokat, írógépen pötyögtet­­nek. Sok a bámészkodó is. A városban valami ájult mozdu­latlanság uralkodik, mindenki csak ül, vár, bizonytalankodik. A hivatalok bezártak, a kato­naság a laktanyában lapul, Budapest megbénult, Budapest felfordult, előbb ellentétes pa­rancsok érkeztek, aztán napok óta semmilyenek. Akinek a vé­rét bizsergeti ez a nagy sem­mittevés, idejön szétnézni, s van, aki itt is ragad. A teherautót üdvrivallgással fogadják a felkelők. A fegyve­rek gazdát találnak: Klecz bá­csi maga köré gyűjti a férfia­kat. Pityut felkísérik az emelet­re. Bizony, furcsa dolog, hogy őt, aki parancsnoka volt ennek az épületnek, most így kísérik, fegyveresen. Jójárt jegyző — Lili apja —, amikor látja, a vejével hogy bánnak, kékről zöldre válto­zik. Arca szederjes az ijedtség­től, álla remeg, és gondosan stuccolt bajsza fel-alá ugrál. Különben csuda harciasan néz ki: derékig érő bőrkabátban van, karján nemzeti színű sza­laggal, amibe bele van ütve valami második világháborús pecsét: »Légoltalom­«. Fején tűzoltó sisak — mert ő a vá­rosi tűzoltóság feje. Ide-oda rohangászik, minden csoport mellett feltűnik, aztán fut to­vább, mindenhol ott van, mintha több példány lenne belőle. Robi alig ismer rá, mikor félrerángatja őt egy sarokba. — Mit keresel itt? — kér­dezi tőle szigorúan. — Meg­mondtam anyádnak, hogy ma­radjatok otthon. Csak nehezí­titek a dolgomat! — Mit tetszik dolgozni? — Hogy mit? Mit is?! Ezt te nem érted ... — A bácsi is felkelő? Jó jártnak ugrálni kezd a szeme az idegességtől. — Halkabban ... Dehogy vagyok felkelő! Csak muszáj voltam evvel a maskarával... Érted? Hogy segíthessek az apádon! — Hol van a papa? — A második emeleten. Lá­tod? Ott fent eltorlaszolták a lépcsőt. Ahelyett, hogy haza­mentek volna ... Minek evvel a csürhével ujjat húzni? — A Pityu ... — Az aztán jól megcsinálta! Hogy ilyesmi jusson eszébe, kiszökik, hogy katonákat hoz­zon ide! Most aztán tessék! Bent vagyunk a pácban ... Mit tehetek érte? — Fel fogják akasztani? — Robi! Hogy mondhatsz ilyet! — A mama mondta! Lövések csattannak a falon, rohanó emberek sodorják el őket. A lépcsőház környéke ki­tisztul, kétoldalt a folyosóra menekülnek az ostromlók. Fentről lőnek, — Rohanjuk le őket! — or­dít Imre. De senki nem mozdul, túl jó célpontot mutatnának. Csak úgy vaktában engednek egy­­egy sorozatot, a második eme­let felé. Vera is előbukkan valahon­nan, és felkapja Robit. — Gyere csak! — Hagyj! Tegyél le! — Gyere innen, te kis buta! — Rúgok! De Verának sikerül hátra­vonszolni őt a folyosó végébe. Ide csak tompán szűrődik el a harci zaj, nem is érdekes így a dolog. Robi rúgkapál, kar­mol, de Vera keményen fogja őt, az ölébe szorítja. — Robi... Na, r­­oika.. ! Nyughass már... — Eressz! Ehe­re­ I .■ssz... A sírás nem segít. Hiába szi­pog, hiába bömböl, nem tud szabadulni. Álomba sírja ma­gát. Talán néhány óra is eltelik, mire felébred. — Nem, nem engedem! — mondogatja Vera valakinek, és görcsösen szorítja őt. — Ne butáskodj! Nem aka­rok neki rosszat. Jó járt jegyző van itt, még mindig sisakosan, karszalag­gal. — Add ide Robit — mondja Jójárt. — Végre sikerült eze­ket rábeszélnem, hogy enged­jenek Magoséknak szabad el­vonulást. Úgy sem tudják őket kifüstölni nagy véráldozat nél­kül. Én megyek fel hozzájuk tárgyalni, meg­ Imre, a Klecz fiú. De fél, hogy a lépcsőn be­lelőnek, azért akarja Robit az ölében vinni. Engedd hát! — És ha tényleg belelőnek? — Ugyan! Azoknak is van szemük. — Én mégsem engedem! (Folytatjuk) NÉPSZAVA ttk t 3

Next