Népszava, 1961. szeptember (89. évfolyam, 207–232. szám)

1961-09-01 / 207. szám

Az orvos, az asszony és a bíró — a gyermektelen házasságokról Az értekezlet véget ért, de egy meghökkentő mondat a levegőben maradt. A mondat így hangzott: —­ A magyar családok több mint harminc százaléka gyer­mektelen. Ebben a dús szeptemberi áradásban, ebben a szép őszi nyüzsgésben — úgy tűnt egy pillanatra — a mondat hami­san cseng. A magyar családok majdnem egyharmadában is­meretlen lenne a tiszta gyer­mekhang, a bontakozó élet ezer gondja és öröme? A sta­tisztikusok azonban kérlelhe­tetlen számokkal bizonyíta­nak. Autó, öröklakás, azután utód A nőgyógyász orvossal, aki­hez először fordulnak az asz­­szonyok, húsz páciens életvi­szonyait vizsgáljuk át, szigo­rúan névtelenül. De most nem a nevek fontosak, hanem az okok, amelyek miatt anyaság­ra termett fiatal anyák le­mondanak a legszebb hivatás­ról. Ez a hevenyészett statisz­tika, amely korántsem adhat teljes értékű képet, mégis kö­zelebb visz a kérdés bonyolult titkaihoz.­­ A húsz budapesti asszony közül, aki el akarja kerülni, vagy meg akarja szakítani terhességét, mindössze hat in­dokolta elhatározását avval, hogy lakása nem alkalmas gyermeknevelésre. Jobbára fiatal, egészen fiatal házasok­ról van szó, egyetemi hallga­tókról. Tizennégy asszony te­hát más okból mond le az anyaságról. — De milyen okból? — Ez már pszichiáterre és társadalomtudósra tartozik, de az esetek alapján megkísérel­hetjük a választ. Nézzük az eseteket... Huszonnyolc éves asszony, hat éve ment férjhez, férje főkönyvelő, ő maga egy áruházban dolgozik, admi­nisztratív beosztásban ... Lep­lezetlenül megmondta, hogy számára a gyermek teher, sem most, sem a jövőben nem óhajt szülni. Ennek az állás­pontnak az eredője az önzés, a kényelemszeretet... Másik eset: huszonhét éves asszony, nyolc éve férjnél van, ketten ötezer forintot keresnek, szo­bahallos lakásuk van... Az asszony háromhónapos állapo­tosságát kívánta megszakíta­ni... Amikor faggatni kezd­tem, őszintén elmondott min­dent. Rájuk mosolygott a sze­rencse, hetvenezer forintot nyertek, s elhatározták, hogy öröklakást vesznek, a gyer­mekre majd azután gondol­nak. Az asszonyok közül töb­ben avval érveltek, hogy bár anyagi helyzetükben megen­gedhetnék maguknak az utó­dot, előbb »meg akarják ala­pozni« az életüket... Úgy tűnik, az anyagi jólét emelkedésével, az életszínvo­nal statisztikai görbéjének egyenletes felfelé ívelésével növekszik a fiatal házasok ké­nyelemszeretete. A szerzés és — Abban az évben mentem férjhez, harmincéves fejjel, addig magam éltem, amikor Európa a háború viharzónájá­ba került. Férjemmel úgy ha­tároztunk, hogy megvárjuk a békességesebb időket... A békességesebb évek azonban sokáig várattak magukra, ad­dig megszoktuk a mi kétsze­mélyes magányunkat s egé­szen egyszerűen nem volt bá­torságunk ... A második asszony, szép és fiatal, jól kereső szakmunkás felesége, kissé elkomorodva így válaszol: — Sokat töprengtünk a fér­jemmel. Szerettünk volna gyereket, s nem is. Körülöt­tünk népes családok élnek, s láttuk, megfigyeltük, mennyi gond és baj van a gyerekkel, mennyi áldozatot kíván. Ez a vallomás a maga nyer­seségében azt követeli, nézzük meg közelebbről a gyermek­telen házasságok belső tartal­mát, emberi hőfokát s azokat az összetevőket, amelyek együttesen a házasságban a boldogságot alkotják, azt az emberi érzést, amelyet ez a társadalom határtalan erőfe­szítésekkel iparkodik biztosí­tani. Miféle belső erők fogják össze azt a házasságot, amely­ből hiányzik az élő, a forró emberi kapocs, a gyermek? A válóperes bíró, aki az el­romlott házasságokat igyek­szik gyógyítani s végső eset­ben felbontani, belelapoz az iratokba. — A mai napra kitűzött öt válóperes tárgyalásra megidé­zett házaspár közül négy gyer­mektelen. — Ez az általános szám­arány? — Nem... Néha több, néha kevesebb, de azt lehet mon­dani, hogy több gyermektelen házaspár áll a bíróság elé bontókeresettel, mint gyerme­kes. Általában úgy állítható fel a mérleg, hogy minél több a gyermek, annál ritkább a válás. Akad természetesen olyan eset, amikor többgyer­mekes apa indít válópert, s akkor a bírónak gondosan vizsgálni kell a jellemet. Az az ember rendszerint mene­külni akar a nagy család fokozott terheitől... gyarapítás ösztöne mintha el­nyomná egyesekben az utódok után érzett vágyat. Három gyermektelen asszonnyal be­szélgettem, kettő még a leg­szebb anyakorban van, a har­madik már túllépte a termé­szetes korhatárt. Az ő vallo­mása meggyőző volt: — A társadalom az áldoza­tok javát magára vállalja. — Igen, igen, de mégis ... Jut abból az anyának is bő­ven ... Talán később mégis meggondoljuk... — Ön most hány éves, asz­­szonyom? — Harminckettő ... Még van időm... A harmadik asszony, kimű­velt lény, művészi pályán dol­gozik, a férje szeretne gyer­meket, ő azonban mereven elutasítja még a gondolatát is. — Nem vág össze a hivatá­sommal ... A férjem ugyan nagyon szeretne egy kislányt, emiatt házaséletünk nem egé­szen zavartalan, de én nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy gyermeket nevel­jek ... — Mivel indokolják bontó­keresetüket a gyermektelen házaspárok? — Minden eset különbözik egymástól, de levezetve a lé­lektani rugókhoz, rendszerint közöny, elhidegülés az ok, s ez érthető. Ahol nincs közös utód, kifejlődik az egyéni ön­zés, a rigolyák s hamarabb megszületik a bontókereset. Mai ügyeim között van viszont olyan, ahol a kereset lényege a gyermektelenség. Az anya nem alkalmas gyermekszülés­re, az orvostudomány sem tud segíteni rajta, s ez a két em­ber — bár szereti és becsüli egymást — válni óhajt. A bé­kéltető tárgyaláson felvetődött az örökbefogadás kérdése, er­ről azonban a férj hallani sem akar ... Saját gyermekre vá­gyik... "V „ A bíró összecsukja az ira­tokat és bevonul a tárgyaló­terembe. A folyosón, különös, hallgatag kis szigeteket alkot­va várakoznak a zátonyra fu­tott házasságok szereplői ügy­védekkel, tanúkkal, részt vevő családtagokkal, akik temetési arccal várakoznak... Az ar­cok megviseltek és komo­rak ... Már döntöttek, s most a törvény ítéletére várnak ... Szemük fakó, szűk pupillával mered valahová, ahol talán felrémlik előttük az élet al­konya, melyet beárnyékol a keserű magány... Baráti Géza Két hivatás közt elvész a gyermek Egy nap a bíróságon Mindennap meglestem. Min­den áldott nap. Estefele. Amikor először jött, hosszan bámultam az ablaküvegen ke­resztül. Megállt a gázlámpánál, felnyújtotta a rudat. Kékes fény­nyel pislákolni kezdett a lámpa, aztán kinyílott a láng, mint egy nagy, kék virág. Hosszú nadrá­got viselt, lapos sarkú félcipőt, hamuszínű szolgálati zubbonyt és kendőt. Nem bírtam az ablaknál ma­radni, be kellett mennem az ut­cára, hogy közelebbről is meg­nézzem. Három-négy lámpával arrább sikerült is. Szép volt. Alacsony, jó alakú, formás. Haja fekete és fényes. Mosolya szomorú. Mosolyogva dolgozott. Asszony lehetett. El­vált vagy özvegyasszony. De le­het, férjével együttélő. Mindennap pontosan jött. Én már vártam, aztán észrevétlenül elkísértem az utca végéig. Egyik nap követte valaki. Jól láttam az ablakból. Fiatal, nyú­lánk testű, hosszúnyakú, tüske hajú fiú. Egy kamasz, aki bicik­lit tolt maga mellett. Úgy ment utána, mint a kutya a húsos­kocsi nyomában. Mindenütt utá­na, oldalt-oldalt pislogva és re­ménykedve. Lerohantam az utcára, és be­álltam mögéjük a harmadiknak. Az asszony észrevette a nyo­mában bandukoló fiút, és ráné­zett néha. Mosolygott. De nem olyan szomorúan, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Az utca végén az asszony leült egy padra. A fiú a közelében állt Oravecs János , meg, én távolabb, egy hirdető­oszlopnál. Kis idő múlva az asz­­szony felállt, lesimította nadrág­ját, mint a szoknyát, odament a kamaszhoz és rátette kezét a ke­rékpár kormányára. Mosolygott. Hallottam, amint megkérdezte: — Mit akarsz? Miért jöttél utánam? A fiú csak nézte a járdát, és a csengővel játszott. Az asszony elengedte a kor­mányt, és puha léptekkel elin­dult. — Nem! Ne menjen el!— hal­lottam a fiú rekedtes hangját. Az asszony megállt. Visszané­zett. — Ne menj el — mondta csen­desebben a fiú, és elpirult. — Gyere — szólt az asszony. — Gyere. Nekem mennem kell. Várnak a lámpák. Gyere velem. És a fiú ment, de nem mellet­te, hanem utána. Másnap is együtt jöttek, har­madnap, negyednap is. Minden­nap ezután. Később elmaradt a bicikli a fiú oldala mellől, ő vitte a lámpagyújtogató rudat és úgy mentek, hogy a karjuk min­dig összeért. A lámpaoszlopok­nál megálltak, felnyújtották a gyújtóbotot, felizzott a gáz, és kékes fénnyel megvilágította egymásra mosolygó arcukat. Az­tán továbbmentek s válluk, kar­juk, kezük összeért. Így volt, jól láttam az ablak­ból. Aznap esett az eső. Csendesen szitáló, kora nyári eső. Fáradtan ballagtam hazafelé. Esteledett. A Duna-parti magas bérházak ab­lakaiban kigyúltak a fények. A szél magasan járt, gyorsan ker­gette a felhőket a budai hegyek felé. Az út közepén haragos zör­géssel futott néha tova egy-egy villamos. Utcánk végén először a fiút pillantottam meg. Egy gázlámpa tövében állt, melyet még nem gyújtottak meg. A harmatnyi eső belepte haját, arcát, kihajtott fehér ingnyakát, megfényesítette homlokát. Az úttest másik olda­lára nézett, és mosolygott. Ott jött az asszony. Hosszú nadrágot viselt, lapos sarkú félcipőt, ha­muszínű szolgálati zubbonyt és kendőt. A fiút nézte, és ő is mo­solygott. Lelépett a járdáról, át akart futni az úttesten. Ugyan­akkor gépkocsi fordult be nagy sebességgel az utcába. A fiú kiáltott, de már késő volt. A lámpagyújtóból egy letört darab­ja felperdült a levegőbe, hangos csattanással az úttestre esett, pörgött még, aztán megnyugo­dott, mint a gyerekek játszósze­re, a bige. Pillanatokon belül ha­talmas tömeg gyűlt össze és kör­beálltak az úttest közepén, mint játékra készülődő gyerekek. A fiút figyeltem. Mozdulatla­nul állt. Sápadt volt és furcsán mosolygott, mint a gyerek, aki kimaradt a játékból. Egy jól fej­lett, erős gyerek. Ijedt gyerek. Mentő jött. Az embergyűrűtől semmit sem lehetett látni. — Van-e itt hozzátartozója vagy ismerőse? — kérdezte han­gosan az orvos. Az emberek egymásra néztek. Senki nem válaszolt. A fiú elmozdult a lámpaosz­loptól, és lelépett a járdáról. Az­tán hirtelen elfordult, és futás­nak eredt. Sokáig hallottam még talpainak csattogását a vizes kö­vezeten. Aztán még egy csattanást hal­lottam. A mentőkocsi ajtajáét. Végül egy káromkodást. Vala­ki rálépett a gyújtóbol letört darabjára, s majdnem elesett. Káromkodva arrább rúgta. Este volt. Sötét volt. Csende­sen szitált a kora nyári eső. Fel­néztem a meg nem gyújtott lám­pára, melynek a tövében az imént ott állt a fiú, s tudtam, hogy a­ lámpa ma éjszaka nem fog világítani. Egy fényes, kék virággal kevesebb lesz a mi ut­cánkban. Kevesebb, mert elen­gedték egymás kezét, mert ma nem úgy jöttek, ahogy szoktak. Nem ért össze a válluk, a kar­juk, a kezük. 1961. szeptember 1 NÉPSZAVA 3 A szovjet kormánynyilatkozat A nyilatkozat, amelyben a szovjet kor­mány bejelenti, hogy tekintettel a NATO- hatalmak agresszív politikájára, a nukleáris kísérletek felújítására kényszerül, napjaink messzehangzó, súlyában, jelentőségében egy­értelmű figyelmeztetése. Az elmúlt hetek po­litikai eseményei, a nyugati hatalmak nagy­hangú fenyegetődzései elkerülhetetlenül szükségessé tették ezt a nem könnyen elha­tározott lépést. Amerikai tábornokok és poli­tikusok, nyugatnémet miniszterek és köz­írók lelkiismeretlen és meggondolatlan já­téka a tűzzel — ez volt az utóbbi idők poli­tikai fejlődésének egyik legelkeserítőbb vo­nása. Azokat a világos, részletes és tárgya­lásra megérett javaslatokat, amelyeket a Szovjetunió az általános és teljes leszerelés tárgyában tett, a nyugati világ eddig leg­többször »propagandalépésnek« minősítette; azokon a genfi megbeszéléseken, ahol a nuk­leáris kísérletek megtiltásáról tárgyaltak, a világ egyedülálló amerikai szabotázs-taktika tanúja volt — a nyugati fél még saját előbbi javaslataitól is visszalépett, ha a Szovjet­unió erőfeszítéseket tett a megegyezésre. Amikor a Szovjetunió egyoldalúan megszün­tette a nukleáris fegyverkísérleteket, a felelet addig ismeretlen méretű robbantássorozat volt; az úgynevezett »szünet« idején a NATO egyik tagja, Franciaország, háborítatlanul robbantotta bombáit a Szaharában, a genfi tárgyalóasztal mögött az Egyesült Államok­ban felkészülnek a neutronbomba készítésére — egy olyan, úgynevezett »tiszta atombomba« előállítására, amely csak az embert öli meg, sértetlenül hagyja azonban az ember alkotta javakat, s csak a minap leplezte le a United States and World Report, hogy Nevada és Új Mexico államban tizenhárom nukleáris robbantás előkészületei folynak. Leplezetlen és meggyorsított volt az el­múlt időszakban a háborús készülődés , és ugyanabban az időben, amikor egyes nyugati államférfiak sajtóértekezleteken, beszédekben látszólag »békés megoldások« mellett száll­tak síkra, a NATO-partnerek legtürelmet­­lenebbike, Nyugat-Németország, már viszony­lag nyíltan kifejtette, miért sürget mielőbbi fegyveres összeütközést. Strauss, Adenauer hadügyminisztere, a bonni Russenpolitik egyik legutóbbi számában félreérthetetlenül leszögezi, hogy szerintük »illúzió, álomkép« a világpolitikai helyzetben békés megoldá­sokat keresni. Strauss nyersen kimondja: »... stratégiánkat a politikai fejlődésnek és technikai haladásnak megfelelően, készen­létben és elfogadható szinten kell tartanunk. Ma nem arról van szó, hogy az atomfegyve­reket mindenáron elátkozzuk s vállaljuk a hagyományos fegyverekkel vívott háborút csak azért, mert hát az a kisebbik rossz —« — állapítja meg s aztán a lényegre tér: »... az elriasztó hatásnak teljes egészében érvényesülnie kell. Eme elriasztó hatás el­érését szolgálja az a követelés, hogy az európai kontinensen állomásozó NATO-egy­­ségeket taktikai atomfegyverekkel kell el­látni...­« Ez van amögött a szemforgató módon em­legetett nyugati szólam mögött, amely »Nyu­­gat-Berlin szabadságáról«, az NDK területén átvezető légifolyosók úgynevezett »jogos hasz­nálatáról« szólva, az ilyen Strauss-szabású revanspolitikusok nyugat-berlini fellépéseit mint világpolitikai szükségességet emlegeti. Ez az ijesztően lelkiismeretlen magyarázko­dás, amely éppen csak könnyedén mérlegeli a kisebb és nagyobb rosszat, hogy alátá­massza a nyugatnémet egységek atomfelfegy­verzését, csak aláhúzza a szovjet kormány­­nyilatkozat felelősségteljes, komoly megálla­pításait. »Megbocsáthatatlan könnyelműség lenne, ha nem vonnánk le a megfelelő következte­téseket a NATO katonai tömb agresszív politikája következtében előállott helyzetből és nem gondoskodnánk a szovjethatalom, a nagy szocialista tábor, az összes békeszerető államok biztonságának és hatalmának foko­zásáról« — hangzik a szovjet kormánynyi­latkozat. Megbocsáthatatlan könnyelműség — most, szeptemberben, a második világháború kirobbantása évfordulóján, a békét akaró emberek jól megértik e szavak igazságát. A szovjet politika — békét kívánó országok egész sorának támogatásával — küzd azért, hogy végleg pontot tegyen a második világ­háború után a német békeszerződés meg­kötésével. És a nyugat erre a békés lépésre és kezdeményezésre felel azzal a fenyegetés­sel, hogy kirobbantja a harmadik világhá­borút! Arculcsapása a történelmi tanulsá­gokat komolyan vevő embereknek, vagy csak ostoba szemérmetlenség, hogy Nyugat-Ber­­linben mára, szeptember 1-re, éppen azok­nak a »landsmannschaftoknak« revansista találkozóját hívták össze, amelyek békesze­rető országok elleni fegyveres rablótámadásra szervezkednek? A Sudetendeutsche Lands­mannschaft egyik főembere, Fiedler baden­­württembergi miniszter, Prágáról mint né­met városról beszél, pár éve, hogy Hallstein, akkori bonni külügyi államtitkár, az Uran­g kívánta kitolni a bonni­ típusú Európa hatá­rát, s nem is olyan régen lepleződött le, hogy Strauss minisztériumában, Bonnban, »­Wallenstein II«, »Operation Gelber Wolf« és »Side-Step« elnevezésű tervek készültek a »keleti előrenyomulásra ...« Csehszlovák, lengyel, szovjet föld: úgy szerepel ezekben a tervekben, mint hadicél és például a Ma­gyarországról kitelepített svábok gyűléseken és lapjaikban még négy nyugati magyar me­gyét is követelnek... Négy magyar megye: ez az egyik kinyilvá­nított cél (a »Der Donauschwabe« egyik múlt novemberi száma gyalázatos cinizmussal ál­lapítja meg, hogy ilyen tervekkel már ma foglalkozni kell, ha »sorsunk urává akarunk válni«) — s már ez is megmagyarázza, miért kell nekünk, magyaroknak, határozott egyet­értéssel és helyesléssel fogadni az új szov­jet lépést. Az ellenünk is fordult nyugati terveket keresztülhúzza a szovjet figyelmez­tetés. Megbocsáthatatlan könnyelműség lenne, ha a szocialista nagyhatalom — védelmezve a békét, a biztonságot, önmagát, a szocialista tábort, és a világ minden békeszerető embe­rét — nem figyelmeztetné a háborús terve­zőket: van ereje és képessége, hogy meg­akadályozza a támadó tervek megvalósítását. Azok a 20, 30, 50 és 100 millió tonna trotil robbanóerejű bombák, amelynek sorozatgyár­tására a Szovjetunióban terveket dolgoztak ki, s amelyeket hatalmas rakétákkal a Föld minden olyan pontjára azonnal eljuttathat­nak, ahonnan támadást indítanak a Szovjet­unió és a szocialista országok ellen, való­színűleg meggondolásra késztetik azokat, akik e támadási terveket kidolgozták és meg akarják valósítani. A szovjet politika nem fenyegetődzik. Nyugodtan és magabiztosan mutat rá a ve­szélyre, határozottan megmondja, hogy min­den támadásra olyan csapással felel, amely az agresszort otthonában semmisíti meg — és világos szóval hozza a világ tudomására: a szovjet fegyveres erők elsőként sohasem folyamodnak fegyverek alkalmazásához. Ugyanakkor, amikor a nukleáris kísérletek folytatásának fájdalmas lépésére kényszerül, újra ünnepélyesen felhívja a világot: ves­senek véget a fegyverkezési versenynek, ír­janak alá egyezményt az általános és teljes leszerelésről s ezzel együtt vessenek véget a termonukleáris fegyverkísérleteknek is. A világ országai ma naponta körülbelül 300 millió dollárt költenek fegyverkezésre, és csak az északi féltekén 14 millió férfi áll fegyverben. Ha a nyugati világ elszánta volna magát, hogy a számtalan szovjet javaslat után­­a legkiemelkedőbb az a javaslat volt, amelyet Hruscsov az ENSZ-ben terjesztett elő s amely minden fegyver megsemmisíté­sét, minden katona, vezérkar, katonai szer­vezet leszerelését ajánlotta, a legszigorúbb nemzetközi ellenőrzés mellett­ ma már ezek az embermilliók és dollármilliók az emberi nemzet javára, a Föld lakóinak, minden or­szág népének békés építőmunkája javára hathatnának! Az az ország szólt most figyelmeztető szó­val a háborús tervek, a fegyverkezési ver­seny megszállottjaihoz, amely kommunista pártja programtervezetében éppen most vá­zolta fel békés építőmunkája nagyszerű táv­latait. Az alkotás páratlan terve, az alkotás szándéka vezeti a szovjet államot, amikor minden fórumon síkra száll a leszerelésért — és most, a nyugati hatalmak, az agresszív NATO-tömb szinte teljesen nyílt háborús készülődései miatt kialakult helyzetben, az augusztus 30-i szovjet kormánynyilatkozat­ban bejelentett figyelmeztető lépéssel is ezt teszi. A szovjet kormánynyilatkozat a világ összes népeihez és kormányaihoz fordul s felszólítja őket: sokszorozzák meg erőfeszí­téseiket, hogy az általános és teljes leszere­lés gondolata konkrét intézkedésekben öltsön testet, és hogy a nukleáris fegyver soha többé ne fenyegethesse az emberek életét. A határozott, nyílt szó elhangzott. Félre­érteni vagy félremagyarázni nem lehet — ez a béke szava. Van mód arra, hogy békében éljen a világ, ezt üzente Moszkva és most a nyugati világon van a sor, hogy megértse a komoly és nyílt figyelmeztetést, az ag­resszív előkészületek helyett a józan és reális meggondolás vezesse lépéseit. Gárdos Miklós

Next