Népszava, 1961. szeptember (89. évfolyam, 207–232. szám)
1961-09-01 / 207. szám
Az orvos, az asszony és a bíró — a gyermektelen házasságokról Az értekezlet véget ért, de egy meghökkentő mondat a levegőben maradt. A mondat így hangzott: — A magyar családok több mint harminc százaléka gyermektelen. Ebben a dús szeptemberi áradásban, ebben a szép őszi nyüzsgésben — úgy tűnt egy pillanatra — a mondat hamisan cseng. A magyar családok majdnem egyharmadában ismeretlen lenne a tiszta gyermekhang, a bontakozó élet ezer gondja és öröme? A statisztikusok azonban kérlelhetetlen számokkal bizonyítanak. Autó, öröklakás, azután utód A nőgyógyász orvossal, akihez először fordulnak az aszszonyok, húsz páciens életviszonyait vizsgáljuk át, szigorúan névtelenül. De most nem a nevek fontosak, hanem az okok, amelyek miatt anyaságra termett fiatal anyák lemondanak a legszebb hivatásról. Ez a hevenyészett statisztika, amely korántsem adhat teljes értékű képet, mégis közelebb visz a kérdés bonyolult titkaihoz. A húsz budapesti asszony közül, aki el akarja kerülni, vagy meg akarja szakítani terhességét, mindössze hat indokolta elhatározását avval, hogy lakása nem alkalmas gyermeknevelésre. Jobbára fiatal, egészen fiatal házasokról van szó, egyetemi hallgatókról. Tizennégy asszony tehát más okból mond le az anyaságról. — De milyen okból? — Ez már pszichiáterre és társadalomtudósra tartozik, de az esetek alapján megkísérelhetjük a választ. Nézzük az eseteket... Huszonnyolc éves asszony, hat éve ment férjhez, férje főkönyvelő, ő maga egy áruházban dolgozik, adminisztratív beosztásban ... Leplezetlenül megmondta, hogy számára a gyermek teher, sem most, sem a jövőben nem óhajt szülni. Ennek az álláspontnak az eredője az önzés, a kényelemszeretet... Másik eset: huszonhét éves asszony, nyolc éve férjnél van, ketten ötezer forintot keresnek, szobahallos lakásuk van... Az asszony háromhónapos állapotosságát kívánta megszakítani... Amikor faggatni kezdtem, őszintén elmondott mindent. Rájuk mosolygott a szerencse, hetvenezer forintot nyertek, s elhatározták, hogy öröklakást vesznek, a gyermekre majd azután gondolnak. Az asszonyok közül többen avval érveltek, hogy bár anyagi helyzetükben megengedhetnék maguknak az utódot, előbb »meg akarják alapozni« az életüket... Úgy tűnik, az anyagi jólét emelkedésével, az életszínvonal statisztikai görbéjének egyenletes felfelé ívelésével növekszik a fiatal házasok kényelemszeretete. A szerzés és — Abban az évben mentem férjhez, harmincéves fejjel, addig magam éltem, amikor Európa a háború viharzónájába került. Férjemmel úgy határoztunk, hogy megvárjuk a békességesebb időket... A békességesebb évek azonban sokáig várattak magukra, addig megszoktuk a mi kétszemélyes magányunkat s egészen egyszerűen nem volt bátorságunk ... A második asszony, szép és fiatal, jól kereső szakmunkás felesége, kissé elkomorodva így válaszol: — Sokat töprengtünk a férjemmel. Szerettünk volna gyereket, s nem is. Körülöttünk népes családok élnek, s láttuk, megfigyeltük, mennyi gond és baj van a gyerekkel, mennyi áldozatot kíván. Ez a vallomás a maga nyerseségében azt követeli, nézzük meg közelebbről a gyermektelen házasságok belső tartalmát, emberi hőfokát s azokat az összetevőket, amelyek együttesen a házasságban a boldogságot alkotják, azt az emberi érzést, amelyet ez a társadalom határtalan erőfeszítésekkel iparkodik biztosítani. Miféle belső erők fogják össze azt a házasságot, amelyből hiányzik az élő, a forró emberi kapocs, a gyermek? A válóperes bíró, aki az elromlott házasságokat igyekszik gyógyítani s végső esetben felbontani, belelapoz az iratokba. — A mai napra kitűzött öt válóperes tárgyalásra megidézett házaspár közül négy gyermektelen. — Ez az általános számarány? — Nem... Néha több, néha kevesebb, de azt lehet mondani, hogy több gyermektelen házaspár áll a bíróság elé bontókeresettel, mint gyermekes. Általában úgy állítható fel a mérleg, hogy minél több a gyermek, annál ritkább a válás. Akad természetesen olyan eset, amikor többgyermekes apa indít válópert, s akkor a bírónak gondosan vizsgálni kell a jellemet. Az az ember rendszerint menekülni akar a nagy család fokozott terheitől... gyarapítás ösztöne mintha elnyomná egyesekben az utódok után érzett vágyat. Három gyermektelen asszonnyal beszélgettem, kettő még a legszebb anyakorban van, a harmadik már túllépte a természetes korhatárt. Az ő vallomása meggyőző volt: — A társadalom az áldozatok javát magára vállalja. — Igen, igen, de mégis ... Jut abból az anyának is bőven ... Talán később mégis meggondoljuk... — Ön most hány éves, aszszonyom? — Harminckettő ... Még van időm... A harmadik asszony, kiművelt lény, művészi pályán dolgozik, a férje szeretne gyermeket, ő azonban mereven elutasítja még a gondolatát is. — Nem vág össze a hivatásommal ... A férjem ugyan nagyon szeretne egy kislányt, emiatt házaséletünk nem egészen zavartalan, de én nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy gyermeket neveljek ... — Mivel indokolják bontókeresetüket a gyermektelen házaspárok? — Minden eset különbözik egymástól, de levezetve a lélektani rugókhoz, rendszerint közöny, elhidegülés az ok, s ez érthető. Ahol nincs közös utód, kifejlődik az egyéni önzés, a rigolyák s hamarabb megszületik a bontókereset. Mai ügyeim között van viszont olyan, ahol a kereset lényege a gyermektelenség. Az anya nem alkalmas gyermekszülésre, az orvostudomány sem tud segíteni rajta, s ez a két ember — bár szereti és becsüli egymást — válni óhajt. A békéltető tárgyaláson felvetődött az örökbefogadás kérdése, erről azonban a férj hallani sem akar ... Saját gyermekre vágyik... "V „ A bíró összecsukja az iratokat és bevonul a tárgyalóterembe. A folyosón, különös, hallgatag kis szigeteket alkotva várakoznak a zátonyra futott házasságok szereplői ügyvédekkel, tanúkkal, részt vevő családtagokkal, akik temetési arccal várakoznak... Az arcok megviseltek és komorak ... Már döntöttek, s most a törvény ítéletére várnak ... Szemük fakó, szűk pupillával mered valahová, ahol talán felrémlik előttük az élet alkonya, melyet beárnyékol a keserű magány... Baráti Géza Két hivatás közt elvész a gyermek Egy nap a bíróságon Mindennap meglestem. Minden áldott nap. Estefele. Amikor először jött, hosszan bámultam az ablaküvegen keresztül. Megállt a gázlámpánál, felnyújtotta a rudat. Kékes fénynyel pislákolni kezdett a lámpa, aztán kinyílott a láng, mint egy nagy, kék virág. Hosszú nadrágot viselt, lapos sarkú félcipőt, hamuszínű szolgálati zubbonyt és kendőt. Nem bírtam az ablaknál maradni, be kellett mennem az utcára, hogy közelebbről is megnézzem. Három-négy lámpával arrább sikerült is. Szép volt. Alacsony, jó alakú, formás. Haja fekete és fényes. Mosolya szomorú. Mosolyogva dolgozott. Asszony lehetett. Elvált vagy özvegyasszony. De lehet, férjével együttélő. Mindennap pontosan jött. Én már vártam, aztán észrevétlenül elkísértem az utca végéig. Egyik nap követte valaki. Jól láttam az ablakból. Fiatal, nyúlánk testű, hosszúnyakú, tüske hajú fiú. Egy kamasz, aki biciklit tolt maga mellett. Úgy ment utána, mint a kutya a húsoskocsi nyomában. Mindenütt utána, oldalt-oldalt pislogva és reménykedve. Lerohantam az utcára, és beálltam mögéjük a harmadiknak. Az asszony észrevette a nyomában bandukoló fiút, és ránézett néha. Mosolygott. De nem olyan szomorúan, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Az utca végén az asszony leült egy padra. A fiú a közelében állt Oravecs János , meg, én távolabb, egy hirdetőoszlopnál. Kis idő múlva az aszszony felállt, lesimította nadrágját, mint a szoknyát, odament a kamaszhoz és rátette kezét a kerékpár kormányára. Mosolygott. Hallottam, amint megkérdezte: — Mit akarsz? Miért jöttél utánam? A fiú csak nézte a járdát, és a csengővel játszott. Az asszony elengedte a kormányt, és puha léptekkel elindult. — Nem! Ne menjen el!— hallottam a fiú rekedtes hangját. Az asszony megállt. Visszanézett. — Ne menj el — mondta csendesebben a fiú, és elpirult. — Gyere — szólt az asszony. — Gyere. Nekem mennem kell. Várnak a lámpák. Gyere velem. És a fiú ment, de nem mellette, hanem utána. Másnap is együtt jöttek, harmadnap, negyednap is. Mindennap ezután. Később elmaradt a bicikli a fiú oldala mellől, ő vitte a lámpagyújtogató rudat és úgy mentek, hogy a karjuk mindig összeért. A lámpaoszlopoknál megálltak, felnyújtották a gyújtóbotot, felizzott a gáz, és kékes fénnyel megvilágította egymásra mosolygó arcukat. Aztán továbbmentek s válluk, karjuk, kezük összeért. Így volt, jól láttam az ablakból. Aznap esett az eső. Csendesen szitáló, kora nyári eső. Fáradtan ballagtam hazafelé. Esteledett. A Duna-parti magas bérházak ablakaiban kigyúltak a fények. A szél magasan járt, gyorsan kergette a felhőket a budai hegyek felé. Az út közepén haragos zörgéssel futott néha tova egy-egy villamos. Utcánk végén először a fiút pillantottam meg. Egy gázlámpa tövében állt, melyet még nem gyújtottak meg. A harmatnyi eső belepte haját, arcát, kihajtott fehér ingnyakát, megfényesítette homlokát. Az úttest másik oldalára nézett, és mosolygott. Ott jött az asszony. Hosszú nadrágot viselt, lapos sarkú félcipőt, hamuszínű szolgálati zubbonyt és kendőt. A fiút nézte, és ő is mosolygott. Lelépett a járdáról, át akart futni az úttesten. Ugyanakkor gépkocsi fordult be nagy sebességgel az utcába. A fiú kiáltott, de már késő volt. A lámpagyújtóból egy letört darabja felperdült a levegőbe, hangos csattanással az úttestre esett, pörgött még, aztán megnyugodott, mint a gyerekek játszószere, a bige. Pillanatokon belül hatalmas tömeg gyűlt össze és körbeálltak az úttest közepén, mint játékra készülődő gyerekek. A fiút figyeltem. Mozdulatlanul állt. Sápadt volt és furcsán mosolygott, mint a gyerek, aki kimaradt a játékból. Egy jól fejlett, erős gyerek. Ijedt gyerek. Mentő jött. Az embergyűrűtől semmit sem lehetett látni. — Van-e itt hozzátartozója vagy ismerőse? — kérdezte hangosan az orvos. Az emberek egymásra néztek. Senki nem válaszolt. A fiú elmozdult a lámpaoszloptól, és lelépett a járdáról. Aztán hirtelen elfordult, és futásnak eredt. Sokáig hallottam még talpainak csattogását a vizes kövezeten. Aztán még egy csattanást hallottam. A mentőkocsi ajtajáét. Végül egy káromkodást. Valaki rálépett a gyújtóbol letört darabjára, s majdnem elesett. Káromkodva arrább rúgta. Este volt. Sötét volt. Csendesen szitált a kora nyári eső. Felnéztem a meg nem gyújtott lámpára, melynek a tövében az imént ott állt a fiú, s tudtam, hogy a lámpa ma éjszaka nem fog világítani. Egy fényes, kék virággal kevesebb lesz a mi utcánkban. Kevesebb, mert elengedték egymás kezét, mert ma nem úgy jöttek, ahogy szoktak. Nem ért össze a válluk, a karjuk, a kezük. 1961. szeptember 1 NÉPSZAVA 3 A szovjet kormánynyilatkozat A nyilatkozat, amelyben a szovjet kormány bejelenti, hogy tekintettel a NATO- hatalmak agresszív politikájára, a nukleáris kísérletek felújítására kényszerül, napjaink messzehangzó, súlyában, jelentőségében egyértelmű figyelmeztetése. Az elmúlt hetek politikai eseményei, a nyugati hatalmak nagyhangú fenyegetődzései elkerülhetetlenül szükségessé tették ezt a nem könnyen elhatározott lépést. Amerikai tábornokok és politikusok, nyugatnémet miniszterek és közírók lelkiismeretlen és meggondolatlan játéka a tűzzel — ez volt az utóbbi idők politikai fejlődésének egyik legelkeserítőbb vonása. Azokat a világos, részletes és tárgyalásra megérett javaslatokat, amelyeket a Szovjetunió az általános és teljes leszerelés tárgyában tett, a nyugati világ eddig legtöbbször »propagandalépésnek« minősítette; azokon a genfi megbeszéléseken, ahol a nukleáris kísérletek megtiltásáról tárgyaltak, a világ egyedülálló amerikai szabotázs-taktika tanúja volt — a nyugati fél még saját előbbi javaslataitól is visszalépett, ha a Szovjetunió erőfeszítéseket tett a megegyezésre. Amikor a Szovjetunió egyoldalúan megszüntette a nukleáris fegyverkísérleteket, a felelet addig ismeretlen méretű robbantássorozat volt; az úgynevezett »szünet« idején a NATO egyik tagja, Franciaország, háborítatlanul robbantotta bombáit a Szaharában, a genfi tárgyalóasztal mögött az Egyesült Államokban felkészülnek a neutronbomba készítésére — egy olyan, úgynevezett »tiszta atombomba« előállítására, amely csak az embert öli meg, sértetlenül hagyja azonban az ember alkotta javakat, s csak a minap leplezte le a United States and World Report, hogy Nevada és Új Mexico államban tizenhárom nukleáris robbantás előkészületei folynak. Leplezetlen és meggyorsított volt az elmúlt időszakban a háborús készülődés , és ugyanabban az időben, amikor egyes nyugati államférfiak sajtóértekezleteken, beszédekben látszólag »békés megoldások« mellett szálltak síkra, a NATO-partnerek legtürelmetlenebbike, Nyugat-Németország, már viszonylag nyíltan kifejtette, miért sürget mielőbbi fegyveres összeütközést. Strauss, Adenauer hadügyminisztere, a bonni Russenpolitik egyik legutóbbi számában félreérthetetlenül leszögezi, hogy szerintük »illúzió, álomkép« a világpolitikai helyzetben békés megoldásokat keresni. Strauss nyersen kimondja: »... stratégiánkat a politikai fejlődésnek és technikai haladásnak megfelelően, készenlétben és elfogadható szinten kell tartanunk. Ma nem arról van szó, hogy az atomfegyvereket mindenáron elátkozzuk s vállaljuk a hagyományos fegyverekkel vívott háborút csak azért, mert hát az a kisebbik rossz —« — állapítja meg s aztán a lényegre tér: »... az elriasztó hatásnak teljes egészében érvényesülnie kell. Eme elriasztó hatás elérését szolgálja az a követelés, hogy az európai kontinensen állomásozó NATO-egységeket taktikai atomfegyverekkel kell ellátni...« Ez van amögött a szemforgató módon emlegetett nyugati szólam mögött, amely »Nyugat-Berlin szabadságáról«, az NDK területén átvezető légifolyosók úgynevezett »jogos használatáról« szólva, az ilyen Strauss-szabású revanspolitikusok nyugat-berlini fellépéseit mint világpolitikai szükségességet emlegeti. Ez az ijesztően lelkiismeretlen magyarázkodás, amely éppen csak könnyedén mérlegeli a kisebb és nagyobb rosszat, hogy alátámassza a nyugatnémet egységek atomfelfegyverzését, csak aláhúzza a szovjet kormánynyilatkozat felelősségteljes, komoly megállapításait. »Megbocsáthatatlan könnyelműség lenne, ha nem vonnánk le a megfelelő következtetéseket a NATO katonai tömb agresszív politikája következtében előállott helyzetből és nem gondoskodnánk a szovjethatalom, a nagy szocialista tábor, az összes békeszerető államok biztonságának és hatalmának fokozásáról« — hangzik a szovjet kormánynyilatkozat. Megbocsáthatatlan könnyelműség — most, szeptemberben, a második világháború kirobbantása évfordulóján, a békét akaró emberek jól megértik e szavak igazságát. A szovjet politika — békét kívánó országok egész sorának támogatásával — küzd azért, hogy végleg pontot tegyen a második világháború után a német békeszerződés megkötésével. És a nyugat erre a békés lépésre és kezdeményezésre felel azzal a fenyegetéssel, hogy kirobbantja a harmadik világháborút! Arculcsapása a történelmi tanulságokat komolyan vevő embereknek, vagy csak ostoba szemérmetlenség, hogy Nyugat-Berlinben mára, szeptember 1-re, éppen azoknak a »landsmannschaftoknak« revansista találkozóját hívták össze, amelyek békeszerető országok elleni fegyveres rablótámadásra szervezkednek? A Sudetendeutsche Landsmannschaft egyik főembere, Fiedler badenwürttembergi miniszter, Prágáról mint német városról beszél, pár éve, hogy Hallstein, akkori bonni külügyi államtitkár, az Urang kívánta kitolni a bonni típusú Európa határát, s nem is olyan régen lepleződött le, hogy Strauss minisztériumában, Bonnban, »Wallenstein II«, »Operation Gelber Wolf« és »Side-Step« elnevezésű tervek készültek a »keleti előrenyomulásra ...« Csehszlovák, lengyel, szovjet föld: úgy szerepel ezekben a tervekben, mint hadicél és például a Magyarországról kitelepített svábok gyűléseken és lapjaikban még négy nyugati magyar megyét is követelnek... Négy magyar megye: ez az egyik kinyilvánított cél (a »Der Donauschwabe« egyik múlt novemberi száma gyalázatos cinizmussal állapítja meg, hogy ilyen tervekkel már ma foglalkozni kell, ha »sorsunk urává akarunk válni«) — s már ez is megmagyarázza, miért kell nekünk, magyaroknak, határozott egyetértéssel és helyesléssel fogadni az új szovjet lépést. Az ellenünk is fordult nyugati terveket keresztülhúzza a szovjet figyelmeztetés. Megbocsáthatatlan könnyelműség lenne, ha a szocialista nagyhatalom — védelmezve a békét, a biztonságot, önmagát, a szocialista tábort, és a világ minden békeszerető emberét — nem figyelmeztetné a háborús tervezőket: van ereje és képessége, hogy megakadályozza a támadó tervek megvalósítását. Azok a 20, 30, 50 és 100 millió tonna trotil robbanóerejű bombák, amelynek sorozatgyártására a Szovjetunióban terveket dolgoztak ki, s amelyeket hatalmas rakétákkal a Föld minden olyan pontjára azonnal eljuttathatnak, ahonnan támadást indítanak a Szovjetunió és a szocialista országok ellen, valószínűleg meggondolásra késztetik azokat, akik e támadási terveket kidolgozták és meg akarják valósítani. A szovjet politika nem fenyegetődzik. Nyugodtan és magabiztosan mutat rá a veszélyre, határozottan megmondja, hogy minden támadásra olyan csapással felel, amely az agresszort otthonában semmisíti meg — és világos szóval hozza a világ tudomására: a szovjet fegyveres erők elsőként sohasem folyamodnak fegyverek alkalmazásához. Ugyanakkor, amikor a nukleáris kísérletek folytatásának fájdalmas lépésére kényszerül, újra ünnepélyesen felhívja a világot: vessenek véget a fegyverkezési versenynek, írjanak alá egyezményt az általános és teljes leszerelésről s ezzel együtt vessenek véget a termonukleáris fegyverkísérleteknek is. A világ országai ma naponta körülbelül 300 millió dollárt költenek fegyverkezésre, és csak az északi féltekén 14 millió férfi áll fegyverben. Ha a nyugati világ elszánta volna magát, hogy a számtalan szovjet javaslat utána legkiemelkedőbb az a javaslat volt, amelyet Hruscsov az ENSZ-ben terjesztett elő s amely minden fegyver megsemmisítését, minden katona, vezérkar, katonai szervezet leszerelését ajánlotta, a legszigorúbb nemzetközi ellenőrzés mellett ma már ezek az embermilliók és dollármilliók az emberi nemzet javára, a Föld lakóinak, minden ország népének békés építőmunkája javára hathatnának! Az az ország szólt most figyelmeztető szóval a háborús tervek, a fegyverkezési verseny megszállottjaihoz, amely kommunista pártja programtervezetében éppen most vázolta fel békés építőmunkája nagyszerű távlatait. Az alkotás páratlan terve, az alkotás szándéka vezeti a szovjet államot, amikor minden fórumon síkra száll a leszerelésért — és most, a nyugati hatalmak, az agresszív NATO-tömb szinte teljesen nyílt háborús készülődései miatt kialakult helyzetben, az augusztus 30-i szovjet kormánynyilatkozatban bejelentett figyelmeztető lépéssel is ezt teszi. A szovjet kormánynyilatkozat a világ összes népeihez és kormányaihoz fordul s felszólítja őket: sokszorozzák meg erőfeszítéseiket, hogy az általános és teljes leszerelés gondolata konkrét intézkedésekben öltsön testet, és hogy a nukleáris fegyver soha többé ne fenyegethesse az emberek életét. A határozott, nyílt szó elhangzott. Félreérteni vagy félremagyarázni nem lehet — ez a béke szava. Van mód arra, hogy békében éljen a világ, ezt üzente Moszkva és most a nyugati világon van a sor, hogy megértse a komoly és nyílt figyelmeztetést, az agresszív előkészületek helyett a józan és reális meggondolás vezesse lépéseit. Gárdos Miklós