Népszava, 1961. november (89. évfolyam, 259–283. szám)
1961-11-23 / 277. szám
Jó tanácsok—barátoktól — Ez a kanyar után forduljon balra, aztán annál a fakerítésés háznál álljunk meg, mert az a mi tsz-ünk — igazítja útba a sofőrt Tiszafüredre érve Peszlen Gyuri bácsi, az Alumíniumárugyár munkása. A »mi tsz-ünk«, a tiszafüredi Úttörő Termelőszövetkezet a verőfényes őszi délelőttök „Hogy vagytál — Hogy vagytok, Gyuri bácsi, mint éltek, mit csináltok? — kérdi Biró Imre elnök, s egy szuszra folytatja: — Sajnálom, hogy november 7-én nem mehettem fel hozzátok az ünnepélyre, de a fiatalok, akik ott jártak a gyárban, sok mindent, mesélnek. — Köszönöm a kérdést — válaszol a kérdezett. — Jól vagyunk, dolgozunk egészséggel és igyekezettel. Hát ti? Megteltek-e már a górék, milyen most a föld, könnyebb-e a munka, mióta esett az eső? A válaszok szívesek. A városi munkást, aki a »saját tsz-e« iránt érdeklődik, részletesen tájékoztatják, mennyiről könnyebb már a szántás, de 35 centi mélyen még mindig csontszáraz földet fordít az eke. A répát is szedik, szállítják, s a górék, ha még nem is teltek meg teljesen, de afelé haladnak. — Ugye, ittmaradtok most, néhány napra, mert holnap nagy szükség lenne rájuk — mondja Biró, de hogy miért, arról már nincs ideje beszélni, mert egymás után jönnek rész gazdák köszönteni a rendjét éli. A vetés 600 holdon elkészült, a szántás, a cukorrépaszedés és a kukoricahordás tartozik most a legsürgősebb tennivalók közé. Az irodában ülők kitörő örömmel fogadják a vendégeket. Nem idegenek itt az Alumíniumárugyár képviselői, hiszen a patronáló üzem dolgozói, , Gyuri bácsi ?" vendégeket. Az egyik gazda — Isházi Mihály — sorra kezet fog mindenkivel, aztán Peszlen Györggyel akar beszélni: — Nézze már, elvtárs, milyen beteg vagyok, nincs vérem, a gyomromban meg csont van. Itt vannak a leletek, maga mindenhez ért. Gyuri bácsi tényleg megnézegeti a leleteket, nem mintha orvosi képzettséggel rendelkezne, de arról a papírról jól látja, hogy szó sincs vérszegénységről, meg csőmről, hanem magyarul írták oda, hogy »gyomorsüllyedés«. »Ettől a papírtól, bátyám, maga még meg is nősülhet« — tréfálkozik, tudja, hogy Isházi özvegyemben ez meg is nyugszik, hálálkodik Peszlernek, aztán elmegy. Most a KISZ-titkár esküvőjére hívják meg a pestieket, aztán Nemes Miklós bácsival vitatnak meg közösen egy hivatalos eljárást, amivel az nem ért egyet. Csak ezután kerül sor ismét az elnök kérésére, hogy miért is lenne jó, ha másnap valaki itt lenne az alumíniumgyáriak közül. Sándor. — De maguk mit csinálnának ilyen esetben? — Megvizsgálnánk a munkát és a feltételeket — így Kikillai —, aztán sok ember tanácsát kikérnénk a teljesítményekről, a munkafegyelemről, a közös vagyon védelméről, s a jutalmazás módjáról. Amikor már mindezt összeszedtük, akkor bátran odaállnánk a közgyűlés elé és elmondanánk, hogy ennél vagy annál a tizenkét-tizenöt embernél miért látunk különb munkát, mint a többinél, s miért érdemlik meg ők a külön jutalmat, hiszen a közös vagyon jövedelmét gyarapították. A vitában lassan kialakul, hogy a mozgalmi szerveknek mikéntkell segíteniük a szövetkezet vezetését. Egyre gyakrabban hallatszik a kérdés a helybeliek részéről: »Ti ezt hogyan csináljátok?« S egyre sűrűbben a válasz: »Nálunk ezt úgy oldottuk meg ...« Valóságos vezetési tanfolyam kerekedik és kitűnik, hogy ez itt a segítés legfőbb formája. Igaz, tettek mást is az alumíniumgyáriak: felkutattak Pesten olyan elfekvő árukat, amelyeket az Úttörő Tsz olcsón megvehetett és jól építkezhetett belőle. De az okos, jó tanácsra, úgy látszik, most mindennél nagyobb szükség van. — Hogyan sikerült ezt a tekintélyt elérni, ezt a feltétlen bizalmat megszerezni — kérdem Peszlen Gyuri bácsitól. — Jól mondja, először a bizalmat kellett megszerezni — válaszol megfontoltan. — Tudja, nem szabad kérkedni a munkásosztály fölényével és helyzetével. Bizonyítani kell a jó tanácsokon keresztül, hogy amit mondunk, az sok évtizeden keresztül kialakult, kikristályozódott élettapasztalat, érdemes meghallgatni. Lendvai Vera Vita a tsz-ek társulásáról — Nem, elég ösztönzőek jutalmazási feltételek mondja most ismét Peszten. — Nem lehetett másként megoldani, mert az emberek összevesztek, ha valaki többet keresett — mondja Mester — Ti tudjátok, hogyan gondolkodik a füredi parasztember, nem kell külön elmagyarázni, hiszen ismertek valamennyiünket. — Most arról van szó, hogy holnap a három »U« betűs termelőszövetkezet, az Úttörő, az Új Erő és az Új Élet a jövő évi beruházásokról tárgyal a járásnál. Kapnánk hitelt az építkezésre, nekünk tulajdonképpen nem égető most az építkezés, ők pedig arra hivatkoznak, hogy sok lesz az adósság. De ha így maradnak, akkor továbbra se adnak se baromfit, se tojást az állam-nak. Arra gondoltunk, hogy társulnánk hárman, s az valamennyiünknek jó lenne, mert megosztana a teher és a jövedelem mindenhol növekedne. — Jó elgondolás ez, Bíró elvtárs, de miért kellenénk ehhez mi? — kérdi Kikillai Sándor, az Alumíniumárugyár pártbizottságának titkára. — Mert rátok mindenki hallgat a községben, ismernek benneteket és segítenétek meggyőzni a makacs füredieket. A beszélgetés ekörül folyik, most már mások is beleszólnak a vitába. Itt van Mester Sándor és Nemes Miklós is. Peszlen György szemére teszi az okulárét, az asztal fölé hajolnak valamennyien és vitatkoznak, mi mibe kerül, menynyi hasznot hoz majd a szö- * vetkezeteknek és mennyit az X államnak. Még azt is kiszámít- X ják, ha egyedül állnak a nagy* munkához — akár a dohány- ? pajta, akár a baromfiól, akár a sertésfiaztató, vagy a kút f . .. építéséhez, mibe kerülne ezfordul elő, hogy miután meg egy tész-nek és mennyi teher határozták a felszólalásokát egy-egy emberre, ha kö-időtartamát, valaki sok érzései vállalják. A tőkés mondanivalója közül hirtelenjében nem tudja a legfontosabbat kiválasztani és így többfélébe belekap. A végén azután, bár sok mindent kérdezz — felelek! A versennyel hogy álltok? — kérdi Kikillai Sándor. — Nehezen megy az nálunk — mondja a jelenlevők közül valaki. — Azt sem tudom, hol lehetne megkezdeni? — Például az állattenyésztésben — vágja rá Peszlen György. — Jártam én már nálatok olyan helyen, ahol ragyogott minden a tisztaságtól, de bizony találkoztam olyan állatgondozóval is, aki nem dicsekedhet a munkájával. Most télen ott lehetne megkezdeni a versenyt a tisztasággal, aztán tavasszal a növénytermelőknél... Nem tudja befejezni a mondatot, mert a tsz egyik vezetője már át is vette a gondolat fonalát. A tavasszal kihívhatnánk a másik két tsz-t növényápolási versenyre, később meg, ahogy a munka hozza magával. 1961. november 23 Az ígéret földje Új magyar film Hosszúra nyúló értekezleten megpendített, de semmit nem mondott végig. A látszat szerint sokat, lényegében keveset sikerült kifejeznie. Valami ilyesféle benyomásunk támadt, miközben Az ígéret földje című új játékfilmünk pergett a szemünk előtt. A film alkotóinak — a rendező Mészáros Gyulának és a forgatókönyvíró Hegedűs Zoltánnak — művészi szándéka érződik: egy új szocialista városunk születését akarják ábrázolni a filmművészet korszerű eszközeivel. A korszerűséget elsősorban arra értjük, hogy mélységesen idegenkedve a szokványoktól, igyekeztek azokat mindenáron elkerülni. Valamilyen új stílust próbáltak kialakítani, azonban ebbeli törekvésükben nem vették észre, hogy elvétették az arányokat és így sok minden bizony ellenkezően sikerült, mint szándékolták. A csecsemőből sihederkorba felnövő Déd városának valóban mozgalmas képe bontakozik ki a filmben. Az egészet azonban kisebb-nagyobb repedések barázdálják keresztül-kasul. Az epizódok meglehetősen laza összefüggésben következnek egymásután. Ezekben az egyes szereplők kényszeredetten csellengenek, nem értik önmagukat és a köröttük fortyogó eseményeket. Ennek oka: már a forgatókönyvíró szinte a lovak nyakába dobta a gyeplőt, s hagyta, hogy az események a történetet a maguk szeszélye szerint ragadják tova. Nyilvánvaló: a rendező is bízott abban, hogy ily formán is megteremtődik a műnek valamilyen sajátos logikája, amely elüt a megszokottól, a sablonos formáktól. Ez azonban nem vált be, a film sokat ígérő indulása után a történések egymás sarkát tapossák, az emberi kapcsolatok, belső folyamatok összekuszálódnak. Az eredetinek vélt rendezői felfogás keresetté válik. Kétségtelen, az alkotók nem kis fába vágták fejszéjüket, amikor az 50-es évek sok ellentmondással terhelt valóságának megidézésére vállalkoztak. S ugyanakkor a latyakos sárból kinövő új város jellegzetes pillanatainak megragadása, amelyekben a várossal együtt formálódó, magatartása avitt kacataiból kivetkőző ember tükröződik, nagy művészi önuralmat követelt meg. Hiszen a roppant változatos élet sokrétű gazdagsága könynyen elsodorhatja a lényeg kibontására törekvő alkotói szándékot. Köztudott, a mondanivaló teljességét nem a problémák teljességre törekvő felsorakoztatása eredményezi. Márpedig ebben a filmben ilyesmivel találkozunk. Ebből következően szinte minden egyes jelenet tartalmaz olyan új elemeket, amelyek éppen csak felvillannak, előzményük, következményük nincsen. Ugyanakkor az is igaz, hogy a mondanivaló kifejtésének őszinte szavú művészi szándéka is meglep jó néhány, önmagában gondosan kimunkált és szépen fényképezett epizódban. Ezek értelme és hangsúlya azonban belevesz a tisztázatlan koncepcióból eredő összevisszaságba. Mindebből következően nem világosak a filmből feltűnő különféle emberi magatartások rajzai. Ezek jellege azután az események sodrásában nem tud kialakulni. Mintahogy a cselekménynek, az egyes jellemeknek sincs belső logikája — ami persze összefügg egymással. Igaz, az emberi lélek sokféle, egymásnak sokszor ellentmondó indulatokban fejeződik ki. Azonban ezek egy egységesen elrendezett belső állapotból fakadnak, amely megfelel az adott ember adott egyéniségének. A filmben a főhős, Jani, ugyan sokféle arcával fordul felénk, azonban ennek az arcnak hiányzik a kontúrja, és így valóságos képe mindvégig nem tud kialakulni bennünk. A figura szétmosódik, kapcsolatai a világgal, az emberekkel esetlegeseknek hatnak. Hasonlóképpen vonatkozik mindez a leány, Krizs Ica alakjára, akiben csak érezzük, hogy az , akkori évek mozgalmi álszemérme felesel természetes vágyaival, valamint a főmérnökére, akiről egyszerűen nem is tudjuk meg: vajon mit akar tulajdonképpen? »Az ígéret földje« kétségtelen megpróbálta a filmgyártás szokványos sablonjait elkerülni, azonban azzal, hogy lemondott egy gondosan megválasztott konfliktus mély belső ábrázolásáról, a teljességre törekvő külsőségek javára, nem váltotta be azokat a nagyratörő művészi igényeket, amelyek egyes jelenetekben itt-ott felsejlenek. A film alapvető hibáiból következően az egyes színészi alakítások sem egységesen felépítettek. A figurák széteső jellemvonásait bajosan lehetett volna a színészi játékban összeötvözni. Pedig egész sereg kitűnő színész adott találkozót e filmprodukció keretében. A két főszerepet Törőcsik Mari és Sztankai István alakítja. Törőcsik sok filmünkből ismert finom játéka és a fiatal Sztankai meglepő színészi magabiztossága mindenek ellenére megragadó. Egyéniségük egy-egy jelenetben sikeresen felülkerekedik és átüt a figurák esetlegességén. A többiek közül Krencsei Mariann, Pécsi Sándor, Avar István és Fülöp Zsigmond játéka emelkedik ki az adott lehetőségek, keretei közül. Herczenik Miklós operatőri munkája hatásos, Petrovics Emil kísérő muzsikája pedig a maga nemében kitűnő. Szombathelyi Ervin NÉPSZAVA Kevesebb jelentés több idő a dolgozók között A Szaktanács elnöksége a múlt év decemberében határozatban rögzítette: a jövőben a szakszervezetek központi vezetőségei és a szakszervezetek megyei tanácsai évenként csak egyszer adjanak írásos jelentést. Az esetenkénti jelentés- két hónap alatt ! Mi történt egy év óta? Hogyan hajtották végre a Szaktanács elnökségének említett határozatát? Erre kerestünk választ néhány szakszervezeti vezetőszervnél. A Szakszervezetek Pest megyei Tanácsánál Palotás Károly vezetőtitkár ad tájékoztatást. — Az egy év előtti helyzet lényegesen javult — mondja. — Több tervszerűség, nagyobb fegyelem tapasztalható e tekintetben is. A Szaktanács elnöksége határozatának maradéktalan végrehajtásáról azonban még nem beszélhetünk. A vezetőtitkár jegyzeteiből nem egészen két hónapra visszaforgatva az eseményeket, a következőket látjuk: »Jelentést készíteni az üdülési munkáról október 15-ig, a megye bérhelyzetéről október 25-ig, a munkásakadémiák tapasztalatairól október 15-ig, a felnőtt oktatás helyzetéről november 2-ig, az egyeztető bi- Az üzemek se — Néhány jelentést mi is készítettünk — mondja Vári Zoltán, a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezete Pest megyei bizottságának titkára. — Az egész évi munkáról és külön a kulturális nevelőmunkáról október 1-i határidővel kellett jelentést készítenünk. A munkásszállások helyzetéről október 15-ig a szakmaközi bizottságok munkájáról kéréshez a Szaktanács titkárságának külön engedélye szükséges. A határozat meghozatalára azért volt szükség, mert az utóbbi években nagyon elszaporodott a jelentéskérések száma helyett a jelentés zottságok munkájáról november 15-ig, az egész évi munkáról az értékelő jelentést október 31-ig k —olvassuk a feljegyzésben. • Nem egészen két hónap alatt tehát a Szakszervezetek Pest megyei Tanácsa hét jelentést készített, amelyből az említett határozat szerint mindössze csak egy volt jogos. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az SZMT apparátusa és választott vezetői ebben az időben jórészt jelentésírással, illetve a jelentéshez szükséges anyagok, tapasztalatok gyűjtésével foglalkoztak. Természetesen a kör tovább gyűrűzött: a Szakszervezetek Pest megyei Tanácsa — hogy a jelentésben foglalt kép minél teljesebb legyen — a feladatok nagy részét továbbította a szakszervezetek területi bizottságaihoz. A különbség csak annyi volt, hogy ebben az esetben a határidőket — érthető okokból — már rövidebbre szabták. én maradtak ki október 31-i, a munkásvédelmi helyzetről október 26-i, a társadalombiztosítási munkáról szeptember 1-i határidővel adtunk számot. De már itt egy újabb határidő, november 30-a, amikor az üzemgazdasági tanfolyamok tapasztalatairól kell beszámolót készíteni. Igaz, a vasas területi bizottság alaposan megszűrte, megfontolta, mit továbbítson mindezekből az üzemek szakszervezeti bizottságaihoz — s ezért elismerés jár! —, de mindent a területi bizottság sem tudott megoldani. Az egyik legjelentősebb Pest megyei üzemből, a Csepel Autógyárból például, az említett időszakban a termelés helyzetéről, a munkabrigádok alakulásáról, a versenyről, illetve a felajánlásokról küldött jelentést a szakszervezeti bizottság a felsőbb szakszervezeti szerveknek. Jelentést készítettek ezenkívül a munkásakadémia tapasztalatairól, de ezt már több helyre: a vasasközpontba, vasasszakszervezet Pest megyei bizottságához, a Szakszervezetek Pest megyei Tanácsához és az üzemi pártbizottsághoz. Számot adtak még jelentés formájában a nőbizottság munkájáról, amelyet a területi bizottság kért az üzem szakszervezeti bizottságától. A tájékoztatásra — módjával — szükség van. Erre vonatkozóan a Szaktanács elnökségének említett határozatában is találunk egy részt, amely kimondja, hogy a dolgozókat foglalkoztató bel- és külpolitikai eseményekről, problémáikról tájékoztatni kell a felsőbb szerveiket. Miért szegik meg a határozatot? Nem is tennénk szóvá e jelenségeket, ha egyszerűen csak arról lenne szó, hogy jelentést kell írni. (Bár az is hiba, ha sok varr belőle, mert elvonja a figyelmet több fontos gyakorlati munkáról.) Súlyosabb a hiba ennél, gyökereit mélyebben kell keresni. Vajon a szakszervezetek legkülönbözőbb osztályai (hogy csak ezt említsük a többi között) miért kényszerültek arra, hogy — lényegében megszegve a Szaktanács elnökségének határozatát — jelentéstételre kötelezzék a területi bizottságok egy részét, azok pedig az üzemi szakszervezeti bizottságokat? Feltehetőleg azért, mert közvetlen tapasztalataik elégtelensége miatt nem tudták volna vezető szerveiket a valóságnak megfelelően tájékoztatni. Üzemi szakszervezeti bizottságaink gyakran mondják, hogy a felsőbb szervektől ritkán látogatják meg őket. Vagy ha ki is mennek az üzembe, gyakran nem jutnak túl a szakszervezeti bizottság irodáján. Nem marad idő néha arra, hogy értékes tapasztalataikat a munkásokkal beszélgetve kiegészítsék, azok helyességét lényegében a legfontosabb oldalról ellenőrizzék. Kétségkívül, a felsőbb szervektől sem tudnak mindenhova eljutni. Az azonban mégis elgondolkoztató jelenség, hogy a szakszervezeti apparátusok miért kényszerülnek arra, hogy a szükségesnél gyakrabban jelentéstételre kötelezzék az alsóbb szerveket. S ha ez ahhoz a felismeréshez vezet, hogy többet kell az üzemekben tartózkodni, a munkásokkal beszélgetni, tájékoztatni őket az időszerű eseményekről, egyúttal meghallgatni észrevételeiket, javaslataikat, megismerni örömeiket, gondjaikat , akkor minden bizonnyal kevesebb jelentésre lesz szükség, s a szakszervezeti mozgalom vezetésének színvonala is emelkedni fog. Zsidai Pál ÚJ SZÖVETKEZETI LAKÓTELEP a Váci úton. Felépült és még ebben az évben átadják az új szövetkezeti lakótelep első épületét, egy hatemeletes, 84 lakásos lakóházat. Hozzákezdtek már a második ugyanilyen nagyságú épület alapozásához is. Ezenkívül ugyanitt még négy háromemeletes szövetkezeti lakóház épül. (Gonda György felvétele)