Népszava, 1961. november (89. évfolyam, 259–283. szám)

1961-11-23 / 277. szám

Jó tanácsok—barátoktól — Ez a kanyar után fordul­jon balra, aztán annál a fa­kerítésés háznál álljunk meg, mert az a mi tsz-ünk — iga­zítja útba a sofőrt Tiszafüred­re érve Peszlen Gyuri bácsi, az Alumíniumárugyár mun­kása. A »mi tsz-ünk«, a tiszafüredi Úttörő Termelőszövetkezet a verőfényes őszi délelőttök „Hogy vagytál —­ Hogy vagytok, Gyuri bá­­csi, mint éltek, mit csináltok? — kérdi Biró Imre elnök, s egy szuszra folytatja: — Saj­nálom, hogy november 7-én nem mehettem fel hozzátok az ünnepélyre, de a fiatalok, akik ott jártak a gyárban, sok mindent, mesélnek. — Köszönöm a kérdést — válaszol a kérdezett. — Jól v­agyunk, dolgozunk egészség­gel és igyekezettel. Hát ti? Megteltek-e már a górék, mi­lyen most a föld, könnyebb-e a munka, mióta esett az eső? A válaszok szívesek. A vá­rosi munkást, aki a »saját tsz-e« iránt érdeklődik, rész­letesen tájékoztatják, mennyi­ről könnyebb már a szántás, de 35 centi mélyen még min­dig csontszáraz földet fordít az eke. A répát is szedik, szállítják, s a górék, ha még nem is teltek meg teljesen, de afelé haladnak. — Ugye, ittmaradtok most, néhán­y napra, mert holnap nagy szükség lenne rájuk — mondja Biró, de hogy miért, arról már nincs ideje beszél­ni, mert egymás után jönnek r­ész­ gazdák köszönteni a rendjét éli. A vetés 600 hol­don elkészült, a szántás, a cukorrépaszedés és a kukorica­­hordás tartozik most a legsür­gősebb tennivalók közé. Az irodában ülők kitörő örömmel fogadják a vendégeket. Nem idegenek itt az Alumíniumáru­gyár képviselői, hiszen a pat­ronáló üzem dolgozói, , Gyuri bácsi ?" vendégeket. Az egyik gazda — Isházi Mihály — sorra ke­zet fog mindenkivel, aztán Peszlen Györggyel akar be­szélni: — Nézze már, elvtárs, mi­lyen beteg vagyok, nincs vé­rem, a gyomromban meg csont van. Itt vannak a leletek, ma­ga mindenhez ért. Gyuri bácsi tényleg megnéze­geti a leleteket, nem mintha orvosi képzettséggel rendel­kezne, de arról a papírról jól látja, hogy szó sincs vérsze­génységről, meg csőmről, ha­nem magyarul írták oda, hogy »gyomorsüllyedés«. »Ettől a papírtól, bátyám, maga még meg is nősülhet« — tréfálko­zik, tudja, hogy Isházi öz­vegyemben ez meg is nyug­szik, hálálkodik Peszlernek, az­tán elmegy. Most a KISZ-tit­­kár esküvőjére hívják meg a pestieket, aztán Nemes Miklós bácsival vitatnak meg közö­sen egy hivatalos eljárást, amivel az nem ért egyet. Csak ezután kerül sor ismét az elnök kérésére, hogy miért is lenne jó, ha másnap valaki itt lenne az alumíniumgyáriak közül. Sándor. — De maguk mit csi­nálnának ilyen esetben? — Megvizsgálnánk a mun­kát és a feltételeket — így Kikillai —, aztán sok ember tanácsát kikérnénk a teljesít­ményekről, a munkafegyelem­ről, a közös vagyon védelmé­ről, s a jutalmazás módjáról. Amikor már mindezt össze­szedtük, akkor bátran odaáll­­nánk a közgyűlés elé és el­mondanánk, hogy ennél vagy annál a tizenkét-tizenöt em­bernél miért látunk különb munkát, mint a többinél, s miért érdemlik meg ők a kü­lön jutalmat, hiszen a közös vagyon jövedelmét gyarapítot­ták. A vitában lassan kialakul, hogy a mozgalmi szerveknek miként­­kell segíteniük a szö­vetkezet vezetését. Egyre gyak­rabban hallatszik a kérdés a helybeliek részéről: »Ti ezt hogyan csináljátok?« S egyre sűrűbben a válasz: »­Nálunk ezt úgy oldottuk meg ...« Való­ságos vezetési tanfolyam kerekedik és kitűnik, hogy ez itt a segítés legfőbb formája. Igaz, tettek mást is az alu­míniumgyáriak: felkutattak Pesten olyan elfekvő árukat, amelyeket az Úttörő Tsz ol­csón megvehetett és jól épít­kezhetett belőle. De az okos, jó tanácsra,­­ úgy látszik, most mindennél nagyobb szükség van. — Hogyan sikerült ezt a te­kintélyt elérni, ezt a feltétlen bizalmat megszerezni — kér­dem Peszlen Gyuri bácsitól. — Jól mondja, először a bi­zalmat kellett megszerezni — válaszol megfontoltan. — Tud­ja, nem szabad kérkedni a munkásosztály fölényével és helyzetével. Bizonyítani kell a jó tanácsokon keresztül­, hogy amit mondunk, az sok év­tizeden keresztül kialakult, ki­­kristályozódott élettapasztalat, érdemes meghallgatni. Lendvai Vera Vita a tsz-ek társulásáról — Nem, elég ösztönzőek jutalmazási feltételek mondja most ismét Peszten. — Nem lehetett másként megoldani, mert az emberek összevesztek, ha valaki többet keresett — mondja Mester — Ti tudjátok, hogyan gon­dolkodik a füredi paraszt­­ember, nem kell külön el­magyarázni, hiszen ismertek valamennyiünket. — Most ar­ról van szó, hogy holnap a három »U« betűs termelőszö­vetkezet, az Úttörő, az Új Erő és az Új Élet a jövő évi beruházásokról tárgyal a já­rásnál. Kapnánk hitelt az építkezésre, nekünk tulajdon­képpen nem égető most az építkezés, ők pedig arra hi­vatkoznak, hogy sok lesz az adósság. De ha így marad­nak, a­kkor továbbra se adnak se baromfit, se tojást az állam-­­­nak. Arra gondoltunk, hogy társulnánk hárman, s az vala­mennyiünknek jó lenne, mert megosztana a teher és a jöve­delem mindenhol növekedne. — Jó elgondolás ez, Bíró elvtárs, de miért kellenénk ehhez mi? — kérdi Kikillai Sándor, az Alumíniumárugyár pártbizottságának titkára. — Mert rátok mindenki hall­gat a községben, ismernek benneteket és segítenétek meggyőzni a makacs füre­dieket. A beszélgetés ekörül folyik, most már mások is beleszól­nak a vitába. Itt van Mester Sándor és Nemes Miklós is. Peszlen György szemére teszi az okulárét, az asztal fölé ha­jolnak valamennyien és vitat­koznak, mi mibe kerül, meny­nyi hasznot hoz majd a szö- * vetkezeteknek és mennyit az X államnak. Még azt is kiszámít- X ják, ha egyedül állnak a nagy* munkához — akár a dohány- ? pajta, akár a baromfiól, akár­ a sertésfiaztató, vagy a kút f . .. építéséhez, mibe kerülne ez­­fordul elő, hogy miután meg egy tész-nek és mennyi teher­­ határozták a felszólalások­­át egy-egy emberre, ha kö-­­időtartamát, valaki sok ér­zései vállalják. A tőkés mondanivalója közül­­ hirtelenjében nem tudja a­­ legfontosabbat kiválasztani és így többfélébe belekap. A vé­gén azután, bár sok mindent kérdezz — felelek!­ ­ A versennyel hogy áll­tok? — kérdi Kikillai Sándor. — Nehezen megy az nálunk — mondja a jelenlevők közül valaki. — Azt sem tudom, hol lehetne megkezdeni? — Például az állattenyész­tésben — vágja rá Peszlen György. — Jártam én már nálatok olyan helyen, ahol ragyogott minden a tisztaság­tól, de bizony találkoztam olyan állatgondozóval is, aki nem dicsekedhet a munkájá­val. Most télen ott lehetne megkezdeni a versenyt a tisz­tasággal, aztán tavasszal a növénytermelőknél... Nem tudja befejezni a mon­datot, mert a tsz egyik veze­tője már át is vette a gondo­lat fonalát.­­ A tavasszal kihívhatnánk a másik két tsz-t növényápo­lási versenyre, később meg, ahogy a munka hozza magá­val. 1961. november 23 Az ígéret földje Új magyar film Hosszúra nyúló értekezleten megpendített, de semmit nem mondott végig. A látszat sze­rint sokat, lényegében keveset sikerült kifejeznie. Valami ilyesféle benyomásunk támadt, miközben Az ígéret földje cí­mű új játékfilmünk pergett a szemünk előtt. A film alkotóinak — a ren­dező Mészáros Gyulának és a forgatókönyvíró Hegedűs Zol­tánnak — művészi szándéka érződik: egy új szocialista városunk születését akarják­­ ábrázolni a filmművészet kor­szerű eszközeivel. A korszerű­séget elsősorban arra értjük, hogy mélységesen idegenked­ve a szokványoktól, igyekez­tek azokat mindenáron elke­rülni. Valamilyen új stílust próbáltak kialakítani, azon­ban ebbeli törekvésükben nem vették észre, hogy elvétették az arányokat és így sok min­den bizony ellenkezően sike­rült, mint szándékolták. A csecsemőből sihederkorba felnövő Déd városának való­ban mozgalmas képe bonta­kozik ki a filmben. Az egé­szet azonban kisebb-nagyobb repedések barázdálják keresz­­tül-kasul. Az epizódok meg­lehetősen laza összefüggésben következnek egymásután. Ezekben az egyes szereplők kényszeredetten csellengenek, nem értik önmagukat és a kö­röttük fortyogó eseményeket. Ennek oka: már a forgató­könyvíró szinte a lovak nya­kába dobta a gyeplőt, s hagy­ta, hogy az események a tör­ténetet a maguk szeszélye sze­rint ragadják tova. Nyilván­való: a rendező is bízott ab­ban, hogy ily formán is meg­teremtődik a műnek valami­lyen sajátos logikája, amely elüt a megszokottól, a sablo­nos formáktól. Ez azonban nem vált be, a film sokat ígérő indulása után a törté­nések egymás sarkát tapossák, az emberi kapcsolatok, belső folyamatok összekuszálódnak. Az eredetinek vélt rendezői felfogás keresetté válik. Kétségtelen, az alkotók nem kis fába vágták fejszéjüket, amikor az 50-es évek sok el­lentmondással terhelt valósá­gának megidézésére vállalkoz­tak. S ugyanakkor a latyakos sárból kinövő új város jelleg­zetes pillanatainak megraga­dása, amelyekben a várossal együtt formálódó, magatartá­sa avitt kacataiból kivetkőző ember tükröződik, nagy művé­szi önuralmat követelt meg. Hiszen a roppant változatos élet sokrétű gazdagsága köny­­nyen elsodorhatja a lényeg kibontására törekvő alkotói szándékot. Köztudott, a mon­danivaló teljességét nem a problémák teljességre törek­vő felsorakoztatása eredmé­nyezi. Már­pedig ebben a filmben ilyesmivel találko­zunk. Ebből következően szin­te minden egyes jelenet tar­talmaz olyan új elemeket, amelyek éppen csak felvillan­nak, előzményük, következmé­nyük nincsen. Ugyanakkor az is igaz, hogy a mondanivaló kifejtésének őszinte szavú mű­vészi szándéka is meglep jó néhány, önmagában gondosan kimunkált és szépen fényké­pezett epizódban. Ezek értel­me és hangsúlya­ azonban be­levesz a tisztázatlan koncep­cióból eredő összevisszaságba. Mindebből következően nem világosak a filmből feltűnő különféle emberi magatartá­sok rajzai. Ezek jellege az­után az események sodrásá­ban nem tud kialakulni. Mint­­ahogy a cselekménynek, az egyes jellemeknek sincs belső logikája — ami persze össze­függ egymással. Igaz, az em­beri lélek sokféle, egymásnak sokszor ellentmondó indula­tokban fejeződik ki. Azonban ezek egy egységesen elrende­zett belső állapotból fakad­nak, amely megfelel az adott ember adott egyéniségé­nek. A filmben a fő­hős, Jani, ugyan sok­féle arcával fordul felénk, azonban ennek az arcnak hiányzik a kontúrja, és így valóságos képe mindvégig nem tud kialakulni bennünk. A figura szétmosódik, kapcsola­tai a világgal, az emberekkel esetlegeseknek hatnak. Hason­lóképpen vonatkozik mindez a leány, Krizs Ica alakjára, akiben csak érezzük, hogy az , akkori évek mozgalmi álsze­mérme felesel természetes vágyaival, valamint a főmér­nökére, akiről egyszerűen nem is tudjuk meg: vajon mit akar tulajdonképpen? »Az ígéret földje« kétségte­len megpróbálta a filmgyár­tás szokványos sablonjait el­kerülni, azonban azzal, hogy lemondott egy gondosan meg­választott konfliktus mély belső ábrázolásáról, a teljes­ségre törekvő külsőségek ja­vára, nem váltotta be azokat a nagyratörő művészi igénye­ket, amelyek egyes jelenetek­ben itt-ott felsejlenek. A film alapvető hibáiból kö­vetkezően az egyes színészi alakítások sem egységesen fel­építettek. A figurák széteső jellemvonásait bajosan lehe­tett volna a színészi játékban összeötvözni. Pedig egész se­reg kitűnő színész adott talál­kozót e filmprodukció kereté­ben. A két főszerepet Törő­­csik Mari és Sztankai István alakítja. Törőcsik sok fil­münkből ismert finom játéka és a fiatal Sztankai meglepő színészi magabiztossága min­denek ellenére megragadó. Egyéniségük egy-egy jelenet­ben sikeresen felülkerekedik és átüt a figurák esetlegessé­gén. A többiek közül Krencsei Mariann, Pécsi Sándor, Avar István és Fülöp Zsigmond já­téka emelkedik ki az adott lehetőségek, keretei közül. Herczenik Miklós operatőri munkája­­ hatásos, Petrovics Emil kísérő muzsikája pedig a maga nemében kitűnő. Szombathelyi Ervin NÉPSZAVA Kevesebb jelentés több idő a dolgozók között A Szaktanács elnöksége a múlt év decemberében hatá­rozatban rögzítette: a jövőben a szakszervezetek központi ve­zetőségei és a szakszervezetek­­ megyei tanácsai évenként csak egyszer adjanak írásos jelen­tést. Az esetenkénti jelentés- két hónap alatt ! Mi történt egy év óta? Ho­­­gyan hajtották végre a Szak­tanács elnökségének említett határozatát? Erre kerestünk választ néhány szakszervezeti vezetőszervnél. A Szakszervezetek Pest me­gyei Tanácsánál Palotás Ká­roly vezetőtitkár ad tájékozta­tást. — Az egy év előtti helyzet lényegesen javult — mondja. — Több tervszerűség, na­gyobb fegyelem tapasztalható e tekintetben is. A Szaktanács elnöksége határozatának mara­déktalan végrehajtásáról azon­ban még nem beszélhetü­nk. A vezetőtitkár jegyzeteiből nem egészen két hónapra visszaforgatva az eseményeket, a következőket látjuk: »Jelen­tést készíteni az üdülési mun­káról október 15-ig, a megye bérhelyzetéről október 25-ig, a munk­ásakadémiá­k tapaszta­latairól október 15-ig, a fel­nőtt oktatás helyzetéről no­vember 2-ig, az egyeztető bi- Az üzemek se — Néhány jelentést mi is készítettünk — mondja Vári Zoltán, a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezete Pest megyei bizottságának titkára. — Az egész évi munkáról és külön a kulturális nevelő­munkáról október 1-i határidő­vel kellett jelentést készíte­nünk. A munkásszállások hely­zetéről október 15-ig a szakma­közi bizottságok munkájáról kéréshez a Szaktanács titkár­ságának külön engedélye szük­séges. A határozat meghozata­lára azért volt szükség, mert az utóbbi években nagyon el­szaporodott a jelentéskérések száma­ helyett a jelentés­ zottságok munkájáról novem­­ber 15-ig, az egész évi mun­káról az értékelő jelentést ok­tóber 31-ig k —­olvassuk a fel­jegyzésben. • Nem egészen két hónap alatt tehát a Szakszervezetek Pest megyei Tanácsa hét jelentést készített, amelyből az emlí­tett határozat szerint mind­össze csak egy volt jogos. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az SZMT apparátusa és választott vezetői ebben az időben jórészt jelentésírással, illetve a jelentéshez szüksé­ges anyagok, tapasztalatok gyűjtésével foglalkoztak. Ter­mészetesen a kör tovább gyű­rűzött: a Szakszervezetek Pest megyei Tanácsa — hogy a je­lentésben foglalt kép minél teljesebb legyen — a felada­tok­ nagy részét továbbította a szakszervezetek területi bi­zottságaihoz. A különbség csak annyi volt, hogy ebben az esetben a határidőket — ért­hető okokból — már rövidebb­­re szabták. én maradtak ki október 31-i, a munkásvédelmi helyzetről október 26-i, a tár­sadalombiztosítási munkáról szeptember 1-i határidővel ad­tunk számot. De már itt egy újabb határidő, november 30-a, amikor az üzemgazdasági tan­folyamok tapasztalatairól kell beszámolót készíteni. Igaz, a vasas területi bi­zottság alaposan megszűrte, megfontolta, mit továbbítson mindeze­kből az üzemek szak­­szervezeti bizottságaihoz — s ezért elismerés jár! —, de mindent a területi bizottság sem tudott megoldani. Az egyik legjelentősebb Pest me­gyei üzemből, a Csepel Autó­gyárból például, az említett időszakban a termelés helyze­téről, a munkabrigádok ala­kulásáról, a versenyről, illet­ve a felajánlásokról küld­ött jelentést a szakszervezeti bi­zottság a felsőbb szakszerve­zeti szerveknek. Jelentést ké­szítettek ezenkívül a munkás­­akadémia tapasztalatairól, de ezt már több helyre: a vasas­­központba, vasasszakszervezet Pest megyei bizottságához, a Szakszervezetek Pest megyei Tanácsához és az üzemi párt­­bizottsághoz. Számot adtak még jelentés formájában a nőbizott­ság munkájáról, amelyet a területi bizottság kért az üzem szakszervezeti bizottsá­gától. A tájékoztatásra — módjá­val — szükség van. Erre vo­natkozóan a Szaktanács elnök­ségének említett határozatá­ban is találunk egy részt, amely kimondja, hogy a dol­gozókat foglalkoztató bel- és külpolitikai eseményekről, problémáikról tájékoztatni kell a felsőbb szerveiket. Miért szegik meg a határozatot? Nem is tennénk szóvá e je­lenségeket, ha egyszerűen csak arról lenn­e szó, hogy jelen­tést kell írni. (Bár az is hiba, ha sok varr belőle, mert el­vonja a figyelmet több fontos gyakorlati munkáról.) Súlyo­sabb a hiba ennél, gyökereit mélyebben kell keresni. Vajon a szakszervezetek legkülönbö­zőbb osztályai (hogy csak ezt említsük a többi között) miért kényszerültek arra, hogy — lényegében megszegve a Szak­tanács elnökségének­­ határoza­tát — jelentéstételre kötelez­zék a területi bizottságok egy részét, azok pedig az üzemi szakszervezeti bizottsá­gokat? Feltehetőleg azért, mert közvetlen tapasztalataik elég­telensége miatt nem tudták volna vezető szerveiket a való­ságnak megfelelően tájékoz­tatni. Üzemi szakszervezeti bizott­ságaink gyakran mondják, hogy a felsőbb szervektől rit­kán látogatják meg őket. Vagy ha ki is mennek az üzembe, gyakran nem jutnak túl a szakszervezeti bizottság irodá­ján. Nem marad idő néha ar­ra, hogy értékes tapasztalatai­kat a munkásokkal beszélgetve kiegészítsék, azok helyességét lényegében a legfontosabb ol­dalról ellenőrizzék. Kétségkívül, a felsőbb szer­vektől sem tudnak minden­hova eljutni. Az azonban mégis elgondolkoztató jelen­ség, hogy a szakszervezeti apparátusok miért kényszerül­nek arra, hogy a szükségesnél gyakrabban jelentéstételre kö­telezzék az alsóbb szerveket. S ha ez ahhoz a felismerésh­ez vezet, hogy többet kell az üzemekben tartózkodni, a munkásokkal beszélgetni, tájé­koztatni őket az időszerű eseményekről, egyúttal meg­hallgatni észrevételeiket, ja­vaslataikat, megismerni örö­meiket, gondjaikat , akkor minden bizonnyal kevesebb jelentésre lesz szükség, s a szakszervezeti mozgalom veze­tésének színvonala is emel­kedni fog. Zsidai Pál ÚJ SZÖVETKEZETI LAKÓTELEP a Váci úton. Felépült és még ebben az évben átadják az új szövetkezeti lakótelep első épületét, egy hatemeletes, 84 lakásos lakóházat. Hozzá­kezdtek már a második ugyanilyen nagyságú épület alapo­zásához is. Ezenkívül ugyanitt még négy háromemeletes szövetkezeti lakóház épül. (Gonda György felvétele)

Next