Népszava, 1962. május (90. évfolyam, 101–125. szám)

1962-05-17 / 113. szám

A hajó nem futott ki az öbölből. Egy hajó nem futott ki időre az óbudai gyáröbölből, fennakadt a gyári bajok zátonyán. Mint már annyiszor az elmúlt évek folyamán, a tisztikar most is a »fedélzeten« tanakodik: miként engedjék útjára gyorsan a megkésett járművet. Vitáznak, hogyan lehetne megtisztítani a gyári kikötőt a veszélyes zátonyoktól, amelyek kísérteties módon mindig az Anyagbeszerzés. — Teljes termelési tervünket csak 79,6 százalékra teljesítettük — mondja. Ez bizony azt is jelenti: egy hajó nem készült el határidőre. — Elégtelenül alakultak a különböző gazdasági mutatók is ... Elmaradtunk az exportkötelezettségek egy részének teljesítésével is ... A terv teljesítéséhez szabott átlagórabér-szintet viszont pontosan teljesítettük... Ilyen a tömören összefoglalt valóság. Aztán a részes eredmények«... Elhangzanak a szavak, s száz műszaki vezető mozdul meg egyszerre a helyén... — Az idén a múlt év hasonló időszakához viszonyítva, lényegesen nőtt a balesetek száma ... Különösen nyugtalanító a hajóépítő-műhely statisztikája... Itt a múlt esztendő első negyedében 18, az idén pedig 62 munkás szenvedett balesetet... — mondja az igazgató. A felsorolás hosszú, az okok bonyolultak. Szó esik a hajóműhely 49 000 és az asztalosműhely 16 000 normaóra mulasztásáról, a 243 000 forintos kötbérről, a 400 000 forintos készlettöbblet miatt kiszabott büntetésről. De mindezek mégiscsak a tünetei annak a bajnak, amely ellen nagy küzdelem folyik a hajógyárban. Ez a mostani műszaki konferencia is afféle »hajósmegbeszélés« volt, ahol megvizsgálták, elemezték azokat az egészségtelen jelenléindulásra készülődő hajók előtt bukkannak fel. A »parancsnoki hídon«, vagyis — most már mellőzve a hajósnyelvet — a tanácsterem dobogóján, Béza Elemér, az Óbudai Hajógyár igazgatója áll, kezében az esztendő első negyedének gyári mérlegével: kooperáció... geket, amelyek gyengítik a gyári szervezetet és fékezik a munkások és műszaki dolgozók egyébként lendületes munkáját. A »hajósok« felismerték, milyen zátonyok akadályozzák a hajó kifutását. Ez már fél siker. — A feladatok 98 százalékának a teljesítése nem okoz annyi gondot és fáradságot — fejtegették a műhelyek vezetői —, mint a fennmaradó 2 százalék, amely végül is el- Már elhagytuk a — A bajok forrása, a vezetés módszere és az adminisztráció nem igazodik eléggé a megváltozott és a nagy iramban fejlődő új gyári körülményekhez ... — alakul ki a vélemény. A mai technikai követelményeknek megfelelő modern dieselmotoros hajók gyártása — amelyeknek a készítésére csak a legutóbbi években tértek rá — új szakmai és műszaki problémák elé állította és állítja a jövőben is a hajógyáriakat. Megoldásukhoz gyors és rugalmas intézkedésekre volna szükség. Az irányító és ügyintéző apparátus viszont sokszor még a régi, gőzhajók korabeli lassú módszerekkel dolgozik: az állandóan formálódó és tökéletesedő gyártmányon eszközölt változásokat későn vezetik át a rajzokon és a kooperáló vállalatok továbbra is a régi úsztat a határidőkben ... Soha nincs kéznél, ami éppen kellene ... — A gyár anyagbeszerzése elmarad a követelmények mögött ... Nehézkes és hosszadalmas, amíg megrendelnek és beszereznek valamit... Kérünk és tervezünk is sok mindent, de soha nem tudjuk, hogy mire számíthatunk... Néha egészen jelentéktelen alkatrészek hiánya miatt áll meg vagy lassul a munka — öntik ki fájdalmukat a termelés közvetlen parancsnokai. Szóvá tették azt is, hogy nagyon sok berendezést késve és gyakran nem megfelelő minőségben kapnak meg a velük kooperáló, csaknem 450 vállalattól. Ez, persze, nemcsak a hajógyáriaknak nagy gond, hanem károkat okoz a népgazdaságnak is: tervlemaradás és pluszmunka formájában. gőzhajók korát méretek és formák szerint gyártják a különböző berendezéseket, alkatrészeket. A művezetők és az üzemvezetők munkaidejüknek nagy részét anyag és különböző alkatrészek beszerzésével töltik... Előfordul, hogy hetek telnek el, amíg sikerül kiverekedni egy fél óráig tartó munka feltételeit, a művezető nem intézkedhet. íme, néhány adat a hajógyári öböl »zátonyairól«. Ezek az akadályok évek óta valósággal visszatartják ezt a nagymúltú gyárat az egészséges fejlődésben. A magára eszmélt hajógyári tisztikar most már azonban nem elégedett meg a bajok nemének a megállapításával, hanem a korábban lezajlott termelési tanácskozások tapasztalataira alapozva, bátor intézkedésekre szánta el magát, de a parancsnoki híd emberei és a hajósok már látják a zátonyt s el akarják kerülni ADY-SZOBOR Olvastuk, hogy a Kőfaragó- és Épületszobrászipari vállalat az idén 650 műkő virágtartót szállított s most összesen 2000 virágtartó díszíti az utcákat és tereket. Bár tavaly nyáron is hiányoltuk már , eddig egyetlenegy virágtartó se jutott a Liszt Ferenc téri Ady-szobor hatalmas kőlapjára. A szobor talapzata körül is ültethetnének virágot. Szemben, Jókai szobra körül, virágerdő díszük, a szomszédos eszpresszók teraszait virágtartók szegélyezik. Kerüljön sok-sok virág mielőbb az Ady-szobor mellé is. (b. ö.) 1962. május 17 Egy kis külső sej A műszaki konferenciát követő napokban a termelés gyakorlati követelményeinek megfelelő vezetési módszerek kialakításába kezdtek. Az irányító apparátus egy részét a műhelyekbe helyezték és helyezik. Teljesítik a jogos igényt: a jogokkal felruházott emberek legyenek ott a helyszínen, hiszen ott naponta jelentkeznek a termelést gátló akadályok. Ott van szükség gyors és eredményes beavatkozásra. Elhatározták azt is, hogy az üzemek, a műhelyek vezetőinek és a kollektívának adják át a döntés jogát több, a munka irányításával és ítség is elkelne megszervezésével összefüggő kérdésben — így lényegesen leegyszerűsítik és lerövidítik az intézkedések útját és idejét. Igaz, egy kis külső segítség is elkelne, főleg a kooperáció okozta bajok legyűréséhez. Ezt elsősorban a vasasszakszervezettől és a minisztériumtól várják. A maguk munkája és a segítség kettős feltétele annak, hogy az adósság nagy részét a második negyedév folyamán letörlesszék a hajógyáriak, hiszen erre ígéretet tettek a legutóbbi termelési értekezleteken. Fekete Béla NÉPSZAVA Nehéz utópiát írni ALAMIKOR RÉGEN ellenkező előjellel született Juvenalis mondása arról, hogy »nehéz szatírát nem írni« a római közállapotokról. Miért nehéz nálunk utópiát írni? Csaknem másfél évtizeddel ezelőtt divatba jött újságjainkban az úgynevezett utópisztikus riport, de nem túlságosan hosszú távra. Nem az emberiség ötven vagy száz év múlva bekövetkező új történetéről, hanem a közelebbi évekről, Jókai regényeimet idézve »a jövő évtized regényéről« volt szó. A minap kezembe került saját riportom, amelyet ez idő tájt egy kis dunántúli faluról írtam. Emlékszem: alapos töprengés és fejtörés alapján szerkesztettem meg a kis írást, hosszasan tűnődve azon, milyen jövőt jósoljak a szocializmus lehetőségei között egy kis falu népének. A riport érdekességévé az az akkortájt még elég merésznek látszó gondolat vált, hogy a kis községben, ahol akkor még csak néhány éve telepedett le a háromnégy tájról egybeverődött telepes szegényparasztok serege, abban, a megvalósult terveinket jelképező időszakban kevés lesz a film, hogy a falu kevesli a kulturális lehetőségeket. A címe is ez lett hát: »Cikón kevés a film«V OLT EBBEN AZ ÍRÁSBAN néhány más, távolinak és túlságosan optimistának is tekinthető feltételezés. Például az, hogy ez a kis apró, isten háta mögötti falu korszerű sporttelepet kap; hogy a környékről eltűnik az akkor még, sajnos, erősen dívott szembetegség, a trachoma, hogy megnő a gyerekek átlagsúlya és testmagassága. Leírtam azt a mondatot is, hogy valaki megérkezik Szibériából, ahol egyetemre járt, és a falu öregei nem akarják elhinni, hogy ezt a nagy utat négy nap alatt megtette. A napokban a megyei lap viszont azt kárhoztatja, hogy Cikón egyoldalúan csak a futballal törődnek, hogy a sporttelepen nem jut elég szóhoz a többi sportág... És tudom, hogy rendre megvalósult az utópia szinte minden mondata, a trachoma már csak szórványos ritkaság, a gyerekek átlagsúlya és testmagassága több, mint amennyit jósolni lehetett volna. És Szibériából Magyarországra érkezni ma már nem négy nap, de 8—10 óra alatt is lehet. Ebben hát a valóság máris túlteljesítette az utópiát. S ORSZÁGOSAN IS TÚLTELJESÍTI; ezt jól juttatta eszembe az a mondat, amellyel Ill Pusztaszabolcson tegnapelőtti cselédemberek, tegnapi újgazdák, mai tsz-parasztok tömören összefoglalták a a falu kulturális helyzetét és majdnem pontosan megismételték az én hajdani utópisztikus mondatomat, csak egy fejlődési fokkal magasabban. Közölték, hogy a községben kevés a televízió. Mintegy száz tv van az ötezer lakosú faluban, de ma már ez nem elég. Van mozi is, de az kicsi, művelődési otthont szeretnének. Megtudtam azóta, hogy a környéken ilyesmi is van, az állami gazdaságban — de a falunak saját kell ebből is ... íme: »Szabolcson kevés a tv«. Szabolcs kevesli a kultúra lehetőségeit. Mindehhez talán már hozzá sem kell tenni, hogy ez a község olyan cselédemberek egykori faluja helyén él, ahol régen táplálkozás és kultúra, öltözködés és szórakozás egyaránt megfelelt a községnév első felének: »puszta«. A közéletünk, társadalmi viszonyaink fejlődéséről megírható utópiákat alapjában túlszárnyalta a mi valóságunk. Ha egyikmásik technikai részletben egy-egy ilyen képzeletbeli változás nem is zajlott le, alapjában az élet megváltozása épp úgy megelőzte a fantáziát, mint korábban a fantázia az életet. És ezt még annak a tudatában is bátran leírhatjuk, hogy egy néhány éves időszak optimizmusa túlzottan plakátszerű, gépies, »vastapsos« volt, s hogy hangzottak el olyan ígéretek, amelyek nem valósultak meg, mert nem volt meg a teljesítésükhöz szükséges alap sem a népgazdaságban, sem az emberi fejekben. EGÉSZ TIZENHÉT ESZTENDŐNK azonban amellett szól, hogy a valóság a legtöbb esetben túlszárnyalta elképzeléseinket, fejlődésünk korai utópia-kísérleteit. És a kérdés magától kínálkozik: miért történt így? A válasz könnyedén megadható: nem voltak igazi tapasztalataink egy új világrend, egy új életforma »gyorsulási« lehetőségeiről. Képzeletünk maradt el a valóságtól, mert a tömegek alkotóereje, képességük az új elsajátítására, méghozzá tömeges elsajátítására gyorsabban nőtt meg, mint bármikor a magyar nép korábbi történelmének éveiben. Hogy csak a szabolcsi példánál maradjunk, a szövetkezetekbe tömörült parasztság, amely saját magán belül előzőleg a vívódás és az útkeresés igen ellentmondásos képét mutatta, azokban a tsz-ekben, ahol a szakmai és a politikai vezetés megfelelő, meghökkentő, kiugróan gyors előrehaladásra is képes. Olyan volt középparasztok, akik az új életformától a legerősebben idegenkedtek, már közösségi életük első évében szaktanfolyamra is elmentek és például állattenyésztési területük hivatott szakemberévé, fehér kötényes, könyveket forgató borjúnevelőkké fejlődtek. Hogy az érdeklődési körben, képzettségben bekövetkezett változás gyorsan kamatoz a falusi termékek bőségében és hogy ez visszahat a termelő falu életszínvonalára magára is — aligha kell bizonyítani. MÉG INKÁBB LEMÉRHETŐ a gyors fejlődésre való készség és az alkotóerők növekedése a városon, ahol még általánosabb a merész igények jelentkezése —és tudjuk, hogy az igény, ha nem terméketlen követelőzésben jelentkezik, micsoda hajtóerővé válhat a fejlődés, a közös boldogulás szolgálatában. Ezek után a további előrehaladás jut az ember eszébe — nevezetesen az, lépést tudunk-e tartani ma és holnap az emberek karjában, a megismert technika lóerőiből rejlő lehetőségekkel, tudnánk-e ma realitással kecsegtető utópia-riportot írni az öt, vagy tíz év múlva szemünk elé táruló Magyarországról? De a kérdés másfajta választ kap, mint korábban. Bármennyire csábító lenne is, nem próbálkozunk meg ezekkel a minden bizonnyal szegényes, vagy később szegényesnek bizonyuló vázlatokkal. Azt érezzük mindannyiunk érdekében a legszebb feladatnak, ha a mindenkori alkotóerőt a legszebb cselekedetekre, az embereket a tudás új magaslatainak meghódítására ösztönözzük. ANNAK IDŐSZAKOK, amikor nehéz utópiát írni — vannak, amelyekben dolgozni kell eddig elképzelhetetlen távlatok elérésén, fantáziával alig követhető energiák felszabadításán. Dolgozni — jól, jobban, még jobban. Most ilyen időszakot élünk. Baktai Ferenc 3 Bolondos tavasz ez. A nap úgy süt, mintha nyár lenne és tegnap már arról beszélgettek a társalgóban, hogy ki kellene vinni a stéget, forrasztott vascsövei, gerendái ott feküsznek a kert végében, de este jött ez a szél és olyan hideg lett egyszerre, hogy be kellett csukni az ablakokat és néhányan félig tréfásan szóltak már a gondnoknak: mi lesz a fűtéssel? Azért így dél felé szél enyhében ereje van a napnak, ki kell használni minden percet, kijöttek hát a nagy erkélyre, először csak a legmohóbbak, ők is pulóverben, meleg könnyben, legalább az arcukat ámíttassák, aztán, ahogy ritkultak a felhők, egymás után vetették le a köpenyt, pulóvert, behúzták a nyugágyakat az erkély szélvédett sarkába, összezsúfolódtak, mint a halak a leapadt vízben és áhítatosan itták be bőrükkel a napsugarat. Csak akkor mozdultak borzongva, ha egyegy szélroham mégis besurradt a védett sarokba, vagy felhő úszott a nap elé és árnyékától hirtelen hűvössé vált a levegő. — Az a kis foszlány hamar elszáll. — Hű-ű! ott jön egy óriási! — Az nem megy a nap elé, elkerüli... Találgatták, merre megy a felhő, egy fiatalember néha kiment az erkély szélére, körülkémlelte a látóhatárt és jelentést adott, mi várható még. Ez volt az első turnus, közvetlenül nyitás után, a napimádó korszakban. Béla egy piros kertiszéken ült lovaglóülésben, szemben a társasággal: a hátát süttette. Hunyt szemmel ráhajolt a szék karjára, csak akkor vette észre az asszonyt, mikor az ügyetlenkedve próbálta kinyitni nyugágyát és helyet keresett két idősebb férfi között a szélvédett részen. — Segíthetek? — és már ugrott is, hogy elhelyezze az asszonyt. — Jaj, köszönöm. Nem dől ez össze, ha ráfekszem? — és a nyugágy fejrészét nyomkodta gyanakodva. — Itt lesz a súly — tette bele tenyerét Béla a nyugágy közepébe és ránevetett az asszonyra. Ő visszamosolygott, óvatoskodva belefeküdt a nyugágyba, úgy teljesen felöltözve, még pokrócot is terített a lábára. — Megfáznak így levetkőzve — mondta, de ahogy ritkultak a felhők, hosszasabban és egyre melegebben tűzött rájuk a nap, ő is levette a pokrócot, aztán följebb tűrte a szoknyáját is. Végül vetkőzni kezdett. Nem volt ebben semmi különös, hiszen a férfiak nagy része is fürdőruhában, feltűrt szárú rövidnadrágban volt, egy szőke lány pedig olyan aprócska bikinit viselt, hogy fehér bőréből alig fedett el két-három gyermektenyérnyit. Az asszony óvatosan, bújva vetette le a szoknyát meg a blúzt — egyrészes egész fürdőruha volt rajta alul — Béla mégis valami szemérmetlenséget érzett a mozdulatban, ahogy ez a nő it, a nyilvánosság előtt kibújik ruhájából. Különben abból a fajtából való volt, aki után az utcán nem fordulnak meg a férfiak, akit munkahelyen, hivatalban nem vesznek észre, nincs rajta semmi feltűnő, egy a sok közül, se nem szebb, sem csúnyább a többinél. Biztosan Debrecenből jött, a kiejtésén is érződik, meg mindig avval a debreceni öregúrral jár együtt. Lehet, hogy udvarol neki az öreg? Mi közöm hozzá! Mégis rajta felejtette szemét a vetkőző asszonyon. A szürke, semmitmondó külső alól arányos, karcsú test bontakozott ki. És a bőre! Barna volt, de nem a napozástól, hanem természetes egyenletességgel és olyan sima, mint a gyümölcs hamva, mint a lepke szárnyának hímpora. Illata lehet az ilyen bőrnek — gondolta Béla és lehunyta szemét, újra ráhajolt a szék karfájára. Így ment ez a további napokban is, amikor nem volt teljesen borult az idő, lesték a felhőket, vagy csak elnyúltak a nyugágyon, szó alig esett közöttük. Akkor jött az a badacsonyi kirándulás. Már odafelé a motoroson nagy volt a vidámság, különösen akkor visongott, kacagott, tréfálkozott az egész társaság, amikor egy jókora hal ugrott ki a vízből, nedves farkával megloccsantotta egyik kalapos férfi tarkóját, beröppent a motoros közepére, ott ficánkolt a padlón. A nők sikítottak, a férfi meg kapkodva körülugrálta a halat, mert az még a padlón is úgy táncolt, mintha a kalappal viaskodott volna. Csoportokra szakadozva mentek föl a hegyre, az aszszony újra csak a debreceni öregúr társaságában, de fönt összetolták az asztalokat, mókáztak, egy leány — kissé kapatosan — mindenáron verset akart szavalni, meghallgatták őt is, aztán nótázni kezdtek, táncra kérték a nőket és ittak többféle bort is, még a bornemisszák is. Béla ritkán táncolt az utóbbi években, még lakodalomban, üzemi mulatságban is inkább csak ült a férfiak társaságában és nem hagyta magát elcsábítani. De most, hogy ezzel az asszonnyal keringőzni kezdett, érezte azt a könynyedséget, azt a lebegő ringást, ami különös adománya az életnek, az ital önmagában sose adhatja meg, a tánc se, a muzsika se, csak mindez együtt s még emlékekkel, mosolyokkal, visszazengő dalokkal és ifjú testekkel való találkozásában. Megitták a pertut is, egészen megrészegült, nem is a bortól, hanem ettől a mindent egyszerűvé varázsoló könynyedségtől. — Kis bogár — súgta az asszonynak negyedik vagy ötödik táncuk közben —■, olyan voltál ott az erkélyen, kisbogár, mintha sugárzás áramlana belőled. Éreztem a bőröd illatát, pedig közel se voltam, egész nap éreztem. Milyen szép vagy te, nem is jó talán ez a szó, de én tudom. Érted, ugye? Azt éreztem, hogy oda kellett volna mennem hozzád, hogy fölkapjalak, elvigyelek ... Nem haragszol? — Becsíptél — mondta az asszony, de nagy barna szeméből az sugárzott: — folytasd. Együtt mentek le a hajóig. A debreceni öreget két férfi karolta és nógatta szelíden lefelé, mert az öreg minden harmadik lépésnél megállt, kiszabadította és égnek emelte karját és semmiképpen nem akarta abbahagyni a kecskebékát, hogy: — így se volt jó, úgy se volt jó. Béla úgy érezte magát, mint kamasz korában, olyan fülledten és céltalanul vágyakozónak s mégis olyan gyermeki tisztának, mint akkor, amikor egy esti séta, egy kézfogás, a susogás a kapuban többet jelentett a világ minden gyönyörűségénél. Az asszony hallgatott, néha ránézett Bélára ugyanavval a sugárzással: — folytasd, mondjad csak. De a móló előtt megállította a férfit, szembefordult vele, két kézzel megfogta kabátja hajtókáját, ragaszkodva is, távoltartón is. — Te kedves — susogta —, dehogy haragszom. Mindent észrevettem, mindent tudtam az első perctől kezdve, ahogy rám néztél. — Közelebb hajolt, mintha valami titkot mondana. — Te vagy a férfi. — Avval hirtelen megfordult, sietett a többiek után föl a motorosra, s ott mintha bújna, beékelődött egy társaságba a sarokba, Bélától távoli Másnap egyikük se ment napozni. Csak a hallban találkoztak, amikor megjött a postás. Levelet hozott az aszszonynak is, Bélának is. Magázva köszöntötték egymást és egyikük sem bontotta föl a levelet ott a hallban. Pedig olyan szép volt a tegnapi kirándulás, nem történt semmi, mégis mind a ketten úgy érezték, mintha bűnt követtek volna el.