Népszava, 1962. május (90. évfolyam, 101–125. szám)
1962-05-16 / 112. szám
Az egykori „puszták népe“ . Az állami gazdaságok dolgozóinak kulturális helyzetét vizsgálva, előző beszámolónkat azzal zártuk: az elmúlt másfél évtized során milyen jelentős mértékben megváltozott az egykori puszták népének világa, s ezen belül — ami a leglényegesebb — az emberek magatartása. Akarva-akaratlam felvetődik a kérdés: mi tette ezt a bámulatos változást? Mi az alapja az újfajta magatartásnak? — Én úgy vélem — válaszol Petőházi János —, hogy leg- Évről évre többen Ezzel el is jutottunk a lényeg lényegéhez. A mezőgazdasági dolgozóknál — tehát az állami gazdaságok dolgozóinál is — a felnőttoktatás, s ezen belül az általános iskolai továbbtanulás és a szakmunkásképzés a legfontosabb kérdések egyike. Bár az ellenforradalom óta a felnőttoktatásban részt vevők számra évről évre jelentősen növekszik, az állami gazdaságok dolgozóinak 11 százaléka még mindig nem végezte el az általános iskola VIII. osztályát, ezért — mint a MEDOSZ központi vezetőségének novemberi beszámolója is hangsúlyozza — arra kell törekedni, hogy évente ötven százalékkal növekedjék a tovább tanulók száma, s ezzel 10 év alatt minden 40 évnél fiatalabb dolgozó szerezze meg a Vili. általános iskolai Végbizonyítványt. A szakmunkásképzés ütemének fokozása terén hasonló erőfeszítéseket kell tenni, hiszen a gazdaságok technikai fejlődése, a munkák differenciálódása egyre jobban megköveteli, hogy minél előbb minél többen váljanak az igényeknek megfelelő tanult szakemberekké. A tapasztalat azt mutatja, hogy az állami gazdaságok vezetői általában megértik, mennyire fontos az iskolázásnak egyre szélesebb rétegekre való kiterjesztése. Az emelkedőt akár költő is mondhatta volna, s aki így tud szólalni,az biztos, hogy szavainak a felelősségét is érzi, s nemcsak a 26 000 lakosú városban, hanem a hozzá tartozó nagy kiterjedésű gazdaság széles határában is beküzdi a művelődés terjedésének még útjában álló akadályokat. Mint ahogy egy járással odébb, a Hosszúhegy! ÁG fiatal, okos párttitkárának, Triebl Józsefnek a szavadból is hasonló felelősség csendültki, amikor azt mondta: »Nálunk most egy a felelebb a világ fordulása, a régi létbizonytalanságtól való megszabadulás, másodsorban pedig az iskola, a tanulás... Valamikor magam is béres voltam, hát tudom, mit jelent az, ha valaki éppen csak a betűket ismeri és semmi mást nem tud. Még félembernek is alig számít az ilyen, pedig régen ez volt az általános. Akadt itt falu a környéken, ahol évente mindössze ha 8— 10 ember tanult meg írni-olvasni, ma meg szinte csak a gazdaságban is nehéz összeszámolni, hogy hol, hányan és mit tanulnak ... az iskolapadokban dő számok is ezt igazolják. Így két éve még csak 1390, tavaly 3010, az idei tanévben pedig már 4631 felnőtt dolgozó iratkozott be általános iskolai tanulásra, ugyanakkor a középiskolai tanulók száma 1275-ről 3581-re, a főiskolásoké pedig 670-ről 1489-re emelkedett. Ám bármilyen lelkesítő adatok is ezek, mégsem lehetünk elégedettek. Hiszen még az olyan kiváló üzemben is, mint a Hosszúhegyi ÁG, ahol szerződés alapján havi 6900 forint ösztöndíjat fizetnek ki közel 20 közép- és főiskolai hallgatónak, s ahol különböző tanfolyamokon jelenleg 100 mezőgazdasági szakmunkás és 45 ipari tanuló képzése folyik — az 1850 dolgozó közül mindössze 9-en végezték el az idén az általános iskola hetedik osztályait. Az 1000 munkást foglalkoztató Tokajhegyaljai AG tarcali központjában is csak az őszszel jön össze annyi hallgató, hogy megindulhasson az általános iskola hetedik osztálya. Alig hihető, hogy nagyobb segítséggel, a vezetők, a szakszervezeti és társadalmi aktívák, nem utolsósorban pedig a megalakult vagy sürgősen megalakítandó oktatási bizottságok nagyobb erőfeszítésével ne lehetne ennél jobb eredményeket is elérni. szó: dolgozni, hogy behozhassuk a lemaradást...« Igen, be kell hozni a 3—4 hetes lemaradást, amit a rossz időjárás, a tavasz késése okozott — de fel kell számolni azt a sokkal nagyobb lemaradást is, amit az évszázados úri elnyomás hagyott hátra az emberek lelkében, tudatában. Ennek pedig nem utolsó módja az ismeretterjesztő munkának mennyiségi és minőségi megjavítása. Ezen a téren van talán a legtöbb tennivaló, hiszen a z új utakon iiMiiWHffiiaiHwmiitMiiiiiiuiHiiiiimniwHtmfflHffimHiifliiffliiiinmiim« meglátogatott gazdaságok alig néhányában hallottunk rendszeresen folyó ismeretterjesztésről. A legjobb képet még a Bajai AG központjában nyertük, ahol márciusban 10, áprilisban pedig 11 különböző tematikájú előadást tartottak. A Kecskemét melletti Városföldi AG-ban viszont már csak egy sorozat szerepel a programban, s ennek is valamenynyi előadásán — aligha a legjobb megoldásként — mindig ugyanaz a Helyi pedagógusnő tartja. Annál dicséretre méltóbb, hogy a tokajhegyaljai Tarcalon — nem utolsósorban Komlósi Mihály szb-titkár szorgalmazására — ősszel szintén megindítják az ismeretterjesztés magasabb formáját jelentő munkásakadémiát. Nem ők az elsők, ám mégis, bárcsak sokan követnék és minél előbb ezt a példát más állami gazdaságokban is! Rokon kérdésként ide tartozik az a »babona« is, amely szerint falun csak az őszi-téli hónapokban lehet eredményesen kulturális nevelőmunkával foglalkozni. Igaz, a munkásakadémiák és más előadássorozatok rendezésének valóban ez az ideje, de nem kell hozzá nagy lelemény, hogy a tavaszi-nyári idényben se maradjanak könnyebb, ám mégis színvonalas, a tanulást a szórakozással egybekötött program nélkül az állami gazdaságok dolgozói. Így például Tarcalon a tokaji múzeumot látogatják meg közösen, a Bajai ÁG június elején fővárosi írókat lát vendégül martinóra, a városföldi fiatalok klubjában pedig tartalmas összejövetelekkel, olvasó vitákkal, kérdezz-felelek játékokkal színezik a szombat estéket. Ilyen és ehhez hasonló új módszerekkel, nem vitás, nyáron is fel lehet kelteni az érdeklődést — nem kár tehát a munkáért és az energiáért... ■t Vaád Ferenc (Folytatjuk.) Kielégíteni a szomjúságot a szépre és a jóra Másik hasonlóan nagy fontosságú terültet az állami gazdaságok dolgozóinak kulturális nevelőmunkájában — az ismeretterjesztés. B. Józsi bácsi, a mezőmergyi nádályi gazdaság egyik ötvenöt és több tavaszt megért fogatosa ravaszkás mosollyal így okoskodott: »Lenin elvtárs azt mondotta, hogy tanulná, tanulni és tanulni kell, de azt nem, hogy kérdezzék is az embert, hogy vizsgáztassák . ..« A tréfás szavak mögött komoly probléma húzódik meg. Az átlátni gazdaságok dolgozóinak ugyanis általában a fele az idősebb korosztályhoz tartozik, s ezek igencsak kevés hajlandóságot mutatnak már arra, hogy hiányos ismereteiket valamilyen szervezett oktatás keretében pótolják — ezért helyeződik itt rendkívül nagy súly a kötetlenebb ismeretterjesztő munkára, amely sokágú lehetőségével egyaránt szolgálhatja az emberek világnézeti, szakmai és általános művelődését. Igaz, e téren is megvannak a speciális és nem lebecsülendő nehézségek. Az állami gazdaságok dolgozói nem zárt tömbökben élnek, mint az ipari munkások vagy a már szétszórtabb, de még mindig szorosabb tájegységeken lakó bányászok. Általános előképzettségük, tradíciókra támaszkodó közösségi érzésük, valamint kulturális igényességük is sok tekintetben elmarad teszi szükségessé a velük való fokozott törődést. Mert biztos, hogy a Csepel Vasműben összehasonlíthatatlanul könynyebb még több száz hallgatót is összehozni a munkásakadémiák előadásaira, mint ennek akárcsak a negyedét például a 17 000 holdas Kiskunhalasi AG-ban, ahol az 1400 dolgozó szétszórtan, majdnem 60 kilométeres körzetben dolgozik és lakik. Jóllehet sok minden másban is könnyebb városon a feladat — de az eredmények aligha lehetnek szebbek, mint éppen itt, ahol ma még talán csak egy-két tucatnyi ember hallgat meg valamilyen jó előadást, de olyan egy-két tucatnyi ember, akinek a lelkében legtöbbször hálás és termékeny talajba hullanak az elhintett magok. Tudja ezt jól a kiskunhalasi szakszervezeti kultúrház igazgatója, Kalmár György is, s amikor végigsorolja a nehézségeket — a nagy távolságokat, az utazással sokszor 10— 14 órás munkaidőt, a járműhiányt és a megint más forrásból fakadó kényelmességet vagy maradiságot — ugyanakkor ő maga jelenti ki: »A fejlett, korszerű mezőgazdaság fejlettebb, kulturáltabb dolgozókat kíván, s lehetetlen dolog, hogy amikor az emberiség az egyik oldalon már a világűr meghódításánál tart, a másik oldalon kielégítetlenül maradjon sok ember szépre és jóra való szomjúsága. meg azokétól — ám éppen ez Nyáron is lehet előadásokat tartani 2 | VálaszolunkK hamisít a Szabad Európa megjegyzéseire ______________________| A Szabad Európa »helyreigazította« a Népszava május 8-i cikkét, amely az olvasók kérdéseire, megjegyzéseire válaszoló új rovatunk keretében a felszabadulás előtti és a mai vásárlóerőről, a régi és a jelenlegi árakról és bérekről közölt néhány beszédes összehasonlító tényt és adatot. A SZER-osoknak ez, persze, nem tetszik. Nem tetszik, mert egész propagandájukban hadilábon állnak a tényekkel. Nosza, nekirágtattak hát a Népszava adatainak is. A Népszava hamisítságáinak az igazság dollárokkal felkent müncheni papjai: »Hamis a pesti táblázat, mert 1935-ben a legalacsonyabb, 1930- ban viszont a legnagyobb béreket vette számítási alapul.« Ejnye, ejnye, tisztelt »helyreigazító«! Hát nem ismeri ön azt a közmondást, hogy a hazug embert hamarább utolérik, mint azt a bizonyos sánta kutyát? Hiszen elegendő csak fellapozni a Népszava május 8-i számának 2. oldalán közölt cikkünket, amelyből kitűnik, hogy az általunk megadott számok (a szövőnő és a vasmunkás 1935-ös, illetve 1960- as órabére) átlagórabérek, és nem — mint a SZER állítja — 1935-ös vonatkozásban a legalacsonyabb, 1960-as viszonylatban pedig a legmagasabb bérek. Ezt bárki ellenőrizhette az akkori és a mai hivatalos statisztikai adatok alapján. Módjában állott volna szabadeurópáéknak is — ám miért ragaszkodtak volna pont ebben az egyetlen esetben az igazsághoz? De van még továbbis. Azt fuvolázza ugyanis a müncheni mesemondó: »Ha a proletároknak 1935-ben tényleg 30 percet kellett volna dolgozniuk egy villamosjegyért, ez annyit jelentett volna, hogy egy-egy vasmunkás heti keresete 12 pengd 80 filér, havi jövedelme 50 pengő körül mozog. Ez nyilvánvaló hamisítás.« Hamisítás? És ezt a szót éppen a Szabad Európa meri említeni? Pedig akasztott ember házában nem jó kötélről beszélni. Mert mit is mondanak a tények? Mi május 8-i táblázatunkban megírtuk, hogy 1935-ben egy géplakatos vagy esztergályos átlagos órabére 0,59 P volt, egy átszállójegy pedig 24 fillérbe került, tehát egy vasmunkásnak csaknem félórás (kereken 25 percnyi) bérébe. Ez a tény, ezt mindenki tudhatja, aki abban az időben tényleg proletár volt Azon, persze, nincs mit csodálkozni, hogy szabadeurópáék házatáján erről senkinek fogalma sincs, mert arrafelé inkább volt grófok, bárók, katonatisztecskék és nyilas bértollnokok nyüzsögnek, akik köztudomás szerint nemigen bírták a »proli-szagot«, s aligha villamosoztak hajnalonta a Váci úton, arról pedig halvány gőzük sem volt, menynyit keres és hogyan él a munkás, akiért most, egyszerre, meghasad a szívük. De azt hittük, hogy a számtani alapműveleteket legalább megtanították ezeknek az uracskáknak még a protekciós iskolákban is. Úgy látszik, tévedtünk. Mert a SZER-osok a jelek szerint még szorozni se tudnak. Ha ugyanis az általunk megadott 0,59 P-s órabért 48 órával beszorozzuk (mivel köztudomásúlag így számítják ki a heti keresetet), akkor az eredmény: 28,32 P , és nem 12,80 P, amint azt a SZER »bérszámfejtői« szemrebbenés nélkül állítják. A havi kereset pedig (a szokásos 200 órát alapul véve) 200x0,59 Px 118 pengő, nem pedig 50 pengő, mint amit a fentebb idézett szabadeurópai »helyreigazítás« szemérmetlenül a nyakunkba akar varrni. Lehetne még tovább idézni a Népszavát hamisítással megvádoló SZER-glossza egyéb gyöngyszemeiből, de talán enynyi is elég. Azt pedig, hogy ki hamisított — ezek után döntse el az olvasó! (3. P.) a vásárlóerő, az árak és a bérek kérdésében ? Lengyel színházművészeti kiállítás nyílt a Vígszínházban A Vígszínház épületében lengyel színházművészeti kiállítás nyílt. A kiállítás megnyitása alkalmából tartott sajtófogadáson megjelentHenryk Grochulsky, a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövete is. Jan Bystrzycki, a budapesti Lengyel Olvasóterem vezetőjének megnyitója után Zofia Siereczk esztéta, kritikus, a Lengyel Újságíró Szövetség kritikai szakosztályának titkára ismertette a kiállítás anyagát, a lengyel színházi élet problémáit, fejlődését. Hont Ferenc, a Színháztudományi Intézet igazgatója méltatta a lengyel színháztörténeti kiállítás bemutatásának jelentőségét. Ezután Henryk Grochulski nagykövet nyitotta meg a kiállítást. A mintegy 40 tablóból álló kiállítás, amelyet Franciaország, Japán és Svájc után most Budapest közönsége is megismerhet, a lengyel színházi élet fejlődését dokumentálja. A közönség május 27-ig láthatja a rendkívül érdekes történeti és szcenikai anyagot. Érdekes, új megvilágításba helyezi Sólyom László darabja a válást, ezt a, sajnos, napjainkban sem szokatlan családi földcsuszamlást, amelynek első számú kárvallottja rendszerint a gyermek. Egy négy évvel ezelőtt ejtett seb fájdalma sajog fel a színpadon; akkor szökött külföldre szeretőjével a férfi, akiben így egyszerre veszítette el férjét az asszony, apját a kislány, fiát az idős apa. És szinte ugyanabban az órában, amikor a régi házasságot már jogilag is felbontották, s az asszony új házasság küszöbén áll — hazatér a disszidált férfi. A szerző erőteljesen drámai alapállásból indul. Az új helyzettel, s tulajdoni lelkiismeretével aztán mindegyik szereplőnek szembe kell néznie. A tizenhat évessé serdült kislány, aki egész kavargó és meg nem értett érzésvilágával már jó ideje távollevő apjához menekült, titkos levelezést folytatott vele és hívta haza, most visszatérésétől a családi együttlét megújuló boldogságát reméli. De anyja és nagyapja elidegenülten, visszautasítóan fogadják édesapját. A színmű az érzelmek őszintesége mellett foglal állást, érzelmesség nélküli őszinteséggel. Nem szerez erőszakkal érvényt egyfajta rosszul értelmezett felelősségtudatnak, amellyel a szülők feltétlenül tartoznak gyermeküknek, még ha az következményeiben súlyosabb zavart is okozhat a gyermek lelkében. A darabban ugyanis az egykori harmónia látszatát már csak hazugsággal lehetne helyreállítani, s a hazugság mindennél ártalmasabb. Egy igazabbnak érzett felelősség diktálja a szerző tollára a darab mondanivalóját: ami elveszett, azt a régi úton nem mindig lehet — és nem is mindig szabad — újra megkeresni. Sólyom László mondanivalójához eleven színpadi légkört teremt, és ez a törekvés Kalmár András rendezői munkájában is jól érvényesül. Általában eleven a darab nyelvezete is, habár az író nem valamennyi figuráját szólaltatja meg — és cselekedteti — egyenlő életteliséggel. Márta, a kislány sorsa, lelkiállapota, és vívódó választása iránt tanúsítja a szerző a legtöbb figyelmet, az ő jellemét bontja ki legmélyebbről és legszínesebben. Nádasi Myrtill híven meg is felel nehéz feladatának, szerepe többszólamúságának, őszintén tapsoltuk meg korán kibontakozó tehetségét. Komlós Juci az anya, Gera Zoltán az apa, Prókai István az új férjjelölt szerepében egyarcúbb alakításra kapott alkalmat, közülük Komlós Juci finom mértéktartású játéka tetszett leginkább. Kiss Ferenc, a nagyapa, a hűtlen fia okozta keserűségét érzően, erőteljesen játssza el, szerepe némi következetlenségét azonban ő sem képes áthidalni. A darab leglüktetőbb, s legmegragadóbb része a második felvonás, kiváltképp azért, mert itt tárul fel legdrámaibban Márta egyensúlyát vesztett lelkivilága, ebben pedig benne sűrűsödik az egész családi konfliktus súlyossága. A harmadik felvonás végén mégis úgy érezzük, hogy valami kompromisszum történt: az asszony megtalálja helyét az új férfi oldalán, a kislány pedig az apát választja, és ezzel az egyensúly helyreáll. Ily módon a darab végső kicsengése nem olyan határozott, mint amilyen az előzmények hangsúlya. Ennek oka talán abban található, hogy míg az előző két felvonás erősen ítélkező hangon beszél, addig a harmadik már csak inkább az ellentétek feloldására szorítkozik, s ezt sem eléggé érlelten, s íróilag kidolgozottan teszi. Az adott esetben nem találjuk szerencsés megoldásnak, hogy az író néhány órába tömörítve igyekezett a cselekményt összefogni. Ez a fajta sűrítés természetszerűen sok minden visszafojtott, nem hagyott kiteljesedni. Hacsak a harmadik felvonás nem ugyanazon az éjszakán, hanem másnap délelőtt folytatódik, a darab minden bizonnyal máris érleltebben fejthette volna ki a szereplőkben a végigélt és végigküzdött drámát. Drégely László modern körfüggöny-díszlete stílszerű keretet nyújt a darabnak. Mindenképpen elismeréssel tartozunk az Országos Rendező Irodának, amely a bemutatás lehetőségéhez segített egy érdekes, új magyar drámát, s ezzel példaként járt színházaink előtt is. Sas György Válóper másodfokon Sólyom László színműve a Bartók-teremben Meghalt Pintér János Pintér János nyugdíjas esztergályos, a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének volt elnöke, 78 éves korában elhunyt. Pintér elvtársat a szakszervezet saját halottjának tekinti, hamvasztás előtti ravatalozása csütörtökön, 17- én délután fél 4 órakor lesz a Kerepesi úti temető halottasházában. ............................................................................................................ NÉPSZAVA Nagy részvéttel temették el dr. Péterfi Istvánt Kedden a Kerepesi úti temetőben nagy részvéttel temették el a 78 éves korában elhunyt dr. Péterfi István zenekritikust, a Zenei Alap igazgatóját. A gyászoló magyar zenei társadalom soraiban megjelentest Darabos Iván, az MSZMP Központi Bizottsága tudományos és kulturális osztályának vezetője, Szakosíts Árpád, a MUOSZ elnöke, Naményi Géza, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának vezetője, a Művelődésügyi Minisztérium vezető munkatársai, a Zeneművészek Szövetségének, a Magyar Népköztársaság Zenei Alapjának, a Magyar Újságírók Szövetségének, az Országos Filharmóniának, az Operaháznak, a Zeneművészek Szakszervezetének és a Zeneművészeti Főiskolának képviselői. A gyászünnepséget a Vándor-kórus vezette be, majd Vadász László, a Művelődésügyi Minisztérium színházi és zenei főigazgatóságának helyettes vezetője búcsúzott az elhunyttól. A Zeneművészek Szövetségének nevében Szabolcsi Bence akadémikus, a szövetség elnöke méltatta azt a segítséget, amelyet az elhunyt odaadó munkásságával több mint egy évtizeden át, a szövetségnek nyújtott. Péterfi István életművével bebizonyította, hogy a kritika nemcsak esztétikai hozzáértés, hanem mindenek felett erkölcsi felelősség dolga, hogy csak az nyúlhat hozzá, akiben a jónak, a szépnek, az igaznak olyan mély és osztatlan egysége él, mint Péterfi István ■ ban élt. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének választmánya, pártszervezete és a magyar újságírótársadalom nevében Siklósi Norbert főtitkár vett búcsút az elhunyttól, e sírnál pedig Mihály András zeneszerző. A koporsót az Interrnacionálé hangjai mellett helyezték el a földbe a főváros által adományozott díszsírhelyen. (MTI) 1962. május 1.