Népszava, 1962. május (90. évfolyam, 101–125. szám)

1962-05-16 / 112. szám

Az egykori „puszták népe“­ ­. Az állami gazdaságok dol­gozóinak kulturális helyzetét vizsgálva, előző beszámolónkat azzal zártuk: az elmúlt másfél évtized során milyen jelentős mértékben megváltozott az egykori puszták népének vi­lága, s ezen belül — ami a leglényegesebb — az emberek magatartása. Akarva-akaratlam felvetődik a kérdés: mi tette ezt a bá­mulatos változást? Mi az alap­ja az újfajta magatartásnak? — Én úgy vélem — válaszol Pető­házi János —, hogy leg- Évről évre többen Ezzel el is jutottunk a lé­nyeg lényegéhez. A mezőgaz­dasági dolgozóknál — tehát az állami gazdaságok dolgozóinál is — a felnőttoktatás, s ezen belül az általános iskolai to­vábbtanulás és a szakmun­kásképzés a­ legfontosabb kér­dések egyike. Bár az ellenfor­radalom óta a felnőttoktatás­ban részt­ vevők számra évről évre jelentősen növekszik, az állami gazdaságok dolgozóinak 11 százaléka még mindig nem végezte el az általános iskola VIII. osztályát, ezért — mint a MEDOSZ központi vezető­ségének novemberi beszámo­lója is hangsúlyozza — arra kell törekedni, hogy évente ötven százalékkal növekedjék a tovább tanulók száma, s ez­­zel 10 év alatt minden 40 év­nél fiatalabb dolgozó szerezze meg a Vili. általános iskolai Végbizonyítványt. A szakmun­kásképzés ütemének fokozása terén hasonló erőfeszítéseket kell tenni, hiszen a gazdasá­gok technikai fejlődése, a munkák differenciálódása egy­re jobban megköveteli, hogy minél előbb minél többen vál­janak az ig­ényeknek megfelelő tanult szakemberekké. A tapasztalat azt mutatja, hogy az állami gazdaságok ve­zetői általában megértik, mennyire fontos az iskolázás­nak egyre szélesebb rétegekre való kiterjesztése. Az emelke­dőt akár költő is mondhatta volna, s aki így tud szólalni,­­az biztos, hogy szavainak a felelősségét is érzi, s nemcsak a 26 000 lakosú városban, ha­nem a hozzá tartozó nagy ki­terjedésű gazdaság széles ha­tárában is b­eküzdi a művelő­dés terjedésének még útjában álló akadályokat. Mint ahogy egy járással odébb, a Hosszú­hegy! ÁG fiatal, okos párttit­­kárának, Triebl Józsefnek a szavadból is hasonló felelősség csendült­­ki, amikor azt mond­ta: »Nálunk most egy a fel­elebb a világ fordulása, a régi létbizonytalanságtól való meg­szabadulás, másodsorban pe­dig az iskola, a tanulás... Valamikor magam is béres voltam, hát tudom, mit jelent az, ha valaki éppen csak a betűket ismeri és semmi mást nem tud. Még félembernek is alig számít az ilyen, pedig régen ez volt az általános. Akadt itt falu a környéken, ahol évente mindössze ha 8— 10 ember tanult meg ír­­ni-olvasni, ma meg szinte csak a gazdaságban is nehéz össze­számolni, hogy hol, hányan és mit tanulnak ... az iskolapadokban dő számok is ezt igazolják. Így két éve még csak 1390, tavaly 3010, az idei tanévben pedig már 4631 felnőtt dol­gozó iratkozott be általános iskolai tanulásra, ugyanakkor a középiskolai tanulók száma 1275-ről 3581-re, a főiskoláso­ké pedig 670-ről 1489-re emel­kedett. Ám bármilyen lelke­sítő adatok is ezek, mégsem lehetünk elégedettek. Hiszen még az olyan kiváló üzemben is, mint a Hosszúhegyi ÁG, ahol szerződés alapján havi 6900 forint ösztöndíjat fizet­nek ki közel 20 közép- és fő­iskolai hallgatónak, s ahol kü­lönböző tanfolyamokon jelen­leg 100 mezőgazdasági szak­munkás és 45 ipari tanuló képzése folyik — az 1850 dol­gozó közül mindössze 9-en vé­gezték el az idén az általános iskola hetedik osztályait. Az 1000 munkást foglalkoztató Tokajhegyaljai AG tarcali központjában is csak az ősz­­szel jön össze annyi hallgató, hogy megindulhasson az álta­lános iskola hetedik osztálya. Alig hihető, hogy nagyobb segítséggel, a vezetők, a szak­­szervezeti és társadalmi aktí­vák, nem utolsósorban pedig a megalakult vagy sürgősen megalakítandó oktatási bizott­ságok nagyobb erőfeszítésével ne lehetne ennél jobb ered­ményeket is elérni. szó: dolgozni, hogy behozhas­suk a lemaradást...« Igen, be kell hozni a 3—4 hetes le­maradást, amit a rossz idő­járás, a tavasz késése okozott — de fel kell számolni azt a sokkal nagyobb lemaradást is, amit az évszázados úri elnyo­más hagyott hátra az embe­rek lelkében, tudatában. En­nek pedig nem utolsó módja az ismeretterjesztő munkának mennyiségi és minőségi meg­javítása. Ezen a téren van talán a legtöbb tennivaló, hiszen a­ z új utakon iiMiiWHffiiaiHwmiitMiiiiiiuiHiiiiimniwHtmfflHffimHiifliiffliiiinmiim« meglátogatott gazdaságok alig néhányában hallottunk rend­szeresen folyó ismeretterjesz­tésről. A legjobb képet még a Bajai AG központjában nyertük, ahol márciusban 10, áprilisban pedig 11 különböző tematikájú előadást tartottak. A Kecskemét melletti Város­földi AG-ban viszont már csak egy sorozat szerepel a prog­ramban, s ennek is valameny­­nyi előadásán — aligha a leg­jobb megoldásként — mindig ugyanaz a Helyi pedagógusnő tartja. Annál dicséretre mél­tóbb, hogy a tokajhegyaljai Tarcalon — nem utolsósor­ban Komlósi Mihály szb-tit­­kár szorgalmazására — ősszel szintén megindítják az isme­retterjesztés magasabb formá­ját jelentő munkásakadémiát. Nem ők az elsők, ám mégis, bárcsak sokan követnék és minél előbb ezt a példát más állami gazdaságokban is! Rokon kérdésként ide tar­tozik az a »babona« is, amely szerint falun csak az őszi-téli hónapokban lehet eredménye­sen kulturális nevelőmunkával foglalkozni. Igaz, a munkás­­akadémiák és más előadás­­sorozatok rendezésének való­ban ez az ideje, de nem kell hozzá nagy lelemény, hogy a tavaszi-nyári idényben se ma­radjanak könnyebb, ám mégis színvonalas, a tanulást a szóra­kozással egybekötött program nélkül az állami gazdaságok dolgozói. Így például Tarcalon a tokaji múzeumot látogatják meg közösen, a Bajai ÁG jú­nius elején fővárosi írókat lát vendégül martinóra, a város­földi fiatalok klubjában pedig tartalmas összejövetelekkel, olvasó­ vitákkal, kérdezz-fele­­lek játékokkal színezik a szombat estéket. Ilyen és eh­hez hasonló új módszerekkel, nem vitás, nyáron is fel lehet kelteni az érdeklődést — nem kár tehát a munkáért és az energiáért... ■t Vaád Ferenc (Folytatjuk.) Kielégíteni a szomjúságot a szépre és a jóra Másik hasonlóan nagy fon­tosságú terültet az állami gaz­daságok dolgozóinak kulturá­­lis nev­előmunkájában — az ismeretterjesztés. B. Józsi bácsi, a mezőmergy­­i nádályi gazdaság egyik ötven­öt és több tavaszt megért foga­­tosa ravaszkás mosollyal így okoskodott: »Lenin elvtárs azt mondotta, hogy tanulná, tanul­ni és tanulni kell, de azt nem, hogy kérdezzék is az embert, hogy vizsgáztassák . ..« A tré­fás szavak mögött komoly probléma húzódik meg. Az átlátni gazdaságok dolgozóinak ugyanis általában a fele az idősebb korosztályhoz tartozik, s ezek igencsak kevés hajlan­dóságot mutatnak már arra, hogy hiányos ismereteiket va­lamilyen szervezett oktatás keretében pótolják — ezért helyeződik itt rendkívül nagy súly a kötetlenebb ismeret­terjesztő munkára, amely sok­ágú lehetőségével egyaránt szolgálhatja az emberek világ­nézeti, szakmai és általános művelődését. Igaz, e téren is megvannak a speciális és nem lebecsülen­dő nehézségek. Az állami gaz­daságok dolgozói nem zárt tömbökben élnek, mint az ipa­ri munkások vagy a már szétszórtabb, de még mindig szorosabb tájegységeken lakó bányászok. Általános előkép­zettségük, tradíciókra támasz­kodó közösségi érzésük, vala­mint kulturális igényességük is sok tekintetben elmarad teszi szükségessé a vel­ük va­ló fokozott törődést. Mert biz­tos, hogy a Csepel Vasműben összehasonlíthatatlanul köny­­nyebb még több száz hallga­tót is összehozni a munkás­akadémiák előadásaira, mint ennek akárcsak a negyedét például a 17 000 holdas Kis­­kunhalasi AG-ba­n, ahol az 1400 dolgozó szétszórtan, majd­nem 60 kilométeres körzetben dolgozik és lakik. Jóllehet sok minden másban is könnyebb városon a feladat — de az eredmények aligha lehetnek szebbek, mint éppen itt, ahol ma még talán csak egy-két tucatnyi ember hallgat meg valamilyen jó­ előadást, de olyan egy-két tucatnyi ember, akinek a lelkében legtöbbször hálás és termékeny talajba hullanak az elhintett magok. Tudja ezt jól a kiskunhalasi szakszervezeti kultúrház igaz­gatója, Kalmár György is, s amikor végigsorolja a nehéz­ségeket — a nagy távolságo­kat, az utazással sokszor 10— 14 órás munkaidőt, a jármű­­hiányt és a megint más for­rásból fakadó kényelmességet vagy maradiságot — ugyan­akkor ő maga jelenti ki: »A fejlett, korszerű mezőgazda­ság fejlettebb, kulturáltabb dolgozókat kíván, s lehetetlen dolog, hogy amikor az embe­riség az egyik oldalon már a világűr meghódításánál tart, a másik oldalon kielégítetle­nül maradjon sok ember szép­re és jóra való szomjúsága.­ m­eg azokétól — ám éppen ez Nyáron is lehet előadásokat tartani 2 | VálaszolunkK­­ hamisít a Szabad Európa megjegyzéseire ______________________| A Szabad Európa »helyre­igazította« a Népszava május 8-i cikkét, amely az olvasók kérdéseire, megjegyzéseire vá­laszoló új rovatunk keretében a felszabadulás előtti és a mai vásárlóerőről, a régi és a je­lenlegi árakról és bérekről kö­zölt néhány beszédes összeha­sonlító tényt és adatot. A SZER-osoknak ez, persze, nem tetszik. Nem tetszik, mert egész propagandájukban hadilábon állnak a tényekkel. Nosza, nekirágtattak hát a Népszava adatainak is. A Népszava hamisít­s­ágái­nak az igazság dollárokkal fel­kent müncheni papjai: »Hamis a pesti táblázat, mert 1935-ben a legalacsonyabb, 1930- ban viszont a legnagyobb bére­ket vette számítási alapul.« Ejnye, ejnye, tisztelt »hely­reigazító«! Hát nem ismeri ön azt a közmondást, hogy a ha­zug embert hamarább utol­érik, mint azt a bizonyos sán­ta kutyát? Hiszen elegendő csak fella­pozni a Népszava május 8-i számának 2. oldalán közölt cikkünket, amelyből kitűnik, hogy az általunk megadott számok (a szövőnő és a vas­munkás 1935-ös, illetve 1960- as órabére) átlagórabérek, és nem — mint a SZER állítja — 1935-ös vonatkozásban a legalacsonyabb, 1960-as vi­szonylatban pedig a legmaga­sabb bérek. Ezt bárki ellen­őrizhette az akkori és a mai hivatalos statisztikai adatok alapján. Módjában állott vol­na szabadeurópáéknak is — ám miért ragaszkodtak volna pont ebben az egyetlen eset­ben az igazsághoz? De van még tovább­­is. Azt fuvolázza ugyanis a müncheni mesemondó: »Ha a proletároknak 1935-ben tényleg 30 percet kellett volna dolgozniuk egy villamosjegyért, ez annyit jelentett volna, hogy egy-egy vasmunkás heti kere­sete 12 pengd 80 filér, havi jö­vedelme 50 pengő körül mozog. Ez nyilvánvaló hamisítás.« Hamisítás? És ezt a szót éppen a Szabad Európa meri említeni? Pedig akasztott em­ber házában nem jó kötélről beszélni. Mert mit is monda­nak a tények? Mi május 8-i táblázatunk­ban megírtuk, hogy 1935-ben egy géplakatos vagy esztergá­lyos átlagos órabére 0,59 P volt, egy átszállójegy pedig 24 fillérbe került, tehát egy vasmunkásnak csaknem fél­órás (kereken 25 percnyi) bé­rébe. Ez a tény, ezt mindenki tudhatja, aki abban az időben tényleg proletár volt Azon, persze, nincs mit cso­dálkozni, hogy szabadeuró­­páék házatáján erről senkinek fogalma sincs, mert arrafelé inkább volt grófok, bárók, ka­­tonatisztecskék és nyilas bér­tollnokok nyüzsögnek, akik köztudomás szerint nemigen bírták a »proli-szagot«, s alig­ha villamosoztak hajnalonta a Váci úton, arról pedig hal­vány gőzük sem volt, meny­nyit keres és hogyan él a munkás, akiért most, egyszer­re, meghasad a szívük. De azt hittük, hogy a szám­tani alapműveleteket legalább megtanították ezeknek az uracskáknak még a protek­ciós iskolákban is. Úgy látszik, tévedtünk. Mert a SZER-osok a jelek szerint még szorozni se tud­nak. Ha ugyanis az általunk megadott 0,59 P-s órabért 48 órával beszorozzuk (mivel köz­tudomásúlag így számítják ki a heti keresetet), akkor az eredmény: 28,32 P , és nem 12,80 P, amint azt a SZER »bérszámfejtői« szemrebbenés nélkül állítják. A havi kere­set pedig (a szokásos 200 órát alapul véve) 200x0,59 P­x 118 pengő, nem pedig 50 pengő, mint amit a fentebb idézett szabadeurópai »helyreigazítás« szemérmetlenül a nyakunkba akar varrni. Lehetne még tovább idézni a Népszavát hamisítással meg­vádoló SZER-glossza egyéb gyöngyszemeiből, de talán eny­­nyi is elég. Azt pedig, hogy ki hamisí­tott — ezek után döntse el az olvasó! (3. P.) a vásárlóerő, az árak és a bérek kérdésében ? Lengyel színházművészeti kiállítás nyílt a Vígszínházban A Vígszínház épületében lengyel színházművészeti ki­állítás nyílt. A kiállítás meg­nyitása alkalmából tartott sajtófogadáson megjelent­­Hen­ryk Grochulsky, a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövete is. Jan Bystrzycki, a budapesti Lengyel Olvasó­terem vezetőjének megnyitó­ja után Zofia Siereczk eszté­ta, kritikus, a Lengyel Újság­író Szövetség kritikai szak­osztályának titkára ismertette a kiállítás anyagát, a lengyel színházi élet problémáit, fej­lődését. Hont Ferenc, a Szín­háztudományi Intézet igazga­tója méltatta a lengyel szín­háztörténeti kiállítás bemuta­tásának jelentőségét. Ezután Henryk Grochulski nagykö­vet nyitotta meg a kiállítást. A mintegy 40 tablóból álló kiállítás, amelyet Franciaor­szág, Japán és Svájc után most Budapest közönsége is megismerhet, a lengyel szín­házi élet fejlődését dokumen­tálja. A közönség május 27-ig láthatja a rendkívül érdekes történeti és szcenikai anya­got. Érdekes, új megvilágításba helyezi Sólyom László darab­ja a válást, ezt a, sajnos, nap­jainkban sem szokatlan csa­ládi földcsuszamlást, amely­nek első számú kárvallottja rendszerint a gyermek. Egy négy évvel ezelőtt ejtett seb fájdalma sajog fel a színpa­don; akkor szökött külföldre szeretőjével a férfi, akiben így egyszerre veszítette el férjét az asszony, apját a kis­lány, fiát az idős apa. És szinte ugyanabban az órában, amikor a régi házasságot már jogilag is felbontották, s az asszony új házasság küszöbén áll — hazatér a disszidált férfi. A szerző erőteljesen drámai alapállásból indul. Az új hely­zettel, s tulajdon­i lelkiismere­tével aztán mindegyik szerep­lőnek szembe kell néznie. A tizenhat évessé serdült kis­lány, aki egész kavargó és meg nem értett érzésvilágával már jó ideje távollevő apjához menekült, titkos levelezést folytatott vele és hívta haza, most visszatérésétől a családi együttlét megújuló boldogsá­gát reméli. De anyja és nagy­apja elidegenülten, visszauta­­sítóan fogadják édesapját. A színmű az érzelmek őszintesége mellett foglal ál­lást, érzelmesség nélküli őszin­teséggel. Nem szerez erőszak­kal érvényt egyfajta rosszul értelmezett felelősségtudatnak, amellyel a szülők feltétlenül tartoznak gyermeküknek, még ha az következményeiben sú­lyosabb zavart is okozhat a gyermek lelkében. A darab­ban ugyanis az egykori har­mónia látszatát már csak ha­zugsággal lehetne helyreállí­tani, s a hazugság mindennél ártalmasabb. Egy igazabbnak érzett felelősség diktálja a szerző tollára a darab mon­danivalóját: ami elveszett, azt a régi úton nem mindig lehet — és nem is mindig szabad — újra megkeresni. Sólyom László mondaniva­lójához eleven színpadi lég­kört teremt, és ez a törekvés Kalmár András rendezői munkájában is jól érvényesül. Általában eleven a darab nyelvezete is, habár az író nem valamennyi figuráját szó­laltatja meg — és cselekedteti — egyenlő életteliséggel. Már­ta, a kislány sorsa, lelkiálla­pota, és vívódó választása iránt tanúsítja a szerző a leg­több figyelmet, az ő jellemét bontja ki legmélyebbről és legszínesebben. Nádasi Myrtill híven meg is felel nehéz fel­adatának, szerepe többszóla­­múságának, őszintén tapsol­tuk meg korán kibontakozó tehetségét. Komlós Juci az anya, Gera Zoltán az apa, Prókai István az új férjjelölt szerepében egyarcúbb alakí­tásra kapott alkalmat, közü­lük Komlós Juci finom mér­­téktartású játéka tetszett leg­inkább. Kiss Ferenc, a nagy­apa, a hűtlen fia okozta kese­rűségét érzően, erőteljesen játssza el, szerepe némi kö­vetkezetlenségét azonban ő sem képes áthidalni. A darab leglüktetőbb, s leg­­megragadóbb része a máso­dik felvonás, kiváltképp azért, mert itt tárul fel legdrámaib­ban Márta egyensúlyát vesz­tett lelkivilága, ebben pedig benne sűrűsödik az egész csa­ládi konfliktus súlyossága. A harmadik felvonás végén mégis úgy érezzük, hogy va­lami kompromisszum történt: az asszony megtalálja helyét az új férfi oldalán, a kislány pedig az apát választja, és ezzel az egyensúly helyreáll. Ily módon a darab végső ki­csengése nem olyan határo­zott, mint amilyen az előz­mények hangsúlya. Ennek oka talán abban található, hogy míg az előző két felvonás erő­sen ítélkező hangon beszél, addig a harmadik már csak inkább az ellentétek feloldá­sára szorítkozik, s ezt sem eléggé érlelten, s íróilag ki­dolgozottan teszi. Az adott esetben nem találjuk szeren­csés megoldásnak, hogy az író néhány órába tömörítve igye­kezett a cselekményt össze­fogni. Ez a fajta sűrítés ter­mészetszerűen sok minden visszafojtott, nem hagyott ki­teljesedni. Hacsak a harma­dik felvonás nem ugyanazon az éjszakán, hanem másnap­ délelőtt folytatódik, a darab minden bizonnyal máris ér­­leltebben fejthette volna ki a szereplőkben a végigélt és végigküzdött drámát. Drégely László modern kör­­függöny-díszlete stílszerű ke­retet nyújt a darabnak. Mindenképpen elismeréssel tartozunk az Országos Rende­ző Irodának, amely a bemu­tatás lehetőségéhez segített egy érdekes, új magyar drá­mát, s ezzel példaként járt színházaink előtt is. Sas György V­álóper másodfokon Sólyom László színműve a Bartók-teremben Meghalt Pintér János Pintér János nyugdíjas esz­tergályos, a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének volt elnöke, 78 éves korában elhunyt. Pintér elvtársat a szakszervezet saját halottjá­nak tekinti, hamvasztás előtti ravatalozása csütörtökön, 17- én délután fél 4 órakor lesz a Kerepesi úti temető halot­tasházában. ............................................................................................................ NÉPSZAVA Nagy részvéttel temették el dr. Péterfi Istvánt Kedden a Kerepesi úti te­metőben nagy részvéttel te­mették el a 78 éves korában elhunyt dr. Péterfi István ze­nekritikust, a Zenei Alap igazgatóját. A gyászoló ma­gyar zenei társadalom sorai­ban megjelentest Darabos Iván, az MSZMP Központi Bi­zottsága tudományos és kul­turális osztályának vezetője, Szakosíts Árpád, a MUOSZ elnöke, Naményi Géza, a Mi­nisztertanács Tájékoztatási Hivatalának vezetője, a Mű­velődésügyi Minisztérium ve­zető munkatársai, a Zenemű­vészek Szövetségének, a Ma­gyar Népköztársaság Zenei Alapjának, a Magyar Újság­írók Szövetségének, az Orszá­gos Filharmóniának, az Ope­raháznak, a Zeneművészek Szakszervezetének és a Zene­­művészeti Főiskolának képvi­selői. A gyászünnepséget a Ván­dor-kórus vezette be, majd Vadász László, a Művelődés­ügyi Minisztérium színházi és zenei főigazgatóságának he­lyettes vezetője búcsúzott az elhunyttól. A Zeneművészek Szövetsé­gének nevében Szabolcsi Ben­ce akadémikus, a szövetség elnöke méltatta azt a segítsé­get, amelyet az elhunyt oda­adó munkásságával több mint egy évtizeden át, a szö­vetségnek nyújtott. Péterfi István életművével bebizonyí­totta, hogy a kritika nemcsak esztétikai hozzáértés, hanem mindenek felett erkölcsi fele­lősség dolga, hogy csak az nyúlhat hozzá, akiben a jó­nak, a szépnek, az igaznak olyan mély és osztatlan egy­sége él, mint Péterfi István ■ ban élt. A Magyar Újságírók Orszá­gos Szövetségének választmá­nya, pártszervezete és a ma­gyar újságírótársadalom ne­vében Siklósi Norbert főtitkár vett búcsút az elhunyttól, e­ sírnál pedig Mihály András zeneszerző. A koporsót az Interrnacio­nálé hangjai mellet­t helyez­ték el a földbe a főváros ál­tal adományozott díszsírhe­lyen. (MTI) 1962. május 1.

Next