Népszava, 1962. augusztus (90. évfolyam, 178–203. szám)
1962-08-18 / 193. szám
Az űrhajózás egy-egy nagyszabású sikere után gyakran támad olyan sejtésünk, hogy rövid idő alatt nem lehet azt valami még nagyobbal túlszárnyalni, hanem újabb évek múlnak el a következő fontosabb eredményig. A szovjet tudomány és technika gondoskodik azonban arról, hogy az ilyenfajta sejtéseinkben rendszeresen csalódjunk. Valóbani, a szovjet űrtechnika lélegzetelállító ütemet diktál: alig fél évtized telt el azóta, hogy az első emberkéz alkotta égitest, a 83 kilogrammos szputnyik megkezdte útját a Föld körül, s ötnegyed évvel a »világűr Kolumbuszának, Gagarinnak történelmi jelentőségű útja után máris tanúi lehettünk az első páros űrrepülésnek. Nyugaton keserű szájízzel kénytelenek tudomásul venni ezeket a szovjet sikereket. Sajtójuk sokszor ad hangot olyan véleményeknek, hogy az imponáló űrkutatási eredményeket a Szovjetunió annak köszönheti, hogy a rakétatechnikát más technikai ágak rovására fejlesztette. Ez a kép merőben hamis. Az űrkutatás a tudomány és a technika A hosszú . Talán felesleges külön kiemelni, hogy mi volt a műszertechnika és a finommechanika szerepe az összes eddigi szovjet űrkísérletekben. Mint tudjuk, ezek a kísérletek egy alaposan megtervezett tudományos program szolgálatában állnak. A fedélzeti műszerberendezés minőségétől nemcsak az adott kísérlet tudományos értéke vagy értékelhetősége függ, hanem a kitűzött távlati cél felé vezető minden további kísérleté is, amely az előző eredményekre támaszkodik. Az űrkutatás eredményei elképzelhetetlenek a híradástechnika és a távméréstechnika magasfokú fejlettsége nélkül. A gyakorlati űrkutatás öt esztendeje alatt ezeken a területeken is szédítő iramú előrehaladás tanúi voltunk. Az első szputnyik éppen csak hogy életjelt adott magáról kis rádióadóján, Nyikolajev és Popovics állandó rádiókapcsolatban voltak egymással és a földi rendszerrel, s a két hős űrpilótát gyakran lehetett televízión is megfigyelni. . Eléggé ismert, hogy a technikai előkészítés egymagában nem elegendő. Az utóbbi években egy új tudományág indult úgyszólván minden aganaik együttműködését követeli meg; eredményei elképzelhetetlenek a tudomány és a technika sokoldalú fejlesztése nélkül. De magában a rakétatechnikában elért kiváló eredmények is több területen kívánnak csúcsteljesítményt. Hogy egyebeket ne említsünk, a rakétatest szerkezeti anyagainak és a hajtóanyagoknak kidolgozása, a rakétatesteknek megépítése, a megfelelő forma kialakítása rendkívül kiterjedt kutatásokat, sok évig tartó kísérleteket tett szükségessé az aerodinamika, a kohászat,a kémiai és a mechanikai technológia területén. A szovjet rakétatechnika fejlettsége tette lehetővé azoknak az óriási, több száz tonnás rakétáknak a létrehozását, amelyek a Vosztok űrhajókat a pályára állítják. Az amerikaiak kisebb rakétáikkal természetesen csak kisebb űrhajókat, rövidebb ideig tartó programmal indíthatnak. Az állomásai fejlődésnek: az űr-orvostudomány. Újszerű és igen fontos munka az űrpilóták kiválasztása és felkészítése feladatukra; ez nagyobbrészt az orvosokra hárul, de szerephez jutnak itt a pszichológusok és a testnevelési szakemberek is. Szándékosan hagytuk utolsónak az irányítástechnikát. A páros Vosztok-kísérlet sikerében a szovjet irányítástechnika — vagy ami ugyanezt mondja: az automatika és a kibernetika rendkívüli fejlettsége tükröződik vissza. Azt mondhatjuk, hogy a mostani Vosztok-űrutazás a megelőzőkhöz viszonyítva, éppen az irányítástechnika területén követelt hatalmas műszaki teljesítményt. Az irányítástechnika feladata arról gondoskodni, hogy az űrhajó pontosan az előzetes számításoknak megfelelő pályára jusson, majd a visszatérési parancs után a kijelölt helyen érjen földet. Ez az általános feladat most kibővült azzal, hogy a másodiknak indított Vosztok 4. űrhajóval rá kellett állni a Vosztok 3. pályájára, s a két űrhajónak az út befejeztével ugyanarra a meghatározott helyre kellett leszállnia. más rakétához, az űrhajó rakétáját is csak addig lehet irányítani, amíg a hajtóművek működésben vannak. Maga az űrhajó fölröpítése alkalmával nem más, mint egy többfokozatú óriásrakétának, az ún. hordozórakétának az utolsó lépcsője. A kezdeti pályaszakaszon, vagyis az elindítás utáni első néhány percben a hordozórakéta első lépcsői vannak működésben, s ezeket irányítják. Amint az űrhajó levált a hordozórakétáról, ezt vezeti rá az irányítóberendezés a végleges pályára. Amikor a pálya megváltoztatásáról, módosításáról vagy éppen a visszatérésről van szó, az űrhajó rakétáját ismét meg kell indítani avégből, hogy az irányítás elvégezhető legyen. finomítására szolgál a földi berendezés, amely az ún. parancsközlő rendszerben működik. A rakéta pályáját önműködő rádiólokációs állomások követik, amelyek a Szovjetunió különböző, egymástól nagy távolságra levő helyein települnek. Ezek adataikat egy központi irányító állomással közlik. Itt az adatok egy gyors működésű elektronikus számítógépbe kerülnek. Indítás előtt természetesen egybe kell hangolni a földi rendszer egyes állomásait egymással és központjukkal, nemkülönben a központ működését is a rakéta programberendezésével. Amint az űrhajó rátért a pályájára, a földi rendszer, amelyhez esetlegmég más — pl. tengeri hajókon elhelyezett — rádiólokátorok csatlakoznak, átveszi a pálya ellenőrzését. Ekkor kettős irányítástechnikai feladat kerül előtérbe: egyrészt a pontos pálya meghatározása — ezt a földi rendszer végzi —■, másrészt az űrhajó stabilizálása. MI MINDEN KELL EGY ÉGI RANDEVÚHOZ AZ ELSŐ ŰRHAJÓ PÁLYÁRA VEZETÉSE Földetérés helye MEGKEZDŐDIK A MÁSODIK ŰRHAJÓ LESZÁLLÁSA Fogadás az Indonéz Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából Az Indonéz Köztársaság nemzeti ünnepe, Indonézia függetlensége kikiáltásának 17. évfordulója alkalmából Sarino Mangunpranoto rendkívüli és meghatalmazott nagykövet pénteken este fogadást adott. A szívélyes légkörben megtartott fogadáson megjelent Kállai Gyula, a Minisztertanács elnökhelyettese, Marosán György, az Elnöki Tanács helyettes elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai. __ 23 magyar aranyérem a nemzetközi borverseny első két napján öt földrész legjobb borainak budapesti »olimpiáján« már az első két nap figyelemre méltó magyar sikereket hozott. Az aranyérmeket az alábbi megoszlásban nyerték a résztvevő országok: Ausztria 2, Bulgária 1, Csehszlovákia 10, Franciaország 7, a Német Szövetségi Köztársaság 8, Svájc 1 és Magyarország 23. Egy ezredrész. A mostani űrhajók elindítását az elmúlt év őszén igen nagyarányú szovjet rakéta- és irányítástechnikai kísérletek előzték meg, amelyekről a sajtó annak idején beszámolt. Ekkor az irányítás pontossága szinte elképzelhetetlenül nagy volt, hiszen a rakéták több mint 12 000 kilométeres út — nagyjából Budapest és Buenos Aires távolsága — megtétele igi lehet a hiba után a kijelölt pont 1 kilométeres körzetében értek földet. Ez azt jelenti, hogy az irányzás szögét egy negyed ívpercnyi (a teljes kör 86 400-ad része) pontossággal kellett tartani, emellett a rakétasebesség is legfeljebb egy ezredrésszel térhetett el a számított értéktől. Hogyan történik az űrhajó irányítása? Hasonlóan minden Még az idei szegedi nyári előadások tartama alatt is sok és szenvedélyes vita folyik a játékok »merre tovább?«járól, stílusáról, távlatáról, alapvető rendeltetéséről. Helyes és indokolt viták — nélkülük ez a bizonyos »merre tovább?« nem dőlne el egészségesen és eredményesen. Igazuk van azoknak, akik valami sajátosan magyart, s mégis nemzetközileg érdekeset tartanak elengedhetetlennek. Helyes igényt képviselnek azok is, akik a többi között olyan művet kívánnak a műsoron látni, amely a hazai átlagemberek nagy tömegének spontán megmozgatására alkalmas. De nincs igazuk az úgynevezett művészi szenzáció ellenzőinek. Szeged nem Salzburg (s mellesleg ott mennyi művészi szenzációval szolgálnak évről évre!), városneve nem kapcsolódik egybe egy olyan világnyelvű zseniével, mint Mozart — napsütésén, városkultúrájának általános továbbfejlesztésén, s végül ünnepi játékainak érdekességén, vonzóerején felül semmi nem segítheti ahhoz, hogy nyári Dóm téri előadásai betöltsék rendeltetésüket. Márpedig a rendeltetés nemzetközi, idegenforgalmi részét teljes tévedés kihagyni a számításból — enélkül éppen csak a játékok létét tesszük kérdésessé. Erre a helyes tendenciára vall, hogy a szegediek e napokban Salzburgba mentek rövid tanulmányútra. Fontos mindezt itt elmondani, a vasárnapi Aida előadással kapcsolatban — fontosabb, mint holmi áradozás a csakugyan rendkívüli művészi eseményről. Szeged olyan művészi siker színhelye volt, amilyennek a játékok háború előtti és újabb története folyamán soha, amilyenről egyáltalán ritkán számolhatunk be, s amilyennek óhatatlanul jó híre megy a világban. Szeged és az ország kultúrájának hasznára. Hogy világrangú néger, román, olasz művészek is alapvető részesei ennek a sikernek? Annál jobb — hiszen részben éppen erről van szó. A játékok egyik rendeltetése és célja, hogy a környező országokból s a nyugati országokból is mind nagyobb tömegeket hívjon hazánkba, népünk, kultúránk megismerésére. Az ilyesminek megvannak a maga szigorú szabályai. Az ilyenféle tartalmas művészi szenzáció ott van ezek között a szabályok között. Nem kizárólag a műsor maga — nagymértékben a kivitelezés és a művészi egyéniségek szabják meg: van-e távlata egy, a szegedihez hasonló kezdeményezésnek. Mindez csak néhány egészen felszínes gondolat abból, amit az idei játékok, s bennük az Aida felvet. Magáról az előadásról: kérkedés nélkül állíthatjuk, hogy az operairodalomnak ez az egyik kimagasló remekműve világméretben ritkán hangzik el s megy végbe színpadilag tartalmasabban és grandiózusabban. E sorok írójának nem is olyan régen alkalma nyílt kivételes előadásban hallania, amolyan Karajan-féle »világválogatottal« (Gloria Davy, Biserica Cvejic, Jon Wickers, Aldo Protti) és a szegedi előadás felért az említettel, külső megjelenésének idevaló, tartalmasan grandiózus volta pedig bármilyen nemzetközi mértékkel jelentős és figyelmet érdemlő. Mindenekelőtt arról néhány megjegyzést, ami egészében sajátunk az emlékezetes szegedi Dóm téri Aidában, Mikó András rendezőnek sikerült azzá a hatalmas népi drámává növesztenie a művet az eddiginél is széltében vagy ötven Az ünnepi játékod kimagasló művészi eseménye méterrel kitágított téren, ami valójában. Ehhez kórusszólamokat kellett szétbontania, jeleneteket átcsoportosítania, máskor láthatatlan jeleneteket láthatóvá átrendeznie, monumentális tömegeket mozgatnia. Mindezt a mű bántalma nélkül tette meg (tán csak Amnezis nagyjelenete veszített valamit intenzitásából). Általában a tartalom gazdagabb kifejeződését segítette elő. Vaszy Viktor roppant energiával uralkodott a zenei tekintetben természetesen így nehezebben átfogható rendkívüli apparátuson. A szegedi és budapesti művészekből tevődött zenekar, kórus és tánckar kiválóan oldotta meg feladatát. (Karigazgató: Szalay Miklós.) A fiatal Barkóczy Sándor koreográfiája tehetséges munka, bár kissé még statikus, nem elég benne a dinamizmus, az érdekesség a csodálatosan szép zenéhez. Varga Mátyás talán pályája legnagyobbszabású díszletkompozícióját alkotta meg ehhez az »óriás-Aidához«. Hazai énekművészeink közül mindenekelőtt a kiváló Szalma Ferenc, de hasonlóan Turján Vilma, Sinkó György és Sebestyén Sándor méltóan szerepeltek az előadáshoz és a kimagasló vendégénekesekhez. A négy vendég külön-külön tanulmányt érdemelne , csak a helyhiány akadályoz a bővebb, részletes és elragadtatott értékelésben. A címszereplő Margaret Tynesről már budapesti fellépései idején megállapították, hogy kivételes énekesi és színpadi egyéniség. Művész és szerep ritkán talál egymásra olyan tökéletesen, mint az ő Aidájában. Zenaida Pallyról téli budapesti szereplésekor egy kicsit mintha elfelejtettük volna ismételten megmondani, hogy még mindig az egyik legnagyobb mezzo-énekesnő a világon. Mostani Amnezis-alakítása is ezt igazolta. Radamest a Milánói Scala fiatal tenoristája, a hazánkban első ízben vendégszereplő Luigi Ottolini énekelte. Az előadáson jelen nem volt, olvasó a Scala neve hallatán nyilván elsőrendű olasz tenorénekléssel asszociál. Nyugodtan meg is maradhat elképzelésénél: Ottolini igazi, kiváló olasz hőstenor, »az a bizonyos«, akire ilyenkor várunk. Svéd Sándor (Amonasto) legjobb tudásával énekelte szólamát ■ és ezzel már meg isadtuk a tőle kapott élmény magas rangját. Szünetenként tízperces, a végén negyedóránál hosszabb tomboló ováció fogadta az előadást. Együtt tapsoltunk a fellelkesült ezrekkel. Rajk András Aida a szegedi Dóm téren Durva és fin Magát a hordozórakétát olyan rendszer irányítja, amelynek egyes berendezéseit a rakéta fedélzetén, másokat a földi irányító állomáson helyezik el. A fedélzeti rendszer az ún. programirányítás elvén működik, más szavakkal a szerkezet az előre pontosan kiválasztott »menetrend« szerint a kellő irányítási műveleteket elektromos jelek — parancsjelek — adásával vezérli. A parancsjeleket a magnetofonhoz hasonló elv szerint működő, ún. emlékezőegysé gem irányítás génmágneses szalagon rögzítik. Ezek a jelek ún. szervóberendezés közbeiktatásával, ha irányváltoztatásról van szó, akkor a kormányt működtetik, más alkalommal, amikor a sebesség nagyságát kell megváltoztatni, nyitják vagy zárják a rakéta hajtóanyagszelepeit. Ugyancsak a programszerkezet gondoskodik arról, hogy az egyes rakétalépcsők a megfelelő időpontban választódjanak le. A programvezérlés végzi a durva irányítást. Az irányítás Bámulatra mél t pontos pályameghatározás döntő jelentőségű a visszatérés szempontjából; ennek alapján állapítják meg, hogy a pálya mely pontjában és mikor kell kiadni a leszállítás megindításához a parancsot. A visszatérés megindításának pillanatában az űrhajónak a pályához képest pontosan meghatározott helyzetet kell elfoglalnia: erről gondoskodik a fedélzeti stabilizációs és orientációs rendszer. A stabilizálásnak arról kell gondoskodnia, hogy az űrhajó ne végezzen szabálytalan, vagy bármilyen oknál fogva nem kívánatos mozgásokat, pl. ne forogjon, ne bukdácsoljon. Ha a stabilizálás nem működnék, akkor zavarok állnának elő a visszatérést irányító rendszerek működésében, emellett a szóban forgó mozgások azt is megnehezítenék, hogy az űrpilóta feladatát teljesíthesse. A stabilizálást és az űrhajó alteróciójának beállítását rakétaszerű készülékek szolgálják: ezek megfelelő irányba állított fúvócsövein hosszabb-rövidebb ideig valamilyen sűrített gázt bocsátanak ki, s ennek hatására az űrhajó teste elmozdul. Hangsúlyozni kell, hogy ez az elmozdulás nem jelenti azt, mintha az űrhajó ilyen módon le tudna térni eredeti pályájáról. Az elmozdulás lényegében az űrhajó súlypont■ ja körül történő elfordulás, a ■ súlypont pedig a pályához képest a helyzetét nem változ- tatja meg. , A stabilizáló és orientációs berendezést automaták szabályozzák, de az űrpilóta is műrködtetheti. Ez történt most is, átmenetileg, mindkét űrhajón. Ezzel a kézi kormányzással egyrészt azt próbálják ki, hogyan tudja az űrpilóta az , esetleg elromlott automatikus berendezés szerepét átvenni, másrészt vizsgálják, mennyire képes a súlytalan állapotban levő ember bonyolultabb művveletek végzésére. Az a körülmény, hogy a ké■ zi kormányzás nem módosítja ■ az űrhajó pályáját, hanem ■ csak az orientációját, semmi ilyen vonatkozásban sem csökkenti az űrpilóta szerepét. Szükség esetén más automatikus eszközöket, elsősorban a jó teljesítmény leszállító berendezést is neki kell működtetnie. Persze, ilyenkor nem lehet olyan nagy pontosságot elérni, mint az automatikával, de kényszerítő körülmények között esetleg nincsen más választás. Az előbb említettük a pontos pályameghatározás szükségességét. A mostani kísérletben még egy feladat került előtérbe, amelynek végrehajtása lényegbevágóan a pályameghatározástól függött. A Vosztok 3. pályáját Föld körüli útjának a második napján kellett igen nagy szabatossággal bemérni. Az előbb indított űrhajó pályáját a földi légkör fékező hatása egy nap alatt bizonyos mértékben módosította. Nos, ehhez a megváltozott pályá- ■ hoz igazodtak azután a Vosztok 4. elindításával. A két űrhajó pályaelemei csekély eltéréssel azonosak voltak. A pálya alakjának ez a rendkívüli pontosságú reprodukálása a szovjet irányítástechnika ragyogó eredménye. Ez azt mutatja, hogy az űrhajót tetszés szerinti pályára tudják akárhányszor juttatni. A páros űrutazás alkalmával a vázolt módon történő, nagy pontosságú pályára vezetés már csak azért is lényegbevágóan szükséges, mert ma még az egyes űrhajók számottevő mértékben nem tudnak manőverezni, vagyis nem képesek arra, hogy pályájukat olyan mértékben módosíthassák, hogy szükség esetén jelentékenyen közeledhessenek egymáshoz. Ennek a valódi " »űrrandevúnak« a megoldása a nem is olyan távoli jövő feladata. Bámulatba ejtő irányítástechnikai teljesítmény, hogy a két űrhajó gyakorlatilag egy időben és ugyanazon a kijelölt helyen ért földet. Hadd állítsuk ezzel szembe a legutóbbi amerikai űrhajó leszállását. Az amerikaiak a könnyebb módszert követve, űrhajójukat nem a szárazföldön, hanem a tengeren szállítják le. Irányítási hiba folytán Carpenter a számított helytől 450 kilométerre (Debrecen—Szombathely távolsági ért a tengerbe. Nagy István György NÉPSZAVA , 1962. augusztus 18