Népszava, 1962. október (90. évfolyam, 230–255. szám)

1962-10-02 / 230. szám

GYÓGYSZERÉSZEK és betegek Forgalmas budai gyógyszertár, állandó ügyelettel, vasárnap is nyitva. Reggel nyolc órakor öthat ember áll a pult előtt, két jólöltözött férfi a kalapot is a fején felejtette. Egy kövér, illatos, sárga fürtű nő a pultnak dől, külföldi orvosságos fiolát húz elő: Megbecsülés. — Tessék mondani, aranyoskám, ez mire jó? A gyógyszerésznő megnézi a dobozt: — Úgy tudom, magas vérnyomás ellen, de közelebbről nem ismerem. — És mennyit kell belőle szedni? — Nem tudom, asszonyom. — Reggel vagy este? — Erre csak orvos adhat választ. — Orvos? Akkor miért vannak itt maguk? — Azért, hogy elkészítsük és kiszolgáljuk a gyógyszert. — Amikor nem is tudják, miből mennyit kell szedni? Szép ... Elviharzik... A gyógyszerésznő helyet cserél egy kolléganőjével, a laboratóriumban iszik egy pohár vizet. Ott beszélgetünk. — Gyakori eset az ilyen? — Nem túlságosan, de megesik. Az emberek türelmetlenek. Nem veszik számításba, hogy a gyógyszerész napi nyolc órát dolgozik feszült figyelmet kívánó munkában. Figyelni kell az itt készülő gyógyszerekre ezredgrammos pontossággal, ellenőrizni a receptek helyességét, a próbaidős kollégákat, a laboránsokat, de még ez is könnyebb, mint az emberek ... Láthatta, kérem... Diplomás emberek vagyunk, négyévi egyetemi tanulás van mögöttünk, de nagyon sokan annyira se becsülnek bennünket, mint az eladót a zöldségboltban ... — Tehát a megbecsülés? — A megbecsülés... A rendelőben, ahol a gyógyszert felírják, mindenki csöndes és illedelmes, itt már hangosak és türelmetlenek. Néha ilyeneket mondanak: azért a magas fizetésért legyenek fürgébbek ... Három éve rendezték a fizetésünket, ma már jobb, de valamiről nem szabad megfeledkezni : a gyógyszerész az egyetlen diplomás, akinek semmiféle mellékkeresetre nincs lehetősége. Elkezdi ezerkétszáz— háromszáz forinttal s befejezi kétezerkétszázzal... Közben eltelik az élete abban a szolgálatban, amelyet önként vállal és szívesen csinál... Közel az emberekhez .Fiatal gyógyszerésznő a kiadó ablaknál, élénk vitában egy nagyon szép, nagyon sápadt, nyugtalan arcú lánnyal, aki valósággal könyörög: — Legalább négyet adjál! — Nem szabad ... Orvosi recept nélkül legfeljebb kettőt. Erős ezer, egyszerre egy is elég ... — De nem nekem ... Osztálytársak voltunk, igazán ... Nekem négy is kevés egy napra ... — Látom rajtad ... Sápadt vagy és ideges ... Hol dolgozol? — Egy export-import vállalatnál gépelek és este otthon folytatom, összekalapálom a havi háromezret... — Tönkreteszed magad ... — Ne törődj vele, néha ideges vagyok ... Adsz négy port? — Nem adok ... Csak kettőt... — Fújd fel, nem is kell... Köszönés nélkül elmegy. A laborban folytatjuk, ahol halkan csikorog a porcelán tégelyben a keverőskanál. — Szereti ezt a munkát? — Szeretem ... Megszerettem ... Első jelentkezésemre, annak idején, nem vettek fel az orvoskari egyetemre, eljöttem ide dolgozni... Innen már a gyógyszerészi karra pályáztam, elvégeztem és visszajöttem. — Elégedett? — Nincs különösebb kívánságom ... Mehettem volna gyógyszergyárba is, de én a patikát választottam ... Itt közelebb vannak az emberek, a betegedi ... Ennyi maradt az orvosi álmaimból, de nem baj ... Az ember itt is ember és itt is érdekes a beteg ember... — Az előbb... — Igen, az előbb egy volt iskolatársam jelentkezett és négy nehéz altatót kért, nem kapott... Egy kicsit bosszúból megcsillogtatta előttem a havi háromezret, de nem fájt... Beteg ember, rabja az altatóinak, a csillapítóknak s ezek a mi szolgálatunk legnehezebb esetei: a gyógyszergyűjtők és habzsolok ... Vigig kell velük bánni, mint a beteg emberrel... Később hozzáteszi: — Mintha orvosok lennénk ... És visszaáll a pulthoz. Éjszakai betegek] (Este az ügyeletén. Az utca a redőnybe vágott négyszögű résen látszik, mint egy képernyőn. Idősebb gyógyszerész ül a lámpafényben, szemüvegét egy nyitott Mikszáthkötetre teszi, amikor beszélgetni kezdenénk, de csöngetnek, az ablakon benyúl egy kéz recepttel. Könnyű italgőz lebben utána. A gyógyszerész nézi a papírt: — Ez a recept négy napos. — Akkor írták fel, de elfelejtettem kiváltani. Most láttam, hogy itt ügyelet van, gondoltam, kiváltom... — Az éjszakai ügyelet sürgős szükség esetére való... — Úgysincs dolga, miért ne adná ki? — Kiadom, kérem, csak a rend kedvéért... Kattan az ablak, a mérleg billen, a »beteg« odakinn fütyül. — Sok az éjszakai beteg? — Változó a szezonbetegségek szerint... Általában kis százalék, akinek valóban életbevágóan sürgős. A többi? ... »■Kérek egy Demalgont, mert fáj a fejem« ... Felcsengettek már éjjel kettőkor szódabikarbónáért, mert valakinek égett a gyomra__ — Az emberek... — Hadd mondjak el egy történetet. Sokáig vidéken éltem, s egyszer késő este bejött egy ember kapatosan. Fontos, nehéz gyógyszert kért a gyerekének. Amíg a recepttel foglalkoztam, felmarkolt a pultról néhány esti receptre elkészített csomagotés elment. Elvitt valamit, ami a gyerekre nézve életveszélyes lehetett. Becsuktam a gyógyszertárt, éjjel, esőben harminckét kilométert kerékpároztam, míg kinyomoztam, megkerestem és visszacseréltem a gyógyszert... Másnap feljelentett, hogy összecseréltem a gyógyszereket, majdnem megöltem a fiát. Elég nehéz volt tisztázni magam ... (A borszagú beteg odakinn türelmetlenül kopog, majd becsönget. — Mit szórakozik anynyit, gyógyszerész úr? Idekinn hideg van.) Baróti Géza 1962. október 2 NÉPSZAVA Fény és serkentésA MINAP MESÉLTE egy új tanárnő: első munkahelyén kedvesen fogadták a mindjárt bevonták a tanév előkészítésébe. Miután osztályfőnöki megbízást is kapott — két kolléganője néhány baráti tanáccsal látta el. »Aztán jól tájékozódt az űrhajózás kérdéseiről is — szólt az egyik —, mert a gyerekeink igen kíváncsiak erre és meglepő kérdéseket hallhatsz majd tőlük...« A másik hozzáfűzte: »És ne mulaszd el a rendszeres újságolvasást sem, mert a VII-esek és a Villosok élénken érdeklődnek a világ minden dolga iránt...« Örvendetes jelenség ez, amely a serdülő ifjúság majd minden rétegénél megfigyelhető. Ez persze nem véletlen. Iskolásaink gyorsabb szellemi fejlődése, tágabb érdeklődése szorosan összefügg pedagógusaink zömének korszerű, a réginél életközelibb oktató-nevelő munkájával — ezért elismerés illeti őket — és az általános művelődésre fordított nagy erőfeszítéseinkkel. Mindennek alapját és lehetőségét viszont szocializmust építő társadalmunk általános gazdasági és politikai fejlődése teremtette meg. A MAI TANULÓIFJÚSÁG növekvő tudásvágya egyre újabb és nagyobb követelmények elé állítja a pedagógusokat. Ez pedig a legnagyszerűbb ösztönzés a saját továbbtanulásukra. Mert csak olyan pedagógusok képesek csillapítani, kielégíteni a mai gyerekek értelmi szomját, akik érdeklődnek a világ dolgai iránt, akiknek szinte szenvedélyes törekvésük az állandó továbbképzés és az élettel lépést tartó fejlődés. Gárdonyi Géza, aki fiatal korában falusi tanító volt, a hajdani sanyarú pedagógussorsra utalva azt írta: »A tanító olyan lámpás, mely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát.« E gondolat más értelemben talán úgy módosulhat manapság: a pedagógus olyan lámpás, mely annál inkább világít másoknak, minél többet merít az élet, a tudás forrásából... Hiszen így a tanítványait még jobban serkentheti e tények befogadására, és ennek belőlük áradó visszasugárzását még inkább tekintheti önmaga serkentésének . .. SAJÁTOS FÉNYEK és serkentések termékenyítő kölcsönhatása ez. Ám kívánatos, hogy ez ne csupán iskoláinkban érvényesüljön, hanem — a lehetőségek határáig — az élet minden területén. Mert a mai tanultabb, műveltebb ifjúság mindenkivel szemben nagyobb követelményeket támaszt. Elsősorban a régen keveset és alacsonyabb színvonalon iskolázott szülőkkel szemben. Nem egy szülő panaszkodott piár keserűen, hogy felnőtt gyermeke az élet valamilyen általános kérdésében leintette: »Édesapám, ehhez te már nem értesz ...« Sok szülő idejében felismerte, hogy lépést kell tartania gyermekeivel. Ez az egyik fő oka a dolgozók esti iskolái népszerűségének is. Ismerek egy munkásházaspárt, akik maguk és gyermekeik miatt is most pótolják például a VII.VIli. osztályt. Az apa pedig még további tanulásra is gondol. Még több az olyan család, ahol a gimnazista vagy egyetemista gyerek hatására gyarapodik a kis házikönyvtár, gazdagodik a család közös kultúrélete. A napokban egy régen doktorált körzeti orvos ismerősöm elmesélte: bár mindig részt vesz a továbbképző klinikai gyakorlatokon — orvostanhallgató fia tananyagát is rendszeresen átböngészi.AGYOBB KÖVETELMÉNYEK ELÉ állít ez a mai műveltebb, szakmailag képzettebb, élénken politizáló ifjúság minden szakmunkást, gazdasági és műszaki vezetőt és más szakembert, akiknek keze alá új, fiatal munkások és szakemberek kerülnek. Erre emlékeztetni most különösen aktuális, mert az elmúlt hónapokban, hetekben helyezkedtek el a tanulmányaikat idén elvégzett fiatalok a különböző munkahelyeken. Mintegy 38 000 szakmunkás, több mint 7000 új diplomás kezdte meg munkáját az iparban, a mezőgazdaságban és számos értelmiségi munkakörben. Új munkások, technikusok, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, agronómusok, pedagógusok kaptak az idén immár szakembert megillető feladatokat. E 45 000 fiatal most élete fordulópontja, építő-, alkotómunkája kezdetén áll. Az élet, a fejlődés törvénye, hogy munkahelyük régi szakmunkásai, értelmiségi szakemberei tanítsák őket tovább és segítsék gyors beilleszkedésüket a szakma, a hivatás immár konkrét tennivalóiba. De vajon hogyan fogadják ezt a nélkülözhetetlen tapasztalatátadást a fiatalok, ha közben kiderül, hogy az idősebb szaki műveletlen, vagy éppen a korszerű technika legújabb lehetőségeit nem ismeri? Tekintélyük csupán azoknak lehet, akik még nem képzelik magukat a szaktudás csúcsán, akik nem hiszik, hogy nekik már nincs mit tanulniuk, hanem ellenkezőleg, mindig szellemi, szakmai továbbgyarapodásra törekszenek. Szívesen fogadják az olyan emberek tanácsait, mint az az idősebb csepeli vasas, aki elismert gyakorlati szaktudását nagyszerűen adja át a reábízott két ipari tanulónak, ugyanakkor természetesnek tartja, hogy ő viszont tanulmányozza iskolai szakkönyveiket, mert mai jobb elméleti képzésükből maga is tanulni akar... A MAI PEDAGÓGUSOK, szülők, szakmunkások, szakemberek, mindazok, akik hivatottak a fiatalok nevelésére , gyakran merítsenek hát a saját tudásuk fényeit meg-megújító forrásokból, mert csak így tarthatnak lépést az új nemzedék igényeivel, színvonalával és csak így serkenthetik őket még további fejlődésre. Szenes Imre 3 Fekete János: Tán százezer éve lángol a tűz a szívekben. Tán millió szikra röppent s hullt vissza a földre hiába, míg felragyogott az Égen az Emberi Jel. Utódaiban most győz Ikarusz. A fiút mindenki szidta a kis telepen. A társai málészájnak csúfolták lassú és kevés beszédéért; kórusban bégettek körülötte, amikor percekig meredten bámulta a semmit, és csodálkozásra nyíló ajkain a nyál lecsordult. Ha mód nyílt rá, ilyenkor buktató fődarabokat, vagy fahasábokat hengerítettek eléje, jaj csak megbotlana: az ám a mulatság! Képes volt órákig elálldogálni, hogy egy furcsa felhő alakváltozásait figyelje. Leste az égen cikázó madárrajokat. A szeme kigyúlt, izmai feszültek és, ha senki sem látta, kitárt karjait úgy lobogtatta, mint madár a szárnyát. Álmodozó természetéért sok verést kapott. Verte az apja, az ács, mert nem volt elég gyors, ha segíteni kellett, s a kemény munkában fáradó férfi nem szokta meg, hogy kétszer szóljon valakinek is. Anyja, hacsak elébe került, erős kezeivel fenyegette és jajgatva szidta: — Ó, micsoda istencsapása vagy te, mihaszna! Alva csinált az apád, bizonyisten! Egyre leszel jó, a Halálért küldetek el majd, tudomisten elalszol útközben! A tanító pálcájával előbb ismerkedett meg, mint a betűkkel. Porolta a hátát éveken át türelemmel, ámde hiába. Bizony értelmes felelet nem tett ki szegénytől. Többet veszített a mester a fáradozással, mint nyert a tanítvány, semmire sem ment, de a jó bot összetörött. A jámbor öregcsont pulykavörös lett, úgy kiabált: — Ha társam, botocskám hóhéra, te! A tudomány támasza dőlt ki miattad! Te volnál hét darabban, és a bot egészben — kevesebb kára lenne az emberiségnek! — Menj, te bolondos, fuss a mezőre, ott a helyed. Menj, no, nem érted? Ha megbillentelek, szállani fogsz! A vén nevelő döbbenten látta, mint fakasztott a dörgedelem a bárgyú arcon lassan felderülő hálás mosolyt. — Szállani? — ezt az egy szót fogta fel mindből és a visszanyert szabadság örömét együtt ízlelte vele. Megpördült és boldogan szaladt el. Iskola helyett kedvére csatangolt azontúl. — Hol tanulták e tudományt a madarak, és miért nert repülhet az ember? Az istenek képmásai lennénk, és mégis a Föld köt gúzsba örökre? ... Efféle gondolatok ragadoztak vajúdó lelkében. Ez volt a titka, amelyről nem beszélt senkinek. Kinek is szólt volna, aki megérti? A vágyak megfoghatóak, valóságosak olyannyira, hogy az élet gyeplőjét gyakran a kezükbe ragadják, de szavakba önteni őket csak ritkán sikerül. Nem is próbálkozott vele ez a tanulatlan, nagy, bamba legény. Az agya kopár volt és műveletlen, nem barázdált filozófusi ész. Ám e sötétben mégis pattant egy zeuszi szikra, melytől taplóként lángra kapott. E lángot hordta hevülő vére, ez terjedt sisteregve az izzó idegszálakon, és — észre sem vette, hogyan és miképpen — egyetlen lobogó fáklyaként égett Ikarusz! A tett kivitelre várt. Éjjelenként apja műhelyébe osont. Ahová veréssel sem tudták kényszeríteni máskor, most megszállottként fúrt és faragott. Arca, nyaka, háta verítékben ázott, a tenyerén hólyagok fakadtak, körme hasadt, ujját majd levágta, míg a fogásokra lassan rátapintott és anyagnak, szerszámnak parancsolni tudott. Kételyt nem ismert. Még csak fel sem ötlött kemény kobakjában, hátha nem sikerül a csodás alkotmány? Gondolatban elkészült réges-rég. A karjára szijazta, testébe ágyazta, hozzánőtt egészen. Mintha már szárnyakkal jött volna világra, így teltek az éjszakák ébren átálmodott keserves dologgal. Pálcikák készültek könnyű fenyőfából, hajlottak formára kormos láng hevénél, ékelődtek össze tartós, kis csapokkal, lassanként felöltve a két szárny puszta vázát. Első kakasszóra félbeszakadt minden, elhalt a varázslat. Ikarusz sebtiben eldugta a művét. Rendet tett, seperkélt, hogy mire apja kelt, frisseségéért még meg is dicsérte: — Jól van gyerek, no lám, ember lesz belőled! Ennyit mondott és jól megnézte a fiát — nem tette régóta. Foga közt dörmögte: — Megemberesedett. És hangosan: — Mamlasz, fűrészeld el a deszkát. Magában: — Valahogy már áll a kezében. Ám Ikarusz unta a munkát, amely tervén és létén kívül esett. A fáradt test is követelni kezdte a jussát: kóválygott a fűrész, majd elakadt. Az apa kiköpött a földre mogorván: — Maradt ez, aki volt. Takarodjál! Látni se bírlak. A fiú egy boglyában bújt meg aludni. A kutya sem ugatott utána. Aki nem hajt hasznot, ugyan nem hiányzik senkinek. Lompos kuvaszok módjára, lustán sompolyogtak a nappalok, de fekete táltosként suhant el minden éjszaka, Ikarusz csillagos homlokukba, fényes sörényükbe, kócos farkukba kapaszkodott, míg le nem vetették az ügyetlen lovast. Sebaj. Az a fő, hogy a célhoz egyre közelebb került Hány kísérlet nem sikerült, hányszor kezdte elölről, míg végre pompás hús simult a vázra viaszból, s a lágy viaszba tűzve a tollat — formát öltött a Szárny! Két nagyszerű Szárny, amely lágyan ívelve feszülhet a vállra, súlytalan, mint a madáré, s a karra kötözve — bizton emel! Riasztott egyszer úgyis a kakasszó, hogy a varázslatot többé nem oldotta meg. Elkészült a Mű-Szárnyát felcsatolta, saruját lerúgta. Dobogó szívvel lépett a szabadba. Pirkadt odakint. Mélyet sóhajtott a friss levegőn és dombnak fölfelé futásnak eredt. Szanaszéjjel a műhely... Az ajtó kitárva ... így találta az ács. Itt is, ott is egy szerszám ... Szerencsére mindene megvan ... De mennyi szemét! A gyalupad csupa forgács... A fia saruja ... Ejnye, a bunfordi, hát csak ő faragott? — Ikarusz! Ikarusz! — szólongatta. — Nem bántlak, visszajöhetsz! Az udvarra lépve, megállt és lassan körbe tekintett. Pillantása a domb tetején elakadt. Egy szép szál férfialak vonta magára a figyelmét. Minden mozdulatát kivehette. A világosodó háttér éles körvonalakkal rajzolt. Ő lenne az? Az ifjú leguggolt, majd jókorát ugrott, de — nem esett vissza a földre! Óriási szárnyakat terített széjjel — eddig a hátán hordta talán — s alig rebbentve meg őket, diadalmasan lebegett. A szemét dörgölte az ács, de hiába: — az ég a kinyújtott lábak alatt is ott ragyogott! Kit Ikarusznak vélt — maga az Isten! Mélyen megrendülve, arccal a porba vetődött és saját szavaival összekeverve, nyögni kezdte a bűnbánó imát: — Bocsásd meg, ó Zeusz, mit ellened vétettem ... de erről a sutáról ki gondolta volna? Jaj, ezt is bocsásd meg a többi között... Hiszen az ember esendő ... Tudom, halandó nem nézhet e szent jelenésre. Szememet szorítom és úgy borulok le, bár a Fényességed elől nem lehet elmenekülni... így imádkozott az ács, eszét vesztve, míg a fia örömtől részegen szállt az új elemben. Mámorosan szelte a levegőeget. Könnyed szárnycsapással, vagy anélkül lejtett, ha a rejtett áramok vállaikra kapták. Úgy érezte, hogy hazaért, idefenn olyan biztos minden. Talán lezuhanni sem tudna Próbából sólyomként lebukott. Rárohantak a fák és a házak. Mosolyogva figyelte, hogy nem ijed meg, majd homoritva fölöttük suhant el, s magasba szökkent, miként a kedve... /I hegy peremén tűzijáték, szikra-szökőkút jelezte a Nap közeledtét. Aranypor csillant a felhők szegélyén. Ikaruszt lenyűgözte e szépség. A hajnali hírnökök nyomdokain, fényes udvarával körútjára indult Zeusz, fellépve vöröslő tűzszekerére! — Esküszöm, követlek! — így Ikarusz, s nem tudott, nem akart máshová nézni. A Földet, az anyját, az apját feledve, úgy szárnyán még és még magassabra, ahogy a Fénygömb emelkedett. Felhőbe bújt? Utána evezett. Ritkult a levegő? Zihálva szedte, harapta, nem engedett. Elmaradtak a társak, a hű madarak. Ikarusz túllépett a földi körön. .A Nap lángcsóvája megvakította, Zeuszt mégis látta fényleni maga előtt. Éteri boldogság vette körül, de szinte a célnál... Fáj elmondani is. Nem, az ereje nem hagyta cserben, csak az anyag. A viasz a hőtől olvadozott. Megbillent az égi lovas. Libbenve szóródtak szét a tollak, a büszke remények. Cseppenként hullott a könny, a vér, a viasz. Ikarusz sebesült tűdként csapkodott, de hiába. Nem voltak többé szárnyai. A Végzet süvöltött körülötte, ,s a szél citerázott a fahúrokon __ Hamvába hűll a parázs. Tégy egy hasábot a tűzre te is, ne bánod, hogy pattog a szikra. Hadd csapjanak a lángok újra magasba, még magasabbra, míg oszlik a köd, az éjszaka árnyai futnak, és az elárvult isteni trónra — maga lép föl az Emberiség!