Népszava, 1962. október (90. évfolyam, 230–255. szám)
1962-10-10 / 237. szám
Őszi verőfény, őszi munka Jelentés két járás kétszer 33 OOO holdjáról Októberi nap, augusztusi fénnyel. De hiába nyári a meleg — két oldalt a szántóföldek színskálája árulkodik: ősz ez már, nagyon is ősz. A kukorica aranyos, melegsárga — és a kósza szellő megzörgeti a szedett szárakat. A búzák és rozsok aranytengere helyén viszont — immár nem tarló szomorkodik, hanem gyönyörűen felszántott, gondosan tárcsázott, apró morzsalékosHatvan, Ludvig Sándor járási főagronómus összefoglalásában— A vetésben 45—48 százalékos az eredményünk, időarányosan végzik a talajelőkészítéssel, úgyhogy a szántás mindig egy-két héttel megelőzhesse a vetést, a magágy mindenütt megfelelően ülepedett talajra kerüljön. Tizenegy községünkben a tsz-ek területe 33 000 hold — ha 1960- hoz vagy akár 61-hez hasonlítjuk is, a munka szervezettebb és fegyelmezettebb, mint bármikor. A kukoricatörés felén túl vannak, a cukorrépaszedést a cukorgyárak »beérkeztetési« ütemterve miatt leállították — és ez több tsz-ben haszonnal kecsegtet. Egy jó eső még tíz százalékkal is megnövelheti a termést! A munka általában jól halad, a tsz-ek között ma Jászó elnöke. Lajtos János tagbaszakadt, kefefrizurás férfi. Vidám ember. Nem ok nélkül: köröskörül a falon a munkaegység-kimutatások a tsztagok szorgalmáról tanúskodnak, hangos szó nélkül is, és a határ nem különben iseszédes tanú. Az őszi rét és? Néhány terménynél már csak múlt idő, mert száz holdon már ki is kelt az őszi árpájuk, elvetették a 150 holdnyi Bezosztáta búzát (két mázsa szuperfoszfátot és egy mázsa pétisót kapott holdanként) — földben már a takarmánykeverék is. Hát ez jó. Ami nem jó — van azért ilyen is —, az az, hogy nem tudnak silótöltöt kapni, pedig megvanságával agronómus szíveket melengető föld, amerre a szem ellát. Két járás országútjain barangolunk reggel óta, Aszód, Hort, Csány, Hatvan, Ecséd határában és még nem láttunk egyetlen hold földet, amelyen ne dolgozott volna a gép, vagy amelyen már ne végezte volna el a munkáját. Mit mondanak a számok a két járásról? már nincsenek akkora különbségek, mint korábban, még a közismerten országjáró hajlandóságú csányi dinnyések fegyelme is megjavult. Aszód (itt az őszi munkák nagy, tarka színjátékának »narrátora« Bordás Béla agronómus): — A mi 33 000 holdunk (érdekes véletlen, itt is akkora a terület, mint a szomszéd járásban) nagy részén a leglényegesebb munkák gyorsabban haladnak, mint az előző években. Valamennyi tsz munkáján sokkal jobban meglátszik a szakszerűség — igaz, sokkal több is ma már a képzett vezető, a mezőgazdasági technikumokról kikerült brigádvezető. Javultak a premizálási módszerek, nagyobb az anyagi érdekeltség — ez sok mindent megmagyaráz a határ új őszi vonásaiból. lene egy »Orbán«-masina, de mivel nem tudnak hozzájutni, kölcsönkérték és meg is kapták a fiúnevelő intézet kis gépét, amivel eltart a munka decemberig is. Ami még probléma az aszódiak számára: a munkaerő. Jó a tsz és a jövedelme se alacsony, de... közel vannak a gyárak... Még nem találták meg az ellenszert a »nagy mágnes« ellen, a tagság zöme ... hm, szóval nem a legfiatalabb. Az elnök a maga korosztályát minősíti a legerősebb gárdának ... s bizony ők már az ötven körül járnak. Ecséden viszont, úgy látszik, megtalálták ezt az ellenszert. Fent állunk az ecsédi szőlőhegyen, ragyogó kék az ég, körül vörösbe játszanak a gyümölcsösök lombjai és kék-zöld, rézgálicsé-pettyes kosztümben ünneplik a szüretet a szőlők. És az ecsédi Vörös Csillag szőlőjében dalolva dolgozik vagy negyven fiatal lány, asszony. A lányok szedik a szőlőt, és még puttonyoznak is. Pali bácsi, az idős szőlőszakember, a legrégibb tsz-tagok egyike és a fiatal Hegedűs Albin, nemrég még határőr, most brigádvezető és technikumi levelező hallgató, meg vannak elégedve a csevegő, daloló, nevető lányok munkájával. A lányok velünk kevésbé. »Még csak egy tájin fényképezőgépet se tudtak hozni« — mondja csalódottan Bokros Kati. Ez a tsz tulajdonképpen a szüret megkezdése előtt minden lényeges őszi munkát teljesen befejezett. Főleg zöldség- és paradicsomtermeléssel járulnak hozzá a városi ellátáshoz, ebből minden előirányzatot túlteljesítettek. Torda Lajos, az elnökük erre is büszke, de aztán a gondolatai újra visszatérnek az utánpótláshoz, az ifibrigádhoz. Igen, a szövetkezet, a falu jövője ezek közt a daloló, itthon maradó, lassanként a növénytermelés minden ágában jó szakmunkássá váló lányok közt érlelődik. És aholaz egyik puttonyos, és Hegedűs Erzsi láthatóan osztja a véleményét. Szerintük a munkájuk megérdemelné még a képes megörökítést is, és igazuk van. Festményre kívánkozik a hegyoldal, a tarka kendők. És magnetofonszalagra a szüretelők nótája, amelyet száz éve »víg danának« írt volna le valamelyik elődöm, viszont le kell szögeznünk, hogy olasz slágert dalolnak. Amott egy piroskendős lány szedi a szőlőt, aki fél éve még pesti gyárba járt, napi négyórás utazással. Ezek a fiatalok a 800—900, ezer forintot is hazaviszik, a szövetkezeti munka biztos kenyér — és a szövetkezet számára is biztos a munkájuk. Fogság sem születik meg másutt. A szép szál, fiatal Hegedűs brigádvezető a fényben áttetsző fürtök között a lányok KISZ- munkacsapat-vezetőjével, a szép Pesti Katival tárgyal. Hivatalosan? Talán. Kati arca mindenesetre csupa mosoly, és a fiúé is ragyog. Aztán súgja oda az elnök, hogy Albin meg Kati vőlegény—menyaszszony. Novemberben lesz az esküvőjük. Szüret után. És már szüretelnek Ecséden. Októberi nap van —■ augusztusi fénnyel. Baktai Ferenc „A munka szervezettebb, mint azelőtt“ Az őszi árpa 100 holdon kikelt... Az aszódiAranyka- rá a hitelük, nagyon kel Esküvő: szüret után Kalap a színházban A kalap, pontosabban a kalapok, amelyek a minap a Vígszínház nézőterén nagukra vonták figyelmemet, kivételesen nem női fejdíszek voltak. Nem frizurájukat féltő hölgyek hagyták fejükön, hanem férfiak tartották illedelmesen térdükön. Ezek a kalapok feketék voltak, keskeny karimájúak, csaknem pörgék, vagyis az a bizonyos feji viselet, amely a paraszti elegancia »betetőzése«. Tehát parasztok ültek a színház kényelmes foteljeiben, ötvenen vagy százan. Nem tudom. Nem is érdekes, hiszen már rég elmúltak azok az idők, amikor újságba kívánkozó szenzációt jelentett, ha a paraszt színházba ment. Ma már természetes, hogy az Országos Mezőgazdasági Kiállításra fölutazott nevek, akik napközben a tejhozam, a négyzetes vetés eredményeit tanulmányozták, este elmennek az Álarcosbálhoz. És természetes az is, ahogy figyelik az előadást. Már nem megilletődött bámészkodással, de áhítottan és kíváncsian és hol rábólintva, hol szemöldöküket fölkapva. Aztán, fölvonás végén összeütik kemény tenyerüket, majd kibaktatnak. És az is természetes — csak én nem vettem észre mostanáig —, hogy a nézőtérről kitolongva, fejükbe nyomják kalapjukat. Úgy mennek le kalaposan a mélyben levő büféhez. Ott körbe állnak, s megadják a véleményüket. — Túl jó dolguk volt ezeknek. — Az! Azt jó dolgukban nem tudták, mit csinálni. — Én azért sajnálom ezt a Nyinkát, vagy minek hívják. — Tudja fene, én nem tudok érezni az ilyennel. — Menj már, az is csak ember. Ekkorra megtér egyikük, ölében hozva a féltucat üveg sört. Sorra elveszik az üvegeket, s mintha vezényszóra történne, jobb kézzel szájukra emelik, bal kézzel megtartják a kalapjukat, nehogy leessen, ha fejüket hátravetve ürítik az üvegeidet. Csöngetnek. A parasztok baktatnak vissza a földszintre. Mielőtt a nézőtérre lépnének, ősi, ájtatos mozdulattal újra leemelik kalapjukat. Mert hiába, ez templom, a büfé azonban, bármilyen síkos padlójú, márványos fényesség, azért csak kocsma, vagy... italbolt... Ki keveri a szőlőt ? Bevallom, itt, a nyilvánosság előtt, hogy szeretem csaszlát. Sőt, imádom, sőt, megenném az édeset, ha... Ha lehetne, az utolsó szemig mind. Persze beérném a felével is, sőt meg tudnék alkudni három-négy fürtjével — naponta. De csúszla csintalan csemege. Bujkál előlem. Néha azonban elkapom, megveszem, megeszem. " A minap is megakadt a tekintetem rajta, amint kacéran kacsintott rám az egyik Gyümölcsért kirakatából. Odamentem, kértem egy kilót. Hát, ahogy rakja fürtjeit gyors kézzel zacskóba az elárusítóné őfelsége, látom, hogy szivem csaszláját rossz társaságba keveri. Mondom neki, mély alázattal: »Bocsánat, de én csaszlát kértem, ezt a kilenc forintosat.« — Ezt adom, innen adom, nem válogathatom szemenként — válaszolja olyan egy lélegzettel őfenséges nagyságos kisaszszony, hogy azon csodálkozom, nem fulladt meg a szusznélküliségben. — nyitom a — De.. szájam. — Nem tetszik? — tartja magasra a félig szedett zacskót, majd kiszórja és már kiejtett is tekintetéből. Belátom, bűnöztem, föllazítottam a vásárló közönséget. Egyre többen kezdték kifogásolni a csasztához kevert borszőlőt, otellót, meg a jóég setudja, miféléket. — Nagyon sajnálom, így kapjuk! — zárta le a vitát a bajba jutott ártatlanság segítségére siető főslök kartárs. Hivő ember vagyok. Vita nélkül hittem a nyílt, határozott nyilatkozatnak. De csak megálltam a következő sarkon és elgondolkodtam. Tehát nem kételkedem abban, hogy keverten kapja a szőlőt a Gyümölcsért. De honnan? Megvan! így terem a tőkén. Mert nekünk ilyen csodatőkéink vannak. A csodába ezekkel a tőkékkel! Tarka villamosjárművek Hajdanában-danában, a pesti férfi negyvenhatos sárga villamoson sietett a babájához. Ez a slágerben örökített társadalmi cselekvés lassacskán közlekedéstörténeti ténnyé lesz, miképpen a másik, hasonló jellegű följegyzés, txilami omnibusznak nevezett járműről, amelynek lent csikorogtak a kerekei, előtte meg a lovak bandukoltak. Vagyis hogy hibás a hasonlatom, hiszen a villamosnak még jövője van. Bőven. Csupán a sárga színének kezd alkonyodni. Miért? Nem tudom, de nem is érdekes. Akár az az ok, hogy csökevénynek minősítették a sárgát, akár mélylélektani okokból tértek át a krémszínre, az új csuklósnál, csak gratulálni tudok. Sőt, a tarka-barka trolibuszokkal is egyetértek. Elvégre sportnemzet vagyunk. Miért ne legyen hát minden egyesületnek saját trolija? Ez — gondolom — a közlekedést is meghittebbé teszi. Mert például az öntudatos fradisták csak a zöld-fehér trolira szállnak föl, amelynek belsejében így csodálatos egyetértés uralkodik majd. Csupán arra az egy csukaszürke stukára haragszom, amelyet ide-oda »üzemeltetnek« szerte a városban, mintegy boldogítva az utasokat: »örüljetek neki, hogy a többi nem ilyen ronda.» Valóban, boldogok vagyunk, de sokkal boldogabbak lennénk, ha ezt az egyet is átfestenék. Sólyom László 1962. október 10 NÉPSZAVA írvédelmes művészet KÖZELMÚLT hetekben a filmművészetnek két számottevő seregszemléje játszódott le Olaszországban, az ember művészi önkifejezésének évezredek óta hagyományos hazájában. Az egyik a ragyogó Adria partján, a hajdanvolt Tengeri Köztársaság fényét nem vesztő fővárosában, Velencében, amelyről Tintoretto, Veronese, később a két Canaletto és az emberiség legnagyobb művészei közül anynyian mások, oly sok nem múló szépet mondottak el századok alatt. A másik Bergamóban, az Alpok lábánál, Santa Croce, Previtali, Vecchio, Lorenzo Lotto szűkebb hazájában, ott, ahonnan századokkal később a Szerelmi bájital, a Lammermoori Lucia, a Don Pasquale dallamait repítette végtelen útjára Donizetti. Egyszóval olyan helyeken zajlott le a két filmfesztivál, ahol a művészet történetében már jó néhányszor újra meg újra megfogalmazódott konkrétan a művészi szép. S mindezt nemcsak azért említem, mert ezeken a szép helyeken az ember akaratlan is lépten-nyomon találkozik ezekkel a nagy emlékekkel, s lehetetlen kitérni (de mért is kellene kitérni?) a hatásuk elől. Elsősorban azonban azért kínálkozik az utalás, mert ezúttal is a művészi szép megfogalmazása volt a tétel. Korunk összetett művészete, a film ezer gyökérrel kapaszkodik az elmúlt korszakok valamennyi művészetébe, a drámába csak úgy, mint a muzsikába, a képzőművészetbe, és így tovább. Ez a Velencében látott játékfilmekre és a Bergamóban játszott rövidfilmekre egyaránt igaz — mint ahogy vannak alapvető esztétikai követelmények, amelyek az egymástól merőben különböző regényre és elbeszélésre változatlanul érvényesek. Éppen egy ilyen legáltalánosabb szabály fogalmazódott meg újból mindkét fesztiválon — anélkül, hogy bárki szavakba foglalta, leszögezte volna. Ezredszer történt így? Nem, tízezredszer, milliomodszor, végtelen sokadszor. Elmondható: végeredményben is mindig újra ugyanez a szabály fogalmazódik meg az ezerarcú művészetben — s ez nem is döntőbizottságok hol szerencsés, hol kevésbé szerencsés határozatain múlik. (Jegyezzük meg itt: a döntés történetesen nagyban és egészben szerencsés volt mindkét fesztiválon.) Mi azonban most az esztétika olyan objektív alaptörvényére utalunk, amely minden egészséges, ép ízlésű hallgatóban és nézőben mindig újra, ösztönösen megfogalmazódik: emberi tartalom, érthető és fontos közölnivaló, sokakat süvenütő érzelmi hatás, morális tisztaság, tisztesség és humanitás nélkül nincs művészet. Minden olyan törekvés, amely ezért, vagy azért (nem is mindig cinizmusból, enerváltságból vagy morbiditásból) • tényezőkön kívül, megkerülésükkel, vagy ellenükre kíván valamit létrehozni — végső soron is kívül reked a művészeten és nem számíthat találkozásra sem most, sem később az emberek értelmi és érzelmi világával. Akadhat, aki ezt sem bánja? Igen, akadhat, sőt, akad is. De mennyiben művész az illető? Ki adja neki ezt a rangot? Legfeljebb ő adja önmagának — de ez semmit sem igazol. DEJE elhatárolni magunkat bármiféle leegyszerűsítéstől. Velencében is, Bergamóban is rendkívül sokféle művészi törekvéssel, formai megoldással találkoztunk, sokkal közöttük, amellyel nem tudunk egyetérteni. Eszünk ágában sincs ezek jelentős hányadát önkényesen művészeten kívülinek tekinteni. Jean-Luc Godard kitüntetett játékfilmje, az »Élik az,életüket, sok tekintetben ridegnek és szenvtelennek tűnik számunkra, ahogyan az ember erkölcsi devalválódásáról, prostituálódásáról beszél — de van szemünk meglátni, fülünk hallani ebben a filmben a szépet és igazat, s formáját tekintve túlzás nélkül mondhatni szenzációsat. Egy ugyancsak francia rendezőnő (!), Agnes Varda műve, a »Kle. 5-től 7-ig» különös hangon s egyáltalán nem a mi világnézetünk alapjáról (de tele humanitással) beszél életről és halálról — s mindent egybevetve, az egyik legszebb filmként értékeljük. Elismerjük: az amerikai »West side story« a filmművészet maradandó műve. És nincsen bennünk cseppnyi viszolygás sem belátni a mi világnézetünket hordozó egyes alkotások hibáit és romai tökéletlenségeit, amelyek sosem lehetnek meg akár a legnemesebb művészi mondanivaló súlyos károsodása nélkül. Igaz ez Geraszimov szép, de elnyújtott filmjére, az »Emberek és állatok»-ra csak úgy, mint az olasz »Mamma Róma«-ra, ahol a fiatal Pasolini nem tudott végig hű maradni önmagához, eredeti szándékához. Mindezek a filmek azonban is még sok kívülük, hiszen a legkiválóbbak, s az átlagosak közül csak néhányat említettünk — emberien beszélnek emberekhez, s gondolatviláguk alapjában nem hazug, nem beteges. Nem jelenthető ki ugyanez mondjuk a japán »Relepcé«-ről, amely politikailag alattomos, aljas, emberi tekintetben elriasztó, förtelmesen, kéjelgően brutális. Elszomorító »A tengeren című olasz film, annál is inkább, mert egy nagyon tehetséges fiatal rendező (Giuseppe P. Griffi) alkotása, s valami betegesség, bágyadt idegesség, patologikus zűrzavar árad az egészből. (Holott általában a fiatal rendezők jelentkeztek a legbiztatóbb, legemberibb művekkel mindkét fesztiválon!) Egyáltalában nem a legveszedelmesebb, de jellegzetes tünet Nyugaton — kirívóan a rövidfilmek műfajában — a tökéletes elrugaszkodás az emberitől, a logikustól, a még nyomon követhetőtől. A filmművészet absztrakciója ez, sokban hasonlatos a képzőművészet tiszavirág életű teljes deformálódásához (néhány év a művészetben kicsiny idő), amely éppen Velencében, a Biennálén ma kulminál. Láttunk Bergamóban egy kanadai filmet, ahol egy macska, majd több, később testük részletei jelennek meg a vászon különböző pontjain — s mindez hét percen keresztül. Az amerikai »Egyes számú filmgyakorlat»-ot, s még néhány hasonló filmet senki el nem »mesélhet«, mert nem lehet épeszű ember, aki egyetlen szót, illetve képet ért az egészből. Ez is van.ÉGEREDMÉNYBEN mintegy negyven játékfilm és nyolcvan rövidfilm az elmúlt évek világ filmtermésének keresztmetszetét mutatta meg. A legfőbb tapasztalat az említett alaptörvény érvénye: az embereket huzamosan nem lehet becsapni, a valóságos művészetet ál-művészettel, giccsel és koholmányokkal nem lehet legyőzni. No de ha így van — kérdezheti valaki — akkor nem felesleges-e a heves küzdelem, a sok érvelés? Nem hiábavaló dolog-e olyasmit bizonyítani újra meg újra, ami ezerszer is bizonyos? Nem, a küzdelem nagyon fontos, s az érvelés, a bizonyítás is. A művészet győzelme sosem automatikus folyamat, mindig keserves küzdelem végeredménye. S a bizonyításnak nem szavakban kell megtörténnie, hanem művészi alkotásokban, amelyet ugyancsak nagy küzdés, belső vívódás után, kivételes képességű, emberséggel teli művészek hozhatnak létre. S akkor születnek olyan művek, mint az »Iván gyermekkora», az ifjú Tarkovszkij filmkölteménye az ember védelmében, »A vesztes«, három fiatal olasz rendező (Paolo és Vittorio Taviani, valamint Valentino Orsini) tiltakozása a dolgozók becsapása, meghurcolása ellen, vagy az ugyancsak fiatal Emprando Visconti »Milánói történet»-e vélt és valódi szerelemről. És mint Tadeusz Makarczynski döbbenetes tiltakzása a háború ellen: »A mágus». Ez a film Bargamóban győztes lett. Az »Iván« Velencében. Az egyik Lengyelországban készült, a másik a Szovjetunióban. S ez sem véletlen. Rajk András I ! TÖBB VÍZ A SZEGEDI PAPRIKÁNAK. Nyolc kilométeres öntözőcsatorna épül a szegedi Haladás Tsz-ben. A Szolnoki Vízügyi Építő Vállalat korszerű árokásó gépe óránként 25 köbméter földet mozgat meg és naponta 7—800 méter hosszú csatornát ás, ahová csövek kerülnek majd (MTI Fotó : Tóth Béla felvétele)