Népszava, 1962. december (90. évfolyam, 281–305. szám)
1962-12-01 / 281. szám
MI AZ, HOGY NINCS ? — Kérek vajas kenyeret! — Nincs. — Akkor zsíros kenyeret! — Az sincs. — Elfelejtettél kenyeret hozni, anya? Az anya arcán átfutó tanácstalansággal néz vissza rám a három gyerek feje fölött. Nem színésznő, nehezére esik a néhány perces játék, amelynek egyszerű felépítését és fordulatait pontosan megbeszéltük, míg a három gyerek a jégen volt. A három gyerek közelebb húzódik egymáshoz a hideg konyhában, az anyjára néz, majd rám, hosszú és zavart csönd, majd a legidősebb — tizenhat éve. fiú —, bosszúsan megszólal : — Igazán, anya, éhesek vagyunk... Hihetetlen történet A jelenet színhelye egy Damjanich utcai kétszobás lakás konyhája. Délután öt óra van a ligetből, ha kinyitnék az ablakot, hallani lehetne a Műjég hangszóróinak langyos keringőit. A három gyerek onnan érkezett, arcukon egészséges, feszes pirosság, szemükben ellenséges fény. Ki ez az idegen és miért nincs uzsonna? Itt az idő, át kell venni a mama szerepét, aki már majdnem elmosolyodik, majdnem leleplezi magát. — Azért nincs uzsonna — mondom —, mert apukátoknak nincs munkája. Három pár értetlen gyerekszem összenéz, majd rám mered némi szánakozással, mintha sohasem hallott nyelven beszélnék. A tizenhat éves fiú összegyűri norvég mintás kötött kesztyűit és zsebre dugja, hangja támadóan éles, olyan, mint amikor a korcsolyák vasa a jeget karcolja: — Mi az, hogy nincs? — Nincs ... Nincs munka, nincs pénz, nincs uzsonna ... A legkisebb, a kilencéves Kati, felfújja kerek arcát és mély meggyőződéssel azt mondja: — Ez hülyeség ... Apuka októberben lett főelőadó ... És most nincs semmi? S a három gyerek, mint egy kis zord kórus: — Mi az, hogy nincs? Jóleső panaszkodás A különös percek története néhány hétre nyúlik vissza, mikor T. Árpád, oktatásügyi előadó — azóta már egy ranggal magasabban —, az egyik pesti gimnázium szülői értekezletén felszólalt és válaszolt néhány szülőnek. Felszólalásában körülbelül ezt mondta: — A mai gyerekek, noha megtanulják a történelmet, úgyszólván semmit sem tudnak a felszabadulás előtti kornak arról a súlyos társadalmi jellegzetességéről, amit általában létbizonytalanságnak hívtunk... T. Árpád nemcsak apa, de szakember is, szakértelme azonban nemcsak a nevelésre terjed, nem... T. Árpádnak bőséges és szomorú szakismeretei vannak arról a korról, amelynek egy keserű percét most iparkodtunk eljátszani az otthonában. Apja egy biztosító intézet kistisztviselője volt Szegeden s állását — T. Árpád emlékezete szerint — az ő gyerekkorában évente változtatta. Mit változtatta? ... Gyakran kicseppent a szerény kis jövedelemből, volt címíró és újságkihordó, kisegítő írnok és piaci helypénzbeszedő, sorsjegyügynök és jegyszedő, akinek sorsa, mindennapi kenyere mindig attól függött, nem vet-e az útjába a sors egy másik éhes embert, akinek egy fokkal magasabb pártfogója akad? Szavaira, ott, a pesti gimnáziumban, egy szülő csöndesen megszólalt: — Jóleső panaszkodás... Itt, a Damjanich utcai konyhában azonban villamos feszültség lesz a három éhes gyerek várakozásából. T. Árpád is megérzi odabenn a meleg szobában, mert kinyitja az ajtót és int: — Be lehet jönni... Nehéz megmagyarázni A gyerekek értetlen feszültsége és idegenkedése gyorsan feloldódik három kávésibrik forró és édes gőzében, a nagy karéj kenyerek majszolásában. Meg kell várni, míg legyűrik az uzsonnát, azután lehet folytatni ezt a kis utazást egy elsülylyedt fogalom körül. Az utazás legalább olyan izgalmas, mintha nyílt tengeren egy vulkáni szigetet keresnénk, amelyet elnyeltek a hullámok. A három gyerek — a tizenhat éves Árpád, a tizenhárom éves Jóska és a kilencéves Kati — végre befejezi, szemükben kíváncsiság fénylik. — Ismertek olyan gyereket, akinek az apja nem dolgozik? Kati jelentkezik, mint az iskolában. — Nekem volt egy osztálytársam, akinek a papája nem dolgozott. — Hát mit csinált? Elpirul, mintha illetlenséget kérdeznék: — Háát... Mulatott... Egyszer az iskolába is eljött, dülöngélt és kiabált, az igazgató bácsi rendőrt hívott... — És az osztálytársnőd? — Intézetben van ... Árpád és Jóska nem tudnak példát mondani, pedig erősen ráncolják a homlokukat, de nem jut eszükbe semmi. Hiába teszem fel a kérdést sokféle változatban, úgy tűnik, ez az állapot számukra fehér folt, amelyet nem is fognak soha felderíteni ... Magyarázni kezdünk az apával és az anyával együtt, hogy volt idő, amikor az ember élete oly bizonytalan volt, mint egy őszi falevél sorsa az ág hegyén. A legkisebb fuvallat elvihette. A két kisebb már unatkozik, csak Árpád dörmög érdes kamaszhangján: — Nehéz elhinni... Magamban hozzáteszem: — És milyen nehéz megmagyarázni... A Visegrádi utcában Az utazást az elsülylyedt fogalom körül másnap délután folytatjuk a Visegrádi utcában, ketten ... Csúcsidő van, öntik a villamosok az emberek áradatát az angyalföldi és újpesti gyárakból. Hideg van, a csoportok gyorsan felbomlanak, végre lehorgonyoz mellettünk öt férfi, ezeket egy labdarúgó-mérkőzés utóizgalma köti még össze. Közelebb húzódunk, mert egy futballvitába Pesten bármikor be lehet kapcsolódni és azt mondom a társamnak jó hangosan: — Akkor nálatok még megpróbálom ... Az lesz a hatodik hely, ahol nem kapok munkát... Egy hatalmas férfi fülvédős sapkája alá behatol a hang. Megfordul: — Nincs munkája? — Nincs ... Második hónapja. — Mi a szakmája? — Villanyszerelő ... Hosszú, kemény, kutató tekintettel végigmér. — Akkor magának valami van a füle mögött. Hebegve mentegetőzöm. — Higgye meg, semmi... Hozzájárulással távoztam, mert nem bírt a művezető... — Itt a munkakönyve? — Nincs ... — Hozza be holnap a hajógyárba... Keresse Vágót! Megköszönöm a szívességét és elmegyek a társammal. Az öt ember abbahagyta a gólhelyzet szenvedélyes méltatását, mind az öten utánunk néznek, a fülvédés mond valamit és a fejét csóválja. Ezer és ezer ember árad szét a végállomásról a városba, munkából jönnek és munkába mennek s az öt ember még mindig utánunk néz. Tekintetében körülbelül az van, mint T. Árpád három gyermekének a tekintetében, csak érettebb, vizsgálódóbb, tapasztaltabb ez a tekintet, amely azt kérdezi: — Mi az, hogy nincs?... Baróti Géza i 1962. december 1 A korai tél első, gyorsan olvadó hópelyhei nekem mindig nagyapámat juttatják eszembe. A sok unoka közül az egyik voltam, s időnként náluk laktam. Akkoriban az egyforma bányászházakban még téglából rakott tűzhelyen és nehéz, fekete öntöttvas-fazekakban főzték az ebédet, vacsorát. A stelázsi volt a konyha dísze. Durva háziszőttes törülköző függött a lavór felett, és porosodó művirág árválkodott a szentkép alatt. Nagyapám alacsony, kopaszodó ember volt. Csendes, halk beszédű, pipával pihenő. Nagy bajusza volt és világosabb színű, mint a haja. Néha megsimogatott és hagyta, hogy megverjem a sokat használt, légypiszkos lapokkal vívott kártyacsatákban. Szóval igazi nagyapa volt. Nagyanyámat akkoriban nemigen szerettem. Pontosan az ellenkezője volt nagyapámnak. Erős testalkatú, sokat és hangosan beszélő, veszekedős természet. Mindig talált nekünk valami munkát a játék helyett. Mintha csak irigyelte volna tőlünk gondtalanságunkat. Hol zöldért kellett menni a kacsáknak, hol a boltba küldött, hol az erdőbe száraz gallyért, szederért, gombáért Őt magát soha nem láttam pihenni. Mindig csinált valamit, és mindig haragosan. Úgy emlékszem, nagyapám is tartott tőle, mert egy szóval sem védett meg minket, ha nagyanyánk szidott valamiért. Nem laktak messze a bányától. Ebéd után, ha náluk voltam, mindig elmentem nagyapám elé. Többen mentünk, az utcából majd mint Oravec János, den gyerek. Először a párolgó meddőhányó tetejére másztunk fel. Megcsodáltuk és megdobáltuk az alattunk levő barakkokat. Aztán segítettünk a lovat hajtó csillésfiúnak kikaparni a földet az oldalára döntött vascsilléből. Később, mikor a duda, a felvonótorony tetején magasra fújva a gőzt, megszólalt, lebukdácsoltunk a meddőhányóról, és körülálltuk a gépházat. Bent sisteregtek, dübörögtek a fényes rézpajzsú gőzmasinák, fent a torony tetején forogtak a hatalmas kerekek, szaladt, futott a vastag drótkötél, elnyelte a gépház keskeny nyílása, lábunk alatt remegett a föld. Azokat hozta a kas, akiket vártunk. Aztán mentünk hazafelé. Boldogan vittük a még pislákoló karbidlámpájukat, néztük sáros, vizes bakancsukat, és egymás között dicsekedtünk. Ők fogták a kezünket és beszélgettek, de néhány fejjel magasabban. Ők ballagtak, mi szinte futottunk mellettük. Az egyik napon váratlanul megeredt a hó. Nagy, súlyos pelyhekben esett, de nyomban el is olvadt. A szűk utcán ugrándoztunk és megpróbáltuk a levegőben, még élve elkapni a hópelyheket. A borús ég felé emeltük arcunkat és karjainkat, és nem hunytuk be a szemünket. Kórusban kiáltoztunk. A látvány olyan lehetett, mintha imádkoznánk. Később már hógolyót is lehetett gyúrni. Egyre többen lettünk, egyre nagyobb lett a zaj. Dobáltuk, mosdattuk egymást a friss hóban. Hidegtől pirosra csípett arccal kacagtunk, viháncoltunk. Mikor a sűrűn hulló fehér hópelyhek között a bánya felől imbolygó, piros fények tűntek fel, hirtelen elcsendesedtünk. Jöttek haza a bányából. — Még nem is volt ebéd — mondta valaki közülünk halkan. — Még nem fújt a duda — szólt egy másik. — Még ... Sietősen jöttek. Idegesen, hangosan vitatkoztak, káromkodtak. Mi a házfalakhoz húzódtunk, onnan figyeltük őket. Ránk se hederítettek. Csak mentek, és nagyon dühösek voltak. Aztán, hogy elérték a házakat, köszönés nélkül elváltak. A hóban szétváltak a lábnyomok is, sokfelé. Roszszat sejtve, mi is szétrebbentünk. Mindnyájunknak volt egy hazavezető ösvénye a friss hóban. Nagyanyám sírt, és egyre csak azt kérdezgette: — De hát miért zárták be a bányát? Miért? Nagyapám hallgatott. Kihűlt pipáját harapdálta mérgesen fogai között. — Miért? Mit mondtak az urak? — faggatózott tovább nagyanyám. Vékony fenyőgyújtást tartottam a tűzbe. Mikor meggyulladt, a pipához közelítettem. — Most mi lesz velünk? — zokogott fel hangosan nagyanyám. — Mi lenne?! — kiáltott az öreg, és kiütötte kezemből az égő fadarabot. Hirtelen elszorult a szívem. Éreztem, hogy valami nagy baj lehet. De csak akkor sírtam el magam, amikor az öreg bevágta maga mögött az ajtót. Nagyanyám rámnézett, kapkodó mozdulatokkal kifújta az orrát, megigazította kontyba font haját, és átrohant a szomszédasszonyhoz. Egyedül maradtam. A vékony fenyőgyújtás elszenesedett végével köröket rajzolgattam a konyha kövére. Talán hógolyókat. Már sötét volt, de nagyapám még nem tért haza. Nagyanyám a tűzhelyen tologatta az edényeket és magában zsörtölődött, hogy nem köteles egész délután az ételt vigyázni. Halványan égett az ajtófélfára akasztott karbidlámpa. Én a tűzhely előtt kuporogtam, és farkasszemet néztem a hamutartóba hullott parázsszemekkel. Mikor kinyílt az ajtó, meglebbent a lámpa fénye. Az öreg lépett be. Hópehelyből volt a sapkája, szemöldöke, bajusza, meg a válla. Fáradtan ült le a hokkedlira. Nagyanyám fürgén tányért tett az asztalra, és párolgó levest mért bele. Kenyeret szelt, és a tányér mellé helyezte. Egyelőre nem volt több tennivalója, hát a morzsákat csippentette fel, miközben óvatos, gyors pillantásokat vetett nagyapámra. Feltűnően szófián volt. Az öreg lehajolt, hogy kifűzze a bakancsát, de elgémberedett ujjai nem engedelmeskedtek. Gyorsan odaugrottam, az ormótlan lábbeli mellé térdeltem és ráncigálni kezdtem az erős bakancsszíjat, de az nem engedett. A bányavíz, később meg a hólé ráfagyott a bakancsra. A szíjat meg mintha a lyukakba hegesztette volna a hideg. Nagyanyám közelebb hozta a lámpát, megcsóválta a fejét, aztán gyengéden arrább tolt a térdével. Elővette a lavórt, fölé emelte nagyapám lábát, és egy bádogcsupor meleg vizet öntött rá. A pár bakancs, meg az átázott kapcák a sütő feletti rácsra kerültek, ott gőzölögtek. Nagyapám a földre terített száraz kapcán pihentette pirosra fagyott lábait, és engem nézett. — Sokat járhattál dél óta — mondta neki csendesen nagyanyám. Az öreg nem válaszolt. Lassú mozdulatokkal megtömte pipáját. Mikor feléje nyújtottam az égő fadarabot és ő lehajolt a tüzért, úgy láttam, mintha a szeme köré rakódott hópelyhek elolvadtak volna már. Az idei tél első, gyorsan olvadó hópelyhei most is nagyapámat juttatták eszembe. Nálunk nem lehetnek másodrendű állampolgárok .Beleszerettem egy szép cigánylányba, s feleségül akarom venni. Együtt dolgozunk, s jól megismertem öt: szorgalmas, ügyes munkás és tanulnivágyó. Esti iskolában fejezte be a nyolc általános utolsó három osztályát. Mégis sok szaktársam gúnyol, azt hajtogatva: magyar emberhez nem illik cigánylány, mert lusta, tolvajfajta és piszkosak, tudatlanok. De szerintem azok tudatlanok, akik ilyen igazságtalanok és általánosítanak ...« E sorokat egy vidéki nagyüzem fiatal szakmunkása rótta papírra. Egyetértünk e fiatalemberrel, szerelme melletti kitartásával, annál is inkább, mert az őt most személyileg is érintő probléma társadalmunk fontos kérdése. A hazai cigányság fejlődésbeli elmaradottságáért az elmúlt magyar évszázadok is felelősek. Az Indiából származó és hosszas vándorútjuk során Európába, s hazánkba is érkező cigánytörzsek annak idején úgy jelentek meg közöttünk választott és tapasztalt vezetőikkel, mint velünk egyenrangú, megbecsült nép. Zsigmond királytól kiváltságot is kaptak és a XV—XVI. században a társadalom hasznos tagjaiként dolgoztak, mint bizonyos ágazatok híres iparosai és jó katonák. Szó sincs tehát valamilyen eredendő fejlődési képtelenségükről. Üldözésüket az váltotta ki, hogy a cigányok, mint kötetlenebb életformájú, szabad vándornép, nem ismerték el a feudális országok törvényeit, nemesi és polgári szokásait. Ez a magatartásuk sok öszszeütközésre szolgált ürügyül, márcsak azért is, mert a feudális gúzsban senyvedő és költözködési A több mint ötszáz éve közöttünk élő cigányság most először kap komoly lehetőséget társadalmi felemelkedésére. A csaknem negyedmilliónyi magyar cigányság elmaradott vagy még nomád csoportjainak munkába állításáért, letelepítéséért, írni-olvasni tanításáért sokat tettünk már. A fejlődés bizonyos lépcsőin el is indultak. Ezt a küzdelmet azonban nemcsak az elmaradott cigánycsoportok évszázados életformájának visszahúzó ereje nehezíti, hanem néha még jobban is, a faji előítéletek. Ezzel ugyanis a még nomádokat arra késztetik, hogy szekér-, sátor- vagy putri-sáncaik mögé húzódva, szinte görcsösen védjék ma már anakronisztikus életmódjukat, jogában korlátozott jobbágyságra és a rendi társadalom más elnyomott rétegeire vonzó erővel bírt a cigányok viszonylag szabadabb élete. Ez pedig a feudalizmusra különösen veszélyessé vált a XVI. században fellángoló nagy parasztlázadások kezdetekor, így hát a hazai földesurak és hatóságaik azt kezdték híresztelni a cigányokról, hogy török kémek, s átokverte nép. Hasonló előzményekkel, de más ürügyekkel így indult meg Európa-szerte a cigányok fejlődését megrekesztő, több évszázados, kíméletlen üldözés, törvényen kívül helyezés. A mi társadalmunknak nincs szüksége semmilyen politikai villámhárítóra. Ellenkezőleg: a régi társadalmi nyomorúságok mindenféle csapását és villámát is örökre el akarjuk törölni. Ide tartozik a mi világunkban immár szégyenletes cigány maradiság és kóbor, primitív életük is. zömük jól megállja a helyét. Sok munkahelyen megtalálhatók még a faji előítéletek hordozói, akik a cigányok hibáit eltúlozva nehezítik beilleszkedésüket a társadalomba. Egyesek nem hajlandók velük közös brigádba lépni, vagy az üzemi ebédlőben egy asztalhoz ülni. Találkoztunk olyan művezetővel, aki a rovásukra kivételez, elbocsátásukat kezdeményez, sőt, megakadályozza a munkára jelentkező új cigánydolgozók felvételét, azt hangoztatva, hogy a cigányok dologkerülők, holott éppen ők gátolják, hogy munkához szokjanak. Salgótarjánban, Kecskén, Dunaújvárosban és már másutt is, jól kereső betanított és szakmunkások, brigádvezetők és brigádtagok, sőt párttagok és alapszervezeti vezetőségi tagok is kikerültek a cigányok közül. Bebizonyítva ezzel, hogy érdemesek a türelmes és szívós küzdelemre, amit értük, velük és környezetükkel folytatnak. A községi és városi tanácsok képviselői, a tanácstagok találkoznak persze az előbb említett maradisággal, visszahúzó jelenségekkel is. Magatartásukkal, véleményük bátor kimondásával ilyen esetben azok mellé a cigányok mellé állhatnak, akik a falu vagy a kisváros belterületén végre rendes házat szeretnének építeni és a munka során elsajátított kulturális igényeket megteremteni. Hazánkban a cigányok megindultak a fejlődés útján, de vannak, akik magatartásukkal, megjegyzéseikkel visszataszítják őket a fejlődésben. Egy-egy olyan eset, amikor valaki azért emel szót az iskolában, mert kisfiát vagy leányát cigánygyerekkel egy osztályba helyezik, esetleg egy padba ültetik, még jobban visszariasztják a környék cigányságát a jó, a tiszta, a szép, a művelődés iránti törekvéstől. Pedig már az eddig felmutatható eredmény is Sóshartyánban személyesen is jártam olyan új házakban, amelyeket jól dolgozó cigányok építettek — már a telepen kívül. De amíg fejlődésük útján idáig jutnak — a kelleténél több nehézség fékezi előrehaladásukat. Jellemző tény: Szabolcs megye 232 cigánytelepe közül csak 131-en van kút. Nógrádban is szép számmal akad kút nélküli telep. Ezek az állapotok túlnyomóan a helyi tanácsok közömbösségének tulajdoníthatók, és ezzel— az egészségügyi feltételek mellőzésén kívül — kiteszik a cigányokat annak, hogy például a szomszéd kutak tulajdonosai elzavarják őket. A tanácsok az eddiginél többet tehetnének cigánytelepek eltüntetéséért, vagy ezek emberibbé formálásáért: kút, villany és más egészségügyi ellátás biztosításáért Példát vehetnének a salgótarjáni tanácstól, amely a Pécske utcai cigánytelepen még jól látogatott klubot is létesített és programjáról is gondoskodik, azt bizonyítja, hogy a cigányok tanítására és művelődésére fordított erőfeszítések gyümölcsözőek. Baranya megyében, Versend községben a lakosság 33 százaléka cigány, de a könyvtár olvasóinak majdnem 50 százaléka, az ismeretterjesztő előadások hallgatóinak pedig többsége az ő soraikból kerül ki. Ezek a példák és eredmények is azt mutatják, érdemes és kell a cigányokkal foglalkoznunk és segíteni őket, hogy ne csak jogilag, de gyakorlatilag és érzelmileg is a társadalom egyenrangú tagjaivá váljanak. Ehhez az is szükséges, hogy a cigányok leküzdjék az önmagukban még meglevő régi hibát, de vajon sikerül-e, ha nem segítjük őket. Társadalmunk alapvető törvénye: egyenrangú állampolgárokból tevődik össze hazánk népe, közöttünk nem lehetnek másodrendű állampolgárok. Szenes Imre A múlt bűne A tanácsok többet tehetnének A legfontosabb teendő munkahelye, Fejér métáján a munkába juttató gyében viszont 40, Borsuk. Ebben Szabolcs mesod megyében pedig már gye áll a legrosszabbul: 51 százalékuk jutott áta 3,6 százaléknyi cigánylandó foglalkozáshoz, tisz. lakosságból a munkakétes keresethez. Tsz-ekben, pesek csak mintegy 20 állami gazdaságokban, százalékának van állandó üzemekben dolgoznak és Munka és igény NÉPSZAVA