Népszava, 1963. január (91. évfolyam, 1–25. szám)

1963-01-03 / 1. szám

Tiszta kontrasztok, világos vonalak a gyárban, amely új névvel kezdi az új évet ■ — Az ember bekap­csolja a televíziót, vár. Megjelenik a kép, szür­kén, sávosan, foltosan. Az ember csavargatja a gombokat, a kép nem ja­vul. Előveszi minden technikai­­ szakértelmét, ide nyúl, oda nyúl, csa­var kettőt , vagy tíz percig találgatja, mit is kellene csinálni, s egyszerre a kép megjavul. Kristálytiszta lesz, éles, kontrasztjai szépek. És az ember azon kezd bosz­­szankodni, hogy most azt nem tudja, melyik mozdu­lat volt a helyes, mit csi­nált a legjobban, mi kel­lett ahhoz, hogy éppen ilyen legyen ... Ezt Kiliti Dénes mond­ja, a Kábel- és Sodrony­kötélgyár egyik emeleti irodájában, utólag moso­lyogva a saját mérgén, még mindig nem érti, mi­től lett egyik nap olyan rosszból — olyan jó a vé­tele. Aztán másról kez­dünk beszélni. Jobban kifizetődik rendes embernek lenni Arról a változásról, ami néhány év alatt, de külö­nösen ebben a most el­múlt 1962-ben a gyáron Végighullámzott, elsöpör­ve egy csomó régi jelen­séget, egész embercsopor­tok magatartásából, egyé­nek­ szívéből és tudatából. Azt mondja egy fiatal m­érnöknő, aki három éve van a gyárban, a legérde­kesebb, hogy az emberek­hez nem nekünk kell oda­menni,­ hogy csináljanak meg valamit: ők jönnek a vezetőkhöz, ha valami nincs­­a rendjén. — "Nincsenek már »ég és föld« különbségek mű­hely és műhely között — mondja egy apró kislány, Kárpáti Kati technikus, egyébként a KISZ ifjú­munkás titkára. Egy éve még akadt lógósnak, huli­gánnak szidott ificsoport, például a TMK­I-ben. Ezt a kis társaságot most úgy hívják: Esze Tamás ifjú­sági brigád, akármit rá­juk lehet bízni, nyáron ők voltak a derékhada a KISZ által szervezett tár­sadalmi munkának Bala­­tonfüreden. De ilyen eset nem egy van. Nagyon so­kan jönnek rá, érdemes rendesen dolgozni és job­ban kifizetődik rendes embernek lenni, mint az ellenkezője. — A műszaki vezetőnek ma ideje van távlatokkal, technikai problémákkal foglalkozni. Szinte telje­sen megszűntek azok az időrabló, ideget nyúzó küszködések, hogy ezt vagy azt a műhelyt »rend­be kellett tenni«, meg kellett indítani a munkát itt vagy ott, ezektől a veszteségektől mindenütt megszabadítottak — a bri­gádot Ezt Ivák Antal mondja, a fémmű osztályvezetője. — Kidolgoztuk a szocia­lista műhely, üzemrész cím elnyerésének feltéte­leit. Másfél hónapja volt az egész gyárnak, hogy megtegye az észrevételeit a feltételekről. Olvasták, vitatták , és sehol sem­mit nem húztak ki, pedig igazán nem játék az, amit mércéül állítottunk. In­kább még hozzátettek. Például az egyik brigád ilyen új feltételt javasolt:­­az üzem gyártmányainak nemzetközi színvonalra emelése,­ az emberek előreléptek. A kép más miint egy esztendővel ezelőtt. És a politikai munkás — aki esetünkben véletlenül azonos azzal a televízó­­tulajdon­ossal, akiről be­vezetőben szóltunk — ugyanúgy eltűnődik, mintha megint a tv-ké­­szü­lék mellett állna. Mit is csinált jól? Melyik volt az a kis fordulat a poli­tikai munka csáváján, az a kézmozdulat, amely ek­korát alakított a képen? Biztosan hatott az­ em­berekre az a sok új, amit technikai lehetőségekben kaptak. A Budafoki út túlsó oldalán a nyugati égboltot elfedő nagy csarnok, az óriás alumi­­niumprés, amelyről azt remélték, hogy 40—50 ki­lométer kábelt gyártanak vele az első évben (az­tán nyolcvanat vállaltak és most meglesz a száz is). A dróthúzás új, kor­szerű gépei; az 500 ton­nás szakítópróba-gép, amellyel a gyárban vala­ha gyártott legnagyobb sodrony, az Erzsébet-híd tartókábele esik át a vizsgán... Az új labora­tóriumi felszerelések — amelyek a dolog termé­szeténél fogva elsősorban a műszakiak munkáját könnyítik meg, de számos áttétel útján érvényesítik hatásukat a műhelyekben is; — igen, mindez bizo­nyára hatott az emberek­re. Zöld fotel az íróasztal mellett Ami új, az rendszerint először felhívja magára a fiigyelmet, aztán megszo­kottá válik. Ez az élet rendje, hogy »minden csoda három napig tart«. De azért nincs ember, aki fél évvel később is ne örülne a csinos, modern ebédlőnek, a műanyag­­borítású székeknek, a fénycsövek tiszta ragyo­gásának — arról nem is szólva, mennyivel meg­gyorsult az ebéd kiszol­gálása, amióta »önkiszol­­gálnak«. Az új csarnokok, gé­pek, műszerek, műanya­gok, vagy ebédlőszékek­ együttes hatásán túl ott van a megfoghatatlan be­ruházás, ah­ogyan az em­berekkel foglalkoznak. Ezt nem mérik forinttal. Pedig talán ez lenne a legnagyobb érték. Egy bizonyos Pistát, aki targoncás az udvaron, azonnali elbocsátásra »ítélt« a művezetője, né­hány tagadhatatlan fe­­gyelmezetlenség miatt. Ennyiben maradt volna a dolog, a munkaügyin is. Akkor az szb-re hi­vatták Pistát. Leült a fiú a zöld fotelbe, Kiliti sza­ki íróasztala mellett és lehajtott fejjel azt mond­ta: — Ne segítsenek raj­tam, nem érdemlem meg. Tényleg csibész vagyok. Csak egyben segítsenek, mert arra nem találok megoldást. Hogyan mondjam meg az anyám­nak, hogy megint kitettek­­valahonnan? — Ettől a perctől kezd­tünk el foggal-körömmel verekedni ezért az em­berért. Hogy ittmarad­­hasson. Hát hol nevelje­nek belőle embert, ha nem ilyen gyárban,­­mint a mienk? Az alap meg­van hozzá. Benne magá­ban. Ugyanebben a székben ült néhány nappal ezelőtt egy ugyancsak azonnali elbocsátásira javasolt se­gédmunkás. Két napot mulasztott igazolatlanul. A munkaügyisek állás­pontja törvényes volt és világos. Az s­zb-titkár mégis úgy érezte: valami­vel többet kellene tudnia arról, miért nem jön be két napig egy ember, aki­nek végtére is nagy szük­sége van a munkahelyre és a pénzre. A beszélge­tés nehezen indult, de aztán egész regényre va­ló történet bontakozott ki, egy második házassá­got élő ember nehézségei­ről, akinek a felesége be­teg, az első családjához a gyerektartás kötelezett­sége köti és mivel elköl­tözött a korábbi otthon­ból, most drága albérlet-­­ben lakik. A két »elló­gott« napion­y havat la­pátolt, hogy rendezhessen egy adósságot. Mit lehet tenni? „Ez nálunk lehetetlen“ — Fellebbezzen —, mond­ja Kiliti — én ott leszek az egyeztető bizottság­ban. Ezek persze kis mozai­kok. A nagy kép töredé­kei. Szinte kinyomozha­tatlan, miért látták be a dróthúzaiban, ahol még egy éve lehetetlennek tar­tották a szocialista bri­gádversenyt —, hogy ná­luk sem lehetetlen. (Tíz brigádjuk vám, 110 fő­vel, kitűnően dolgoznak. (Mint ahogy a fiatal mű­szakiak erős aktivizáló­dását is csak részibe­n ma­gyarázza a régi­ szakem­berek patron­áló­ mozgal­­ma: 15 régi mérnök 27 fiatalt vett a »szárnya alá«. Új ddíjak... Vajon véletlen-e, hogy az em­berek százai tartják fon­tosnak iparáguk kérdéseit — mikor a gyár vezetői is fontosnak tartják. Pél­dául amikor a KGST-vel kapcsolatos feladatokra vonatkozó határozat meg­jelent, azonnal sokszoro­sították — és megkapta mindenki, brigádvezetőig, a gépipari határozat he­lyi végrehajtására pedig olyan intézkedési tervet dolgoztak ki másfél hó­nap alatt, amelyben csak­nem százan dolgoztak közvetlenül is, de sok száz vélemény alapján ... Új gyári belépő Vajon melyik volt a sok száz újdonság közül az a bizonyos, hatásos »mozdulat«, amely az új, tiszta képet felvillantotta a gyár képernyőjén? Ne­héz lenne megállapítani. Mondjuk talán úgy: va­lamennyi együtt. Mit is csináltak a legjobban? Úgy látszik, általában dolgoztak jól, újszerűen. És különös véletlen, hogy ezt a sok újat hozó óévet­­ befejezni is újdonság­gal fejezték be. Kiosztották az új belé­pő-kártyákat. Rajtuk már nem a két betű van: a »KS«, a Kábel- és Sod­rony kötél­gyár monogram­ja. Egy új név zárja az évet és nyitja az újat:­­MAGYAR KÁBELMŰ­VEK«. Hanem ez már a 63-as újdonságok, az új év nyi­tánya. Az emberek »kép­ernyőjén« a trösztösítés majd csak később jelent­kezik. De jelentkezni fog, mint minden újdonság. Csak­ meg kell találni... azt a bizonyos »lényeges mozdulatot.« Baktai Ferenc Mit is csináltunk jól ? Felszólalt a kongresszus utáni csoportos beszélgeté­sen egy Pataki révű, óra­bérben dolgozó hegesztő. Szidta az oxigénellátást, panasza: »Nem tudom a munkaidőmet kihasználni, kapom az órabért, és mit adok érte?« Tiszta kép, tiszta kont­rasztok, világos vonalak. 1963. január 3 SZILVESZTER Kilenc múzsa csókolta homlokon Kellér Dezsőt és Róna Tibort, a tv szil­veszteri kabarérevűjének szerzőit és mind a kilenc személyesen is megjelent a kamerák előtt. Kilenc múzsa csókja — bizony úgy látszik, a múzsa még nem minden .... Nem­ ker­telünk, nem voltunk elé­gedettek a tv szilveszteri műsorával. Rátonyi Ró­bert­­ — aki Kalliopé, az ékesszólás istennője segít­ségével élvezetesen konfe­rálta végig a műsort — azt állította, hogy szilveszter­kor minden múzsa köny­­nyű. Ebben nem volt tel­jesen igaza. Lehet-e köny­­nyűnek nevezni például a lírai költészet és a himnu­szok múzsáját, akit Csala Zsuzsa »testesített meg«? És bizony sokszor éreztük, nem könnyű a dolga a könnyű műfaj mesterei­nek — volt sok gyenge szám is..." A kabaré legsikerül­tebb jelenetét a tragédia múzsája ihlette. Kitűnő volt az Ember­­tragédiájá­hoz írt »budapesti szín«, Major­ Lucifer és Besse­­nyei­ Ádám kalandja a mai pesti utcán. Régen láttunk ilyen szellemes társadalmi-politikai szatí­rát. Annál kevésbé sike­rült a komoly műfaj má­sik kabaré változata, az ul­tiopera. Hosszú és unalmas volt, nem segített rajta sem a gazdag kiállítás, sem a közreműködő neves művészek igyekezete, de még a tökalsó költői áriá­ja sem, hogy azt mondja: »Kuss, mondom, kuss, maximalista intrikus.« A kabaré-operával bizony nem szerzett babért a muzsika­ múzsája, de a népszerű táncdalénekesek seregszemléje, és Mezey Mária gólya­ sanzonja megérdemelt, sikert ara­tott. No, és az operett... Honthy Hannának mindig szívesen tapsolunk, Kellér Dezsőnek nemkülönben. Kettőjük zenés beszélgeté­se — természetesen a Csárdáskirálynőről — kedves volt. Tíz percig szilárdan hittük: az új kultúrpolitika legfonto­sabb vívmánya, hogy Haj­­mássy Pétert »többé sen­ki se macerálja«, örömmel láttuk viszont az ismert kedves kabaré­figurákat, a pesti vad­embert (Pécsi Sándor), és a bamugyapusztai Bede János bácsit (Tompa Sán­dor) a riporter (Sinkovics a rádió mellett a televízió előtt Imre) társaságában. A két jelenet csipkelődő, szóki­mondó humora, szellemes­sége nagy derültséget kel­tett Az »jExpressz nyelv­iskola« című jelenet nem épp­en expressz tempóban zajlott le; több mint húsz percig tartott és nagyobb­részt helyzeti komikumra épült. Az angol »t­« siker­telen kimondása helyett több sikerült bemondást szerettünk volna hallani, elsősorban Salamon Bé­lától és Kabos Lászlótól. Terpszidhoré, a tánc múzsája egyik legavatot­tabb papnőjével, Lakatos Gabriellával képviseltette magát. Tetszett a Klapka —Pécsi táncduó és a tánckar eszkimótvisztje. Elismerést érdemelnek a zeneszerzők, a koreográfu­sok, a díszlet- és a jelmez­­tervező, a Zsombolyai Já­nos vezette operatőrhad. Szinetár Miklós rendező azonban túl nagy teret engedett a képernyőn nem érvényesülő revünek. Valahogy az volt az ér­zésünk: egy ilyen, több­órás műsornál nem enged­heti meg magáénak a tv, hogy két szerzőt — még ha a műfaj legerősebb egyéniségeit is! — kérjen fel a műsor megírására. Húsz-huszonöt író, humo­rista munkáiból kell ös­­­szeötvözni, sokszínűvé, sokrétűvé, mozgalmassá tenni a műsort, akkor könnyebb a dolga a szer­kesztőnek, rendezőinek s nagyobb az öröme­ a néző­nek is. Hogy miért­ kongattak éjfélt 8 perccel 1963. előtt? A tv is ember... Vajk Vera Minden esztendőnek talán legjobban várt mű­­sorszáma, amelyet korra és nemre, érdeklődési kör­re és foglalkozásira való tekintet nélkül a rádió közönségének egyöntetű szándéka meghallgatni, a szilveszteri kabaré. Óév utolsó estéjén lesz legné­pesebb a hallgatók tábo­ra, sok családnak ez a műsor jelenti a szilvesz­teri programot. A műsor szerkesztőjé­nek, rendezőinek — Szi­lágyi György és Horváth Tivadar , valamint a népes írógárdának nem volt könnyű dolga, ha te­k­intettel akartak lenni a vegyes érdeklődésű hall­gatóságra. Ilyenkor ter­mészetesen fennáll­ az a veszély, hogy ha a legszéle­sebb közönségízlést tekin­tik alapnak, ha minden­kinek kedvében akarnak járni, a színvonallal lesz baj. Szerencsér­e egyetlen szempont szerint válogat­ták össze a műsort: azt akarták elérni, hogy min­den szám tetszetős, mu­latságos legyen, s kömy­­nyed és üdítő, méret a szilveszteri bólé. A bólé­ba a gondos háziasszony mindent beleaprít: ma­zsolát, kampólét, diót, fű­szereket, szóval mindazt, ami otthon található. így tettek a műsor szerkesz­tői is, s bár vegyesre si­került műfajilag a kaba­ré, a borok és rumok, az ő esetükben a humor könnyed, részegítő hatá­sa kisugárzott a gyengébb számokra is. A valóban irodalmi színvonalú, szellemes írá­sok — mint például Szi­lágyi György verse a ma­szek kardigán-kötőről, vagy Galambos Szilvesz­ter ötletes Családlátoga­tás című tréfája (Ráday Imre, Komlós Juci és Hollós Melitta játszotta kitűnően) Brachfeld Sieg­fried kedves újévi kö­szöntője, és Hajdú Júlia bravúros köszönés-paró­diája (Márkus László kel­lemes előadásában) mel­lett sorra kerültek igény­telenebb számok is. Az 1962-es év »ki mit tud« játékainak három nép­szerű száma a rádióban kedves színfolt volt, bár nem kabarészerű. A sza­tirikus, tréfás jellegtől teljes egészében elütött Tolna­y Klári drámai hangú, lírai száma, mely a külföldön élő magya­rokhoz is szólt, s amely­hez nem volt megfelelő keret és alakalom a szil­veszteri kabaré. A közkedvelt Rátonyi Róbert személyének va­rázsa néhol felül is múlta az összekötő­ szöveget, amely különben néha maguknál a­­számoknál is ötletesebb és hangula­tosabb volt... Sokat nevettünk a jel­legzetesen pesti számo­kon: az újra feltűnt pesti vademberein, a presszók is­mert, mindent kifogásoló figuráján, akit Benedek Tibor alakított nagysze­rűen, a modern pesti kis­lány problémáin (Kiss Manyi), a Vidám Fiúk második műszakjának gondjain, a Mezei Mária és M­anyai Lajos által bemutatott paródián, és tetszett Sárosi Katalin táncdala. A csárdáskirálynői esz­tendő búcsúztatás­a műsoc bóléjellegét hangsúlyoz­ta, lírai és könnyed volt, bár bizonyára sokan szí­vesebben felhajtanak éj­félkor egy pohár valódi pezsgőt, amely mellé a kabaré eleven pezsgése, szellemes ötletbombák pukkanása illik jobban. Háry Márta NÉPSZAVA Telefonbeszélgetés a steril­ szobával Beszámoló az első magyarországi veseátültetésről Azon a napon még a ta­karítónők is suttogóra fogták hangjukat, miköz­ben a folyosó falát tá­masztva megtárgyalták a műtőből érkező híreket. A betegek megfeledkez­tek saját fájdalmukról, a nővérkék lábujjhegyen A Szántó család számá­ra már akkor kezdődtek a súlyos napok, amikor a 26 éves Pista fiú álla­pota rohamosan romlott. Veséi felmondták a szol­gálatot, csinos arca a fel­­ismerhetetlenségig eltor­zult a megrekedt víztől. Már két ízben kapcsolták be vérkeringésébe a mű­vesét, de az csak ideig­­óráig tarthatta benne az életet. Mikor a gyógyulás reménye már teljesen szertefoszlott, az orvos azt mondta az édesanyjá­nak: — Egyetlen módon se­gíthetünk talán a fián: ha beteg veséje helyébe újat, épet ültetünk. Külföldön Ezzel azonban távolról sem voltak még biztosítva a műtét előfeltételei. Az emberi szervezet védeke­zik, igyekszik eltávolítani minden kívülről behatolt idegen anyagot. Hogy a beteg teste megtűrje, és ne lökje ki magából a másik emberből átültetett vesét, ahhoz meg kell fosztani védekezőképes­ségétől. Ilyen »lefegyver­­zett« állapotban azonban a legkisebb fertőzés is végzetes lehet. A beteget tehát a műtét után töké­letesen­ steril körülmények között kell ápolni. A klinika vezetői, hol­december 21-re min­den készen állt. Több mint négy óráig tartó operáció után Pistát, medencéjében testvére veséjével, elhelyezték a steril szobában. Laci pe­dig egy közös kórterem­ben ébredt­­ fel vesé­vel. Az egész Szegedet láz­ban tartó műtét utáni tizenkettedik napon já­runk a sebészeti klini­kán. Laci ágya mellett közlekedtek az ágyak kö­zött. Szinte lélegzetvisz­­szafojtva telt el december huszonegyedike, az a nap, amelyen egyik szegedi sebészeti klinikán elvé­gezték Magyarországon az első veseátültető műtétet. Micsoda izgalom volt! már végeztek néhány si­keres veseátültetést, de Magyarországon ez még járatlan út. Pistának nincs vesztenivalója. Csak az kockáztat, aki tulajdon egészséges veséjét fel­ajánlja. Gondolják meg jól. Ha akadna a család­ban valaki, közvetlen vérrokon, aki vállalkoz­nék rá, hogy egy vesével él tovább, mi elvégezzük a műtétet. Szántó néni nyolc gyer­meke közül másnap öten jelentkeztek a sebészeti klinikán. Hosszas, részle­tes vizsgálatok után az orvosok úgy döntöttek, hogy a 21 éves Laci vesé­jét ültetik át. gozói riadót fújtak. Meg­bízható, jó szakemberek­re volt szükség, akik azonnal, percnyi késede­lem nélkül, igazi roham­munkában kialakítják a steril szobát. A kőmű­vesek leszálltak az állvá­nyokról, félbehagyták munkájukat, s eljöttek a klinikára. A mázosok mosható festékkel borí­tották a falakat. A vil­lanyszerelők — mint az operáló sebészek — be­mosakodva, allig fehérbe öltözve szerelték a kon­nektorokat az elektromos készülékek számára. Szántó néni, az ősz Bé­kés megyei tanárnő ül: — Nyolc gyereket szül­tem, mindegyiket egyfor­mán szeretem. Elveszte­ni az egyiket vagy fel­áldozni a másikat? La­cit, Gabit, vagy Zsókát megcsonkítani, vagy Pis­táról lemondani? Nem, nem, egyiket sem! De hát akkor mi legyen? Nagy megrázkódtatásokat él­tünk át valamennyien. Nehezen törődtem bele a kisebbik rosszba, az életemet is odaadnám Pistáért. A műtét után, fél ve­sével a testben, ez nem frázis. Laci most a kli­nika hőse és kedvence. A nővérek kényeztetik, a betegek csodálják, a konyháról a legfinomabb falatokat küldik neki, is­­meretlenektől kap gratu­láló, elismerő leveleket A legnagyobb érdek­lődés mégis — termé­szetesen — Pistát veszi körül. Hozzá azonban összesen heten bejárato­sak: hat nővér, aki fel­váltva, éjjel-nappal ápol­ja és a kezelőorvos. Sen­ki más nem látogathatja, hiszen egy kis nátha is veszélybe sodorhatja e nehezen megmentett éle­tet. A steril szobában kvarclámpák, ultraviolett sugárzókészülékek fertő il­lemük a levegőt, az éte­leket az italokat, az edényeket. Állandóan mossák a falakat, a tár­gyakat, a beteg testét. Egyetlen mód van, hogy beszéljünk a fiúval..­­. telefon. — Halló, itt Szántó István beszél — mondja egy fáradt, tompa hang. — Hogy érzi magát, Pista? — Köszönöm, jól va­gyok, nem fáj semmim. — Mit reggelizett már — Kakaót, vajas kalá­csot. — Hogy töltötte a szil­vesztert ? — Meghallgattam a rá­dióműsort, éjfélkor pedig az adjunktus úr telefo­nált, boldog új évet kí­vánt. Boldog új évet, boldog új életet! Feszült várakozás még hónapokig Pista nem tudja, hogy még mindig, még sokáig életveszélyben van. A tapasztalatok szerint a beültetett vese sorsában a műtétet követő 9—14. és 18—24. nap a legvál­ságosabb. A szervezet védekező képiessége még hónapok múltán is ki­lökheti a beültetett szer­vet; a pillanatnyi ered­ményt korai, volna vég­legesnek tekinteni. Mégis, látván az orvosok, a nő­vérek és a munkások összefogását, Laci testvé­ri önfeláldozását, az első magyarországi veseátül­tetés báttor kísérletét, az emberért folytatott küz­delem felemelő példáját — bízunk a tartós ered­ményben. Gál Zsuzsa Öt testvér jelentkezik Szerelők fehérben igent kellett gondolkodni Két f­iúnak egy veséje A 21 éves Laci — sze- — Magától jött, nem vele a budapesti Kossuth kellett gondo­lozni raj. Nyomdában — mosolyog­ . , va hallgatja a mamát. ta' Elso perctol **zdve Szőke, pelyhedző állú le-­­ám akartam. Sokan igye­­gény, büszke és boldog, keztek lebeszélni, de én

Next