Népszava, 1963. február (91. évfolyam, 26–49. szám)

1963-02-01 / 26. szám

Munkaügyi viták Javult a területi egyeztető bizottságok munkája Kibocsátott kérdőíveinken számos olvasónk felvetette, olvasó­ ankét­iáinkon is töb­ben kérték, hogy­­A területi egyeztető bizottságok gya­korlatából­ című, régebben megszűnt rovatunk­at állítsuk vissza, vagy­ indítsunk ahhoz hasonló rovatot. Olvasóink kérésének eleget téve, a mai naptól minden héten jelent­kezünk­­Munkaügyi viták« című rovatunkkal, amelyben a területi egyeztető bizottsá­gok, vállalati egyeztető bi­zottságok és a bíróságok gyakorlatából ismertet­ünk egy­-egy érdekesebb munka­ügyi vitát. Rovatunkat az alábbi fel­mérő megállapításokkal in­dítjuk. A Legfőbb Ügyész­ség a közelmúltban több me­gyében megvizsgálta a terü­leti egyeztető bizottságok munkáját a törvényesség Jogvédelem a sze Ma már bátran megál­lapítható, hogy ritkán fordulnak elő olyan mun­kaügyi viták, amelyek személyeskedésből, joggal való visszaélésből adód­nak. A területi egyeztető bizottságok rendszeresen vizsgálják az igazgatói in­tézkedés hátterét és ha valamilyen visszaélést ta­pasztalnak, a jogorvoslat­tal élő dolgozót megfelelő jogvédelemben részesítik. Az ügyészi vizsgálat egy­es vitacsoportokkal kapcsolatban részletes megállapításokat is tett, így a felmondásokkal Tiszteletlen volt Az egyik nagy vidéki szerszámgépgyár igazga­tója átszervezés címén mondott fel egy gépko­csivezetőnek. A vizsgálat során kiderült, hogy a felmondás után alig két héttel új sofőrt vettek fel és a felmondás oka tu­lajdonképpen az volt, hogy a sofőr »a vezető­állású dolgozók­­feleségeit nem megfelelő tisztelettel szólította meg«. Termé­szetesen a munkaviszonyt helyreállították. A vizsgá­lat­ megállapította azt is, hogy néhány esetben ki­­játszot­ták a dolgozókat Béralaptúllépásre való hi­vatkozással, átszervezés címén felmondtak és a dolgozót rögtön alkalmaz­ták szerződéssel határo­zott időre és azzal az ígé­rettel, hogy utólag hatá­rozatlan időre ismét meg­hosszabbítják a munka­­szerződést. A dolgozó ezért a törvénysértő fel­mondás ellen nem élt pa­szempontjából, s most az ügyészi szervek tapasztala­tait ismertetjük. * A Legfőbb Ügyészség vizsgálata megállapította, hogy a területi egyeztető bizottságok ügyintézésé­nek törvényessége az el­múlt években nagyon so­kat javult. A törvényes­ség megszilárdulásában igen nagy szerepet játszott a Szaktanács és a Munka­ügyi Minisztérium elvi irányító és ellenőrző te­vékenysége. Természete­sen hozzájáru­­l ehhez a rendszeres és hatékony ügyészi felügyelet is.­ mélyeskedés ellen kapcsolatban megállapí­tották, hogy erősen csök­kent a Munka Törvény­­könyve 29. § (1) bekezdés c) pontjára alapított, fi­gyelmeztetés ellenére is­mételten nem megfelelő munkavégzés, vagy a munkakör ellátására való alkalmatlanság címén történő felmondás. Az át­szervezés címén történt felmondásoknál pedig kö­rültekintően járnak el a TEB-ek, s igyekeznek elejét venni a személyes­kedésből eredő felmondá­soknak. — „átszervezték“ nasszal, s csak akkor ke­resett jogorvoslatot, ami­kor — ígéret ellenére — nem hosszabbították meg a munkaszerződést. Az átszervezés címén történő felmondást kor­látozó okok vizsgálatánál még igen sok esetben a TEB-ek elmulasztják a Munkaképességcsökkenést Véleményező Orvosi Bi­zottság véleményét besze­rezni, ehelyett megelég­szenek bemondással, vagy körzeti orvosi igazolással. Így azután vagy a dol­gozó, vagy a vállalat rosz­­szu­l jár. A nyugdíjazás címén történő felmondások ese­tében még sokszor a vál­lalatok nem tesznek ele­­gyett­ annak a kötelessé­güknek, hogy az SZTK- szervektől megérdeklőd­jék: vajon jogosult-e már a dolgozó nyugdíjra. Még elég sok az önkényes ki­lépés, mert — s ebben a szakszervezeti bizottságok is hibásak — nem isme­rik a dolgozók a­zt a jo­got, hogy egyeztető ki- 4 szakszervezeti funt Néhány esetben problé­ma merül fel a szakszer­vezeti funkcionáriusok védelme terén. E válasz­tott elvtársakat csak az szb hozzájárulásával le­het elbocsátani. Sok eset­bez­ — a szakszervezeti demokrácia megsértésével — az szb döntése nélkül nyilatkozik a titkár. Az áthelyezéssel kap­csolatos munkaügyi viták során ma már részletesen vizsgálják a TEB-ek, hogy a dolgozó személyi, családi, szociális stb. kö­rülményeire figyelemmel az intézkedés nem jelen­­te­­t-e aránytalanul súlyos sérelmet. Így sok áthelye­zést hatálytalanítottak, annak ellenére, hogy az áthelyezés népgazdasági indoka fennállt. A vizsgálat foglalkozott a különböző kártérítési ügyek elbírálásával is és megállapította, hogy e té­ren több TEB-nél hiá­nyosságok vannak, mert nem oktatják ki a dolgo­zókat, hogy bírósághoz is fordulhatnak bérjellegű vitáikkal. Sok esetben pe- Szélesedik a szociáli örvendetes tény a TEB- ek munkájában, hogy az iparági szakszervezetek képviselete és hatékony közreműködése a munka­ügyi vitákban előmozdí­totta a szocialista de­mokratizmus kiszélesíté­sét. Több TEB-nél mind a szakszervezeti, mind a tanácsi küldöttek előre megismerik az eldöntés­re váró ügyet és így a határozatok többsége a dolgozók helyeslésével ta­lálkozik. Helyes az á­gya­zottsághoz fordulhatnak ha a vállalat nem járu hozzá kilépésükhöz. Acionáriusok védelme­ ­ig felesleges bírói eljá­rást okoznak azzal, hogy például jogellenesen meg­szüntetett munkaviszony helyreállítását követőem nem döntenek pontos fo­rintösszeg megjelölésével a kifizetendő bérről, csu­pán csak megállapítják: a kiesett munkaidőre ki kell fizetni a bért. A TEB-ek munkájában a legtöbb problémát az eljárási szabályok be nem tartása okozza. Sok­ eset­ben a TEB-ek nem tart­ják be a fellebbezés elin­tézésére a jogszabályban kötelezően előírt 15 napos határidőt. Néha megfe­ledkeznek arról a sza­bályról, hogy a munka­hely szerint illetékes egyeztető bizottságnak kell tárgyalnia az ügyet, így fordulhatott elő, hogy például egy kaposvári la­kos, akinek munkahelye Balatonszárszón volt, a vállalat budapesti köz­pontjában működő egyez­tető bizottság elé került, s fellebbezését is a fővá­rosi TEB tárgyalta. Ez a demokratizmus korlát is, hogy a TEB- tagokat aktivizálják, azok helyszíni vizsgálatokat is végeznek. A vizsgálat legbizta­tóbb megállapítása az volt,­ hogy a TEB-határo­­zatok túlnyomó többsé­gükben törvényesek, meg­alapozottak. A dolgozók tehát igazságuk védelmé­ben biztos támaszra talál­nak, a területi egyeztető bizottságokban. Szegő Tamás HÚSVÉTRA EGYMILLIÓ CSOKOLÁDÉFIGURA KÉSZÜL a diósgyőri édesipari üzemben. A képen: Sztaniolba csomagolják a kész csokoládé­figurákat (MTI Fotó : Birgés Árpád felvételei A Látóhegyen laktam akko­rában, nem is oly rég, a Szép­ség és Szegénység hegyén, ahol kétszer olyan édes a ba­­rackérlelő nyár, mint a gő­gös Rózsadombon s duplán kemény a tél, akár a Bükk­­ben. Vendégeket vártam délebéd­re. Enyhén izgatottan, mint igyekvő házigazdához illő. Szemem még egyszer átfutott a terítéken, remélve, minden ■rendben, a legapróbb mor­zsáig. Az abrosz valóban hó­fehér — vizsgálódtam —, a ruganyos ülőhelyek veteked­hetnek a hintaszékkel. Talán több italról kellett volna gon­doskodnom — ám a■ fagylalt igazán kifogástalan. Tálalva, kezdődhet a la­koma. Elsőnek, mint mostanában mindig, a tetőtől talpig fény­lő, fekete ünneplőbe öltözött Rigó elvtárs érkezett. Halk szív-vel és lelkes trenk­kel üd­vözölt. Nem ült az asztalhoz, könnyedén lépegetett az eresz alatti fogadószobába, mint a korán betoppanó vendégek általában Néhány pillanat múlva feltűnt Harkály szaki, díszegyenruhában, olajzöld ze­kében, zöldes-fehér mellény­ben, vörös sapkában, mint va­lami erdei jakobinus. Útköz­ben megvizsgált néhány fát, hátha megtraktálják a felső barackosban, bár a favágók nagy nyári vendéglője ilyen­kor zárva. Célszerűbb elfo­gadni az ebédmeghívást. Jöttek sorban a többiek. Harkály Tóbiás először ud­variasan kopogtatott diófá­mon, s csak azután tekintett körül. Cinkéék nem kérették magu­kat, a függőasztalhoz ül­tek. A szabadban terítettünk, a soványka bodzabokor tete­jén, a Fészek Klub mintájára. Nem éppen az Erdei Vendég­látóipari Vállalat előírásai szerint — vakmerő módon, drótkötélre építettem az ebéd­lőt, a magam feje után. A feketecilinderes Barát Cinege brigadéros került az asztal­főre, mellette, ha jól láttam, szürkészöld kabátban, kénsár­ga, feszes nadrágban csipege­tett a napraforgó tányérjából a kéksapkás Cinege Pajtás. Szomszédja, a koromfekete, görbekucsmás, hetyke Szén Cinege koma már a tarhonya­pörköltnél tartott, a második fogás után követelőn kiál­tozva: — Titi-tü, titi-tü! — Tütü kéne, komám! ■— sajnálkoztam. — Magam is meginnám. Csakhogy elakadt az utánpótlás a hóban — akár a városiak szene. A lakoma derekán bikavér­színben pompázó, szürke és kék csíkkal ékített, cifraruhás úr érkezett. A cinkebrigád riadtan elhallgatott, Harkály szaki buzgón kopácsolt, hogy leplezze zavarát, Rigó elvtárs megcsóválta a fejét: senki sem látta szívesen a rossz­hírű, vérengző és falánk Szaj­kó kortárs tolakodását. Az újonnan jött — ragadvány­nevén Mátyás —fütyült a fa­gyos fogadtatásra. Belibbent a bodzafa-étterembe. Felkapott egy barnára sült, ropogós ke­nyérhajat és gőgösen tovail­lant. Szót sem szólt, nyilván még nem vágták fel a nyel­vét — különben elszajkózza mások véleményét a tapintat­lan vendéglátásról, a téli ét­kezés viszontagságairól, az erdei üzemi konyha tűrhetet­len viszonyairól. Alig csitult az izgalom csi­­vitelő moraja, amikor csörög­ve két f­eketef­rakkos, fehér­­mellényes férfi rontott a tár­saságra, mint fizetőpincérek a­z Erdei lak vendégeire. Szarka főúr és kollégája hoz­ta a számlát: fényes ezüst­pénz helyett ezúttal beérték a pecsenyének tálalt szalonna­bürkével .. Fekete Rigó elvtárs csend­ben szemlélődött. Nekem úgy tetszett, sóhajtozott. Bizonyá­ra rokonaira gondolt, a nyug­talan vándorokra, a tölgyes dalosára, a léprigóra, a szőlő­hegy nótás borrigójára és a távoli atyafira, az erdő ki­váló énekesére, a sárgarigóra, művésznevén: aranymálinká­­ra. Mikor térnek haza mesz­­sze Afrikából? Legalább Tril­­la-Lilla jönne már, új télika­bátjában. Hol marad a ked­ves? Persze, késik, a látóhe­gyi asszonyok szokása szerint. Vendégeim felröppentek. Aranyszőke fejecske tűnt fel ablakom alatt, pajkos, kék szem sugara tört át az üve­gen, bűvös mosoly csücsült a halovány arcocska gödröcské­­jében: — Aranymálinka! — nevet­tem az újonnan jöttre. — Hát tőled ijedt meg a díszes társaság? Sietve ajtót nyitottam: előbb csöpp csőrét dugta be, lesel­kedve, szimatolva, s aztán ka­cagva beröppent szobámba. — Miért mentek el? — Félnek tőled. Nem áll­ják, ha evés közben zavarják őket. Te sem szereted... — Te sem! — nevetett Aranymálinkó. — És mi mi­kor ebédelünk? — Reád vártam ... Aranymálinkó fészke a szomszéd házikó. Onnan re­pült át hozzám, még az ősz­után, s azóta majdnem min­dennapos vendégem. Főként délidőben. Legyűrte otthon a spenótot , nehogy szemére vessék finnyásságát, s sietett a második ebédre, az igazira. Mit tehettem? Ha ilyen a gusztusa. ■Jobban szereti a sűrű bablevest a tejbegríznél. Behoztam a konyhából a cse­répfazekat, és felimertem tá­nyérját. Vendégem elfoglalta könyvekkel, kéziratokkal tró­nussá avatott magas székét, s beleszagolt a levesbe, mi­ként házunkban látta, s fel­kiáltott: — Csudálatos eledel! — E magasztos pillanatban, ami­kor az orr már jelenti a nyelv érzőbimbóinak, s a gyomor­nedveknek a várható gyönyö­röket: a kertben megszólalt Bundi. Cadalso Jakab Tamás, a Don Quijote-lovasszobor ke­véssé méltányolt alkotója ér­kezett látogatásomra. Megpil­lantva ösztövér alakját, szé­les karimájú, malomkeréknyi kalapját, elébe mentem: — Üdv! Jeles férfiú! Köszön­töm a Hegyen a haladó ma­gyar szobrászművészet újjáte­remtőjét. — Hogy s mint kerültél ide? Az öreg isten lába elé, Zeus zsámolyára, Buddha ölébe? — tárta szét karját, s meglapo­­gatott erdei favágók tenyeré­vel versengő, kamassos ter­metéhez sehogy sem illő med­vemancsával. Bemutattam a Hegy tündérének az agyag va­rázslóját. Barátom lekapta vi­hart kavaró, hatalmas kopo­nyafedőjét és mélyen megha­jolt. Fejdíszétől porzott a hó. — Vendégem és pajtásom — folytattam játékosan, szertar­tásosan. — Aranymálinka. — Margit infánsnő! — tán­colt a lány szürke szemében. — Ismerem, fenség, Don Die­go de Silva y Velasquez jóvol­tából ... é­s újra bókolt, miként spanyol hidalgó IV. Fülöp korában. Döbbenten néztem hölgy­vendégemet. Valóban, mintha a legfestőibb festő halhatat­lanná avatott modellje, a há­rom-négy esztendős királyi her­cegnőiké szökkent volna kö­zénk, méghozzá a három, ál­talam ismert Margit infánsnő­képmása közül az első: az aranyló hajában szalagot vi­selő gyermek­lány. Persze, a két hercegnő ruhája némi­képp különbözött, ám az ar­cocska, a tekintet, a bűbáj, melyet az árnyalatok nagy mesterének érzékeny ecsetje őriz, kereken háromszáz esz­tendeje, kísértetiesen azonos. Tányért kerítettem és a szobrász elé tettem, biztatva: merítsen kedvére. — Te sem szereted, ha za­varnak ebéd közben? — for­dult váratlanul az új ven­déghez Aranymálinkó. Cadalso kanala megállt út­közben, egy vonalban göm­ *­böcbe illő, hegyes állóval, érett, hegyes magyarpaprika­­orra éppen mohó buzgalom­mal bujálkodot­t a­­szalonna­bürkével megijesztett, kemen­cében dédelgetett, csipetkével sűrített bablevesünk illatá­ban: — Mennyi idős az infáns­nő? — Három deci tisztán, meg egy fél — feleltem merengve. — Szőlővirágzáskor lesz négy. A szobrász lenyelte a bab­levest, miközben igyekezett lefordítani a bornyelven kö­zölt adatot: — Infámis infánsnő! Elég korán kinyílt őfensége csipája. Odakünn, túl a jégvirágos ablakon Aranymálinka tollas pajtásai visszatértek a lako­mához. Egyszer csak váratla­nul, fütyülve a déli nap verő­jében szikrázó fehér díszlet­re, az átellenes, kopasz birs­körte tetején megszólalt a Lá­­tóhegy fénylő-feketeruhás da­losa, Rigó elvtárs. Aranymá­­linkának udvarolt? Vagy Tél­apónak szent: itt az ideje, szedje jeges sátorfáját, álljon már odébb­­, a rigók énekel­ni akarnak. Koroda Miklós: T­éli lakoma 1963. február 1 NÉPSZAVA „Régen maga más asszony volt" Sötétkék ruhás szolid asszony ül az elnökség­ben 15—20 férfi között. Haja kontyba fésülve, olyan átmeneti formába. Már nem is a parasztos fonott konty, de nem is városias, magasra dú­­cozott. A vidám tekin­tetű asszonykát Pálin­kás Jánosnénak hívják. A nyáron ismerkedtünk meg, igaz, nem ilyen ün­nepélyes keretek között — zárszámadási közgyű­lésen —, hanem ő kék­pettyes kötényt hordott és éppen szőlőt kötözött. Csak as Ez egy évvel ezelőtt történt, azóta sok víz folyt le a Dunán. És sok küzdelemmel, munkával teli órát, napot hagyott maga mögött Pálinkás­né. — Elmondtam egyszer, kétszer, talán még tízszer is az asszonyoknak, hogy milyennek képzelem én a szocialista munkacsapa­tot. De eleinte csak be­szélhettem. Rám sem fi­gyeltek. Néha még sír­tam is, annyira nem vet­ték jó szívvel, amit mondtam. Kicsúfoltak és azt kérdezték tőlem, mit akarok, mondjam meg őszintén. Egyszer egy férfi így szólt: »­Ide fi­gyeljen, Pálinkásné. Ré­sen maga más asszony volt, amíg az ura élt, ak­kor meghunyászkodott és nem próbált belebeszélni mások életébe«. A szíve elnehezedett. Hogy is lehet összeha­sonlítani a régit a mos­tani­ Pálinkásnéval. , Itt maradt két kislánnyal özvegyen. Dolgozik, hogy a gyerekek ne érezzék, nincs férfi a háznál. A nagyobb férjhez ment, a kisebb most III. gimna­zista. Dolgozik és keresi az utat a szebb, a jobb élet felé. Igen, abban igaza volt annak a férfinak, hogy ő régen meghu­nyászkodott és hallga­tott. De talán más asz­­szony mást tett itt a fa­luban, ahol embernek csak a férfi számított. De most! Most más az élet, s ha ő jót akar, ugyan miért vágják oda olyan könnyen: »csak asszony«. Csak özvegy­asszony, aki mögött nincs is senki. Mégsem hagyja magát. Mivel is kezdheti? Be­szélgetéssel, személyes példamutatással. Az munkacsapatával együtt. Akkor azt mondta az elnök: »Úgy beszéljen ezzel az asszonnyal, hogy valami egészen újat, egé­szen nagyszerűt igyek­szik meghonosítani itt a Mátra alján. Pesten járt, a tsz-asszonyok ta­nácskozásán és ott hal­lotta, hogy máshol szo­cialista brigádot szer­veznek az ipar mintájá­ra. Pálinkásné is haza­jött és hozzáfogott, hogy a munkacsapatából szo­cialista közösséget ala­kítson.A­ sszony­ majd csak hat. Hatott is. Hiszen néhány hónap után már szóvá tehette az asszonyok előtt, ne irigykedjenek egymásra. És igaz, hogy nem első Mit miért? ! Az előítéletek! Jaj, azoknak egész sora hát­ráltatta Pálinkásné és a már-már alakuló kis cso­portjának törekvéseit. Javasolták, hogy a nagy, nyári­ munkák alatt az asszonyok számára léte­sítsenek üzemi konyhát — úgy, mint a gyárak­ban. Nekitámadtak, talán csajkarendszert akar? Ha munkán kívül is beszél­getni akart néhány asz­­szonnyal, vagy netán azok kérték, beszéljen a férjükkel, szívesen tette. Este vacsorát főzött a családnak és elindult a faluba. Csakhogy hamar megindult a pletyka. Az Hat férfi ! És vajon mi szolgál legnagyobb örömére az elmondottakon kívül? Talán az, hogy egyre több falusi férfi érti meg, feleségének önálló gondolatai, jogai, törek­vései lehetnek, amely a közösséget segíti. S vajon tényleg egyetértenek ve­le? Igen. Legalábbis az a hat férfi már egyetért, aki kérte, hogy a felesé­gével együtt őt is vegyék fel a szocialista munka­csapatba, mert tetszik, ahogy ott gondolkoznak, élnek, beszélnek az em­berek. És az a férfi is megértette, aki éveken át ütötte-verte, szolgájá­nak tartotta az asszonyt és a munkacsapat tagjai­nak hathónapos küzdel­me után megváltozott. Megváltozott lelkében, gondolkodásában, egész szóra, de később megs­értették azt is, hogy az öregeken segíteni kell. A munkacsapatban dolgozik egy 67 éves asszony. Szorgalmas, jó kedvű néni, de mindenki tudja, hogy teljesítőképessége valamivel kisebb, mint egy 20—30 éves fiatal nőé. Mégis eleinte rámor­dultak, hogy nem dol­goznak helyette, ne élős­­ködjön a nyakukon. Az­tán mikor látták, hogy Pálinkásné segít Julis nénin, megkönnyíti mun­káját, elrestellték ma­gukat és beosztották egymás közt a tenniva­lót. A legnagyobb mun­kák idején a Julis néni szőlőjét közösen kötöz­ték fel, nehogy a néne lemaradjon a többiektől és kevesebbet keressen mint ők. Mit hogyan ? asszony, hát még ha öz­vegyasszony, miért nem marad otthon? Munka után süssön vagy mos­son, de ne járkáljon se­hová. Majdnem egy esztendő telt el ilyen küzdelmes, szívós munkával. Majd­nem egy esztendő, amíg a faluban szúrós tekin­tettel figyelték, hogy mit miért csinál? S­ aztán lassan, szinte észrevétle­nül a szúrós, fürkésző pillantás megváltozott, jó­indulatú, érdeklődő te­kintetté vált. Azóta azt figyelik, mit, hogyan csi­nál Pálinkásné, miben lehetne segíteni. Mentkezik életfelfogásában. És ma olyan a családi életük, hogy bárki, bármelyik pillanatban benyithat hozzájuk: az asszony bol­dog,­­elégedett. A férfi pedig büszke, s azt mond­ja: azt se bánná, ha ki­írnák a nevét az újság­ba, mert ami volt, az nem jöhet vissza többé. A közgyűlésen, ahol a sötétszőke hajú, kontyos fiatalasszony az elnök­ségben ült, egy 40 kö­rüli tsz-gazda, Berki Já­nos is felszólalt. Ez a férfi a szövetkezet leg­jobb brigádjának a veze­tője, a felszólalásában azt mondta: ha mi jövőre is meg akarjuk tartani az első helyünket, azt hi­szem, egy járható utunk van: tanulni kell Pálin­kásné munkacsapatától. Lendvai Vera 3

Next