Népszava, 1963. február (91. évfolyam, 26–49. szám)

1963-02-17 / 40. szám

SZOT-díjasok műtermében Ecsettel a rónák végtelenjén Már egyszer — izében 3 frissen átvett SZOT-díjjal — meghívott a Hortobágyig, később szó volt róla, hogy kalauzol a Körösök partján, mutatni akarta a Kiskunig szépségeit, letelepedtünk volna halászok tanyáján a Tisza-parton, s úgy terveztük, ballagunk majd regiment nyár után a széles Alföld nagy kékje alatt, ahol akár szikrázik a nyár, akár hó subát terít a tél, ő mindig otthon van. Kölcsönadta volna pár órára festő szemüvegét, hadd nézzem azon át ezt az ecsetre termett, gyönyörű síkságot, amelyre — hajtunk rá, hogy néha elhigyjük —, szinte csak azért rakott nádszál-jegenyéket, lomhán bólogató gémeskutakat, apró tanyákat az ember, hogy még jobban mutasson a vászonra vitt, keretbe feszített kép. Ocsai meghívói Aztán valahogy a napi tennivalók tengeréből azóta sem tudván kievezni —■ megmaradt tervnek az egész. Én itthon róttam a sorokat, ő pedig járta, a járja mindmáig a »rónák végtelenjét»... Ezért most nem csodálom, hogy itt, a Százados Úti művésztelepen, Kurucz p. István műtermében, egy kicsit nehezen indul a beszélgetés. Alföldről, tájról, emberekről, művészi hitvallásról kérdezek — benn, a kavargó forgalmú, zajos főváros közepén, ahonnan a tekintet legfeljebb a kenyérgyár kéményéig ér, azon túl már belebotlik egy kormos tűzfalba. — De azért egyszer mégis csak jöjjön el. Miért egyszeri Holnap! Akár holnap, mert éppen most kaptam kézhez a meghívást az ócsai vadásztársaságtól, írják, hogy nagy hajtást terveznek, csodálatos ilyenkor a tájék- Wh égről — szavakban Ezekről a téli utakról is rengeteg vázlattal térül. A vázlatok aztán itthon, a műterem alkotó csendjében megkapó, hangulatos képekké egyesülnek. Harminc éve fogadott hűséget az Alföldnek, s ezt még egyetlen hegyvidéki képpel sem szegte meg. Magam a Mátra aljából jöttem ,snem értem ezt a makacs hűséget. Hogy lehet — s miért —, ilyen varázsa a síkságnak? — Sokan kérdezték már. Szóban én ezt nehezen tudom megfogalmazni. Amit elmondhatnék, azt ecsettel napról napra megteszem. Mégis, miért e vonzalom?.., Nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint amikor úgy érzi az ember, hogy valósággal belevész a végtelen nagy határba. Ha felmegyünk egy hegytetőre, úgy gondoljuk, mi vagyunk a legnagyobbak, alattunk mindem törpévé szelídül, szinte uraljuk a tájat. Holott ez optikai csalódás! Az ember sok mindent csinálhat a határral, meg is tudja változtatni egy-egy vidék arculatát, de arányaiban hozzá képest mindig piping marad. Képeim ezt a valóságos arányt tükrözik, s erre a legjobb lehetőséget az Alföld kínálja- A „gépésztípus“ Ecsetje három évtized óta »krónikása« e tájnak. A legnagyobb igyekezettel azonban az utolsó tíz esztendő változásait örökíti meg. Már régen eltűntek a pusztából a hajtohatos pásztoremberek, nincs betyárkodó virtus, se sarkantyúpengetés, az apró tanyák is most készülnek bevonulni a közeli falvakba. Mit talál hát helyettük? — Megjelent a gép és körülötte egyre inkább kialakul egy új típusú ember, amelyet én a magam szótárába gépésztípusnak jegyeztem be. Sokan úgy vélik, ez kevésbé romantikus, ábrázolása kevésbé keltheti fel az érdeklődést. Ha a táj, a környezet egész képéből kiragadom, akkor lehet, hogy van benne némi igazság- de éppen ezt nem szabad tenni. Mit csinál tulajdonképpen az ember? A maga boldogulására változtatja, alakítja, formálja a természetet. Hogy ezt sikeresebben, könnyebben oldhassa meg, segítségül hívta a gépet. A vásznon mindegyiknek feltétlenül ott a helye. A feladatával birkózó embernek, a monumentalitásával lenyűgöző alföldi rónának, s a gépnek is. Az őszinte, a valóságot ábrázoló művész nem teheti meg, hogy egymástól elválaszsza őket. A falusi élet „leshelyén“ És mindebből fakad az Alföld-szerelmes Kurucz D. István másik nagy öröme. — Az ecset sokkal szabadabban, bátrabban szaladhat mostanában aközben. Néhány évvel ezelőtt még gondosan ügyelni kellett a sokféle parcellára, a mezsgyéknél mindig megtorpant a festő lendülete. Azóta a gépek serényein végzik azt, amit a falusi összefogás előírt számukra, s így esztendőről esztendőre jobban kinyílik az Alföld. A művész idejének nagy részét termelőszövetkezetekben, állami gazdaságokban, a mai falusi élet ezernyi »leshelyén« tölti. A Szaktanács díját a Zlizsaratás című képéért kapta. Velencében, a tavalyi biennálén szép sikerrel szerepelt, s megkérték, rendezzen az idén önálló kiállítást Milánóban és Rómában. Most erre készül izgalommal. Huszonöt-harminc képen szeretné bemutatni az alföldi táj szépségét és benne nagy varázslóját, a dolgozó embert■ Hiszem, hogy az ecsetje nyomán születő Alföldportrék diadallal járják meg Itáliát. Kiss Gy. János Madarasa Emil: A tó partján 4 tó partján tűnődő fűz, száz éves, Qöcsörtös, fáradt Csendesen susog, Mikor a friss szél megfúj egy-két ágat És rácsókolnak Május-harmatok. Susog a vén fűz Vén tó álmos partján. 5 egy hajnalon: új hajtás, száz talán: Tóban tükröző Kényes ifjú hajtás Fakadt az ágak Fénylő hajlatán. Susogj, öreg fa, Fújd, dalold csak ott fenn Sosem agg versed, tavasz-éneked, Hajtásod legyen szívás, törhetetlen, Nyarat köszöntő ( piros életetam) • ♦ *»1983. február 16. NÉPSZAVA Színésznő . Az imént vetette be Júlia dajkájának sima fejkötőjét, arcán a lemosóvazelin zsíros fénye, tekintetében a játék örvénye. Az előbb még a középkori Veronában élt, s Júlia halálos szerelmét óvta, most a pesti Vígszínház öltözőjében ül fáradtan, S felajzva, abban a lelkiállapotban amely az ilyesfajta beszélgetésre kíméletlenül kedvező. Az előadás véget ért, a színház kihűlt — amennyire kihűlhet egy színház, amelyben este Shakespeare-t játszottak —, a város pilledten nyugovóra tér. A próbatábla arról tudósít, hidegen és tárgyilagosan, hogy holnap emlékpróba lesz az új magyar drámából, amelyben a színésznő szerepet játszik. A következő tizenkét órában ötszáz évet utazik, a középkorból a sűrű mába, Veronából egy szakszervezeti üdülőbe, de hát a színész élete ilyen korlátlan, gyönyörű, gyötrelmes repülés. Két szerep közt a harmadikról beszélgetünk Sulyok Máriával — a harmadikról, amely voltaképpen egyetlen, rövid fellépésnek ígérkezik a művészek szakszervezetének kongresszusán. Ismerem a színházat és a színészt, ismerem saját mesterségem fogásait, tudom, hogy ebben a kifacsart állapotban — a »Rómeó és Júlia« után —nem szabad ajtóstul a házba törni. Adjunk a fáradt színésznek kifutópályát, hogy a magasba emelkedjék. Ezért az elmúlt évekről beszélgetünk, szerepekről, amelyek megrázták és felfűtötték a színésznő véráramát. Gyorsan, kurtán válaszolgat, míg kivetkőzik a szerepből, s felölti civil vonásait. — Mi volt a legngyobb? — Dürrenmatt öreg hölgye. Ez a félelmetes asszony, akit a gleccserek jegéből faragtak. A hasonlat nem véletlen. Az öreg hölgy olyan volt, mint a jégfolyó Svájc hegyei közt. Napsütésben káprázatos, árnyékban gyilkosan gonosz. Sokat töprengtem rajta, hogyan született ez a robbanóerejű író abban az országban, amelynek gazdag, polgári nyugalma azt az érzést kelti, hogy lakóinak ereiben folyékony tejcsokoládé csordogál. — A legszebb? A hangja fátyolos lesz, mint a szerelem hangja— A dajka Júlia mellett. Végtelenül szeretem ezt a szerepet és ezt a világot. Az ilyesmi közhelynek tűnik, de nem az... Felületesen szemlélve a szerepet, egyszerű, anyatel jóságú aszszonynak tűnik, pedig mennyi minden van benne. Ravasz fortélyok, perzselő indulatok, elomló jóság és valami keserű, mély fájdalom, amelyet a dajka érez Júlia tragikuma és a maga meddőn elillant ifjúsága fölött. — A következő szerep? Felcsillan az öltözőlámpa sovány fényében, mint egy szikra. Szinte vakít, mint a fényesóva, mely a tükör lapjáról pattan vissza. Fáradtan izzik, mint az utolsó parázs egy kihunyó rózsatűzben. Mindjárt éjfél. — Új magyar dráma, Mesterházi Lajosé. A főszerep — nem én játszom —, egy asszonyé, aki el akarja hagyni a férjét, de a másikban is csalódik, erre új értelmet keres az életének, s elmegy dolgozni. Ebben a furcsa, friss konfliktusban és megoldásban sok bátorságot sejtek. Én egyike vagyok annak a négy nőnek, aki egy kanaszta-partival tölti az idejét az üdülőben, s aki reagál, aki old és köt, az ötödik asszony, a főszereplő drámájában. Mint egy modern görög kórus, vagy egy négy emberre felbontott narrátor. Ez a négy asszony az ötödik vigasztalására afféle női murit rendez, férfiak nélkül. Becsípünk, feloldódunk, s ebben a, szerintem kitűnő jelenetben kiborítunk mindent az asztalra- Ebben a talulkozásban forr fel a dráma-. Az öltözőben elhallgat a fűtőtest hagyományos, madárhangú csicsergése, a tűzoltó bekopog, a festékszag kihűl, a műszak dobogva cipeli a nektárba a veronai utcát. A színház ilyenkor kísérteties zugoly lesz, melyben örökké fénylő szellemek kísértenek. Ugorjunk ki ebből a valószerűtlen légkörből. — Holnap? — A kongresszuson...? Ha lesz időm elmenni akkor, amikor a felszólalások kezdődnek, szeretnék elmondani valamik Egy kis adalékot egy vitához, amely mostanában tüzes patakként csörgedez szellemi életünkben. A vita afölött zajlik, ártalmas-e a színházra a televízió? Van egy elég általános vélemény, amely arról akar meggyőzni, hogy a jelenleg tapasztalható visszaesés, a színházi pangás arra vezethető vissza, hogy a televízió elviszi a nézőket. Én hadakozni kívánok evvel a nézettel. A színházat, néhány ezer éves életének legutóbbi századában többször eltemették. Azt állították, hogy megöli a film, majd a rádió, most a televízióra osztották ki a színház Ítéletvégrehajtójának szerepét. Nem igaz, a színház az anya, amely táplálja a többit. A színház élményét nem pótolja semmi, legkevésbbé a televízió, amely felbontja, képekre szaggatja a színpad egységét anélkül, hogy a film megkomponált egységét nyújtaná... Letörli arcáról a festék utolsó nyomát, s feláll: — A színházat nem lehet megölni ... Odakinn csendes, hűvös, télvégi éjszaka. De a levegőnek már íze van s ezt a jégszagú, földízű levegőt kortyolja mohón a színésznő, aki most három szerep közt néhány órára nyugovóra tér. Bárót Géza — három szerep közt 7 Koroda Miklós: KilREDKS* 4 költő félig hunyt szemmel, gálányos fővel hevert a szalmazsákon- Nem tudta menynyi az idő. Csak sejtette, hogy elmúlt a kusza éjszaka■■ fény szüremlik az üvegajtón át az előszobába. Reviczky Gyula akkor már kijárta a mellőzés és nélkülözés iskoláját, professzor lett a nyomor pesti egyetemén. Nem lévén se pénze, se szállása, hajnaltájt rázörgetett Józsi bácsire, a »Szemle« poétabarát altisztjére, és félig ruhástul ledőlt az arisztokratikus, »vegyes tartalmú és illusztrált lap szerkesztőségének előszobájában a valahonnan előkerített szalmazsákra. Féligmeddig bejáratos volt a redakcióba — néhanapján dolgozott Kreith Béla gróf újságjának —, ahol most nadrágban, kibontott ingben feküdt, lepedő nélkül. Kopogtattak. Megrezzent, felugrott a szalmazsákról és bebújt cipőjébe. Odakint már türelmetlenkedtek. Az ajtóhoz csoszogott és kinyitotta. — Kérem ... — hajolt előre egy halványszőke ifjú, akiből az első pillanatban csupán finom, pelyhes, sápadt aranyszinü körszakálla látszott. — A gróf urat keresem. — Ilyenkor még nincs itt! — csattant a költő hangja. — Se ő, se más. A szerkesztőség ideje csak a déli órákban kezdődik — s hidegen végigmérte a látogatót. A fiatalember kigombolta zakójának három gombját, és elővette aranyóráját: — öt perc múlva tizenkettő! — mosolygott udvariasan. Baljában puha szürke kalapot és vastag botot tartott. — Sajnos, nincs órám — nézte a poéta az előkelő ifjú kezét, amelyben halkan ketyegett a finom szerkezet. — Nem tudom az időt — nevetett kényelmetlenül, s sietve hozzátette: — Különben sem tartozom ide Vendég vagyok. • Száz esztendeje született Justh Zsigmond, a franciás szellemű, mérés? hangú író. — Vendég? — süllyesztette mellényzsebébe a schafhauseni órát a szőke fiatalember- — Akkor, ha szabad, megvárom itt a gróf urat, mert úgy beszéltük meg, hogy délfelé találkozunk a szerkesztőségben... — Kézirat? — enyhült meg a költő, s sajnálkozva pillantott a fiúra — Ha úgy gondolja, ám tessék ... — Még nem mutatkoztam be — köhécselt zavartan a látogató és tartózkodón, ám mégis kifogástalan társasági mozdulattal meghajolt. — Justh Zsigmond. A poéta felemelte fejét, apjától örökölt zöld szemében megvillant a felismerés tüze, fakó arcán egyszerre festett piciny rózsát az öröm és a felszökött láz. — A párizsi levelek írója? — s elborította az izgalom. — Reviczky Gyula — mondta halkan. Kezet fogtak. — Igazán? A költő? — pirult el gyermekien szőke szakálla pelyhes tövéig Justh. — Most olvastam az »Ország — Világiban egy versét. Nagyon tetszett. — 4 kenyér? — pillantott föl Reviczky, s most már bizonyosan tudta: a Párizsban tanuló Justh Zsigmond áll előtte 4 szentetornya és gádorosi birtok örököse, a pesti palota ifjú gazdája, békési úrfi és európai látású fiatalember. Párizsi levelei szellemesek és érdekesek, kicsit pongyolák, a műkedvelő tétova libegése érzik a stílusán, túl gyakran hivatkozik az új franciákra, de alig múlt huszonkét esztendős, s ezért sokkal nagyobb bűnöket is meg lehet bocsátani. — Foglaljon helyet — előzékenykedett a fáradt poéta, s leszedte holmiját a székről és felszabadított még egy hátas padot is. — Talán in is ide, ha megengedi — ült Reviczky mellé az ifjú. Kalapját a padra tette, a sétapálcát továbbra is kezében tartotta. Köhintett is megtörütte verejtékes homlokát. Izzadt. Tudta, hogy nem egészséges, de az orvosok, egyelőre, nem közölték, mi baja, csak kíméletes életmódra intették. Ellenezték Párizst, melyet húszéves, forró kíváncsisága csillapíthatatlan mohósággal falt. Mindenestül: Irodalom, filozófia, társaság, nők, művészet és Utca: mind kellett és mind egyszerre jogot hallgatott, közben Hippolite Taine esztétikai és művészettörténeti előadásait. A naturalisták forradalmi szemléletűnek érzett mestere annyira hatott fogékony szellemére, hogy elhatározta: író lesz. Bejutott Járome Bonaparte lányának a szalonjába, ahol találkozott az új francia irodalom vezéralakjaival. S megismerkedett a társadalmi kérdések francia fogalmazásával — Meséljen Párizsról — kérlelte rekedten Reviczky a szemében világutazónak tetsző ifjú kollégát, Justh már nem pestipályatárs. — gondolta■ Még nem bizonyos, hogy igazi író, ám kétségtelen, s ez behozhatatlan előnynek látszik; ismeri az ellobbant nagy francia forradalom, a fény és szellem mai fővárosát. — Minden érdekel. Milyen közelről Zola? — Azt mondják, valósággal szenved az írómesterség nyűgétől — gyújtott, orvosi tilalom ellenére, cigarettára Justh Zsiga. — Nyaralni is csak azért megy Beauce-ba, hogy közelről lássa a parasztok életét. — És Verlaine? — A Saint Louis Kórházban fekszik. Mióta meghalt az anyja, csak az abszintnak él és koldul, amíg újra kórházba nem kerül. Ha valamennyire tapraáll, borzas szakállával feltűnik valamelyik kávéházban és reszkető szájjal beszél a rajongó fiataloknak versről, szépségről. Egyébként — keresett hamutartót az ifjú — a Moulin Rouge kereke forog, az anarchisták szabadon sétálnak, és nemsokára kezdődik a szezon... — Visszamegy? — nézett rá irigyen a költő. — A falumba — felelt csendesen Justh Zsigmond —, Párizs felnyitotta a szememet. Megtanultam látni, és ennél többet már nem adhat- Ott ébredtem rá, hogy mi van itthon — forrósodott a hangja. — Mit kell tenni a magyar parasztért, a faluért. — Mit akar a néptől? — hajolt közelebb a Párizst járt békési úrfihoz a bécsi gárdista és a szlovák kiscseléd törvénytelen fia. A magyarság újjászületését csak a kétkeziektől várhatjuk! Ez nem elmélet! — szippantott hosszan, izgatottan cigarettájából a fiatal író. — Valóság. Odahaza Tornyán, meg Gádoroson megismertem őket. Az övék a magyar jövő, a földtúró néptől kell tanulni az értelmiségnek — így fogalmazta, szóban és írásban, nem mondott se intellektuelt, se intelligenciát, se középosztályt. — Ők az igazi magyarok. Lábukkal mélyen az anyaföldbe gyökerezve, magasba néző tekintetükkel — a békési földesúr és a párizsi dekadens Europäer beszél így? — pillantott mély ámulattal a fiatal íróra Reviczky. — Baudelaire rajongója, Zola tanítványa? — Tőlük csak az irodalmi igazmondást veszem át — vitázott felhevülten Justh Zsigmond. — Zola »Rougan Macquart—jóhoz hasonlóan, regényciklusban akarom megírni a magyar társadalom legsúlyosabb kérdéseit, szociális és biológiai alapon. Tíz vagy tizenkét kötetben. Azt bizonyítom, hogy ez a társadalom tönkre fog menni, mint a többiek is elpusztultak. Ekkor következik a mi szerepünk: a parasztság segítségével újjáalkotni e magyarságot, megteremteni a nép országát Jöjjön le egyszer Tornyára — törülgette batiszt-zsebkendőjével verejtékes homlokát — meg Gádorosra. Könyvtárat rendeztem be a népnek. Társulatot szerveztek a parasztokból Erős Jánosok és Gányó Julcsák játsszák a »Romeo és Juliá«-t, meg a »Botcsinálta doktor«-t, Shakespeare-t és Moliére-t adunk el? a pusztai paraszt színházban. Én így kezdtem a forradalmat. Ezennel meghívom laposmajori premierünkre! Felállt, megforgatta vastag sétapálcáját: — Addig is igyunk egy feketét a «Kamion~-ban. * Reviczky felkapta zakóját, befűzte cipőjét, megkötötte sötétsávos, széles nyakkendőjét, fejébe vágta galambszürke cilinderét s fütyülve az arisztokratikus »Szemlédre s grófi gazdájára, elindult a nagy álmú íróval a Hatvani utca felé, hogy aszellem cigányainak menedékhelyén kávéval ünnepeljék imént született, életre-halálra s éppen ezért oly kurta időre szóló barátságukat.