Népszava, 1963. június (91. évfolyam, 126-151. sz.)

1963-06-30 / 151. szám

A beszélgetés mai szereplői közül a legidősebb harmincéves. Tizenkét éves volt, amikor véget ért a háború, gyerek még, de emlékeinek tárából mégsem fog eltűnni soha a háború, s egy darab már értelemmel megélt élet egy elmúlt korból. A többiek mind fiatalabbak nála, húszévesek, s a húszon alig túljutottak. Jórészt munkások, s néhány technikus. Egyformák abban, hogy valamennyiüket ez a társadalom nevelte, csak ezt ismerték meg örömeivel, gondjaival. Ez önmagában érdekessé teszi a beszélgetéseket, hiszen egy számukra már adott, természetes — bár még épülőben levő — társadalmi formáról kell véleményt mondaniuk, s ehhez nincsenek más mércéik, csak amit a fejlődő szocializmus alakított ki bennük. Ezek a mi társadalmunkban felnőtté érett fiatalok — akikről annyi jót és annyi rosszat is mondunk el — nagyon érzékeny értelemmel követik a szocializmus építését. A gyárudvaron harmincfokos hőséggel lobog a nyár, a beszélgetők ajkát kiszárítja ez a tüzelő június. S ebben a lobogásban kendőzetlenül és megfontolás nélkül kerül felszínre mindaz, amit a fiatalok az életükről, a szocializmusról vallanak. Az elégedettség filozófiája Az első beszélgetés színhelye a Gorkij fasori Mechanikai Laboratórium Kísérleti Vállalat. Az első vitát egy szó váltja ki: az elégedettség. Bakos Gyula mondja el az életét, azt a sima utat, amit eddig bejárt. Azt mondja, elégedett, hiszen több mint kétezer forintot keres, mindent meg tud szerezni, amire vágyik, s ha előbbre akar jutni a vállalatnál, igazán megvan rá minden lehetősége. Egyelőre megelégszik azzal, hogy munkáját megbecsülik, jó beosztása van. Hárman is felkapják a fejüket, s kezdenek vitatkozni. Azon, hogy az elégedettség ebben a formában nemcsak jót jelez, hanem rosszat is. Ács Kati mondja nagyon szenvedélyesen, hogy elégedettek lehetünk azokkal a körülményekkel, lehetőségekkel, amit számunkra a szocializmus biztosít, de ez az elégedettség nem rögződhet belénk. Mi lenne, ha mindenki egyszerre mondaná, ki, hogy ő már nem akar elérni többet a jelenleginél, mi hajtaná akkor előre az embert? És éppen a fiatalokban kell lenni elégedetlenségnek, elsősorban önmagukkal szemben, hiszen a szocializmus teljes felépítésének idejére ez a generáció lesz a munkában a derékhad. S velük szemben a mostaninál minden tekintetben nagyobbak lesznek a követelmények. Az egyik technikus kislány a következőket mondja: — A lehetőség sem mindenki számára egyforma. Arra gondolok, hogy amíg tanulásról van csak szó, addig a férfiak és nők között egyenjogúság van. Az okleveleket és diplomákat egyforma eséllyel szerezhetjük meg, de hogy azokkal ki hogyan érvényesül, ebbe már beleszól az illető neme. Példákat mondanak, amikor ebben az üzemben is éveken át dolgoztak a képzettségüknél alacsonyabb munkakörben tech- A bor Amikor Tóth József kimondja a borravalót, újra felizzanak a kedélyek. Ezek a fiatalok nem éltek abban a korban, amikor sokkal többet jelentett a pénz, mint az ember. Nem voltak pénzért megvásárolhatók és alázatosak, nem voltak pénz után sóvárgók és kiszolgáltatottak. A pénzt csak úgy ismerik, mint a munkájuk értékét. Ebből a témakörből bőven akad példa. Tóth Józseffel történt, hogy amikor feleségét meglátogatta a kórházban, az aszszony ötszáz forintot kért tőle. Operáció előtt állt, Aki belesün Tóth Jóska teszi nagyon komolyan szóvá, és csatlakoznak hozzá a többiek is, hogy mennyire élő még ma is a kék és a fehér köpeny ellentéte. Elmondják annak a fiatal mérnöknek a példáját, aki friss diplomájával tavaly jött a vállalathoz, s aki szinte szóba sem akart állni a munkás fiatalokkal. Majdnem szakításra került sor emiatt a KISZ-szervezetben, mert a műszakiak melléje, a munkásfiatalok pedig a Ki mit vár a szocializmustól inkusok, csak azért, mert nők. S hiába akartak elérni többet a szakmában, hiába akartak elégedetlenek lenni ömagukkal szemben, ha ezt az elégedetlenséget nem akarta észrevenni a férfi vezető. Többen azonnal ellenpéldát is mondanak, de ez sem változtat azon, hogy a szocialista társadalomban, ahol mindenki a képességei szerint foglalhatja el a helyét, meg kell változtatni azoknak az embereknek a gondolkodását, akik az egyenlőséget elvben elfogadják, de nem szívesen alkalmazzák. Javaló s a nővérek tapintatosan a tudomására hozták, hogy a doktor úr jó néven veszi, ha honorálják a fáradságát. Nem kell adni, s akkor megszűnik a borravaló, így oldaná meg a problémát az egyik fiú, de akkor Korán Teri szól közbe, s elmeséli, hogy ő nem adott. Úgy is bántak vele. Egy jó szavuk nem volt hozzá a nővéreknek és az orvosoknak. Nem a borravalót kell megszüntetni, mert azt önmagában úgysem lehet, hanem az embereket megváltoztatni, s akkor eltűnik a borravaló is, letett a jóba titkár mellé álltak. Egy példa a szavak hiteléről. Arról folyt a szó, hogy a fiatalok formálásában milyen fontos az idősebbek példamutatása. A munkahelyen a példaképet a vezetőkben, az idősebb munkásokban keresi a fiatal. De nem mindig találja meg, s hite ilyenkor nemcsak az iránt az ember iránt inog meg, hanem az egész társadalommal szemben. És ez a legkisebb dologban is így van, amely hazugság s ami a fiatalok szemében — s valójában is — idegen a szocialista társadalomtól. Bakos Gyula mondja el annak a fiatalnak az esetét, akit túlórázni tartottak bent. A fiú még nem volt tizennyolc éves, de szükség volt a munkájára, a rendelet ellenére szívesen bent maradt. Vezetője azt ígérte, hogy az idősebbekkel egyenlő arányban fizet neki is túlórapótlékot. Sokkal kevesebbet kapott, s még csak meg sem magyarázták neki, hogy miért. Ebből a gondolatmenetből kiindulva mondja Bencze István, hogy kétféleképpen nem lehet következetessé, szocialista emberré nevelni a fiatalokat. Arra gondolt az előbbi példán túl, hogy ma még gyakran másként tanítják élni a fiatalokat otthon, és másként a munkahelyen. Ez a kettősség hátráltatja a szocialista tár- A törvények és A Budapesti Szerszámgépgyárban csak mutatóba akad műszaki a beszélgető fiatalok között. Szavaik is keményebbek, gondolataikat nyersebben fejezik ki. — Ebben a társadalomban az emberség természetes követelmény. S épen ezért nagyon roszszul esik, ha embertelenséggel találkozom — mondja Kiss János esztergályos. A közelmúltban történt meg vele Sződligeten, ahol laknak. Arrafelé igen kevés a női munkalehetőség. Feleségének sikerült bekerülnie a Budapesti Konzervgyár-ba. Nem sokáig dolgoztatott ott, mert felmondák neki, figyelmen kívül hagyva törvényeinket és az emberséget. A felesége öthónapos terhes volt, sadalomhoz méltó ember kialakítását. A szocialista brigádoknak, az üzemi közösségeknek emberformáló hatását gyakran rontja le a fiatalok esetében a szülői ház, ahol a teljes anyagi függetlenséggel, a szabadjára eresztéssel a felelőtlenséget nevelik ki bennük. — A mai húszévesek már beleszülettek a jóba — mondja Kiss István —, s némelyik nem is tudja azt megbecsülni. Ha pedig újra és újra ölükbe hull minden, még inkább követelőznek, még több lesz bennük az elégedetlenség, de nem olyan, amilyenre ennek a társadalomnak szüksége van: a több tudásra, a jobb munkára hajtó elégedetlenség, hanem olyan, amelyik a szocializmus minden eredményét úgy veszi birtokba és használatba, mintha az egyszerűen csak járna, az összeköttetés amikor elküldték. — Szerintem az ilyen ember, aki elbocsátotta, csak benne él a szocializmusban, de nem érti, vagy nem akarja érteni. És az esetből mit szűr le az ember: gyakran hiába hozunk törvényeket, rendeleteket az emberek védelmében. A papír még senkin sem segít, s a szocialista társadalom törvényeinek hitelét rontja, a szocializmus erejét gyengíti az, aki kijátssza, vagy figyelmen kívül hagyja ezeket a törvényeket. Az egyik előrajzoló a következőt mondja: — Nagyon jó az, hogy a problémák megítélésénél nálunk mindenki egyenrangú. Nagyon rossz szolgálatot tesz a szocializmus ügyének az, aki még csak nem is titkolja, hogy egyéni érdekeiért összeköttetéseket vesz igénybe, pozíciójából eredő összeköttetéseket, abból a pozícióból, amit éppen a társadalom adott a számára. — Ez ellen az embernek ki kell nyitnia a száját — mondja Vajda Sanyi. Krajcsovics István helyesel. Néhány nappal ezelőtt felfonált a kerületi tanácsra, kérte az építési osztályvezetőt Azt kérdezték, ki kéri. Bemondta a nevét: »elnézést, de nincs bent«. Elfutotta a méreg, mert tudta, hogy bent van, s kérte, kapcsolják a tanácselnökhöz. Az osztályvezető azonnal bent volt. Véleményük egyforma a szókimondásról, de a tapasztalataik már nem. Kiss János meséli, hogy kisebb vétségért a művezető minősíthetetlen hangon szólt rá. De ő nem húzta meg magát, tiltakozott a művezető durva hangja ellen. Következményeit hetekig érezte. Azért érezhette, mert bár sokan hallották a vitát, senki sem akadt, aki melléje álljon. A balatoni kerít Például a hivatalok ellentmondásainak. Hansági Endre meséli annak a balatoni kerítésnek a történetét, amely annyi bosszúságot okozott a tulajdonosának. A tanács bekeríttette az egyik ismerőse telkét. Nem volt olcsó dolog, de a tulajdonos — egy munkás — összegyűjtötte rá a pénzt. Alig készült el a kerítés, a Balatoni Intéző Bizottság lebontatta. Lehet, hogy a maga módján mind a két szervnek igaza volt, de a kár a munkásé. — Az ilyen hivatali megnemértésből mindig a kisember kerül ki vesz — Az apám még ági indított el a gyárba — mondja Vajda Sanyi — hogy tanuljak meg alkalmazkodni, mert ez a legfontosabb. De szerintem az igazságtalansághoz senki nem alkalmazkodhat. Pedig gyakran látjál ennek példáját, amikor régi rossz szemléletbő kiindulva, néhányan az idősebbek közül akkor csendben maradnak, ha valami igazságtalanság éri őket. Ők természetesnek tartják a magabiztosságot és a szókimondást, mert a szocialista társadalom őszinteségre nevelte őket , összeegyeztethetetlennek tartják a szocializmussá a hazugságot, a képmutatást. Még akkor is, ha netán ebből előnyül származna. Ahogy a példák sem csak az üzemből kerülnek, úgy tágul ki a vélemények által befogot világ, s lesznek egyre általánosabbá a kívánságok, hogy mi az, aminél előbb-utóbb el kell tűnni az életünkből, mer összeegyeztethetetlen szocializmussal, és és a hivatalok terén. És a társadalom - amíg a packázásra mé lehetőség van. Ebben a mondatban olyan hőfokon izzik szenvedély, mint kint a udvaron a lobogó nyár Mint mindenütt, aho fiatalok vitatkoznak, szocialista társadalom nevelte őket, életüknél már természetes talaja szocializmus. Lehet már hogy éppen ezért — de mindenképpen hasznosak — olyan nagy bennük ; türelmetlenség mindannak a felszámolására ami ma még akadálya kerékkötője a szocializmusnak. Diósdi László :licital nemzedékünk a jelenről, jövőről, saját társadalmáról 1963. június 30 NÉPSZAVA 5 ■«A mostanában divatos »nagyüzemi« Ki mit tud?-játék előtt egyszerű kérdezz — felelek változatokkal szórakoztak a gyerekek. Ezek között is a legegyszerűbb így hangzott: »Gondolkodás nélkül mondj egy színt, egy gyümölcsöt, egy költőt/« A válasz tíz eset közül kilencben: piros, alma, Petőfi. Nos, ha a kérdésekhez hozzátennénk, hogy mondj egy királyt? Tíz megkérdezett közül kilenc, ha nem mind a tíz azt válaszolná: Mátyás. Igen, mert Magyarországon a király: Mátyás, ő a bölcs, az igazságos, a legyőzhetetlen, a magyar, az egyszerű ember, a nagyszerű hadvezér, a gazdag, mert rengeteg kincse volt, s a szegény, mert sokszor bánatos volt. A király nyaralója pedig Visegrád. Ezt is tudja minden gyerek. Hiába magyarázzák könyvek, tanárok, idegenvezetők, hogy már a rómaiak erődöt építettek itt, majd a szlávok települése hagyta mai nevét (Magas vár), azután az árpádháziak is itt tanyáztak, majd Károly Róbert kezdte építeni a most kiásott palotát, számunkra ez mind csak »szöveg». Elhisszük az eszünkkel, de a szívünk »a« királynak adja az egészet. Mátyásé a legjobb vizű forrás, Mátyásé a legfestőibb bérc, Mátyásé Visegrád legszebb útja és őt idézi számunkra a Schulek János által alig negyven éve épített városkapu és a római I. Martin-légió katonái által több mint másfél ezer éve épített őrtorony, sőt — amint ezt egy több maligán fokú műveltséggel rendelkező turistától hallottam — a föltárt palotája melletti udvarban szerénykedő, lerokkant Renault személyi használatára bocsátott járműve volt. Csaknem negyedszázada járok a király nyaralójába, amely rengeteg idő visegrádi mértékkel mérve csak egy pillanat. És ez a pillanat alatt valóban nem is tapasztaltam semmi nagy történést. Valahányszor megláttam a fadruszi Mátyás-fejet, tudtam, belépek a múltba, majd a nyugalomba, a mozdulatlan csöndbe, és áthaladva a módos porták és a faluvégi tákolt házikók között, eljutok a legszebb vidékre. Most azonban azt tapasztaltam, hogy a »pillanat« tört része alatt megbolydult a község. A múltat gyors iramban kaparják elő a hegy oldalából és egyidejűleg építik a jövőt. Nemcsak a király palotája kerül elő mind teljesebben a föld alól, hanem — ahogy nézem — a Salamon-torony restaurálása is befejeződik nemsokára. Akkora a lendület, hogy — ha így megy — legföljebb néhány évvel tart csak tovább, mint az egykori építkezés. (Igaz, akkor nem volt dömper.) És a múlt mellett, alig néhány száz méterrel mellette jobbról is, balról is húzódik már a két új út. Ha az ember a Fellegvárból letekint, jól látja a Duna-parti műút vonalát, amely a hajóállomástól körülbelül a kőbányáig húzódik majd, a volt sétány helyén, s megkerüli a községet. Igaz, néhányan siratják a kertek alját, amiket az idegenforgalom leharap autói számára, azonban a visegrádiak legtöbbje büszkén dülleszti a mellét. Beszéltem például a tengeri Sólyom László medvével, aki néhány évtizede indítja és fogadja a visegrádi kikötőben a hajókat, ő mondta atmoszférikus, tehát igazat szóló hangulatban: »Dunabogdány, Nagymaros, Dömös — az mind smafu, kérem alássan. Ámde Visegrád! Tudta az öreg Mátyás, hogy Visegrád az Visegrád. A világ közepe, mert — (és fölemeli a mutatóujját, úgy dalolja) — a világon ez az én hazám! — (és újra prózában:) — Visegrád! — (és rábólint) — Visegrád!■» És beszéltem a másik útnak mindhárom építőjével. Ők magyarázták, hogy azon az úton jövőre már autóbuszok és taxik fognak járni a Nagyvilllámra (taxinak mondanak minden személygépkocsit). Magamban kicsit kételkedtem a háromfőnyi útépítő osztag ígéretében, de hitetlenkedésemre rárobbant a hegyoldal. Lábam nyakamba kapva rohantam az útépítő gépek páncélja mögé és ottan lapulva, alázatos lélekkel megfogadtam, hogy nem kételkedem az útépítők szavában. Ez talán érthető, hiszen az útépítők megtermett, markos férfiak. De a néni szavában sem kételkedem, aki pedig töpörödött, kicsiny, gyönge teremtés. Kevéske málnáját kapálta fönt a hegy tetején. Messziről sötét felhők közeledtek, olykor megvillant, mintha a távoli hegy óriása gyufát lobbantott volna. És hosszan mozgott utána. A néni ijedten kapta föl a fejét minden villanásra. — Tessék már mondani! — szólított meg, hogy feléje közeledtem. — Erre jön a vihar? — Nem tudom — vontam föl a vállam —, habár mostanában minden délután ilyenkor szokott jönni. — Mert nagyon félek én a villámlástól, tetszik tudni — pislogott ijedten, szűkre húzott szemével. — Attól nem kell félni, nem kérem. Itt még fa sincs a közelben! — Fa nincs, de a kapa__ Az »eisen», hogy is mondják csak... Vagy tetszik érteni? Néztem a nénit. Jól beszélt magyarul, csak a »vas» nem jutott eszébe. Ahogy ezen tűnődtem, újabb villanástól megrezzenve kérdezi: — Pest felől jönnek a felhők? — Úgy látom, onnan. — Mein Gott! — jajdul föl, és veti a keresztet. — Ha Pestről jön, akkor jobb szaladni. És veszi a kapát a vállára és hihetetlen gyorsan viszi rozzant alakját, miközben mesél nekem — most már gyakrabban vegyítve svábbal a magyart — egy lányról, aki Pesten rossz lány lett és hiába tért haza, fönt a hegyen a kapujába beleütött a villám és megölte, mert Pest az Pest. Ami Pestről jön, az elől »laufen, laufen«. És sürgetőn int maga után, és én lihegek a nyomába. Alig tudom követni a lépteit és a szavait is, de elhiszem neki. És én! Igen, Visegrád a hívők hazája. A palota udvarán, a híres reneszánsz kút előtt hallottam például beszélgetni a kerek szemű barna lányt és a hosszú nyakú szőke fiút. — Ebből a kútból bor folyt. Elhiszed? — El. — Tudta Mátyás apánk, mi a jó! — bólogat a fiú elismeréssel és hangjában csöppnyi irigység sincs, mint lenne — gondolom — más »fejes»-sel szemben, hogy »a fene a jó dolgát». — Úgy töltögették bele felülről — mondja a lány. — Az mindegy! — legyint a fiú. — Fontos, hogy jött belőle. Ha nekem ötös találatom lenne a lottón, én is építenék egy ilyen kutat. Elhiszed? — El!.— sóhajt a lány, e hangjából nem éppen elismerés csendül. — De ugyanakkor nekem építenék egy olyan lakosztályt, mint Beatrix őnagyságának volt. Elhiszed? — Minek lenne az nekem He? — kapja föl fejét a lány csöppet sem enyhülve a gavalléros vigasztaláson. — Nem az a kérdés! Ha nem hogy elhiszed-e, vagy nem? — Elhagyja rá a lány. Este láttam őket a Vár eszpresszóban. Táncoltak. A háromtagú zenekar éppen egyveleget játszott, amelyre foxot jártak a parketten. Speciális visegrádi összeállítás volt: kezdték avval, hogy »A lányok, a lányok, a lányok angyalok«, majd a »Hallod-e Rozika te»-n keresztül eljutottak a »Híd a Quay folyón« indulójáig. Közben a fiú egyfolytában suttogott a lány fülébe, aki szemmel láthatóan minden szavát elhitte. Aztán megtértek az asztalukhoz és a hosszú nyakú szőke legény telitöltötte a poharát — kút híján üvegből és teli torokból üvölteni kezdte mellét ütögetve, karját feszítgetve, hogy »Bob úrfi, hej legény a talpán, a karja kő a csohókjaba mézzz...« A kerek szemű lány laposan pislogva éppen bólintani készült, hogy elhiszi, amikor a szomszéd asztal mellől odalépett a helybeli tengeri medve és csöndre intve a duhajkodót, finom pianóban elébük dalolta, hogy: »A világon ez az én hazám ... Visegrád, Visegrádi«