Népszava, 1963. július (91. évfolyam, 152–177. szám)
1963-07-28 / 175. szám
! Ki mit vár a szocializmustól? Az orvos hivatásszeretete, anyagi és erkölcsi törekvései — és a nép egészségének ügye ... Fiatal orvosok voltunk még, amikor a VI. kerületi kommunista ifjúsági mozgalom illegális helyiségében össze-összeültünk — tervezgetni, hogy mit csinálunk majd, amikor megvalósul, amiért küzdünk. Mit vártunk akkor a szocializmustól? A népbetegségek felszámolását, azt, hogy hazánk élelmezés tekintetében sem lesz — Azóta az akkori »ábrándozóknak is folytatja —, kinek így, kinek úgy, módjában áll lemérni, honnan indultunk, meddig jutottunk. És szeretném leszögezni, hogy én még nagyon sokat várok a szocializmustól, jóllehet akkori álmaim eagy része valósággá vált. Sőt, a közegészségügy például olyan változáson ment át, amit akkor legmerészebb álmainkban sem tudtunk elképzelni. A nemibetegség gyakorlatilag megszűnt, a gyermekbénulás réme, amely néhány esztendővel ezelőtt rettegésben tartott minden szülői szívet, az állam áldozatkészsége folytán vereséget szenvedett. Tudom, hiszem, néhány esztendő kérdése és a tbc népbetegség jellege is a múlté lesz.« Ezt nagyon sokszor el kell mondani, különösen a fiataloknak, akik türelmetlenek elégedetlenek. De ilyenkor mindig akad közöttük is, aki szavakba foglalja a lényeget: egészségügyi ellátásaink rendszere igen jó. A betegek különösen a kórházban fekvő betegek, olyanor— Higgyék el — folytatja a gondolatot dr. V. J. VII. kerületi körzeti orvos —, hogy az úgynevezett paraszolvencia (borravaló) néha szinte égeti az orvos markát. Jólesik, amikor erején felül dolgozik, küzd egyegy betege egészségéért, életéért, s utána a beteg igyekszik hálájának — valóban hálájának — kifejezést adni. De szégyellem magam helyette, s társaim helyett, akik esetleg hozzájárultak e Európa egyik legmostohább országa. Azt reméltük, hogy nem maradnak jelentékeny területek, 100 kilométeres körzetek, mint például a Tiszántúlon, kórház nélkül... Egyik legnagyobb fővárosi kórházunk igazgató főorvosa, dr. G. Gy., végigsimit homlokán, amikor idáig jut az emlékezésben.vosi és gyógyszerellátást kapnak, amely a lakosság többsége részére a kapitalista társadalomban szinte megfizethetetlen lenne. Az elvitathatatlan eredmények elismerése mellett refrénként tér viszsza a kórházi, klinikai, körzeti orvosokkal, ápolónőkkel folytatott beszélgetésekben, hogy mégis, lehetne jobb is. És sajátosan egybeolvadnak az orvos, az egészségügyi dolgozók és a betegek gondjai a klinikán, a kórházban, a körzetben egyaránt. — Sok minden van, ami bosszantja az embert, olyasmi is, ami nemcsak bosszantó, hanem fájó is — mondja dr. B. M., a Tétényi úti kórház II. belgyógyászatának orvosnője. — S talán leginkább az fáj, amikor általánosítanak, amikor a beteg viselkedéséből az derül ki, hogy az orvosokat általában »pénzéhes társaságnak« tartja, amikor a lelkiismeretességet is csak pénzszerzési manőverként nyugtázza. magatartás kialakításához, amikor előre nyújtja a borítékot... — Én mindig tiltakozom, amikor az etikai problémákat orvosi és nem társadalmi problémának tüntetik fel. Amellett szerintem az orvosi etika nemcsak a borítékkal függ össze — nyilatkozik dr. F. T., a II. számú Belgyógyászati Klinika fiatal gyakornoka —, hanem főként munkaerkölcs dolga. Amikor én nyugodt lelkiismerettel kijelentem, sőt a tollba is mondhatom«, hogy nálunk megkülönböztetés nélkül minden beteg megkapja a magas színvonalú díjtalan ellátást, azt hiszem, nem sokat változtat a lényegen, ha néha nemcsak köszönettel adnak kifejezést hálájuknak a betegek. — Igen, de ne feledjük el, hogy ennek anyagi háttere van — szól közbe dr. K. F. gyakornok. Ami az orvoshián. — Ámbár a hibák elleni határozott fellépésre a jelenlegi körülmények között is lenne mód — folytatja dr. B. E. tanársegéd. — Valahogyan olyan helyzet alakult ki, hogy nem torolják meg a súlyos visszaéléseket. Nem csoda, ha az emberek általánosítanak, és néhány erkölcstelen manipuláció ódiuma a többségre, a becsületes orvosokra hárul. Utalok például a sajtóban kipellengérezett néhány kollégára, akit megbüntettek ugyan, de másutt ismét mint orvos dolgozik, ahelyett, hogy elvennék a diplomáját, eltiltanák az orvosi gyakorlattól. És nem annyira írni kellene erről, mint inkább cselekedni! — De — szól közbe valaki — orvoshiány van ... — Olyan orvoshiány ma már nem lehet, hogy »moral insanity«-kra, alkoholistákra bízzanak emberéletet. — Ha már az orvoshiánynál tartunk... — fűzi tovább a szót dr. N. Z. tanársegéd —, azt is várjuk a szocializmustól, hogy munkakörülményeink kedvezőbbé váljanak, s hogy megnyugtatóbb módszert találjanak a helyettesítésre ... A helyettesítés az egészségügy valamennyi területén egyaránt gondot okoz. — Miért kötelező nekem helyettesíteni a szabadság, betegség, katonai szolgálat vagy továbbképzés miatt távollevő kollégát — méltatlankodik a körzeti orvos —, s napi 100 beteget ellátni. — A fiatal orvosok, nővérek elég nehezen élnek. Fizetésük viszonylag alacsony, igényük van viszont kultúrálódásra, jó megjelenésre és így tovább. És én azt is várom a szocializmustól, hogy olyan fizetést biztosít részünkre, amelynek alapján a rendtartást egyértelműbbé lehetne tenni, a »kézzel fogható« hálanyilvánítást megtiltani és drákói szigorral fellépni az anyagiasság ellen. Gyal sem fér össze Rossz ez nekem is, de még rosszabb a betegnek ... — Tulajdonképpen egymásnak adunk szabadságot orvosok, nővérek is, mert a beteget éppen úgy el kell látni ilyenkor is, mint amikor teljes a létszám — teszik szóvá a Tétényi úti kórházban. — Itt csak az úgynevezett »fregoli brigád« jelentene megoldást — de reméljük, ezzel nem kell megvárni a kommunizmust. Ügyelet és létszám — Vagy: itt van az éjszakai ügyelet, ami jelenleg két okból is sérelmes — mondja dr. K. F., a belklinika KISZ-titkára. — Aki ügyel, sem előtte, sem utána nem kap szabadnapot, tehát 30—36 órát van szolgálatban egyfolytában. És az ügyelet — nemcsak készenlét. A sebész szinte 100 százalékig az egész munkaidőt, a belgyógyász pedig legalább a felét effektíve végigdolgozza. És — íme, a sérelem másik oldala — 30 forintot kapunk egy éjszakai ügyeletért ... De nem is any- Határidős réti — Nemcsak az iparban, hanem az egészségügyben is van pazarlás, méghozzá munkaerővel — méltatlankodik dr. M. L. sebész-alorvos. — Itt van például az úgynevezett határidős rendelet. A kórházi, klinikai állásokat határidőhöz kötik. A cél: egyrészt a területnek jól képzett orvosokat adni, másrészt a fiataloknak nyira a forinton van a hangsúly, hanem inkább a megbecsülésen, amit ki kellene fejeznie. — Azután — fejtegeti dr. B. M., a Tétényi úti belgyógyász orvosnő — igazán hálásak vagyunk azért, amit a szocializmus már eddig is nyújtott a nőknek, gondolok például az idei év eleji rendelkezésekre — de a szocialimus teljes felépítésére a nőkről való gondoskodás munkaügyi, létszámvonatkozásait is meg kellene oldani. — Nővérek dolgában sem dicsekedhetünk — veszi át a szót V. L- né, a II. belosztály nővére —, nekünk is rengeteg a munkánk. Bizony, gyakran előfordul, hogy nincs időm néhány szót váltani a betegekkel, nyugtatni őket, lelkileg is foglalkozni velük. Pedig van erre igényük. És sokan éppen azért adnak pénzt a nővérnek, hogy az effajta gondoskodáshoz is hozzájussanak. — Ha megkérdezik, hogy én mit várok a szocializmustól — folytatja, de ugyanezt vallja klinikai kartársnője is —, csak azt felelhetem: a munkámnak járó anyagi, erkölcsi megbecsülést. A nővérek jó része érettségi után megy a kétéves tanfolyamra, szinte főiskolai, de legalábbis szakmunkás végzettséggel rendelkezik, s keresete jóval alatta marad az iparban dolgozókénak. Pedig emberéletért felel. — Tökéletesen igaz — s ezt már az orvosok mondják —, és ha ezt a problémát orvosolják, aligha lesz arra példa, hogy drága pénzért kiképzett ápolónők százánil helyezkedjenek el az iparban. Kelet nélkül? helyet biztosítani a kórházakban. Igen ám, de mit kezdjek én a 12 esztendős sebészi gyakorlatommal? Körzeti orvosnak nem mehetek, rendelőintézetben ritkaság az üres sebészi státus. Elmehetek üzemorvosnak Tisztelet-becsület az üzemorvosnak, de ott nem gyümölcsöztethetem tudásomat, gyakorlatomat... — Annyi szó esett már a kórház—rendelőintézeti egységről — szólal meg dr. Z. P., az igazgató főorvos. — Ha ez megvalósulna, lényegtelen problémává válnék a határidős rendelet végrehajtása. Váltogatni lehetne a szakrendelés és a kórházi osztályok orvosait. — Bizonyos, hogy a jeés a falu, a vidék ellátása? Erről is sok szó esik a beszélgetések során. Szóvá teszik a lakásviszonyokat, a közlekedési nehézségeket. — De szívesen megyünk mi vidékre is — magyarázza dr. N. Z. tanársegéd a II. Belklinikán —, ha ez nem jelent egyet a tudományos ambíciókról való lemondással. — Intézményes megoldás kell ide — hangzik a radikálisabb vélemény —, megfelelő, 1—2 esztendős előkészítés után néhány évre minden fiatal orvost falusi, vidéki munkára kellene kötelezni, s csak azután nyújtani lehetőséget klinikai vagy kórházi beosztásra. — És ha kényszeríted, hogyan ösztönzöd arra, hogy jól dolgozzék? Mert ezt nem lehet csak a hivatásérzetre bízni... A kérdés új, parázs vitát indít. Az orvosok érdekeltsége a gyógyításban — mindenütt igen izgalmas kérdésnek mutatkozik. — Én bizonyos korlátok között feltétlenül lehetőséget adnék szabad orvosválasztásra — vélekedik a sebész-alorvos — és úgy gondolom, ha a betegeket kérdeznék meg, mit várnak a szocializmustól, ezzel kezdenék a sort. Az ember szabadon megválaszthatja, hol veszi a húst, hová megy moziba, kivel vágatja le a haját. — Körzeti orvosát — nagyjából a kórházi ágyat is — azonban »kiutalják« neki. És ha ragaszkodik valakihez, csak mint privát beteg keresheti fel. Tehát a fennálló szervezeti forma óhatatlanul a privát praxis malmára hajtja a vizet. Jenlegi megoldás nem ösztönöz eléggé a továbbtanulásra és nem hat kedvezően a kórházi osztályok munkájára — vallja dr. G. Gy., a Péterfy Sándor utcai kórház igazgató főorvosa. — Célszerű lenne visszatérni a jól bevált pályázati rendszerre a másodorvosi állások betöltésénél. — Legalább kísérletképpen egy kerületben bevezethetnék, hogy a beteg 3—4 körzeti orvos közül választhasson. És az orvos váljék abban anyagilag is érdekeltté, hogy minél több beteg legyen iránta bizalommal. — A kórházaknál is szabadabbá kellene tenni valahogyan a beutalási rendszert — vélekedik dr. G. Gy. — És ha a protekció megszüntetését, mint a szocializmus kritériumát szóvá teszem —, akkor elsősorban arra gondolok, hogy bizony, aki jól meg van áldva »szocialista összeköttetéssel«, annak a részére most is van választék. Csak az újság néhány hasábja választ el bennünket a kiinduló pontul szolgáló visszaemlékezéstől. És egy történelmi korszak, amely felszámolta, illetve fokozatosan felszámolja a népbetegségeket, amely orvost küldött a falunak, kórházat épített — a többi között — a Tiszántúlnak. — A népi demokratikus rendszer megszüntette az ingyenes gyakornokságot, a végzett hallgatók elhelyezkedési gondját — summázza a fiatalok véleményét az egyik klinikai tanársegéd. — Nekünk már nem az okoz álmatlan éjszakát, hogy kapunk-e kenyeret. Amiatt fő a fejünk, hogy érdeklődésünknek, ambícióinknak megfelelő legyen a beosztás. És szolgálja az egészségügyi helyzet további javítását. E két tényező mind tökéletesebb összehangolását várjuk a szocializmustól a mi legsajátabb területünkön. Hogy nem hiába — az eddig megtett út a biztosíték rá. Lukács Mária Álom — és valóság Borravaló vagy hála? Mit várnak a betegek 1963. július 28 NÉPSZAVA 3 Várkonyi Mihály: Aligha volt még két ember, akik annyit gáncsoskodtak egymással, mint Eszti és Rózsi. Pedig akár testvérek is lehettek volna: majdnem egyszerre születtek, talán még óvodába, iskolába is egy helyre jártak, egyidőben kerültek a gyárba, a szokásaik, véleményeik között is rengeteg azonos volt, és még külsőre is hasonlítottak. Mindkettőjüknek vastag, erős, tömött szőke haja, pisze és pici orra, kék mandula szeme, s olyan pulykatojás képe volt, hogy aki rájuk nézett, nem állhatta meg mosolygás nélkül. S különösen, ha együtt voltak, a hasonlóságuk még több mosolyt fakasztott, mint máskor. Talán éppen ezért, nem tudom, de ki nem állhatták egymást. Nem volt olyan összejövetel, szusszanásnyi pihenő, kirándulás, bármi, ahol ne igyekezett volna az egyik a másikatfaragnia és viszont. Mert amellett, hogy ennyire nem állták egymás szokását, véleményét, bármilyen megnyilvánulását, még a hallgatását sem, talán késsel sem lehetett volna különválasztani őket egymástól. A leányszálláson egy szobában laktak, egy műszakban, egymás mellett levő géneken dolgoztak, ahová az egyik ment, ment a másik is — nem is hívták őket másként a gyárban, csak »őrült ikreknek«. Ami azt illeti, rá is szolgáltak az elnevezésre. Különben, úgy külön-külön szorgalmas és megbízható kislányok voltak. Esztinek szép énekhangja volt, Rózsi sok verset tudott és szavalt is, soha nem hiányoztak egy próbáról sem — csak ha összekerültek, akkor nem lehetett bírni velük. Ha Rózsi csak megnézte valamelyik leány ruháját, Eszti már biggyesztette is a száját, s ha ő mondta valamire, hogy szép, akár egy vers, akár valakinek vagy valaminek a fényképe is volt az __ Rózsi már csattant is rá: »15, de még mennyire! Persze, csak neked!« A többiek meg nevettek rajtuk, ha ismerte őket, még az is, akinek esetleg a kárára szólt a vita. ötvenegyben aztán úgy adódott, hogy majdnem egy egész hónapig kötelességszerűen törvényesíteniük kellett ezt az állandó hadiállapotot. A kultúrcsoport valami színdarabra készült, minden szerepet kiosztottak már, csak még acél női főszereplőt nem jelölték ki. Egy komédiát akartak előadni, melyben a bonyodalmat az okozta, hogy minduntalan összecserélnek két lányt, akik termetre, külsőre valóban hasonlítanak, az egyiknek tulajdonítják azt, amit a másik mondott vagy cselekedett és viszont — egészen addig, amíg azok életre-halálra kezdik keresni egymást, hogy megboszszulják a méltánytalan sérelmeket, s ez rengeteg kacagtató bonyodalommal járt. A darabra már alig is emlékszem, azt hiszem, ott kezdődött, amikor mindketten boszszút esküdtek egymás ellen — a címe is valami ilyen volt: »Nők egymás ellen« — a lényeg azonban az, hogy míg csak természetesen rendbe nem jött minden baj, a két főszereplőnek gyűlölniük kellett egymást. Kinek jutott eszébe, hogy Esztire és Rózsira bízzuk a szerepeket, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy először lehurrogtuk az ötletet. »Hogyne, hogy még a színpadon is öljék egymást! Akkor aztán bízni sem lehet velük!« De a rendező, aki valamelyik színháztól járt ki hozzánk, s mint ilyen, nem értette, miért is aggályoskodunk, már felfigyelt az ötletre. S amikor megmutatták neki a két kislányt, hamar döntött is, hogy velük játszatja a szerepeket. Egy hónapunk sem volt az előadásig, minden másodnap tartottunk próbát. Szerencsére, Eszti is, Rózsi is komolyan vették a dolgot, már az első hét közepére megtanulták a szerepüket — ha megkapták a fújták, fújták rendületlenül, mint a gramofon, alig lehetett megállítani őket. Eleinte kicsit félszegek és darabosak voltak, mint mindenki, aki először kerül fel a színpadra, később aztán ez elmúlt, természetesebb lett a mozgásuk, nyugodtabb, érthetőbb a szövegmondásuk. Olykor — ha a darab szerinti udvarlóikkal beszéltek — bele is élték magukat a helyzetbe s igazán önfeledten játszottak, de amint szembekerültek egymással, mintha megfagyasztották volna mindkettőjüket. Márpedig elég sokat voltak együtt a színen, a rendező fogta is a fejét. »Esztike, kérem ... Rózsika, kérem, értsék meg már, maguk ellenségei egymásnak. Hát eszerint kell játszaniuk. Nem úgy, mintha két közömbös idegen beszélgetne ...« Mi persze nevettünk eleinte, s csak valamivel később csodálkoztunk. Mi van ezekkel? A két lánynak tetszett a szerep is, az is, hogy ilyen sokat foglalkoznak velük — buzgón bólogattak, valahányszor a rendező ilyesmi miatt megakasztotta a próbát. »Tudom én — nyelvelt Rózsi —, csak hát ezzel a szepléssel nem lehet rendesen játszani« — intett Eszti felé. Az persze máris készen volt a válasszal. »Te veled nem lehet. Úgy álldogálsz, mint egy darab fa. Mintha a szállás mosogatójában ábrándoznál.« »Ez az! — csapott az asztalra a rendező. — Így kell, értik? Ugyanígy támadják egymást a szerep szerint is. Na, most kezdjük megint a jelenetet.« Elkezdték — nem ment. »Nem értem, nem értem — hajtogatta a rendező. — Hát olyan nagy maguk között a barátság egyébként, hogy játékból sem tudják meggyűlölni egymást?« Később aztán — mert más megoldás nem volt — minden mozdulatot, minden hangsúlyt külön is betanított velük. Ez valamennyit segített, ha nem is sokat; mindenesetre, az előadást meg lehetett tartani anélkül, hogy botránytól kellett volna félni. A közönség sokat nevetett, tehát siker volt, aztán úgy, ahogy voltak, a szereplők hely etfoglaltak a kultúrterem egyik kis benyílójában, a szokás szerinti »faléria-vacsorára«. Nemcsak a vacsora volt szokás szerinti, hanem a fogások is. Csontleves, cérnametéltes, bécsiszelet burgonyával és egy szelet torta. Télen-nyáron ezt ette mindenki, ha valamilyen üzemi rendezvény volt. — Már megint bécsiszelet — kiáltott fel komikus ijedtséggel Eszti, amikor meglátta a második fogás tálait. — Már a könyökömön is csupa bécsiszelet nő lassan! Én éppen a két lány között ültem, hirtelen elátkoztam a véletlent, amelyik ide ültetett. Kezdik már, kezdik — gondoltam, mert abban biztos voltam, hogy Rózsi nem hagyja ezt szó nélkül. Nem is ők lennének az «őrült ikrek«, ha nem kapnának hajba minden alkalommal. Legnagyobb csodálkozásomra azonban nem történt semmi. Nem hallotta — pislogtam megkönnyebbülten Rózsi felé és enni kezdtem. De később, amikor Rózsi mondott valami nagyon vitatható dolgot az előadásról és Eszti sem szólt vissza, már elcsodálkoztam. Mi van ezekkel? Betegek? S mert több ilyen alkalmat hagytak ki aznap este is, máskor is, amikor együtt voltam velük, egyszer megkérdeztem. — Mi az, gyerekek, mi történt veletek, hogy nem vagytok állandóan egymás hajában? — Miért lennénk? — csodálkozott rám. Rózsi. S Eszti csúfolni kezdett. — Nézd csak ezt a nagy okost! Azt hiszi, hogy még mindig a színpadon vagyunk ... Többször nem választotta be őket a rendező a szereplők közé, nem akart kínlódni annyit a darabbal. Pedig igazában a két kislány kínlódhatott sokat, amikor rájöttek, hogy amit eddig saját természetük szerint szívből csináltak, most a szín nádi végszavak és mozdulatok előírt rendjébe állítva kényszerülnek megtenni. Hogy nem bírták, s inkább maguk változtak meg, csakhogy érezzék a különbséget a szerep és a valódi önmaguk között, ezen ma már nem csodálkozom. JÚLIUS