Népszava, 1963. december (91. évfolyam, 281–305. szám)

1963-12-01 / 281. szám

Mit gondolnak a gyerekek — a mai fogalmakról A prémiumcsokoládétól a magán­szektáig — Fiacskám, ne nyag­­gass annyi kérdéssel... És ne légy olyan kíván­csi, mert hamar meg­öregszel. .. Szülők gyakran ezzel rázzák le minden iránt érdeklődő gyermekeiket. Pedig kérdéseiket öröm­mel és koruknak megfe­lelő okc® válasszal kelle­ne viszonozni. Különösen fontos ez a 12—14 éves gyermekeknél, akikben fokozódó érdeklődés él környezetük jelenségei iránt. Annál is inkább, mert mint a Sziget utcai általános iskolában VI— VII-es fiúk, leányok el­mesélték: sűrűn beleolvas­nak szüleik újságjaiba és igen odafülelnek a rádió s a tv politikai adásaira is. Ha még nem is értenek meg mindent , alapjá­ban véve üdvös dolog ez. Bizonyság rá az az írásos, névtelen közvéleményku­tatás is, amelyet az emlí­tett iskolások között foly­tattunk, két észtfőnökük közreműködésével. Meg­kérdeztük őket, mit tud­nak 12 mai fogalomról. A fogalmak túlnyomó ré­szét a gyermekek több mint háromnegyede meg­válaszolta — és zömében megközelítő helyességgel, ami persze úgy értendő, hogy általában igen le­egyszerűsítve és gyakran derűs, kedves, naivitással s tévedéssel is párosulva. De hát így hitelesek és reálisak e 12—13 éves fiuk, lányok válaszai. Nézzük hát a fogalmak jó részének gyermeki jel­lemzését. Élüzem Azt írja erről egy hete­dikes: »ahogy vannak él­tanulók, illetve élmunká­sok, ugyanígy a legjobban dolgozó gyárakat élüzem­nek hívják«. Egy zsinór­­írású hatodikos szerint pedig: »az ilyen élüzeme­ket a többinek is jobban követni kell, hogy elérjük a kommunizmust­«. A közvetlen beszélgeté­sek során a hetedikes Szedresi Erika, egy eszter­gályos élénk kislánya hozzáfűzte elképzelését: " Az élüzemek munká­sai brigádokban dolgoz­nak, nagyon segítik egy­mást és gyakran együtt művelődnek, együtt szóra­koznak. — De még az is idetar­tozik — szólt hozzá Hor­váth Krisztina, egy ma­gas, piros pulóveres lány —, hogy az élüzemet azonos termelésű gyárak közül választják fel, asze­rint, melyik ■ munkásai dolgoztak a legfegyelme­­zettebben. A gyerekek számára különösen nehéz tervgazdálkodás fogalomra csak 11-en nem válaszoltak. Az egyik VII-es viszont ötletesen azt írta: »Kicsit hasonlít a tanulók órarendjéhez,­ aztán a tanárok tantervé­hez, amely azt tartalmaz­za, hogy mikor mit tanít­sanak. Vannak tanulók, akik még nem tudják hasznosan beosztani ide­jüket, ezért napirendet készítenek.­« A nyereség­­részesedés fogalmát VII-esek így kommentálták: »Ebből már az én papám is ka­pott néhányszor ...« »Is­merem az egyik üzemet, ahol április 4-e előtt osz­tották ki...« Néhány VI- os viszont összetévesztette a tsz-beli zárszámadással, az újítási díjjal, illetve a túlóradíjjal, sőt többen a lottónyereménnyel is. A személyes beszélgetés so­rán a bozontos hajú VI-os Érdi Péter­­ mérnök­­papájától szerzett ismere­tei alapján így szállt vi­tába tévedő társaival: — Hogy ti mit ki nem találtok. A nyereségrész, a túlteljesített munka szét­osztása ... — Szerintem ez nem pontos — ellenkezett a VII-es Vincs Lajos, egy tímármunkás göndörfürtű fia. — A nyereség az évi többlettermelés bizonyos százaléka, s ezt kapják a dolgozók. Így ők is job­ban érdekeltek a többter­­melésben... A prémium fogalma körül már keve­sebb tévedés volt, s csak 9-en nem tudták, mi fán terem. Ám egy kislányos írású VII-es az irk alapján édes hasonlatot használt: »A prémium olyan a fel­nőtteknél, mint a csoko­ládé a gyermekeknél...« Üdülési beutal«» A többség a jó munka ju­talmaként fogta fel és jó néhányan mindjárt össze­függésbe hozták egyéni, vagy családi üdülésükkel. De itt többen már kriti­kai megjegyzésüket is pa­pírra vetették. Egy VII-es, feltehetően kislány, azt írta: »Egyáltalán nem jó, ha valaki a szabadsága alatt elutazás és strando­lás helyett otthon befőz, takarít, mos, vasal. Ennek gyakran az is oka, hogy csak az apuka jut beuta­lóhoz, pedig az anyukák­nak is kell egy kis ki­­kapcsolódás ...« Osztály­társa pedig így írt: »Mi még nem kaptunk ilyet, mert az élelmesebbek ha­mar elkapkodták. ..« Vuncs Lajos, a tímár­munkás fia viszont sze­mélyesen is elmondta azt a kifogását: — Csak az a baj, hogy a beutalót általában ké­sőbbre adják, mint ké­rik ... Némileg meglepő, hogy a gyerekekkel közvetlen összefüggő családi pótlék fogalmáról 13-an semmit sem tudtak. Sokan pedig összetévesztették az apa által elhagyott anyának járó tartásdíjjal, vagy fi­zetéskiegészítéssel, vagy távolsági pótlékkal. A félárva Pintér András pe­dig azt mondta: — Ha valakinek meghal az édesapja, akkor a Nyugdíjintézet bizonyos összeget fizet havonta. A névadó ünnepség fogalmáról a gyerekek még több változatban be­széltek, mint ahogy mi gondoltuk. Mert az új­szülött névadásán kívül, gyárak, úttörőcsapatok ünnepélyes névadására is utaltak. Akadtak azonban, akik ezt az eseményt ve­teránok találkozójával, il­letve valamilyen kineve­zéssel tévesztették össze. A legeredetibb véleményt az a gyerek írta, aki az anyukák nyaralása mel­lett is kardoskodott: »Éva már többször is részt vet­tem névadáson. És ez kü­lönösen akkor tetszett, amikor több kisbaba volt a főszereplő. Szerintem ez sokkal szebb, mint a ke­resztelő". A legellentétesebb vé­lemények a maszek fogalma körül alakultak ki. Egy VI-os tömören csak ezt írta: »magán­­tulajdon«, egy VII-es pedig »magánszekta«. Vé­dőik így nyilatkoztak: »... még szakszervezetük (?) is van, a KIOSZ«. »Jobb minőségű árut ké­szítenek... Nem szabad­na őket a főutakról áthe­lyeztetni ...« . Bírálóik ér­velése: »Az olcsóbb árut drágábban adják el . . .«­­Olyan emberek, akik különbnek hiszik­ magu­kat, de még nem­ értik, hogy hasznosabb lenne, ha ők is a közösben dol­goznának . . .« A kerületi tanácsról 15-en semmit sem tudtak. A többiek a maguk mód­ján nagyjából helyesen látják szerepét. Egy­ VI-os felfogása: »...ott minden dolgozó tanácsot kérhet«. Mivel városi gyerekek — elég jó arány, hogy a 75-ből csak 11-en nem tudták, mi a tsz. Kevés azok száma is, akik előtt homályos volt ez a fogalom. Amikor a be­szélgetések során a VI-os Érdi Péter azt mondta, hogy »állami szövetkeze­tek«, a VII-es V. Lajos pedig, hogy »itt minden­ki a másik földjét mű­veli« —, akkor többen vi­tába szálltak velük. A VI-os Pataki Jancsi, egy pedagógus fia, osztálytár­sával például így repliká­­zott: — Te összetéveszted a tsz-t a gyárral. Csak a gyár állami. A tsz-t egy falu gazdái csinálták, hogy közösen termelje­nek, a fölösleget pedig el­adják az államnak. A VII-es Dallos Judit pedig nevetve kérdezte: — Mi az, hogy a mási­két művelik? A másikét is, meg a magukét is együtt, mert egyenként nem tudnának gépeket venni és áruikból kül­földre is eladni... * A gyermekek e vélemé­nyei szülők és tanárok számára lélektanilag és pedagógiailag is egyaránt tanulságosak. Mert több­ségüknél tükröződik a mi társadalmunk érlelte szel­lemi fejlődésük, egészsé­ges érdeklődésük és az a jogos igényük is, hogy kérdéseikre mindig helyes és érthető választ kapja­nak. Szenes Imre Koroda Miklós: Terka néni az ingesmester­­ség megszállottja. Nem ám a családi tűzhely hajdani Ka­­tuskája, aki kelkáposzta-főze­lékben gondolkodott s a bécsi szelet volt tudománya felső határa, hanem az ízek szere­tője. Tyúklevese igazi költe­mény. Csonthússal házasított, jérce-pihéit éppen elhullajtott töltött tyúkocska fő benne, marokbögyörő vagyis sárga­­répafi meg a férfiúi erőt ígér­gető zeller társaságában. A toroskáposztát I. Rákóczi György sárospataki szakácsá­nak végrendelete szerint fű­szerezte, nem feledve a török­borson, magyar paprikán kí­vül a bővérű nász ízeit szűzi gyengédséggel elegyítő tár­konyt sem. A dagadóról csu­pán annyit: képzeletszegény s­z a kongó kamarája háztar­tásokban már belőle kikerül­­köznék az ünnepi lakoma. A fejedelmi udvarok vastag szakácsainak elözvegyült s el­­vékonyult örököse remekmű­veiből csek csipegetett, miként a beteg és öreg poéta, ki már csak dalolni — ám azt igen szépen — tud a szerelemről. Terka néni egyidőben a tudó­sok Duna-menti üdülőjében uralkodott a konyha trónusán. Fő hivatásának vallotta — s ennek szellemében gyakorolta hatalmát —, hogy legalább a fehér asztalnál ébressze létü­ket az életöröm tudatára s eközben meggömbölyítse a professzorokat és a tudósjelöl­teket. A falubeliek el is ne­vezték a kutatók otthonát tu­dóshizlaldának. Nem tálalha­tott mindennap tyúklevest, ám a különféle, egyszerű le­veseket is lovaggá avatta szár­nyas aprólékkal, zsíros húsú cafatokkal, hogy sárga kari­kákon át bukdácsoltak a pelyhes kacsákat formázó grízgaluskák vagy májgom­­bóckák. Egyszer pedig, mikoron a híres debreceni geológus lec­két tartott az ebédlőben a ten­geri rákról, Terka néniben feltámadtak pataki emlékei s egy kosár rákot kerített. Ma­napság már alig akadnak sü­tő-főző asszonyok, akik ismer­nék a rákkészítés különféle módjait, bajlódnának effélé­vel. A rákmeridonnal és ma­ja nézés rokonaival még csak találkozni előkelő vendéglők étlapjain­, a töltött rák re­ceptje azonban mélyebbre süppedt a megkövesedett ős­­tengeriherkentyűnél is. Onnan valahonnan vagy az emléke­zet tengerfenekéről bányászta elő Terka néni s nekifogott a haladással ellentétes termé­szetű vízilények megtisztoga­­tásához. Az ollóját sütőben megpirította, hogy könnyedén felnyíljék, aztán a húsát, ap­róra vagdalva, összeadta abáb­­­gombával, rizzsel, petrezse­lyemmel, borssal s a keverék­kel megtöltötte a kagylót, azaz pontosabban szólva: a hátpán­célját s imigyen bezárva ön­magába, marhahúslevesbe dobta, hadd főjön. A megve­­resedett üres ollókat megtörte mozsárban, s utána szórta. Olyan színe lett ettől a hús­levesnek, akár az aranypor­tól. A javakorabeli tudósok áhí­­tatos gyönyörrel falták a ve­res levest és a mandulaízű tölteléket, az aspiránsok gya­nakodva, majd mind nagyobb érdeklődéssel, de mire rájö­hettek volna az ízére, az öre­gek felhabzsolták az utolsó páncél bélését is. Szerencsére, jött a vacsora derékhada: töltött borjúszegű, s­­ záró­tételű tesifölben fürdő túrós­csusza, töpörtyű ékítéssel. A tudósok nekigömbölyödtek, az egyik epehomokot szerzett, a másik kigyógyult gyomor bajá­ból. Marjánszky, az atomfizi­kus aspirnás felhozatta szo­bájába a vacsorát, szégyellte, hogy képtelen megbirkózni a hatalmas adagokkal. A felét hol macskának, hol kutyának adta. A nagyszívű szakácsnő legközelebb dupla porcióval kedveskedett. Egy este aztán ugyancsak elcsodálkozott: a csirkepaprikásból egyetlen csont sem maradt a tányéron s olyan tisztára nyalták, mint­ha az ifjú tudós körül setten­kedő tündérlány titkon elmos­ta volna. — Ez aztán a farkasétvágy! — örvendezett Terka néni. — A kutyamindenségit néki! A gasztronómia Duna-menti fejedelemasszonya évi rendes szabadságát a Balaton környé­kén töltötte, a tudósok másik üdülőjében. A nyaralást amo­lyan szomszédvári látogatás­nak s némiképp tanulmányút­nak tekintette, alaposan kö­rülnézett s felsóhajtott: — Hej! Ha nékünk ilyen nagy házunk lenne! Még csak akkor mutatnám meg, mit tu­dok! Kívánsága kelleténél koráb­ban teljesült, csak éppen nem kiművelt ínye szerint. Meg­jött a böjtje a nagy traktálás­­nak. Számonkérték: miért ürül oly gyorsan az éléskam­ra? s általában, fölöttébb so­kallták a konyhapénzt. — Csak nem hagyhattam éhkoppon kedves vendégei­met! — védekezett Terka né­ni. — Még hogy úgy járja­nak, mint A tudós macskája! — Illendő tudni, hogy a fa­kanalat jogarként forgató nagyasszony nem csupán az ínyesmesterség világában szer­zett jártasságát vitte művészi tökélyre, hanem belekóstolt az irodalom főztjébe is. Is­merte ő Arany Jánost, csak azt sajnálta, hogy nem főz­hetett az Akadémia titoknoká­­ra, se megénekelt tudósára, akinek nagy lett volna »Az ő tudománya, — De mi haszna, ha kevés volt — A vágott do­hánya«. S ilyenképpen a »Ken­dermagos szegény cica — Nya­valyába esvén, — Fölvette a néhai nevet — Egy szép őszi estvén«. A tudósok táplálójának be­csületes szándékát nem von­hatta kétségbe senki, ám ten­ni kellett valamit. Terka né­nit áthelyezték »alacsonyabb beosztásban« az említett má­sik üdülőbe, a bűvölő moso­­lyú, ringatózó járású, balato­ni sellő, azaz főszakácsnő mel­lé, második személynek. Tyúk­­teves­ költeményről, töltöttká­­poszta-balladáról, töltött rák­­szonettről többé szó sem es­hetett, nem fért egyik se a költségvetési keretbe. A konyha trónfosztott feje­delemasszonya azóta pucolja a krumplit, kavarja a rántást, vágja a hagymát, s csak ak­kor csillan fel bús szeme, amikor valamelyik tudós­ kosz­­tosa nyitja rá az ajtót, hódo­lattal üdvözölve. Az új ház szigorú rendje szerint min­dennap másik konyhatündér feladata tűzrevalóról gondos­kodni. A szebbnél szebb, s fiatalabbnál fiatalabb lányok vidáman, helybeli legényekről s távoli színészekről, ifjú tu­dósjelöltekről­­ és bozontos szemöldökű professzorokról csevegve, hasogatják a fát s­i etetik a kemencényi tűzhelyet. Terka néni, szegényke, elszo­kott efféle aprítástól — mű­vészkézbe nem való a balta, poétaléleknek büntetés a favá­gás — s így aztán unos-unta­­lan az ujjára csapott. — Ugyan, hogy a ménkűbe csinálják? — dohogott. — Folyvást röhögéseinek, kaca­­rásznak, és mégse ütnek a ke­zükre! Hallották sóhajait vagy sem, nem tudhatni, annyi bizonyos, hogy senki nem nyúl a sze­keredért helyette. S minthogy karját húzza a fejsze, s ujja örökös veszedelemben forog, inkább rőzsét szed a parkban, gallyat az erdőn, s ölében ci­peli, meg-megállva, eltűnőd­ve az ízek tüzes tróntermé­ben, mint a konyha száműzött királynője idegen fejedelmi udvarban. 1963. december 1 NÉPSZAVA Egy célzatos visszavágás Valaki nem tesz lakatot a szájára Ebben a pillanatban még minden elsimítható lett volna, hiszen kevés­bé szalonképes kijelenté­sek után is elrendeződtek már ellentétek. De Igazi János nem tett lakatot a szájára és így vágott vissza: — Erkölcsi kérdésekről inkább ne beszéljünk ... Csak ennyit mondott, de ez elegendő volt ah­hoz, hogy a főosztályve­zető-helyettes feje búb­jáig elvörösödjék és ma­gából kikelve pofonnal fenyegesse meg beosztott­ját. Miért váltott ki va­jon ez a kétértelmű, de a beavatatlan előtt mé­gis csak ártatlannak tűnő visszavágás ekkora indu­latot? Miért kellett ennek a célzatos mondatnak oda vezetnie,­ hogy Igazi Já­nost a sok évtizedes gya­korlattal rendelkező nyersbőr szakértőt a köz­pontból egy telepre he­lyezzék ki, ahol nem tud­ja érvényesíteni felké­szültségét? A történet szálai egy 1961. március 10-én kelt levélhez vezetnek vissza, amelyben a Könnyűipari Minisztérium felszólítja a vállalatot, hogy gyártsa­Csakhogy mindjárt az elején egy kis váratlan kellemetlenség történt. Az akkori főmérnök, Érdi Pál, ráírta az »újításra«, hogy elfogadhatatlan, mert megvalósítása: mun­kaköri kötelesség. Kezde­tét vette tehát a küzde­lem, de már igazi nélkül, mert a nyersből szakértő visszalépett. Váratlan for­dulat volt ez, hiszen Háy Kornél közgazdász, szám­szaki ember, aki semmi­féle technológiát nem tu­dott volna kidolgozni még akkor sem, ha akar. De nem is akart. Ugyanis nem volt szükséges. Hi­szen a többi gyárakban is a régi technológiával oldották meg sikerrel ezt a feladatot. Hosszas huzavona, fel­lebbezések. A főmérnök — nem tudni, miért? — meghátrál és megkötik Háy Kornéllal az újítási szerződést. Számítások ké­szülnek a várható nyere­ségről, amelynek bizonyos százaléka illetné most A Bőripari Vállalat 3-as számú telepén, az újpesti bőrgyárban, nézet­­eltérés támadt egy veze­tő és a beosztottja között. Az egyébként jelentékte­len vita hevében Háy­nak nehezebb súlykate­góriájú, jó hazai marha­bőrből is felső bőröket, mert a megnövekedett szükségletet egyébként csak külföldi behozatal­ból tudnák fedezni. Ez a levél nem tartal­mazott semmi lehetetlent, mert ebben az időben már valamennyi bőrgyá­runk minden különösebb felkérés nélkül eleget tett ennek a kívánalomnak. De Háy Kornél április 10-én kelt válaszlevelében arról értesítette a minisz­tériumot, hogy a gyár nem tudja vállalni ezt a feladatot. Egy időre ezzel »elaludt« az ügy. De nem sokáig! Még annak az esztendőnek szeptembe­rében Háy Kornél papír­lapot létetett egy írógép­be, fejlécnek lediktálta, hogy »újítás« és­ a követ­kező szöveget kopogta a gép: »A többlettermelés elősegítése és a gazdasá­gosság fokozása érdeké­ben javasoljuk, hogy a belföldi és import (30 kg feletti súlyú) marhabőr­­ből gyártson a vállalat box- és labdabőrt.« Ez volt a teljes szöveg, amit a gyár igazgatójának ja­vaslatára aláírt Igazi Já­nos is, mint társújító, már egyedül Háy Kornélt. De a közgazdász kevesli a végeredményt és külön bizottság összehívását kö­veteli más gyárak szak­embereiből. Azok kimu­tatnak ugyan magasabb hasznot, de széljegyzet­ként azt is feltüntetik, hogy saját gyáraikban minden újítás nélkül ve­zették be az eljárást. Ezen azonban egyelőre senki sem akad fenn és megállapítanak 17 ezer forint újítási díjat... Az újítás kifizetésének napja. Reggeli órák. A szakszervezeti bizottság akkori titkára, Kovács János­né, tanulmányozza az üggyel kapcsolatos pa­pírokat és felháborodva nyit be Ignácz János igaz­gató szobájába:­­• Ezt a kifizetést azon­nal meg kell akadályoz­ni! Az igazgató még ekkor sem rendel el érdemi vizsgálatot, hanem a Bőr­ipari Dolgozók Szakszer­vezetét kéri fel erre, de Kornél főosztályvezető­­helyettes a következőket mondta Igazi János nyers­bőr gazdálkodónak. — Ez jellemző erkölcsi felfogásodra­ a kifizetést letiltja. A szakszervezet nem látja indokoltnak Háy Kornél számára az újítási díj ki­fizetését, de a közgazdász, aki semmit sem tett az ügy érdekében azon kívül, hogy lediktált néhány sort (amelyet kis változ­tatással akár ki is másol­hatott volna a miniszté­rium felkérő leveléből) , nem nyugszik bele a vereségbe és bírósághoz fordul. Az indulatkitörés mélyebb oka Tárgyalások, ítélet, el­marasztalás. Az indoklás a többi között a követ­kezőket tartalmazza: »A Könnyűipari Miniszté­rium 1963. június 21-én kelt .... leiratában azt az álláspontot foglalta el, hogy a felperes javaslata újításnak nem tekinthe­tő, egyrészt azért, mert viszonylagos újdonságot sem tartalmaz és a prob­lémát csak felveti, más­részt azért sem, mert munkaköri kötelesség is fennáll.« Ha a vállalat vezetője már nem tudott helyesen dönteni egy ilyen egysze­rű kérdésben, miért nem fordult azonnal a minisz­tériumhoz tanácsért? Va­jon miért a volt főmér­nöknek kellett meghátrál­nia ebben az ügyben? Miért akartak ilyen ma­gas összeget kifizetni va­lakinek minden különö­sebb munka nélkül? Kér­dések ezek, amelyekre azóta sem született vá­lasz. Mindenesetre a bí­róság pontot tett az ügy végére. Nem forog fenn semmiféle törvénytelen­ség, csak éppen erkölcsi vonatkozásaiban nem megnyugtató, hogy majd­nem kifizettek 17 ezer fo­rintot ellenszolgáltatás nélkül egy vezetőnek (az­óta magasabb beosztásba került), aki ma is így nyi­latkozik: — Az újítás lehet egy­szerűen kereskedelmi ügylet is. Nem tudom, miért kellett volna ne­kem valamit dolgozni érte... íme, ilyen bonyolult és tanulságos előzményei vannak annak, hogy miért váltott ki akkora indulatot egy főosztály­vezető-helyettesből a cik­künk elején idézett rep­lika. Illetékeseknek érde­mes lenne ezeknek az összefüggéseknek a figye­lembe vételével alaposabb vizsgálatot indítani. Fodor Gábor Váratlan kellemetlenség 3

Next