Népszava, 1964. január (92. évfolyam, 1-25. sz.)

1964-01-03 / 1. szám

A parkban, az épület előtt hólepte fejjel Dózsa György néz a belépőre. Ez a szobor — nagyon természetes — csak 1945 óta kerülhetett ide. Mert a háta mögött álló épület 1945 előtt a »katonai reál« volt, ám így senki sem hívta. Osztrák—magyar időkből származó megszólí­tással »cegeráj« volt a neve. Itt nevelték a sötétkék egyenruhás kis tiszt-süvölvényeket, a­­'cöger'­-eket; a német elnevezés maga is sok mindent jelzett. Régen volt. Az épület azóta sokféle célt szolgált, volt már munkásszállás is — de most a pécsi egye­tem fehér zománctáblái villognak a falakon. És a­ falak leggyökeresebb átalakulásuk előtt állnak, egész történelmük alatt. A főépület ugyanis megmarad, és a mellékszár­­nyak is, bár gyökeres és alapos módosításokkal. Ám a­ gyönyörű hársakkal teli őspark fái között hirtelen szökkenéssel eltakarja a láthatárt egy épülő nyolc­emeletes tömb. Ssesám— Geiger—Müller-mérőkkel — A 400 ágyas klinika — mutatja Forster Miklós beruházó főmérnök, aki­nek a következő évekre a húszholdas parkban épü­lő klinika-komplexum a munkahelye, ide köti minden feladat, felelősség, öröm, s a beruházások el­kerülhetetlen értekezletei, »rumlija« — minden. Az öröm persze a leg­több. Olyan munkát irányíta­­ni, amelyet Európa kü­lönböző országaiból jött, nagy hírű orvosok igaz elismeréssel méltatnak — nem kis élmény. Van az építkezésnek emlékkönyve. Nem szere­tek jósolgatni, de aligha­nem igen gyorsan telik meg. Van benne münche­ni, drezdai, prágai, moszk­vai, erfurti, sydneyi alá­írás temérdek. »Wir be­glückwünschen Sie«... És még egy hatszázas szám: hatszázmillió. Ez a beruházás összes költsé­ge. Óriási szám. De hogy a városnak, a megyének, az országnak mit jelent az orvosképzés új, nagy­­zolás nélkül mondhatjuk, világszínvonalon meg­valósuló fellegvára, azt bajos forintokkal mérni. Vagy csak forintokkal. Mert az első, már most is az égre szökkenő, épí­tészetileg már befejezett »Best wishes for your fu­ture work«... Itt vannak W. Hobsonnak, az ENSZ egészségügyi szerve Kop­penhágában székelő ve­zetőjének meleg, elis­merő sorai. Itt mond­ta egy német professzor, az 1500 ágyas müncheni kórház igazgatója: ‘■’■Uram, ezt az intézményt boldo­gan elfogadnák akárhol Európában.« A húszholdas parkban — és később, a harmadik ütemben mögötte is, a Makári domb irányában, a régi kerítésen kívül — a pécsi orvosegyetem új negyede épül. Az első két ütem elkészül 1967-ben — pontosan hatszáz évre az­után, hogy Nagy Lajos ki­rály megalapította az Európa első főiskolái kö­zött »született« pécsi egyetemet. Hatszáz évi épület — a Baranya me­gyei építők szép, sokat fejlődött munkáját dicsé­rő alkotás — egymagá­ban is 400 ágyas klinikát jelent. Nem áll­­már egye­dül új épületként: elké­szült a »gazdasági tömb«, ami a kazánházat, a ga­rázst és a konyhát jelen­ti. A már beszerelt hatal­mas üstökből 3000 ember ebédje, vacsorája kerül ki majd naponta. A belgyógyászat, sebészet. Ekkora munka parancs­noki hídján állni igen bo­nyolult építészeti koope­rációs feladatot jelent, ízelítőnek: az épületben lengyel radiátorok fűte­­nek majd, illetve azok su­gározzák a Pécsújhegyi Erőmű melegét A labo­ratóriumok gyógyszerei közt rengeteg lesz a cseh, az NDK-beli, a svájci. A csatornahálózati lefolyó­csöveket nyugatnémet gyárban öntötték. Az er­kélyek­­ palackzöld, két centiméter vastag borító­üvege osztrák. A gazdasá­gi tömb eternitcsövei Ju­goszláviából jönnek. És a sugárkapu a Szovjetunió­ból. A sugárkapu — a su­gárterápiás osztály »por­tása«: az ajtó csak akkor nyílik, ha a kilépő telje­sit látni még ennek a 600 milliós »orvoshajó­nak« a parancsnoki hídjá­­ról ma? Azt, hogy sok apró, látszólag jelenték­telen tettel javítani lehet­ne a munkán. A távfű­tést például már bekötöt­ték (a munkások nagyon áldozatkészen dolgoztak a legrosszabb időben is), de a vezeték hőszigetelése még hiányzik. Pedig ha megkezdhetnék a már fel­épült szárny távfűtését, ez biztosítaná a téliesí­­tést, az új nagyépü­­let A-szárnyában. Érték­ben: három hónap alatt 3—4 millió forintot nyer­nénk vele. Javítaná a munkát, ha a gazdasági épület és a pakuratüzelé­sű kazánház tápvízszi­vattyúi Diósgyőrött időre elkészülnének — átmene­tileg sem kellene kisebb hatásfokú, provizórikus megoldáshoz nyúlni... sen »inaktív«. Akinél az ajtó kereteibe épített Geiger—Müller-számlálók radioaktivitást mutatnak, annak ez a modern izo­­tóp-szezám nem nyílik meg... Lesz a kivitelezésnek néhány olyan érdekessé­ge is, amely szintén fi­gyelmet érdemel. Az, hogy a kórtermekben úgyneve­zett sugárzó mennyezetfű­­tés épült, azaz a mennye­zetbe épített csőkígyók és a hozzájuk kapcsolt, a zsaluzatra erősített ra­­bű­zháló osztja el a mele­get egyenletesen. A kór­termek levegője szempont­jából ez a megoldás azt jelenti, hogy nincs a leve­gőbe kerülő szennyező elem és­­ nincs radiátor, pedig az mindig porfogó. Az orvostudomány nagy vára épül. Felszabadít 850 ágyat a régi, elavult egyetemi klinikákon (hogy újra kórháznak adjon he­lyet, természetesen). És kialakítja az egészségügy új, még erősebb dél-du­nántúli mágnesét. — Régen kellett volna — mondja minden pécsi orvos. Régi óhaj is. Annyira, hogy Horthyék idejében Klebelsberg kultuszmi­niszter is figyelembe vet­te. Még valami alapkövet is leraktak, s nemrég ta­lálták meg, alapító ok­mánnyal együtt. A hú­szas évek elején volt. Maradt az oklevél. Azt hiszem, mi nem tudnánk megmondani, ás­tunk-e el valamiféle ok­levelet. A klinikaváros minden­esetre épül. Baktai Ferenc Hatadáséves születésnapra ... VÁROS szemészet, ortopédia és sugárterápiás tanszék új hajléka megvalósult már az első építési ütemben. Utána pedig az elmé­leti intézetek nőnek ki a földből. Egy részük a régi­­ iskolai épület átalakításá­val. Mert abból egy nagy U alakú rész megmarad, de teljes négyszöggé vá­lik és a közepén, négy süllyesztett tanterem fö­lött az ezerszemélyes aula fogadja majd a kétezer éves Sopianae medikusait és medikáit. Ugyanez a »blokk« ad otthont a 150 ezer kötetes könyvtár­nak ... És természetesen a szigeti országútra néző épületek elveszítik mai, régies arcukat: eternit­­üvegburkolatú új homlok­zat néz majd a síkságra. A harmadik ütem — 1970 körül — még egy 450 ágyas klinikát jelent majd és itt érdemes megállni egy pillanatra. 400 + 450 — összesen 850, és ez a szám hallatlan egészség­­ügyi jelentőségű adat is Pécsett, ahol a kórházak, az orvosok évek óta hely­hiánnyal küszködnek. Egy oklevél előkerül 1964. január 3 NÉPSZAVA Harcban a féllel Mikóék a Vörösmarty utcában — Gesztenyesütő bá­­ácsi! Gesztenyesütő... A pöttömnyi gyereknek csak a szeme világít ki, az is álmosságtól nedve­sen, a sokrészű öltözék Váratlan Pedig ezen a ködös, té­li reggelen senki sem süt gesztenyét itt a Vö­rösmarty utcában. Azt meg honné­t is tudná egy sálba bugyolált apró em­berke, hogy az úttestre helyezett vasrostély alatt felparázsló faszénnek egészen más lenne ezúttal a rendeltetése? Ha minden jól megy, akkor a munkások átla­gosan negyedóránként a rostély fölé tartják ke­züket, hogy bőrükbe szi­várogjon a meleg. Nem szabad túlságosan közel tartani a kezet, ilyesmit csak gyakorlatlan mun­kás tesz, akinek még so­hasem hólyagzott fel a tenyere ekkora meggon­dolatlanságtól. Mikó Pál, Tamba János és Lapu Mihály azonban ismer már minden kitapasztal­ható fortélyt, hosszú­hosszú esztendők óta ál­ló visszavonulás nincs. Ez a fogalom ismeretlen a csőszerelők között. Ar­rébb lökik a használha­tatlanná vált rostélyt, le­dobják a kabátot, bélelt kesztyűt és megragadják a csákányt. A munka most önvédelem is. Egyéb­ként minden megszokott és hétköznapi. Egy szür­ke bérházban elromlott­ vízelzáró csap. Hogy a csákány szikrát villantva pattan vissza a fagyos földről? Oda kell sújtani mégegyszer, pontosan oda. Azután, ha kell, harmad­szor és negyedszer is, amíg porhanyóssá nem válik a talaj. A szerszá­mot ilyenkor­ keményeb­belelet nem érkezik, de mindhárman egyre gon­dolnak. A vállalat meg­próbált védőitalt, forró teát osztani termoszok­ban, csakhogy már az el­ső napon, minden rész­legnél eltörtek a kényes edények. A csőszerem a kocsin is, az úttesten is alul, de amíg el nem tű­nik a sarkon, újra és új­ra visszakiált: — Gesztenyesütő bá­csi!... támadás lanak a Vízmüveik szol­gálatában. Csőszerelők. Ennek a szónak külön­leges rangja van. Érteni kell viselőjének a föld­munkához, a különleges kábelek felismeréséhez, hegesztéshez, menetvá­gáshoz, szigeteléshez, és nem utolsósorban a hi­deg elleni védekezéshez. Mert a hideg kegyetlen ellenfél. S most — alig fél órával a munkakezdés után — támadásba len­dül. Váratlanul, minden különösebb hadüzenet nélkül, lassan hullani kezdenek a pattogó fagy­gömbök, az ónos eső. Jég­hideg ötvözettel vonja be a csákány nyelét, az egyébként is csontszáraz földet. Zörgés, fagyos­­keménnyé változtatja pillanatok alatt a munka­ruhát és kioltja a »gesz­tenyesütő rostély« mele­gét. ben kell szorítani, hogy a fogástól melegedjék, mert máskülönben odafagyhat­nak az ujjak. Kesztyűben meg nem lehet, kesztyű­ben kifordulna a marok­ból. Rövid cigarettaszümet. Csak a legidősebb, a Mi­hály bácsi dohányzik, de kivárják. Lebontottak a téglafalig, most már vi­gyázni kell, alatta kábe­lek húzódnak. Ez idáig nem szóltak egyetlen mon­­datot sem, de most a leg­­fiatalabb, a Tamba Já­nos halkan szűrve fogai közt a szót, megjegyzi: — A keservű­ azoknak a termoszoknak­ csak a szerszámok között tarthatná a termoszt­, az meg nem bírja el a leg­kisebb összekoccanást sem e férfikézbe való vasak­kal. Törékeny jószág. Ez jár a fejükben, s közben az ónos eső megállítha­tatlanul ver alá. Egy korty meleg ital most mindennel felérne. De nincs. A munkásszolidaritás — gondolják — ott az Ori­on­ban, vagy másutt ne tud­na teremteni olyan hőpa­lackot, amely kiállna ve­lük, a csőszerelőkkel együtt a megpróbáltatás sokat? De úgy látszik, a Vízművektől még nem mentek ilyen kéréssel az Orionhoz. A védőitalra fordított összeget reggel, munkakezdés előtt egy dupla fekete formájában­ osztják szét. Jó az, de mit ér most már a ciga­­rettaszünet után? Leszállnak a gödörbe. Az elzáró csap mellett vízfolyás keletkezett. A szivárgó nedvesség egy­re nagyobb tócsában gyűl, a fagyos föld nem ereszti át a csövekről, mint va­­lami mesebeli alak hófe­hér szakálla, úgy mere­­deznek alá a jégcsapok. A munkás lesöpri a jégszi­lánkokat a szerszám nye­­lével, bokáig vízben áll és a hegesztőpálcáért nyúl. A gumicsizma véd a ned­vességtől, de a hidegtől megdermed a láb. A láb nem mozog, n­em dolgo­zik, a láb fázik. Amíg fázik, addig nincs is baj, csak akkor kell sürgősen helyet cserélni, amikor már nem jelzi a hideget. Ilyenkor a munkás felka­paszkodik és helyet cse­rél a társával. Mennyi idő telhetett el? Mindössze két-három óra. Semmiség talán, de itt nagyon soknak tűnik. Azonban ők nem panasz­kodnak, kemény emberek. Keményebbek a télnél, víznél, fagynál. Nem ér­zik, hogy csatát vívná­­nak, ez nekik a munka. Nem lélegeznek fel most sem, amikor hányják vissza a földet és szede­­lőzködnek. Irány az újabb munkahely, néhány utcával odább, ahol min­den kezdődik elölről. Mégis mosoly villan az arcukon. Elállt az ónos eső. Talán .. talán hasz­nálható lesz még délelőtt a gesztenyesütő rostély... Fodor Gábor Nincs visszavonulás Cigarettaszünet után 3 Berci bácsit mindenki is­merte a Hármashatár-hegyre vezető Virág Benedek út fel­ső szakaszán. Valamikor vas­úti hordár volt. Két évtizede egy hegyoldalba ékelt föld­szintes ház hátsó udvarában, szoba konyhás la­kást bérelt a hozzátartozó fáskamrával, ami egyszersmind istállója volt Kormosnak, a csacsijának. Kormost nem luxusból tar­totta. Vele kereste meg a pót­lékot, a MÁV-tól kapott kegy­díjához, amit nehezen járt ki, mert az ő idejében a hordá­rok még nem voltak nyug­díjra jogosultak. Eleinte le­járt hordárkodni az Újlaki­­templommal szemben levő piacra, ami Óbuda kapujának számít. A háború utáni évek­ben, amikor a nehéz idők után ismét fellendült a piac forgalma, és keresete növe­kedett, megvette egy bolgár kertész csacsiját, bordéllyal, szerszámmal. Berci bácsi most már Kormossal jelent meg a piacon. A hegyről autóbusz­­szal érkező asszonyok a bevá­sárolt nagyobb tételeket — — krumplit, káposztát —, Berci bácsi gondjaira bízták, aki felszálította a hegyre. Jótékonyság is volt a fuvaro­zásban, mert a krumplis zsá­kokkal, rengeteg káposztafej­jel aligha engedték volna az asszonyokat a buszra. Berci bácsi a KRESZ-szel is meg­ismerkedett, nem is volt baj a megnövekedett forgalomé­ban sem. A fénylő Ikarusok, autók utasai mosolyogva néz­ték a múltat idéző teherszál­lítást, de ez sem Berci bácsit, sem a komótosan lépegető Kormost nem zavarta. A napokban beállított hoz­zám unokája. Jó barátom. Nagy reményekre jogosító, te­hetséges fiatal festőművész. Ő az óbudai Lajos utcában lakik, nem messze attól a háztól, ahol egykor Szomori Dezső író élt, elzárkózva a világtól, órákig játszva kis harmóniáján a zsalugáterek­­kel elsötétített utcai szobá­ban. Fiatal barátom szokatlanul lehangolt üdvözlés után, me­lyet sóhajtja mondta: — Megörököltem a csacsit. A Kormost... — Nocsak ... ? ? — Eltemettük nagyapát. Nyolcvanéves volt, isten nyu­gosztalja, de képzeld, végren­delkezett, mint egyetlen örö­kösére, rám hagyta Kormost. Két hete feljárok, etetem, ita­tom, viszont a kevéske széna fogytán, a lakást kiigényelték, a hozzájáró fáskamrából vin­nem kell a csacsit. Napok óta gyötör a gond­­, mit csinál­jak? Nevettem. — Ez is gond? Add el. — Ne bosszants! Azzal kezdtem! Kinek kell ma a te­­hertaxik korában egy teher­hordó csacsi? Mit csinál­­jak?... Tegyem ki lelencnek egy óbudai kapu alá? Bár megkedveltem, mégis megkí­sérelném, hátha jó gazdára akad Óbudán. De ez sem jár­ható út, mert jön utánam, mint egy puli. Jobban szeret, mint nagyapámat szerette. Volt más ötletem is. Felhív­tam az állatkertet. Mondom: felajánlok egy szamarat. Kér­dezték, hogy vadszamár? De­hogy, mondom boldogan, rop­pant szelíd. Akkor köszönjük, felelték és letették a kagy­lót. Szóval: pokoli... És ép­pen most izgat Kormos ügye, amikor kiállításra készülök, húsz képemet keretezik. Adj tanácsot! — Tudom kegyetlen tanács, de, ha így áll a dolog, nincs más hátra: hívjad fel a Vá­góhidat. Nem értek hozzá, de mondják, hogy a szalámigyá­rak használják a szamárhúst Kormos elég szép kort ért meg és ma már nem taglóz­nak. Nem is érzi... Barátom szomorúan bólo­gatott — elbúcsúzott. Három nap múlva ismét meglátoga­tott. — Felhívtam a Vágóhidat! Mondtam, hogy van egy öreg szamáram, úgy tudom, szállí­tanak szamárhúst a szalámi­gyáraknak. Felajánlom! Tu­dod, mit válaszolt? Hogy őket április elsején szokták ilyes­mivel zavarni — és lecsapta a kagylót. — Elnézésedet... — Jó, jó... Nem volt kiút, Kormost kilakoltatás fenye­gette — most nálam van. Az öreg házmesterünk valamikor maszek lakatos volt. Van egy fusizó »sufnija« az udvar vé­gén. Elmondtam gondomat, kértem, hozza le Kormost a kordéllyal és helyezze el egy­előre a sufniban. Fizetek napi húszat a koszt-kvártélyért. Az újlaki piacon vesz neki na­ponta egy-két káposztafejet, elél így addig amíg megol­dást találok. A piszkot elviszi a­ Kuka. Ráállt. Felmentünk a hegyre. Befogtuk Kormost — ő, beült a bordélyba, én Kor­mos előtt mentem, hogy kez­deti bizalmatlanságát elosz­lassam. Baj nélkül értünk le a Lajos utcába. — Gratulálok! — Még ne... Kormos teg­nap estig bírta. Aztán honvá­gya­ támadt. Akkorákat kiá­zott,, hogy a szomszédok is átszaladtak. Megfenyegették a házmestert, hogy jelentést tesznek a tanácsnál. Belterü­leten nem tartható ló —, de szamár sem! Most segíts! Ne­ked jó barátod a körzetünk tanácstagja, beszélj vele, húz­za rövid ideig az újabb kila­koltatást, amíg végre kitalá­lok valamit. Este fogadóórája van, gyere hozzám hátra, fő­zök kedvedre való, méregerős feketét, aztán átkísérlek a la­kására. Megteszed? — Meg. Este, szokásomhoz híven pontos voltam. Megittuk a feketét, amikor megszólalt az előszoba csengő. Idős, de fia­talos mozgású asszonyt eresz­tett be barátom. — Terka néni a hegyről — mutatta be. — Boldogult nagyapám közeli szomszédja. Kezet fogtunk. Az asszony barátom elé állt: — Elkésve bár, de fogadja művész úr, úgy a magam, mint férjem nevében őszinte részvétünket. Három hétig oda voltunk, Zalában vad­gesztenyét gyűjtő brigádban dolgoztunk, a lópor minden évben beajánl, jól jön a ke­reset... Hát ezért nem le­hettünk itt szegény Berci te­metésén, halála hírét is csak most vettük, hogy hazaérkez­tünk tegnap délután... Na­gyon sajnálja mindenki, de legfőképpen az asszonyok. Na­gyon hiányolják a fuvarozó lehetőséget. Este m­eghánytuk­­vetettük a dolgot az urammal és úgy gondoljuk, hogy meg­vennénk Kormost a bordély­­lyal... Hallottuk, hog­y ide­hozta. Az uram nyugdíjban van, folytatnánk a fuvarozást. Szerettük mi a kedves nagy­apját, a Kormost is... De csak úgy lehetne, ha élelmi­szerrel fizetnénk, mert kész­pénzünk nincs, meg aztán nem cikk már a csacsi, amibe sza­bad befektetni. Fizetnénk, ahogy az idő hozza: körtével, almával, tojással, csirkével, megegyezés szerint... Fénylő, csillogó szemmel összenéztünk barátommal és nyílt a szánk, mint, akik éne­kelni kezdenek. — Magáé a Kormos, Terka néni — előzött meg barátom. A sufniban felbőgött Kor­mos. — Telepátia — mondtam. Tíz perc múlva be volt fog­va Kormos, hogy induljon vissza a hegyre. Kisértük az Újlaki piacig, ott büszkén »csak azért is« hirtelenséggel felcsapta füleit. Bizonyára, mert úgy gondolta, hogy bi­zonyos körülmények között­ ő is hasznos valaki.

Next