Népszava, 1964. január (92. évfolyam, 1-25. sz.)
1964-01-03 / 1. szám
A parkban, az épület előtt hólepte fejjel Dózsa György néz a belépőre. Ez a szobor — nagyon természetes — csak 1945 óta kerülhetett ide. Mert a háta mögött álló épület 1945 előtt a »katonai reál« volt, ám így senki sem hívta. Osztrák—magyar időkből származó megszólítással »cegeráj« volt a neve. Itt nevelték a sötétkék egyenruhás kis tiszt-süvölvényeket, a'cöger'-eket; a német elnevezés maga is sok mindent jelzett. Régen volt. Az épület azóta sokféle célt szolgált, volt már munkásszállás is — de most a pécsi egyetem fehér zománctáblái villognak a falakon. És a falak leggyökeresebb átalakulásuk előtt állnak, egész történelmük alatt. A főépület ugyanis megmarad, és a mellékszárnyak is, bár gyökeres és alapos módosításokkal. Ám a gyönyörű hársakkal teli őspark fái között hirtelen szökkenéssel eltakarja a láthatárt egy épülő nyolcemeletes tömb. Ssesám— Geiger—Müller-mérőkkel — A 400 ágyas klinika — mutatja Forster Miklós beruházó főmérnök, akinek a következő évekre a húszholdas parkban épülő klinika-komplexum a munkahelye, ide köti minden feladat, felelősség, öröm, s a beruházások elkerülhetetlen értekezletei, »rumlija« — minden. Az öröm persze a legtöbb. Olyan munkát irányítani, amelyet Európa különböző országaiból jött, nagy hírű orvosok igaz elismeréssel méltatnak — nem kis élmény. Van az építkezésnek emlékkönyve. Nem szeretek jósolgatni, de alighanem igen gyorsan telik meg. Van benne müncheni, drezdai, prágai, moszkvai, erfurti, sydneyi aláírás temérdek. »Wir beglückwünschen Sie«... És még egy hatszázas szám: hatszázmillió. Ez a beruházás összes költsége. Óriási szám. De hogy a városnak, a megyének, az országnak mit jelent az orvosképzés új, nagyzolás nélkül mondhatjuk, világszínvonalon megvalósuló fellegvára, azt bajos forintokkal mérni. Vagy csak forintokkal. Mert az első, már most is az égre szökkenő, építészetileg már befejezett »Best wishes for your future work«... Itt vannak W. Hobsonnak, az ENSZ egészségügyi szerve Koppenhágában székelő vezetőjének meleg, elismerő sorai. Itt mondta egy német professzor, az 1500 ágyas müncheni kórház igazgatója: ‘■’■Uram, ezt az intézményt boldogan elfogadnák akárhol Európában.« A húszholdas parkban — és később, a harmadik ütemben mögötte is, a Makári domb irányában, a régi kerítésen kívül — a pécsi orvosegyetem új negyede épül. Az első két ütem elkészül 1967-ben — pontosan hatszáz évre azután, hogy Nagy Lajos király megalapította az Európa első főiskolái között »született« pécsi egyetemet. Hatszáz évi épület — a Baranya megyei építők szép, sokat fejlődött munkáját dicsérő alkotás — egymagában is 400 ágyas klinikát jelent. Nem állmár egyedül új épületként: elkészült a »gazdasági tömb«, ami a kazánházat, a garázst és a konyhát jelenti. A már beszerelt hatalmas üstökből 3000 ember ebédje, vacsorája kerül ki majd naponta. A belgyógyászat, sebészet. Ekkora munka parancsnoki hídján állni igen bonyolult építészeti kooperációs feladatot jelent, ízelítőnek: az épületben lengyel radiátorok fűtenek majd, illetve azok sugározzák a Pécsújhegyi Erőmű melegét A laboratóriumok gyógyszerei közt rengeteg lesz a cseh, az NDK-beli, a svájci. A csatornahálózati lefolyócsöveket nyugatnémet gyárban öntötték. Az erkélyek palackzöld, két centiméter vastag borítóüvege osztrák. A gazdasági tömb eternitcsövei Jugoszláviából jönnek. És a sugárkapu a Szovjetunióból. A sugárkapu — a sugárterápiás osztály »portása«: az ajtó csak akkor nyílik, ha a kilépő teljesit látni még ennek a 600 milliós »orvoshajónak« a parancsnoki hídjáról ma? Azt, hogy sok apró, látszólag jelentéktelen tettel javítani lehetne a munkán. A távfűtést például már bekötötték (a munkások nagyon áldozatkészen dolgoztak a legrosszabb időben is), de a vezeték hőszigetelése még hiányzik. Pedig ha megkezdhetnék a már felépült szárny távfűtését, ez biztosítaná a téliesítést, az új nagyépület A-szárnyában. Értékben: három hónap alatt 3—4 millió forintot nyernénk vele. Javítaná a munkát, ha a gazdasági épület és a pakuratüzelésű kazánház tápvízszivattyúi Diósgyőrött időre elkészülnének — átmenetileg sem kellene kisebb hatásfokú, provizórikus megoldáshoz nyúlni... sen »inaktív«. Akinél az ajtó kereteibe épített Geiger—Müller-számlálók radioaktivitást mutatnak, annak ez a modern izotóp-szezám nem nyílik meg... Lesz a kivitelezésnek néhány olyan érdekessége is, amely szintén figyelmet érdemel. Az, hogy a kórtermekben úgynevezett sugárzó mennyezetfűtés épült, azaz a mennyezetbe épített csőkígyók és a hozzájuk kapcsolt, a zsaluzatra erősített rabűzháló osztja el a meleget egyenletesen. A kórtermek levegője szempontjából ez a megoldás azt jelenti, hogy nincs a levegőbe kerülő szennyező elem és nincs radiátor, pedig az mindig porfogó. Az orvostudomány nagy vára épül. Felszabadít 850 ágyat a régi, elavult egyetemi klinikákon (hogy újra kórháznak adjon helyet, természetesen). És kialakítja az egészségügy új, még erősebb dél-dunántúli mágnesét. — Régen kellett volna — mondja minden pécsi orvos. Régi óhaj is. Annyira, hogy Horthyék idejében Klebelsberg kultuszminiszter is figyelembe vette. Még valami alapkövet is leraktak, s nemrég találták meg, alapító okmánnyal együtt. A húszas évek elején volt. Maradt az oklevél. Azt hiszem, mi nem tudnánk megmondani, ástunk-e el valamiféle oklevelet. A klinikaváros mindenesetre épül. Baktai Ferenc Hatadáséves születésnapra ... VÁROS szemészet, ortopédia és sugárterápiás tanszék új hajléka megvalósult már az első építési ütemben. Utána pedig az elméleti intézetek nőnek ki a földből. Egy részük a régi iskolai épület átalakításával. Mert abból egy nagy U alakú rész megmarad, de teljes négyszöggé válik és a közepén, négy süllyesztett tanterem fölött az ezerszemélyes aula fogadja majd a kétezer éves Sopianae medikusait és medikáit. Ugyanez a »blokk« ad otthont a 150 ezer kötetes könyvtárnak ... És természetesen a szigeti országútra néző épületek elveszítik mai, régies arcukat: eternitüvegburkolatú új homlokzat néz majd a síkságra. A harmadik ütem — 1970 körül — még egy 450 ágyas klinikát jelent majd és itt érdemes megállni egy pillanatra. 400 + 450 — összesen 850, és ez a szám hallatlan egészségügyi jelentőségű adat is Pécsett, ahol a kórházak, az orvosok évek óta helyhiánnyal küszködnek. Egy oklevél előkerül 1964. január 3 NÉPSZAVA Harcban a féllel Mikóék a Vörösmarty utcában — Gesztenyesütő báácsi! Gesztenyesütő... A pöttömnyi gyereknek csak a szeme világít ki, az is álmosságtól nedvesen, a sokrészű öltözék Váratlan Pedig ezen a ködös, téli reggelen senki sem süt gesztenyét itt a Vörösmarty utcában. Azt meg honnét is tudná egy sálba bugyolált apró emberke, hogy az úttestre helyezett vasrostély alatt felparázsló faszénnek egészen más lenne ezúttal a rendeltetése? Ha minden jól megy, akkor a munkások átlagosan negyedóránként a rostély fölé tartják kezüket, hogy bőrükbe szivárogjon a meleg. Nem szabad túlságosan közel tartani a kezet, ilyesmit csak gyakorlatlan munkás tesz, akinek még sohasem hólyagzott fel a tenyere ekkora meggondolatlanságtól. Mikó Pál, Tamba János és Lapu Mihály azonban ismer már minden kitapasztalható fortélyt, hosszúhosszú esztendők óta álló visszavonulás nincs. Ez a fogalom ismeretlen a csőszerelők között. Arrébb lökik a használhatatlanná vált rostélyt, ledobják a kabátot, bélelt kesztyűt és megragadják a csákányt. A munka most önvédelem is. Egyébként minden megszokott és hétköznapi. Egy szürke bérházban elromlott vízelzáró csap. Hogy a csákány szikrát villantva pattan vissza a fagyos földről? Oda kell sújtani mégegyszer, pontosan oda. Azután, ha kell, harmadszor és negyedszer is, amíg porhanyóssá nem válik a talaj. A szerszámot ilyenkor keményebbelelet nem érkezik, de mindhárman egyre gondolnak. A vállalat megpróbált védőitalt, forró teát osztani termoszokban, csakhogy már az első napon, minden részlegnél eltörtek a kényes edények. A csőszerem a kocsin is, az úttesten is alul, de amíg el nem tűnik a sarkon, újra és újra visszakiált: — Gesztenyesütő bácsi!... támadás lanak a Vízmüveik szolgálatában. Csőszerelők. Ennek a szónak különleges rangja van. Érteni kell viselőjének a földmunkához, a különleges kábelek felismeréséhez, hegesztéshez, menetvágáshoz, szigeteléshez, és nem utolsósorban a hideg elleni védekezéshez. Mert a hideg kegyetlen ellenfél. S most — alig fél órával a munkakezdés után — támadásba lendül. Váratlanul, minden különösebb hadüzenet nélkül, lassan hullani kezdenek a pattogó fagygömbök, az ónos eső. Jéghideg ötvözettel vonja be a csákány nyelét, az egyébként is csontszáraz földet. Zörgés, fagyoskeménnyé változtatja pillanatok alatt a munkaruhát és kioltja a »gesztenyesütő rostély« melegét. ben kell szorítani, hogy a fogástól melegedjék, mert máskülönben odafagyhatnak az ujjak. Kesztyűben meg nem lehet, kesztyűben kifordulna a marokból. Rövid cigarettaszümet. Csak a legidősebb, a Mihály bácsi dohányzik, de kivárják. Lebontottak a téglafalig, most már vigyázni kell, alatta kábelek húzódnak. Ez idáig nem szóltak egyetlen mondatot sem, de most a legfiatalabb, a Tamba János halkan szűrve fogai közt a szót, megjegyzi: — A keservű azoknak a termoszoknak csak a szerszámok között tarthatná a termoszt, az meg nem bírja el a legkisebb összekoccanást sem e férfikézbe való vasakkal. Törékeny jószág. Ez jár a fejükben, s közben az ónos eső megállíthatatlanul ver alá. Egy korty meleg ital most mindennel felérne. De nincs. A munkásszolidaritás — gondolják — ott az Orionban, vagy másutt ne tudna teremteni olyan hőpalackot, amely kiállna velük, a csőszerelőkkel együtt a megpróbáltatás sokat? De úgy látszik, a Vízművektől még nem mentek ilyen kéréssel az Orionhoz. A védőitalra fordított összeget reggel, munkakezdés előtt egy dupla fekete formájában osztják szét. Jó az, de mit ér most már a cigarettaszünet után? Leszállnak a gödörbe. Az elzáró csap mellett vízfolyás keletkezett. A szivárgó nedvesség egyre nagyobb tócsában gyűl, a fagyos föld nem ereszti át a csövekről, mint valami mesebeli alak hófehér szakálla, úgy meredeznek alá a jégcsapok. A munkás lesöpri a jégszilánkokat a szerszám nyelével, bokáig vízben áll és a hegesztőpálcáért nyúl. A gumicsizma véd a nedvességtől, de a hidegtől megdermed a láb. A láb nem mozog, nem dolgozik, a láb fázik. Amíg fázik, addig nincs is baj, csak akkor kell sürgősen helyet cserélni, amikor már nem jelzi a hideget. Ilyenkor a munkás felkapaszkodik és helyet cserél a társával. Mennyi idő telhetett el? Mindössze két-három óra. Semmiség talán, de itt nagyon soknak tűnik. Azonban ők nem panaszkodnak, kemény emberek. Keményebbek a télnél, víznél, fagynál. Nem érzik, hogy csatát vívnának, ez nekik a munka. Nem lélegeznek fel most sem, amikor hányják vissza a földet és szedelőzködnek. Irány az újabb munkahely, néhány utcával odább, ahol minden kezdődik elölről. Mégis mosoly villan az arcukon. Elállt az ónos eső. Talán .. talán használható lesz még délelőtt a gesztenyesütő rostély... Fodor Gábor Nincs visszavonulás Cigarettaszünet után 3 Berci bácsit mindenki ismerte a Hármashatár-hegyre vezető Virág Benedek út felső szakaszán. Valamikor vasúti hordár volt. Két évtizede egy hegyoldalba ékelt földszintes ház hátsó udvarában, szoba konyhás lakást bérelt a hozzátartozó fáskamrával, ami egyszersmind istállója volt Kormosnak, a csacsijának. Kormost nem luxusból tartotta. Vele kereste meg a pótlékot, a MÁV-tól kapott kegydíjához, amit nehezen járt ki, mert az ő idejében a hordárok még nem voltak nyugdíjra jogosultak. Eleinte lejárt hordárkodni az Újlakitemplommal szemben levő piacra, ami Óbuda kapujának számít. A háború utáni években, amikor a nehéz idők után ismét fellendült a piac forgalma, és keresete növekedett, megvette egy bolgár kertész csacsiját, bordéllyal, szerszámmal. Berci bácsi most már Kormossal jelent meg a piacon. A hegyről autóbuszszal érkező asszonyok a bevásárolt nagyobb tételeket — — krumplit, káposztát —, Berci bácsi gondjaira bízták, aki felszálította a hegyre. Jótékonyság is volt a fuvarozásban, mert a krumplis zsákokkal, rengeteg káposztafejjel aligha engedték volna az asszonyokat a buszra. Berci bácsi a KRESZ-szel is megismerkedett, nem is volt baj a megnövekedett forgaloméban sem. A fénylő Ikarusok, autók utasai mosolyogva nézték a múltat idéző teherszállítást, de ez sem Berci bácsit, sem a komótosan lépegető Kormost nem zavarta. A napokban beállított hozzám unokája. Jó barátom. Nagy reményekre jogosító, tehetséges fiatal festőművész. Ő az óbudai Lajos utcában lakik, nem messze attól a háztól, ahol egykor Szomori Dezső író élt, elzárkózva a világtól, órákig játszva kis harmóniáján a zsalugáterekkel elsötétített utcai szobában. Fiatal barátom szokatlanul lehangolt üdvözlés után, melyet sóhajtja mondta: — Megörököltem a csacsit. A Kormost... — Nocsak ... ? ? — Eltemettük nagyapát. Nyolcvanéves volt, isten nyugosztalja, de képzeld, végrendelkezett, mint egyetlen örökösére, rám hagyta Kormost. Két hete feljárok, etetem, itatom, viszont a kevéske széna fogytán, a lakást kiigényelték, a hozzájáró fáskamrából vinnem kell a csacsit. Napok óta gyötör a gond, mit csináljak? Nevettem. — Ez is gond? Add el. — Ne bosszants! Azzal kezdtem! Kinek kell ma a tehertaxik korában egy teherhordó csacsi? Mit csináljak?... Tegyem ki lelencnek egy óbudai kapu alá? Bár megkedveltem, mégis megkísérelném, hátha jó gazdára akad Óbudán. De ez sem járható út, mert jön utánam, mint egy puli. Jobban szeret, mint nagyapámat szerette. Volt más ötletem is. Felhívtam az állatkertet. Mondom: felajánlok egy szamarat. Kérdezték, hogy vadszamár? Dehogy, mondom boldogan, roppant szelíd. Akkor köszönjük, felelték és letették a kagylót. Szóval: pokoli... És éppen most izgat Kormos ügye, amikor kiállításra készülök, húsz képemet keretezik. Adj tanácsot! — Tudom kegyetlen tanács, de, ha így áll a dolog, nincs más hátra: hívjad fel a Vágóhidat. Nem értek hozzá, de mondják, hogy a szalámigyárak használják a szamárhúst Kormos elég szép kort ért meg és ma már nem taglóznak. Nem is érzi... Barátom szomorúan bólogatott — elbúcsúzott. Három nap múlva ismét meglátogatott. — Felhívtam a Vágóhidat! Mondtam, hogy van egy öreg szamáram, úgy tudom, szállítanak szamárhúst a szalámigyáraknak. Felajánlom! Tudod, mit válaszolt? Hogy őket április elsején szokták ilyesmivel zavarni — és lecsapta a kagylót. — Elnézésedet... — Jó, jó... Nem volt kiút, Kormost kilakoltatás fenyegette — most nálam van. Az öreg házmesterünk valamikor maszek lakatos volt. Van egy fusizó »sufnija« az udvar végén. Elmondtam gondomat, kértem, hozza le Kormost a kordéllyal és helyezze el egyelőre a sufniban. Fizetek napi húszat a koszt-kvártélyért. Az újlaki piacon vesz neki naponta egy-két káposztafejet, elél így addig amíg megoldást találok. A piszkot elviszi a Kuka. Ráállt. Felmentünk a hegyre. Befogtuk Kormost — ő, beült a bordélyba, én Kormos előtt mentem, hogy kezdeti bizalmatlanságát eloszlassam. Baj nélkül értünk le a Lajos utcába. — Gratulálok! — Még ne... Kormos tegnap estig bírta. Aztán honvágya támadt. Akkorákat kiázott,, hogy a szomszédok is átszaladtak. Megfenyegették a házmestert, hogy jelentést tesznek a tanácsnál. Belterületen nem tartható ló —, de szamár sem! Most segíts! Neked jó barátod a körzetünk tanácstagja, beszélj vele, húzza rövid ideig az újabb kilakoltatást, amíg végre kitalálok valamit. Este fogadóórája van, gyere hozzám hátra, főzök kedvedre való, méregerős feketét, aztán átkísérlek a lakására. Megteszed? — Meg. Este, szokásomhoz híven pontos voltam. Megittuk a feketét, amikor megszólalt az előszoba csengő. Idős, de fiatalos mozgású asszonyt eresztett be barátom. — Terka néni a hegyről — mutatta be. — Boldogult nagyapám közeli szomszédja. Kezet fogtunk. Az asszony barátom elé állt: — Elkésve bár, de fogadja művész úr, úgy a magam, mint férjem nevében őszinte részvétünket. Három hétig oda voltunk, Zalában vadgesztenyét gyűjtő brigádban dolgoztunk, a lópor minden évben beajánl, jól jön a kereset... Hát ezért nem lehettünk itt szegény Berci temetésén, halála hírét is csak most vettük, hogy hazaérkeztünk tegnap délután... Nagyon sajnálja mindenki, de legfőképpen az asszonyok. Nagyon hiányolják a fuvarozó lehetőséget. Este meghánytukvetettük a dolgot az urammal és úgy gondoljuk, hogy megvennénk Kormost a bordélylyal... Hallottuk, hogy idehozta. Az uram nyugdíjban van, folytatnánk a fuvarozást. Szerettük mi a kedves nagyapját, a Kormost is... De csak úgy lehetne, ha élelmiszerrel fizetnénk, mert készpénzünk nincs, meg aztán nem cikk már a csacsi, amibe szabad befektetni. Fizetnénk, ahogy az idő hozza: körtével, almával, tojással, csirkével, megegyezés szerint... Fénylő, csillogó szemmel összenéztünk barátommal és nyílt a szánk, mint, akik énekelni kezdenek. — Magáé a Kormos, Terka néni — előzött meg barátom. A sufniban felbőgött Kormos. — Telepátia — mondtam. Tíz perc múlva be volt fogva Kormos, hogy induljon vissza a hegyre. Kisértük az Újlaki piacig, ott büszkén »csak azért is« hirtelenséggel felcsapta füleit. Bizonyára, mert úgy gondolta, hogy bizonyos körülmények között ő is hasznos valaki.