Népszava, 1964. május (92. évfolyam, 101–126. szám)

1964-05-04 / 102. szám

Az élet hajnalától alkonyáig Gondok enyhítői, örömök kiteljesítői — Hatásköri kérdések­nél ... Horváth Istvánné, a ke­lenföldi Goldberger-gyár szakszervezeti bizottságá­nak »TT-felelőse«, vagyis az üzemi társadalombiz­tosítási tanács titkára. Miközben beszélgetünk, telefonon, személyesen annyiszor szakítják félbe különféle ügyekkel, hogy nehezen tudja követni a «■fonalat«. — Hol is tartottunk? Vita a szoptatási idő körül „Ez, kérem, érzelmi munka..." Horváthnét a most kez­dődő gyári tüdőszűréshez hívják, s egy időre átad az egyik szakszervezeti aktivistának, Szliss Mi­hály műszaki tisztviselő­nek. A Golf ősz hajú, csu­pa szív Misi bácsija már 12 éve a beteglátogatási albizottság vezetője. — Ez, kérem, érzelmi munka — jellemzi fel­adatkörét. — Minden­ dol­gozónak jó érzés, ha be­tegen is tapasztalja, hogy a gyárhoz tartozik és kol­lektívája nem feledkezik meg róla. .. Minden üzemrészben vannak aktivistái szép számmal. Havonta átlago­san 150—160 beteget láto­gatnak meg. Persze, né­melyik látogatás egyben, akaratlanul, ellenőrzés is. Akadt például fonólány, akiről kiderült, hogy ott­honi fekvés helyett — le­menéséhez. A lány nagy bánatára azonban az or­vosok úgy döntöttek, hogy lencén szórakozott társa­ságával ..­­ * De az ilyen táppénzcsa­lók a kivételek. A szak­­szervezet havonta átlag 1500 forintot, karácsony és húsvét hónapjában há­romezret is elkölt a be­tegeknek szánt kis csoma­gokra. És ezt, mint jól­eső, kedves gesztust érté­keli minden ágynak dőlt munkástárs. Misi bácsi elgondolkoz­tató, s drámai esetekről is mesél. Egyszer meglá­togatott egy kórházban fekvő 18 éves tbc-s lányt, aki bevallotta neki addig titkolt kezdeti terhességét. Szülei ugyanis ellenezték tervezett házasságát, s így akarta kikényszeríteni hozzájárulásukat. Misi bá­csi vállalta, hogy beszél a szülőkkel, és sikerült is elérnie, hogy hozzájá­ruljanak leányuk férjhez képzelni az üdülést. Hosz­­szadalmas vitákkal és kü­lönböző munkaegyezteté­sekkel sikerül csak egész évre elosztani a beutaló­kat. Tavaly 468 dolgozó ju­tott el szakszervezeti és vállalati üdülőbe, s raj­tuk kívül 176 gyermeket is nyaraltattak. Az idén körülbelül ugyanennyien üdülhetnek, bár ezt sok­kal többen igénylik. Mi­közben erről beszélgetünk a II-es fonodából jön egy asszony — az alapszervi párttit­kár — és megkér­di: — Mondd, Horváthné, a lakatosunk megkapja az augusztusra ígért házas­társi beutalót? Mert, ha nem... — Meglesz — válaszol nevetve —, de tudod-e, hogy emiatt szinte na­ponta érdeklődik a mű­helybizottság és a bizal­mi is. .­. „Az egyes Kovács elvtársak tehát szintén afféle «érzelmi munkát« végeznek. És ör­vendetes, hogy ez nem­csak szép szavakból áll, s nem csupán az előké­szítés idejére szól. A gyár mintegy 400 nyugdíjasával is rendszeresen foglalko­zik — a TT másik albi­zottsága. A tavalyi nyere­ségrészesedésből például 70 rászorultabb nyugdíjas közt 14 000 forintot osz­tottak ki, harmincan kö­zülük üdülési beutalót is kaptak. Négy állandó szín­házi és hangverseny-bér­letet is fenntartanak ré­szükre. De másként is törődik a TT a Golf nyugdíjasai­val. Múlt év tavaszán például özv. Vlajk Tiva­­darné nyugdíjas fonónő, aki 30 évet dolgozott a gyárban, elpanaszolta, hogy albertfalvai lakása­egyelőre nem szülhet, mert ez számára most még életveszélyt jelentene ... — Mert az illető augusztusra tervezi az es­küvőjét — magyarázza felém fordulva — bala­toni nászúttal.... És mi­vel az egész üzem ked­veli, mindenki az ő be­utalójáért aggódik. Horváthné elé vitás SZTK-ügy kerül. Aztán egy bizalmi két dolgozó segélykérelmét hozza. (A kimutatások szerint a TT segélyezési albizottsága negyedévenként átlag 66 ezer forint vállalati és 9000 forint szakszervezeti segélyt utal ki a külön­böző okokból rászorult dolgozók között.) Bejön Kovács László asztalos csoportvezető, a TT egyik aktivistája, hogy Horváthnéval megbeszél­jen valamilyen nyugdíja­zási ügyet. Ő ugyanis a nyugdíjelőkészítési albi­zottság vezetője. — Igyekszünk elősegí­teni — mondja munká­jukról —, hogy a nyug­díjba menet itt töltött utolsó hónapjaiban se ér­je zaklatás, megérdemelt pihenését pedig úgy kezd­je el, hogy érezze: a kol­lektíva továbbra is törő­dik majd vele... emberért" ban beázik a tető, a ház­tulajdonos annak idején disszidált, neki pedig nincs pénze a javításra. A nyugdíjas albizottság a karbantartó műhely szo­cialista brigádjához for­dult segítségért, s ők rendbe is hozták a tetőt — társadalmi munkában... Igaza volt hát Horváth­­nénak. Széles szakszerve­zeti aktívahálózatuk va­lóban mindig segítőkész, amikor emberi életek haj­nala és alkonya közti gondok enyhítését, örö­mök kiteljesítését várják tőlük. S mindezt nagy szavak nélkül. Rájuk is illenek Váci Mihály meg­kapó verssorai: »Nem elég csak a népért! — Több kell! Szép szenvedély — azért ki közelebben él — az egyes emberért!« Szenes Imre — Hát igen, ez elég szé­les. Olyan örömökkel és gondokk­al foglalkozunk, amelyek a csecsemőktől a nyugdíjasokig sokféle em­bert érintenek. Úgy is mondhatnánk, hogy min­den, ami az élet hajnala és alkonya között «zajlik«, némileg a mi resszor­­tunkhoz tartozik ... Nászút, amellyel az egész üzem törődik Horváthnét, aki közben visszajött, egy szövőnő keresi, hogy befizesse üdülési díját a májusi be­utalóra. — A legnagyobb gon­dunk — mondja Horváth­né —, hogy majd minden­ki csak nyáron tudja el­ismét cseng a telefon. Hamarosan heves vita ke­rekedik. Közben megsúg­ja, hogy a drót túlsó vé­gén a szövődő üzemveze­tője beszél. — Értse meg — közli erélyesen Horváthné —, hogy a szövőnő követelése jogos ... Az üzemvezető azzal ér­vel, hogy az asszonynak nincs teje, tehát nem szop­tat, a pici pedig a gyári bölcsődében van, ahol tápszerrel etetik... Nem érti, miért járna neki szoptatási idő, miért en­gedje el, amikor munkás­­hiánnyal küszködnek, s minden óra számít... — Nemsokára visszahí­vom és bebizonyítom ... Horváthné gyorsan ke­resgélni kezd az asztal­fiókjában, majd a szek­rényben. De kopogtatnak: valaki aziránt érdeklődik, mikor kezdődik a leendő mamák új tanfolyama? — Szombaton lesz az első előadás — tájékoz­tatja s közben elmondja, hogy a legutóbbi kisma­ma iskola — ezeket az egészségügyi albizottság rendezi — januárban fe­jeződött be, s 54 hallga­tója azóta bizonyára már sikeresen le is «vizsgá­zott­ — szép kisbabákkal. Végre megtalálja, amit keresett: a »Szakszerve­zeti bizalmiak kéziköny­vét«, s gyorsan hívja az üzemvezetőt, majd a könyvből felolvassa a vonatkozó rendelkezést. E szerint a szoptatási idő nemcsak szoptatásra szol­gál, hanem a csecsemő gondozására, anyai törő­désre is... — Végre meggyőztem — teszi le a kagylót fel­lélegezve. 1964. május 4 N­ÉPSZAVA Százéves a „hűséggyára“ A borsodnádasdiak nem könyvekből ismerik dom­bok közé ékelt lemezgyá­ruk történetét. Előbb, köz­vetlenebb forrásból: a dédapákról nagyapákra, apákról fiúkra szálló elbe­szélésekből. S a szájha­gyomány alapján már évek óta rebesgetik a hen­gerész-ősök dédunokái: mostanában lesz százéves a gyár. Igen ám, de mi­kor? Három évszámot is emlegettek az emberek. Végeredményben mind­egyik évszámnak volt va­lami köze az alapításhoz. Legalábbis ez derült ki, amikor a leglelkesebb he­lyi «történész« — Zsigray Károly, az újítási osztály vezetője, tősgyökeres­ená- Történelem És most, száz évvel ké­sőbb, csend van az üzem épületeiben. Annál élén­­kebb a forgalom a park­ban: vidám zsongással gyü­lekeznek a hengerészek, nyírók, lakatosok, gép­munkások, műszakiak, hogy május elseje után a második szabadnapot a le­mezgyár jubileumának ünnepévé tegyék. A gyü­lekezés idején sok látoga­tója akad a közeli dom­bon álló KISZ-helyiség­­ben megnyílt gyártörté­neti kiállításnak. — Ilyen volt a gyár most száz éve! — mutatja Zsigray Károly a régi metszetet. A hajdani épü­letből immár csak egy négyszegletes kémény ma­radt Gyárfás János igazgató ünnepi beszéde részlete­sen ismerteti a lemezgyár első évszázadát Végigkí­séri a gyár fejlődését és elmondja azt is, hogyan terjedt ki a tőkések mesz­­szemenő «gondoskodása, egészen addig, hogy a A lakóteleppel párhuza­mosan nagyot fejlődött a gyár is, évről évre bővült, korszerűsödött. És mégis, egyszer csak elhangzik ez a súlyos megállapítás: — Mindezzel együtt gyárunk még ma is túlsá­gosan elavult a dunaújvá­rosi hengerműhöz képest, amely olcsóbban és kor­szerűbben termel... íme, a jubileumi szám­vetés szorongató kérdése, amely — kimondatlanul — eddig is ott motoszkált a hengerész-koponyákban! Van-e még szükség Duna­újváros mellett az öreg nádasdi gyárra? Mindenki dasdi sarja — az Országos Levéltár segítségét kérte a pontos adatok felkutatá­sához. Szigetvári István törtrész azután tisztázta, okmányokkal dokumen­tálta az üzem megalaku­lásának adatait. A Ri­­mamurányvölgyi Vasmű­velő Egyesület vezetői a gömöri társaság salgótar­jáni terjeszkedésének el­lensúlyozására, a nádasdi völgyben létesítettek le­­mezhengerdét A terv megvalósítása huzavoná­val járt, három szakasz­ban történt — innen ered az emlékezők által felele­venített három különböző évszám. Közülük íme, az igazi: 1864. április 7. Ek­kor indult meg a termelés, dióhéjban harmincas években már egyetlen elégedetlenkedő szóért is feketelistára tet­ték, évekig tartó munka­­nélküliséggel büntették a munkásokat. Rendszere­sen szemmel tartották őket még lakásukban is. Szinte megkönnyebbül mindenki, amikor elhang­zik ez a két dátum: 1944. december 21. — Borsod­­nádasd felszabadulásának napja — és 1945. február 20. — ekkorra sikerült megindítani a termelést a németek által leszerelt, megrongált gyárban. Ettől kezdve már örvendetes számokat, adatokat sorol a beszámoló: »Hatszáz­­személyes mosdó-fürdő épült... Hatvanszemélyes munkásszállót létesítet­tünk ... Száztizenöt válla­lati lakással, csecsemő- és napközi otthonnal bővült a telep ... Tavaly végre tökéletesen megoldódott az évszázados ivóvíz-kér­dés: ötvenmillió forintból megépült a Szilvásvárad— Borsodnádasd közötti víz­vezeték ...« szívéből szól az igazgató, amikor bizakodóan mond­ja: — Úgy érezzük, to­vábbra is van helyünk a nap alatt! Elsősorban a sav- és lúgálló, rozsda­mentes lemezek meg a duplex-lemezek minőségi gyártásában látjuk a ki­utat, a fejlődési lehetősé­get a következő évtize­dekre. A szemek most a dísz­emelvényen ülő vezetők tekintetét keresik. Itt van dr. Horgos Gyula kohó- és gépipari miniszter, Ocse­­nás Tibor, a vasasszak­szervezet titkára, itt ül­nek Borsod megye párt-, állami, szakszervezeti­­ve­zetői. Mit szólnak ők a nádasdi tervekhez? Fel­csattan a taps, amikor a miniszter melegszavú kö­szöntője során határozot­tan így válaszol: »Ennek a gyárnak, amely arany betűkkel írta és írja be nevét a magyar kohászat történetébe — ezután is munkát, rendelést biztosí­tunk!« A megnyugtató szavak után még felszabadultabb az ünneplés. Budapesti művészek műsora szóra­koztatja a lemezgyáriakat. Azokat, akik holnap újra munkával kezdik az újabb száz évet, és azokat is, akik már pihennek, a nyugdíjasokat, őket meg­­különböztetetett szeretet­tel veszik körül. Hol egyik, hol másik fiatal ké­ri, beszéljenek emlékeik­ről. Mi teszi híressé Nádasdot ? A hetvenhat éves, de most is szálegyenes tarta­sd Gyárfás János bácsi — a sok nádasdi Gyárfás egyike —, mosolyog az unszolásra. — Elmeséltem, hogyan borítottam az író­asztalt Quirin József igaz­gatóra, amikor lekommu­­nistázott, mert nem akar­tam kilépni a szakszerve­zetből? Vagy arról beszél­jek, hogyan vándoroltam egyszer négy, egyszer meg hat évig, amikor itt feke­telistára tettek? Micsoda öregek, és mi­csoda életutak! Kormos László szb-tit­­kár — éppen az imént vette át a Munka Érdem­rend bronzfokozatát — szeretettel nézi őket. Ami azt illeti, ő se »mai gye­rek« itt — 1928-ban ke­rült a gyárba, mint lemez­­nyíró. — Ez nálunk nem nagy idő! — legyint — Hiszen kétszázan vannak, akik húsz évnél régebben dol­goznak a gyárban. Ma va­lamennyit megjutalmaz­ták a jubileumra kapott kétszázezer forintos keret­ből. Ezenkívül ezer olyan dolgozó tartozik még a törzsgárdába, aki öt és húsz év közötti idő óta van egyfolytában az üzemben... Lemezgyára teszi híres­sé Borsodnádasdot? Azt hiszem, inkább a hűség. A mesterség szere­­tete, amelyet úgy örököl­nek az újabb kohász-nem­zedékek, mint a családi arcvonásokat Oniklós) „Kellünk-e még ezután is?4. '■ 1­1 " ■ Polgár István: SZÉNDARABKA Tulajdonképpen már tegnap el akartam mon­dani. Amikor jöttünk ki­felé a gyárból, mentünk a villamoshoz, és te az út közepén belerúgtál egy el­hullott széndarabba, ak­kor. Mi jutott neked eszedbe a szénről? «Végre elmúlt ez a ronda fél.«* Ezt mond­tad. Meg azt, hogy már megrendelted a jövő évi tüzelőt. Várjátok a kis trónörököst, kell majd neki a meleg. Az asszony­ról kezdtél mesélni ellá­gyulva, hogy mennyire szeretitek egymást. »Száz­­hatvankét napja vagyunk házasok.« Már a nyelvem hegyén volt a szó, de ak­kor mégis meggondoltam magam, és csak mentem melletted, hallgattalak. Holnap úgyis együtt vo­nulunk a menetben, majd akkor elmesélem. Így ha­tároztam magamban. És még az is átfutott az agya­mon, csak nehogy elfelejt­sem. Hát nem felejtettem el. A széndarab, amit te teg­nap megrúgtál, bennem nem olyan gondolatokat ébresztett, mint tebenned. Hogy elmúlt a hideg, meg hogy a jövő évi tüzelő__ Nem. Az a széndarab, mint egy horog, belém­merült, és egy régi emlé­ket fogott ki belőlem. Egy harminckét évvel ezelőtti emléket. Annyi idős lehettem, amennyi ma te. Vagy né­hány évvel öregebb talán. Vasárnap volt, és május elseje. Hajnal. Hajnali hat. Befejeztem a mun­kát. Szombat este hatkor kezdtem el, vasárnap reg­gel hatig meg sem álltam. Mert akkor, a harmincas években, úgy volt, fiam (nem haragszol, ugye, ha így szólítalak?), este hat­tól reggel hatig dolgoz­tam. És örültem, hogy dolgozhatok. Mosdás, öltözködés, el­indulok befelé. Albertfal­váról. A Nagyfuvaros ut­cában laktam. De most nem haza tartottam. Pedig az asszony százszor is a telkemre kötötte, ne men­jek másfelé. Hallgattam én előtte a dologról, de ő tudta, mert minden évben megcsináltam. Ezerkilenc­­százhuszonhat óta min­den évben. Mert huszon­hat óta vagyok szervezett munkás, ezt tudod, ezt már valamikor említet­tem neked. Mindenfélét mondott előző este az asz­­szony, hogy segítenem kell neki, meg hogy dél­után vendégek jönnek, ad­dig ki kell aludnom ma­gam. Ráhagytam, de majd­nem sírt, mikor elenge­dett. Mert végtelenül sze­rettük ám egymást, én is úgy beszéltem róla, ami­kor alkalom kínálkozott rá, ahogy te nekem a te asszonyodról tegnap, meg azelőtt is nemegyszer. Ezen a napon azonban mégse tartottam be, ami­re szavamat adtam neki. Leballagtam a Vilma királynő úton. Most, ha jól tldom, Gorkij fasor a neve. Kiértem az Aréna útra, amit azóta Dózsa György útnak kereszteltek át. Akkorra ott már nagy tömeg összeverődött. Tíz óra lehetett, délelőtt. És a Hősök terén ott nyüzsgött a sok ember. Úgy tettünk, mintha sétálnánk. Sétál­tunk, ácsorogtunk, beszél­gettünk. És egyre hango­sabbak lettünk. Pedig egy század lovas és gyalogos rendőr cirkált a közelünk­ben. Aztán egyszer csak kivont karddal nekünk rohantak. Veszélyesnek találták a sokadalmat, mely szinte percről percre nagyobb lett és hango­sabb, hát jöttek és ránk tapostak, csapkodtak esz­telenül, csépelték, aprítot­ták, akit értek. Bicskák kerültek elő, éles pengék hasítottak a lovak véknyá­ba. »Ne a lo­vakat, azok nem bűnö­sök.­« — kiáltotta valaki. A feszes rendőrcombokba is beleszaladt akkor egy­két bicska. Az állatok prüszköltek, nyihogtak. Sikolyok, jajgatás, és vér, vér, fiam, embervér tócsái a kövezeten. Kutyavilág volt az, fiam, ezt elhihe­ted. Ugyan, ne félts te en­gem. Bírom én még az iramot, sőt, azt is tudom, hogy most szuperszonikus repülőgépek húztak el fe­lettünk, s ezek a hangnál sebesebben siklanak vé­gig a mennyboltozaton. Hát te csak ne támogass, és ne ints, minek izgatom fel magam. Higgadt a sza­vam, érezheted. Pedig mocskos dologról beszé­lek, kegyetlen és mocskos dologról. »Gazemberek, gyilkosok­« — ordított a tömeg. Én meg álltam ösz­­szeszorított ököllel, elbor­zadva és felháborodva, te­hetetlenül De akkor épp arra jött két megrakott szeneskocsi. S mintha ve­zényszóra tettük volna, pedig nem adott paran­csot senki, egyszerre ug­rottunk neki és egyszerre borítottuk fel a két szeke­ret, egyszerre álltunk mö­géjük, és ami szén ott volt, az mind a rendőrök közé repült. Egész életünk keserűsége, minden dü­hünk és gyűlöletünk a ka­runkba húzódott, dobál­tuk, dobáltuk a széndara­bokat, mint az eszelősök. De már revolverlövések is pattogtak, és hátrálnunk kellett, hátrálnunk és hát­rálnunk, mígnem a mai Vidám Parkig beszorítottak bennünket. »Riadókocsik! Itt vannak a riadókocsik­« — futott végig a hír a tö­megen. Újabb sebesülések, és már bilincsek csattan­tak, nincs tovább. Ki-ki, amerre tudott, menekült. Kerítéseken ugráltunk át, lihegve és kibékíthetetle­­nül A feleségem majdnem összerogyott, amikor meg­pillantott. A lábam szára vérzett, valami bokor vagy drót sértette fel, szénporos volt a kezem, és izzadságban fürdő arco­mon is vastagon ült a sárrá összeállt, fekete por. Pár nap múlva, amikor túl voltunk már minde­nen, azt mondta, úgy fes­tettem, mint a Belzebub. Ám akkor nem tréfálko­zott. »Megmondtam, hogy ne menj sehova, nem megmondtam?« — jajve­sz­ékelt. »Ki menjen, ha nem mi?« — csak ennyit feleltem neki. Ő azonban nem hagyta abba, de azért melegítette a vizet, kötöz­te be a sebem, fektetett az ágyba. Vert a szava, a keze meg simogatott. De a napnak ekkor még nem volt vége. Jó, hogy itt most kis ideig álltunk, mert Terkol­­ről így komótosabban be­szélhettem neked. Áldott, jó asszony volt, mosónő. Sokszor csak az ő kerese­téből éltünk, mert amikor nem volt munkám (és hányszor nem volt, nagy ég!), ő gondoskodott a családról, egyedül ő. S akárhogy is zsémbelt, ve­szekedett, a szíve mélyén csak úgy érzett, ahogy én. Mert, amint említettem, a napnak akkor még nem volt vége. Este nyomozók jelentek meg a házban, bejöttek hozzánk is. Hol tartózkodtam délelőtt, van-e alibim? Hát akkor az én Térkőm megmutat­ta, hogy ki is ő tulajdon­képpen. Az egyik nyomo­zó megragadta mellemen az inget, mert úgy ültem a konyhában, kigombolt kabátban. Akkor a felesé­gem odaugrott, és letépte rólam a nyomozó kezét. »Hogy merészelnek hozzá­nyúlni? Egész éjszaka dolgozott, fáradtan jött haza, ötkor ebédelt, addig aludt« — villogtak Terka szemei. És a nyomozókra ez hatott. Fenyegetőztek még egy keveset, aztán el­takarodtak. Akkor kitört Terkőből a gyöngeség. Odaesett a vállamra, és hosszan, hosszan kisírta magát. »Ugye, mondtam, hogy ne menj, ugye, mondtam« — folyvást csak ezt hajtogatta. De a kö­vetkező évben, a május el­sejéhez legközelebb eső vasárnapon már ő is együtt ünnepelt velem. A hűvösvölgyi Nagyrétre mentünk ki, ahol majális ürügyén gyűltünk egybe. No, hát ezt akartam ne­ked elmesélni tegnap, amikor abba az elhullott széndarabba, ott az út kö­zepén, belerúgtál. ÉLETE­T VÉDI a BUKÓSISAK!­o Alumíniumból 200 Ft Műanyagból 245 Ft 5 Drámai feszültségű, magyarul beszélő csehszlovák film egy fiatalemberről, akit a hosszú éltetett 14 éven aluliaknak nem ajánljuk Bemutató: május 7

Next