Népszava, 1964. szeptember (92. évfolyam, 204–229. szám)
1964-09-23 / 223. szám
Mire ösztönöz az ösztöndíj Ismét benépesültek az egyetemi előadótermek, de a szünetekben még a nyári pihenés, táborozás és az üzemi gyakorlatok élményeiről esik a legtöbb szó. Erről beszélgettünk a Műszaki Egyetem néhány harmadéves gé- Aki ,,nyakig & Jandó Ferenc, a Lámpagyár ösztöndíjasa, mielőtt válaszol, elgondolkozik, megigazítja keret nélküli szemüvegét. — Számomra elég jól alakultak a nyári gyakorlatok. Tavaly a szerszámgyártásban fizikai munkásként ismerkedtem a gépekkel, idén pedig a technológiai osztályon már konkrét feladatokat kaptam. Köztük egy-két alkatrész gyártási művelettervének kidolgozását is. Igaz, a tanulmányaimhoz viszonyítva ez némi előreszaladás volt, de technikumi ismereteimmel és a nagyon segítőkész régi műszakiak támogatásával — úgy érzem, megbirkóztam a feladattal... A Békéscsabán lakó és a helyi konzervgyár ösztöndíjasaként tanuló Szilvási Ferenc élelmiszeripari gépészmérnöknek készül, mert a gyárnak épp ilyen szakemberre van szüksége. Elégedetten mondja: — Tavaly karbantartó lakatosként, tehát a legjobb módon kezdtem ismerkedni gyárunkkal és Egyetemista mint Helyes szemlélet és arról is tanúskodik, hogy a nyári gyakorlatok bevezetése igen hasznos volt. Hasonlóan vélekedik erről Varga Antal, ez a mosolygósan is markáns arcú mérnökhallgató, aki a Dunai Vasmű ösztöndíjasa. Két esztendőt egyébként már az egyetem előtt is itt dolgozott mint technikus. És ezt az előzetes gyakorlatot ma is úgy értékeli, hogyha most állna az egyetem előtt — ismét csak két üzemi esztendő után jelentkezne felvételire... — Amikor e műszakimúltammal* az első egyetemi év után nyári gyakorlatra a mechanikai gyárrészlegbe kerültem, akkor már az egyik nyaraló üzemmérnök helyettesítésével is megbíztak. Idén is hívtak ide, de most máshová kívánkoztam ... — Miért? — Mert hőerőgépész akarok lenni és a vasmű erőművéhez kértem magam. Itt nagyon jól öszszeforrott műszaki kollektíva dolgozik. Fiatal főnököm például már eleve úgy állította össze a nyári munkafeladataimat, hogy ezek révén a tanulmányaimat is megkönynyítsem és elkerülhessem azokat a problémákat, amelyekkel annak idején jó maga is birkózott az egyetemen . .. Nyári gyakorlat vállalati ,s zűrökben“ jó ilyen vezetőről hallani. És arról is, hogy a megkérdezett többi mérnökjelölt mind elégedett azzal a szűkebb üzemi kollektívával, amelybe nyári gyakorlatra került — mert kellően segítették munkájukat és ismereteik gyarapítását. De azt szinte mindnyájan furcsállják, hogy az ösztöndíjat nyújtó vállalatok pénzmérnök hallgatójával, akik mint társadalmi ösztöndíjasok már leendő munkahelyükön dolgozhattak egy-két hónapot. Milyen is volt ez a nyári munka? Összhangban volt-e a tanulmányaikkal és leendő hivatásukkal? leendő mérnöki munkámmal. Ez aztán nagyon megkönnyítette számomra a gépelemekről szóló elméleti anyag megtanulását is. — És most nyáron mit csinált? — Választhattam a műszaki osztály és a gyártó üzem között. De mivel az előbbin főleg csak rajzolhatok és adminisztrálhatok, ezért a másodikba kívánkoztam. Csodálkozott is a munkaügyis, hogy a fehér köpeny helyett inkább a többi munkással együtt paradicsomsűrítésre vállalkozom. Néha olyan szurtos is lettem, mint aki nyakig a szószba került... — Miért így választott? — Mert az ilyen-olyan konzerváló gépekről nem elég annyit tudnom, hogy mit csinálnak, hanem a termelés közben is látnom kell, hogyan működnek. Ezt az egyetemen főleg elméletileg tanuljuk és erre éppen az idei évfolyam második felében kerül majd sor. Jobb hát ennek a gyakorlatáról előre tájékozódni... mérnökhelyettes vezetőit a legtöbb helyen nem érdekelte, mivel is töltik nyári munkájukat leendő mérnökeik. Számos diák ilyen vonatkozású tapasztalatát és véleményét így fejezi ki Szilvási Ferenc: — Az ösztöndíjasok szerződésileg is kötelező nyári foglalkoztatása a legtöbb gyárban tervszerűtlen. Ahogy esik, úgy puffan. Majd minden az érdekelt diákok ambiciózus ügyeskedésén és a helyi kollektívák jóindulatán múlik. Pedig a gyár és a mi tanulmányaink, illetve leendő munkánk érdekében egyaránt az lenne hasznos, ha ezt a nyári gyakorlatot mindenütt tervszerűen alakítanák ki... Szavait mindjárt igazolja Tantó Árpád, a Bács megyei építővállalat ösztöndíjasa, aki épületgépésznek készül, de nyári gyakorlata afféle fregolimunka volt, mert mindig az éppen üdülő műszakiakat és adminisztrátorokat kellett helyettesítenie. — Igaz, valamit ebből is tanultam — meséli —, de főleg a vállalati élet »zűrjeiről és »dörgéseiről«, mintsem az épületgépészeti munkákról... — Én is az egyetemi éveim kezdetétől vagyok ösztöndíjas — veszi át a szót Farkas Mátyás —, de nem üzem révén, hanem a HŐTERV nevű intézettől. És csak most nyáron voltam először gyakorlati munkán. Amikor kötelességteljesítés — Velem meg az történt — kezdi Horváth Kálmán, a Vörös Csillag Traktorgyár ösztöndíjasa —, hogy amikor idén is nyári gyakorlatra jelentkeztem, a személyzet is meglepődött, mert a többi ösztöndíjasuk még feléjük se nézett és nem is hiányoztak nekik. A munkaügyis meg azt közölte velem, hogy most nincs munkásfelvétel és nincs keretük egyetemistáik foglalkoztatására ... — Maga erre mit válaszolt? — Azt, hogy én nem alkalmazást kérek, csupán a szerződésileg kötelező nyári gyakorlatra jelentkeztem. »Akkor sem tehetek semmit.. .* — közölte velem a munkaügyis. Végül is az itt művezetősködő édesapám intézte el, hogy teljesíthessem a kötelezettségeimet... Mindezekből nyilvánvaló: nem szabad a véletlenre és ügyeskedésekre bízni a leendő mérnökök nyári gyakorlatának célszerű kialakítását. A legtöbb ösztöndíjas a saját szakképzése és persze, a kereset miatt is örömmel vállalja a nyári gyakorlatot leendő munkahelyén. És ezt hasznosan szeretnék eltölteni, mert tudják, hogy az így szerzett ismereteikkel könnyebb és gyorsabb lesz már a termelésbe illeszkedniük — a diploma birtokában. Hiszen a társadalmi ösztöndíj nem lehet csak pénzügyi kapcsolat a gyár és leendő mérnöke között. Ez a mi viszonyaink között, szinte erkölcstelen is lenne. De nem jó az sem, ha az ösztöndíj valamilyen spontán kapcsolattá lazul. Megkívánható, hogy az ösztöndíjat nyújtó vállalatok, intézmények a jól szervezett nyári munkán jelentkeztem — találomra a távfűtési osztályra osztottak be, s a jó kollektívától sok mindent tanultam. Még nem tudom azonban, hogy mire szakosítsam magam, az intézetnek milyen szakmérnökre volna szüksége, pedig itt az egyetemen épp most, a harmadik évfolyamon szakosítanak minket. Az intézetnek egyébként kilenc ösztöndíjasa van, négyen évfolyamtársaim is , de még egyszer sem hívtak össze bennünket, hogy megbeszéljék velünk a dolgainkat ... — közbenjárással kívül — a tanév alatt is kísérjék figyelemmel diákjaik tanulmányait, s esetleg adjanak nekik ezeket is előmozdító feladatokat. Csak így válhat a gyári kollektíva mecénási szerepe a nagyobb szaktudás és hivatásra készülés értékes erkölcsi és gyakorlati ösztönzőjévé is. Szenes Imre raszba került 1964. szeptember 23 . Megtudhatják, ha nem sajnálják az időt és fáradságot, s átfutják alábbi szerény skiccemet. Valamelyik nap sorban álltam új lakótelepünk önkiszolgáló boltjának pénztáránál. Előttem tisztán, csinosan öltözött, simára nyalt fejű ifjú polgártárs, úgy az alsó általános generációkból. Kosarában egy szelet Tibi-csokoládé. Bizonyára az iskolából jövet tért be csokoládé-igényét kielégíteni, mivel kezében vadonatúj sárga bőrtáskát lóbál, olyat, aminekben a diplomaták szokták cipelni az államtitkokat. Szemmel látható, hogy minimálisan oly büszke is a finom alkalmatosságra, akár egy valódi attasé. Aztán vagyonát kezdi összeguberálgatni, mely fontos művelethez hóna alá dugja az alkalmatlankodó diplomáciai rekvizitumot. Ám miközben zsebeiben kotorgál, egyszercsak valahogy kicsúszik karja alól. Látom az egész esetet, s így még idejében sikerül elkapnom táskáját. Udvariasan átnyújtom, de nem állhatom meg, hogy ne tegyek egy elismerő megjegyzést. — Ejnye! De szép táskád van---- Biztosan jutalmul kaptad, mert nagyon jó voltál... A legényke vidáman hunyorít nagy kerek szemével, miközben kellemes, értelmes pofiján huncut mosoly suhan át. — Hát azt éppen nem mondhatom ... De muszáj volt venni... Táska nélkül nem mehetek iskolába... — Úgy?!... Aztán hányadikba jársz? — kérdem, pusztán azért, hogy tovább fűzzem az érdekes eszmecsere fonalát. Magabiztosan dülleszti ki mellét, akár valami deszignált bokszchampion. — Második általánosba . .. Elismerően bólogatok. — Az szép... nagyon szép. ■ ■ És miért nem voltál jó, ahogy mondod? — kérdem aztán, hirtelen nosztalgiával emlékezve jómagam e hősi korára, midőn még én voltam nemcsak Robinson Crusoe, vagy a 15 éves kapitány, Dugonics Titusz és Damjanich vörössipkásainak kisdobosa, hanem ráadásul még Tom Sawyer, sőt Huckleberry Finn is ... Joie hiába várom kíváncsian válaszát. Ebben a szent pillanatban ugyanis megszólal a gyerkőc előtt álló középkorú hölgy, aki már eddig is feszült figyelemmel kísérte mélyenszántó diskurzusunkat. Hangja úgy cseng, mint akinek kisujjában van Pestalozzi egész nehéz tudománya. — Pedig jónak kell lenned, fiacskám! — mondja szemrehányóan. — Látod, szüleid mennyit áldoznak rád, iskolába járatnak, hogy tanult ember legyen belőled és milyen szép holmikat vesznek neked. Meg kell hálálnod jóságukat azzal, hogy mindig nagyon jó leszel... Tovább azonban nem folytathatja a társadalmi munkában vállalt amatőr pedagóguskodást, mivel a sor meglódul és pont neki kell odalépnie a kassza elé. A klapci, aki idáig szófián bámulattal figyelt a megfontolt hölgy szavaira, ekkor hozzám fordul és cinkos kacsintás kíséretében ezt súgja bizalmaskodva: — Mindenütt csak ezt hallja az ember... Unom már az egész süket dumát... Embertársait illető kíméletlenül őszinte kritikája annyira megdöbbentett, hogy hirtelenében nem tudtam, mit is feleljek rá érdemben. Aztán, szinte akaratlanul a sztereotip válasz buggyant ki belőlem, mint valami rég bemagolt memoriter. — Nem szabad így beszélned, fiacskám! — motyogtam. — A néni jót akar neked. Meg kell fogadnod szavát! Ám abban a minutumban már éreztem is, mily hamisan cseng, amit mondok. Tudatom legmélyén ugyanis lényegében együttéreztem a gyerkőccel. Konvenciókba még nem bilincselt lelke ösztönösen reagált így. Mert miket is mondunk mi neki valójában? lapos közhelyeket, csöpögősen kegyes intelmeket. Holott magam is méltatlankodom, ha félszázada fennálló fejemmel azt kell tapasztalnom, hogy boldog-boldogtalan oktatni és nevelni akar. Hozzá ilyen viseltes szentenciákkal (Különösen, ha az illető még nálamnál is tudatlanabb és neveletlenebb, ámbár magam sem kanállal ettem a tudományt és az etikát.) Csakhát ilyen farizeusok vagyunk néha mi, komoly és méltóságos felnőttek. Pikay István: Milyenek is vagyunk mi , felnőttek? Cikkünk nyoma: Megállított) A Veszprém mt gyors és határos .»A hinta meglódult — meg kell állítani* című, augusztus 30-án megjelent cikkünkben szót emeltünk a dr. Veres Béla körzeti orvost és feleségét ért törvénytelenségek és méltánytalanságok ellen. Az ügyben a Veszprém megyei tanács végrehajtó bizottsága vizsgálatot indított, amelynek eredményéről dr. Bodogán János vb-elnök az alábbi levelet írta szerkesztőségünknek: »A Népszava 1964. augusztus 30-i bakonyjákói körorvos ügyével kapcsolatos cikkére az alábbiakat közlöm: A vizsgálatot az illetékes szervek lefolytatták, melynek eredményeként dr. Veres Béláné orvosírnokot a Hivatali Egyeztető Bizottság állásába azonnali hatállyal visszahelyezte, dr. Veres Béla körorvos fegyelmi határozatát a Hivatali Egyeztető Bizottság megváltoztatta és munkaviszonyát ugyancsak azonnali hatállyal visszaállította. 51 1ik a hintát! egyei tanács vbzátt intézkedései A Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága eljárást indított Miklósi József bakonyjákói községi tanács vb-titkár, Vass Pál pápai járási tanács vb-elnökhelyettes és Rácz István pápai járási tanács vb-titkár ellen. Fegyelmi vétségeik kivizsgálása folyamatban van. A Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága mint törvénysértő határozatot hatályon kívül helyezte a pápai járási tanács vb döntését a házingatlan eladásával kapcsolatban. Veszprém, 1964. szeptember 18. Dr. Bodogán János vb-elnök: örömmel tájékoztatjuk olvasóinkat a megyei tanács gyors és határozott intézkedéseiről és reméljük, hogy azok nyomán Bakonyjákó lakosainak teljes megelégedésével rendeződik a körzeti orvos hónapok óta tartó ügye. A »hintát« máris megállították. NÉPSZAVA Hajnaltól délig a „Déltől hajnalig“ forgatásánál — Gondoltam, Szolnok alá igyekszik — mondta az öregember. — Szolnok alá? — Sokan gyűlnek most oda. Katonák. Meg civilek is. A szaggatott párbeszéd Fábián Zoltán »Három kiáltás” című regényéből való — de majdcsaknem ugyanilyent folytattunk magunk is, ahogy a filmeseket kerestük Rákóczifalva környékén a Tisza partján, vagy tucat kilométerre Szolnok alatt. Valóban sokan gyűltek most oda. Katonák, meg civilek is, hogy felelevenítsék 1919 tragikus augusztusának egy napját, »déltől hajnalig«. Egyelőre úgy áll, hogy az is lesz a film címe. Mi meg éppen hajnaltól délig vettünk részt az izgalmas forgatáson. Hogy a regényből filmre áttett megrázó történet izgalmas lesz-e majd valóban — más kérdés. De hogy a forgatás izgalmas, az szent igaz. Persze, egészen más értelemben. Aminek majd tragikusnak, sőt, döbbenetesnek kell lennie a művészi alkotásban az ebből a »kamera-állásból« gyakran kínzóan idegesítő, csupa rizikó, máskor meg — bármilyen furán hangzik is — ellenállhatatlanul humoros. Vegyük csak az 31. kép 6-os »félközel«-jét és 7-estávolóját. »A parancsnok lenyomja a géppuska billentyűjét. Vad áradattal lövi a mezőt.* (Majd távolról): »És a mező válaszol. Száz és száz fegyvercső tüzel vissza. Egybefolyik a fegyverek ropogása.* — így a forgatókönyv. Egyszerűen hangzik mindez — de bonyolult a gyakorlatban. Csak egy jelentéktelen epizódot hadd mondjak el. Az említett kép előterében gránát találta katonák és lovak tetemei fekszenek. Nos, a kiskatonákkal nincs is semmi baj — annál is inkább, mert a rendező, Rényi Tamás, évekig a honvédfilmnél dolgozott, így hát a viszonya a katonákkal felettébb jó és baráti. A lovakkal ellenben már nehezebb a helyzet. A világért sem akarják megérteni, hogy ők már nem élnek, holott a szolnoki doktor bácsi roppant adag altatókkal szenderítette el őket. A legroszszabb pillanatban ébredeznek és kászolódnak fel, barátságosan szemlélődve a lencsébe. Vagy más. Odébb vagy két kilométerrel a Tiszán, szükség van egy gázlóra, amelyenháromezer ember életét, hitét az utolsó, drámai percben átmenekítik. Ez alfája és ómegája a filmnek, azt mondhatjuk, erről szól. No, de hol van a magyar Tiszán ma ilyen gázló? Hát itt nincs, anynyi bizonyos. A mi ügyes »kiskatonáink« (ez lett mindnyájuk megszólítása a »stáb«-on belül, amelyet tökéletesen magukénak éreznek) — nem ismernek lehetetlent. Kezük munkája nyomán — gyakorlatnak sem volt utolsó — egy láthatatlan híd készült a víz alatt. Ebben a filmben nemcsak a rendezőnek, Herczenik Miklós operatőrnek, Bujtor Istvánnak, Szakáts Miklósnak, Koncz Gábornak, Szegedi Erikának, s a többi művésznek lesz értékes munkája — Holcz Péter búvár-őrvezetőnek, s többi katonapajtásának ugyanígy. Hatalmas és lelkes munkát végeznek — nélkülük ez a film egyszerűen nem készülhetett volna el. Kaptak is tréfás ajánlatot a Hunniásoktól, hogy szerződjenek le a filmgyár állandó alakulatául. Megvolt hát a láthatatlan híd — de mit tesz isten?! A Tisza fogta magát és két métert dagadt. Szerencsére a stáb versenyre kelt az áradással, s a gázlós jelenetek zömét még ezelőtt leforgatták. De az utolsóval (a film első képe) várni kell, míg a Tisza visszamegy. Közben meg a hajózás miatt kaput kell nyitni a láthatatlan hídon. Szóval — akad gond elég. Hát, ilyen a filmezés. De ahogy a filmbeli »parancsnok« győz, s futásra kényszeríti az intervenciós tábornokok hordáit — legalábbis a háromezer magyar vöröskatona megmenekítésének idejére — úgy győz a nehézségeken itt is a parancsnok: a rendező. Holnap új forgatási nap — új nehézségek. Az operatőr helikopterre száll, s onnan fotografálja a megelevenedett történelmet, s benne a pici pontemberkék, a parancsnok, Magda, Lovász, Judanics, s a többiek filmbeli életét. További győzelmeket, sok sikert kívánunk a munkához, - a filmhez. Rajk András Magda, Judanics és a parancsnok — Szegedi Erika, Szakáts Miklós és Bujtor István 3