Népszava, 1964. október (92. évfolyam, 230–256. szám)

1964-10-01 / 230. szám

A nemzetköziség szellemében Úticéljuk: szakmát szerezni Ha az apja foglalkozá­sát kérdik tőle odahaza, válaszán senki sem lepő­dik meg. Nálunk minden­ki meglepődik, mert Félix Venancia Calambu Her­nandez apja Kubában tor­reádor. S bár a közmon­dásos »alma« vérmérsék­let és alkat tekintetében most sem esett messze a fájától, a fiú az apjáénál sokkal szelídebb foglalko­zást választott. Elektrotechnikus lesz. Választásában nemcsak az elhatározás volt a lé­nyeges mozzanat, hanem a forradalom is, amely sok tízezer kubai fiatallal együtt Felix Venancia Ca­lambu számára is lehető­séget adott a tanulásra. Néhány napja érkezett Magyarországra. Magyar szókincséből ugyan még csak a köszönésre telik, s alig van túl az érkezés utáni első élményeken, mégis azt mondja, hogy sietne vissza nagyon. — Nem a honvágy miatt. Csak azért, mert otthon nagy szükség van minden szakemberre, nálunk, egy évig tanulja a magyar nyelvet és három évig technikumba járjon. De fontosabb a terv má­sik része, amely szerint fordítanánk a képzés ed­digi rendjén és a magyar szakszervezetek szakem­bereket küldenének ki, akik a nyelvet ismerve, az eddiginél sokkal több fia­talt taníthatnának. Úgy hiszem, ennél szebb »áruval« sem hivatalos delegáció, sem üzletem­ber a szocialista államok előtt nem érkezett ezek­be az országokba. Diósdi László Pedro és Laura három évig lesz ná­lunk. Szakmát tanul. Ezt az időt siettetné. De a ta­nuláshoz idő kell és türe­lem, s vele is megtörtén­het, hogy esetleg három év után sem mehet haza, mint Pedro Pascual Pane­­que, vagy Laura Rios. Ők is úgy érkeztek, hogy csak szakmunkás-oklevelet sze­reznek nálunk. Eltelt a három év, megvolt a vizs­ga, olyan eredménnyel, hogy az iskola továbbta­nulásukat javasolta. Ped­ro most bőripari techni­kumba, Laura vegyipari technikumba jár. Akikkel együtt tanul­tak, már dolgoznak oda­haza. Sokan kerültek fele­lős beosztásba, műveze­tők, csoportvezetők let­tek. Kell nagyon a szakem­ber Kubában. De kell Ghánában, Guineában, a Mali Köztársaságban és mindazokban a volt gyar­mati országokban, ahol a gyarmatosítók nagyon ügyeltek arra, hogy csak nyersanyag-bázist jelent­senek számukra ezek az országok, és ne alakuljon ki sehol önálló nemzeti ipar. Most szakemberekre van szükségük az évszáza­dos szellemi elmaradott­ság felszámolásához: or­vosokra, tanítókra és gaz­dasági, ipari szakembe­rekre van szükségük az önálló ipar, az önálló gazdasági élet megterem­téséhez. A legszebb „áru“ ilyen tervei vannak a KISZ-nek is, s mindeze­ket a TESCO Nemzetközi Műszaki Tudományos Együttműködési Iroda hangolja össze. Ez a kül­kereskedelmi vállalat a gazdája két éve Magyar­­ország szellemi exportjá­nak. A különböző nemzet­közi egyezmények alapján hívnak meg szakmunkás­­képzésre, technikumi ta­nulmányokra fiatalokat, s küldenek ki szakembere­ket a gazdaságilag elma­radott országok igényei­nek és a saját lehetősé­geink összehangolásával. — Milyen elv vezeti az iroda munkáját? — Az önálló ipar, az önálló gazdasági élet meg­teremtéséhez a még elma­radott országok számára politikai feltételek nélkül adunk segítséget. A mi »üzletkötőink« legfonto­sabb útravalója az az őszinte segítőszándék, amellyel szellemi kin­cseinkből igyekszünk át­adni az arra rászoruló or­szágoknak. Nyolcan Maliból Ezeknek az országoknak a szakember-képzéséhez — a többi szocialista or­szággal együtt — hazánk is évek óta hozzájárul. Je­lentős segítséget nyújta­nak a szakszervezetek is. A Szaktanács nemzetközi kapcsolatok osztályán a következőket mondották erről: — A proletár interna­cionalizmusból táplálko­zik az segítség, amelyet a magyar szakszervezeti mozgalom nyújt hosszú évek óta a gazdaságilag elmaradott országoknak. Lehetőséget biztosítunk ahhoz, hogy fiatalok jöjje­nek hozzánk ezekből az országokból, és nálunk a magyar szakszervezetek ösztöndíjával szakmát ta­nuljanak. Néhány évvel ezelőtt például az algériai fiatalok ezrei hagyták el országukat (még a függet­lenség kivívása előtt) olyanok, akiknek semmi­lyen szakmájuk nem volt. Először ezek közül az emigráns fiatalok közül hívtunk meg olyanokat, akik szakmát akartak ta­nulni, vagy egyetemre akartak járni. Az a szán­dék vezetett bennünket, hogy mire Algéria elnyeri függetlenségét, saját szak­embereiket tudják állítani az üres helyekre.­­ Az elmúlt néhány év­ben összesen mintegy 200 fiatal tanult nálunk szak­mát Indiából, az EAK-ból, Indonéziából, Ghánából, Guineából, Szudánból, Szíriából, Irakból, Tunisz­ból és Algériából. Itt nem említjük meg azokat a fiatalokat, akik magyar egyetemeken tanulnak, s akik közül nagyon soknak minden költségét a ma­gyar szakszervezetek fe­dezik. — Mit jelent ezekben az országokban ez a segít­ség? — A Mali Köztársaság­ban negyven magyar autó­busz közlekedik például, és mindössze két magyar szerelő van kint, akiknek nem jut idejük arra, hogy a napi munka mellett szakember-k­épzéssel is foglalkozzanak. Most nyolc fiatal érkezik ebből az országból, akik azok­ban az üzemekben fognak dolgozni és tanulni, ahol az autóbuszok fontosabb részei készülnek. Megis­merkednek a gyártással, a javítással és a forgalom­­szervezéssel is. Ők lesznek az elsők hazájukban, akik ilyen jellegű képzést kap­tak. A Szaktanács ösztöndí­jával két éve algériai fia­talok tanulják Budapesten az elektroműszerész szak­mát, Tatán az olajfúrással ismerkednek, Szegeden pedig a mezőgazdasági gé­pész szakmával. Mindnyá­jan olyan szakmát tanul­nak, amilyenre odahaza a legnagyobb szükség van. Másképp mint eddig . A gyarmatosítók ki­vonulása a legtöbb helyen olyan helyzetet teremtett, hogy a meglévő ipari üze­mek nem tudtak tovább dolgozni, vagy az addigi bérnek a többszörösét kel­lett kifizetni a francia, an­gol vagy amerikai tech­nikusnak és mérnöknek, ha azt akarták, hogy ne álljon le az üzem. Rövid idő alatt nem lehet olyan szakembereket kiképezni, akik az ő helyükbe lép­hetnek. Egy év még arra is alig elegendő, hogy ná­lunk a nyelvet megtanul­ják. Azt tervezzük, hogy aki ideérkezik, az leg­alább négy évet töltsön 1964. október 1 Az alábbi históriát Kati bizalmas közléséből isme­rem. Katit a vállalatánál min­denki szereti. Jó munka­erő és a rendezvényeken ő a sztár. Szépen, egy­szerűen szaval, kellemes kis hangja van és kitű­nően táncol. A vállalati rendezvények után, a táncestélyeken kapkodják, percnyi pihenőhöz sem jut. A vállalat focicsapa­tának mérkőzésein ő a leglelkesebb szurkoló, nem takarékoskodik hangjával, ha biztatni kell a fiúkat. Sugárzik belőle az életöröm. Egyébként bölcs kis teremtés. Kis­lány kora óta ismerem, már akkor is megmoso­lyogtatott egy-egy »gye­rekszáj« megjegyzésével, ha akkor nyomta meg fel­ágaskodva a kilincset, amikor dolgoztam. Most komoly udvarlója van: Pista. Technikus, esti tanfolyamra jár, mérnök­nek készül. Vőlegény jelölt — annak tekintik a szü­lők is. Csinos, jóvágású. Egyetlen hibája: tánc­­anafabéta. Az estélyeken megmosolyogják, ha Kati hosszas nógatására kime­részkedik a parkettre. Ezért, ha szabad idejük Felkai Ferenc­ volt, Kati félrehúzta ott­hon az asztalt, székeket, felgöngyölte a szőnyege­ket , és tanítgatta. Eze­ken a láncórákon jött rá a bölcs, pszichológus Kati, hogy Pistának jó a rit­musérzéke, de gátlásai vannak. Ezt Pista az első megjegyzésre be is val­lotta. — Mindig mosolygok magamban, ha egy-egy új tánc figuráit látom — mondotta. — Groteszknek érzem. Bolondság, lehet, hogy nincs igazam, de ez az igazság ... — Már pedig a kedve­mért táncolni fogsz! Pont veled ne táncoljak?? ... Várj csak!... Egyik lemezt a másik utána tette fel, kísérlete­zett a ritmusokkal. Sima, egyszerű tánclépésekk­el kezdte. Újra — és újra. Végre egy lemeznél kikö­tött. — Ez jó lesz, ez menni fog. Próbáljuk! Könnyedén vezette Pis­tát, keringőzve. J­ena el­engedte és figyelmeztette: — Most állj, nézz rám ... úgy! Ez új! Simán körült­áncolta. Pista mosolyogva állt, az­tán, mert különösebb test­mozgást nem kívánt Kati, gátlása oldódott. Amikor Kati ismét hozzálépett és vezetni kezdte, belemele­gedett a táncba, ügyesen, felszabadulva, kedvtelve másolta Kati lépéseit. — Remek! — ujjongott Kati. — Ezt rögzítjük. Táncoltak. — Tudod, mi ez a tánc? — kérdezte végül Kati. — Nem vagyok tánc­­szakértő! Dehogy tudom! — Ez a »Treszkó*«! — Az mi? Kati nevetett. — Most találtam ki! Egyszer te említetted, hogy­­trész latinul hár­mat jelent... Kicsit be­céztem. Jól hangzik — és három figurát rögtönöz­tem. Ezért ... Másnap az étkezdében Kati elcsípett néhány fia­talt: — Gyerekek! Vége a tviszt­, kalipso-, madison­­láznak. Tegnap megtanul­tam a legújabbat. A »Treszkót«. Van hozzá le­mezem. Szombaton beho­zom. — Milyen? — Kiasz! Szombaton délután a kultúrterem kis színpa­dán, néhány tánckedvelő fiatalnak — a felbátoro­dott Pistával — bemutatta a »Treszkót". Mire har­madszor tette fel a lemezt, már négyen tanulgatták az új tánc figuráit. A legközelebbi tánces­télyen öt pár járta. Ez még nem volt átütő siker, de néhány nap múlva ke­resgélték a megfelelő le­mezt, amire járható a "■Treszkó". Amikor Kati nagyokat nevetve beszámolt nekem sikeréről és részletesen az előzményekről, megje­gyezte, hogy Pista végre kitűnő táncpartnere lett. Nem csodálkoznék, ha rövidesen itt is, ott is fel­figyelnének a »Treszkó"­­ra, talán divat is lesz be­lőle, amíg egy újabb »Treszkó-t ki nem szorítja. (Gyulavári Béla felvétele) PIROGRÁNIT­­ELEMEK — majolikacsere­pek. Közel két és fél millió forintos költséggel állítják helyre a Lechner Ödön tervei alap­ján épült egykori „m. kir. postataka­rékpénztár« épüle­tét. A 60 éves épü­let ma a Magyar Nemzeti Bank tu­lajdona. Tetőzeté­nek díszítőelemei több mázsás piro­­gránitfigurák és több színű majoli­kamázas cserepek. Az ÉM. 23. sz. Épí­tőipari Vállalata az időjárástól füg­gően, ez év végére, 1965 elejére fejezi be a restaurációs munkálatokat Külkereskedelmi tanácskozás Szerdán a Külkereske­delmi Minisztérium, vala­mint a külkereskedelmi vállalatok szakmai és pártvezetőinek részvételé­vel négynapos külkeres­kedelmi tanácskozás kez­dődött a CHEMOLIM­­PEX Külkereskedelmi Vállalat tanácstermében. A tanácskozás megnyitó­ján Apró Antal, az MSZMP Politikai Bizott­ságának tagja, a Minisz­tertanács elnökhelyettese bevezető előadásában rá­mutatott a külkereskede­lem jelentőségére, majd tájékoztatást adott a nép­gazdaság jelenlegi helyze­téről, második ötéves ter­vünk végrehajtásának, harmadik ötéves tervünk előkészítésének főbb kér­déseiről. Ezt követően Bí­ró József külkereskedelmi miniszter tartott előadást a külkereskedelem előtt álló időszerű feladatokról. Szólt a külkereskedelmi aparátusban dolgozók munkájáról, kiemelte a termelőszervek és a kül­kereskedelem közötti együttműködés további ja­vításának fontosságát, a piaci követelményekhez való rugalmasabb alkal­mazkodás szükségességét. (MTI) NÉPSZAVA Egy különös könyv rendhagyó ,, recenziója ** (II.) Senki nem tud semmit?... Tegnap dr. Nyáry László: Színházi útmuta­tó című könyvének nem mindennapi terjesztéséről írtunk, az alábbiakban a mű kiadásának hasonló­képpen szokatlan körül­ményeire keresünk vá­laszt. A szálak Vácról a Ze­neműkiadóhoz vezetnek. A vállalatnak új főkönyve­lője van, csak néhány hó­napja áll hivatalban. Hal­lott ugyan a Nyáry-ügyről, s őszintén örül, hogy neki már nem kellett foglalkoz­ni vele. — De mint privát em­ber, csodálkozom, hogy ne­künk miért lehet közünk ehhez az egyébként is jo­gi természetű kiadvány­A Zeneműkiadó igazga­tójával telefonon beszé­lünk. — Az üggyel már foglal­kozik a Kiadói Főigazga­tóság jogi részlege, tő­lünk bekértek minden ira­tot, javaslom, várják meg a vizsgálat eredményét. Egyébként úgyszólván semmit sem tudok az eset­ről ... — Szabadna azért két kérdést?... A Zeneműki­adó által ki nem adott — hiszen a kiadásért a szerző a felelős — könyv 1800 darabjáért Vácról a vállalat számlájára ál­­utalt 37 060 forinttal mi történik? — Meglep a kérdés, én azt sem tudom, mi az, hogy Vác?... — majd gyors tájékoztatás után. — Egy biztos, a vállalat sem­mi baklövést nem követett el ez ügyben, mi azt se hoz ... Különösen a mai nehéz nyomdai és papírvi­­szonyok között, amikor fontos hazai és exportkö­telezettségeink közepette szinte minden sorért és minden napért küzdenünk kell, bánjuk, ha bárkinek bele­­törik a bicskája ... — A nyomdai megren­delésről és a nyomdai számla kiegyenlítéséről megtudhatnánk valamit? — Magánkiadás, kérem, én erre nem tudok felel­ni. Azt tudom, hogy Nyá­ry gyakran kilincselt ná­lunk másfél év óta, mond­ta, hogy 900 darabra már megrendelése is van, a terjesztésről tárgyalt a Magyar Köny­v igazgatójá­val, de nem tudtak meg­egyezni ... Ismételten azt ajánlom, várjanak a Fő­igazgatóság vizsgálatáig. Ennek a kérésnek oly­annyira eleget teszünk, hogy a magunk utánjárása alapján néhány ugyancsak különös mozzanattal még talán elő is segíthetjük a vizsgálat mielőbbi befeje­zését. „Mi az, hogy Vác?.. “ Az impresszum esete a véletlennel Mit szólnak például a Révai Nyomda igazgatói irodájában az asztalra tett kötetről? — Nálunk készült, a Zeneműkiadó megrendelé­se alapján, 2300 példány­ban. A nyomdai költsége­ket a vállalat természete­sen átutalta hozzánk. Előkerülnek a számlák, amelyekből hamar kide­rül, hogy a Zeneműkiadó­nak bizony sokkal jobban kell tudnia a Színházi út­mutatóról, mint amennyit felelős vezetői a nyilatko­zatok alapján ítélve tud­nak ... Most már csak az impresszum marad hátra. — Merő véletlen, hogy lemaradt... Ilyen még nem fordult elő a mi nyom­dánkban. A felelős fegyel­mit kapott érte. A Révai Nyomdában a nyomdai megrendelés mel­lé csatolva megtekintet­tük a Kiadói Főigazgató­ság azon engedélyét­, amelynek alapján dr. Nyá­­ry László különböző rendel­etekből, jogszabályokból összeválogatott útmutatója végül is elhagyhatta a Va­dász utcai géptermet. Joo.­ alsó sarkában pecsét és aláírás: Rab Edit. A Művelődésügyi Mi­nisztérium V. emeleti szo­bájában letesszük az asz­talra azt a kötetet, amely megtéve a Pécs—Vác— SZÖVOSZ—Zeneműki­adó—Révai Nyomda meg­lehetősen körülményes út­vonalat — egyáltalán nem nevezhető egy mű diadal­­útjának — most végül is eljutott oda, ahol egy stemplivel életre hívták. Aki pecsételt és aláírt — ismeri ezt a köny­vet? — Még nem láttam — mondja Rab Edit —, de tudok róla. Engedélyeztük. — Milyen esetekben en­gedélyeznek magán­kiadást és három évre visszame­nően megtudhatnánk-e, hány alkalommal volt pél­da rá? — Nem nyilatkozhatom, az üggyel a jogi irodánk foglalkozik, leállítottak mindennemű információt. — Az előbbi kérdés ál­talános természetű volt, arra talán lehetne felel­ni... — Előfordul, ha nem is gyakran, hogy engedélye­zünk magánk­iadást, kü­lönböző tanulmányok, ér­tekezések, esetenként Urai kötetek megjelentetését. Természetesen nag­yon megnézzük, megválogatjuk ezeket és csak nagyon in­dokolt esetben járulunk hozzá, szerény példány­­számú megjelentetésük­höz. — A Nyáry-féle útmuta­tó ilyen indokolt eset volt? — Én erre nem tudok válaszolni. — Ön írta alá, ön pe­csételte le az engedélyt. — Akkor sem tudom, Ú­gy hallottam, már évek óta megígérte neki vala­ki... Én magam sem ér­tem, mi szükség van erre ilyen példány­számban. a ,, Véletlenek“ láncolata A kör tulajdonképpen ezzel bezárult. Annyi bi­zonyos, bárhová kopogtat­tunk is be, a könyv felmu­tatása után sehol sem fo­gadtak bennünket öröm­mel. Pedig csaknem bizo­nyos, hogy a Nyáry-féle kötet kiadásának jogi vo­natkozású mozzanatait, finoman értelmezett pa­ragrafusokhoz kapcsolva, mindenütt pecsétes írá­sokkal »megtámogatva«, rendben találnánk. Ám van az ügynek — kell lennie! — egy morális ol­dala is. Hogyan kísérheti egy könyv útját a vélet­lenek ily végtelen lánco­lata? Véletlenül nincs rajta impresszum. A Váci Faluellátó könyvesbolt véletlenül összecseréli egy másik könyvvel. Vélet­lenül a Zeneműkia­dónak utalja át 1800 kö­tet ellenértékét, ahol pon­tos információval véletle­nül sem az igazgató, sem a főkönyvelő nem tud ez ügyben szólt­ ilni. Ráadá­­sul a Kiadói Főigazgató­ság ügyintézője véletlenül nem tudja megmagyaráz­ni saját pecsétjét és alá­írását. És a véletlenek ilyen sajátos találkozása nyo­mán 2500 példányban megjelenik egy »mű«, amely egyebek között azt közli az olvasóval, hogy milyen legyen a színház­ban az üzemi étkezés — ami egyébként fontos, de semmiképpen sem kíván egy reprezantatív kötetet —, mennyit szabad fel­venni a dolgozónak kot­­tamásolási díj fejében, hogyan lehet a szabadsá­got átvinni, a következő évre, mennyi devizát vi­hetünk külföldre és ho­gyan kell felbontani a színházhoz beérkezett bo­rítékot ... Mindez 280 oldalon, fi­nom papíron, szép kiállí­tásban, darabonként 25 forintért. No, és persze, véletle­nül! ... Kiss Gy. János

Next