Népszava, 1964. december (92. évfolyam, 281–305. szám)
1964-12-01 / 281. szám
Átkelés a Dunán — irány: a jövő A leventék — öreg Mauserekkel és néhány FÉG- puskával — felsorakoztak a főtéren, a Szentháromságszobor előtt. Most nemzetőr-századnak számítottak, tizenötévestől húszévesig és előttük valami ifjúsági körzetvezető testvér kiabált: — És ha ti helytálltok, akkor a szovjet hadseregnek ez a dunai kirándulása múló epizód lesz a Kárpát-Duna Nagyháza történetében! A leventék hallgattak. És tizenöt kilométerrel odább megmozdult az ég. Keletre, a Duna vonalán túl, a szovjet tüzérség lövegei mennydörögtek és néha a dombokig hallatszott a Katyusák rakétáinak vijjogása. 1944 november közepe volt, Szekszárdon. Tíz nappal később Tolbuhin marsall szovjet csapatai és a szövetséges bolgár egységek Mohács és Kiskőszeg között átkeltek a Dunán. Szederkénynél egyetlen csapással áttörték a Pécs tartásán kísérletező Wehrmacht-csapatok frontját, Bátaszéket rohammal vették be és legyezőszerűen szétterülve a mecseki előhegyek és a tolnai dombok útjain és völgyein, december elsején már minden irányban túljutottak Tolna és Baranya megye nyugati szélein. Pécsiek, akik átaludtak... Ha valaki akkor légifelvételt készített volna a két, lankás, szőlőhegyes pannon megyéről, láthatta volna, mint húzódik nyugat és észak felé az előretörő szovjet csapatok elől kétfajta menetoszlop. Az egyikben katonák vonultak. Meg a leventék is, kispuskával, öreg karabéllyal, gyalog. A másikfajta menetoszlopban német sofőrök teheneket és disznókat vittek, teherautón. — Marhának lenni kényelmesebb — mondogatták a gyerekek a menetoszlopban. És taposták a sarat. Most ugyanazokat az utakat járom. Húsz év után. Hogy a két megye felszabadulásáért milyen harcokat vívtak, sírról sokat tudnának mondani azok, akik katonasírokban, márvány- és műkőoszlopok alatt nyugosznak a Dunától a Kaposig, a Sióig és a Sárvízig. Az élő szemtanúk némelyike viszont aludt, amikor a szocializmus átlépte a városa küszöbét. Aludt egy orvostanhallgató is, szobájában, mert nyugodt természetű ember volt és jobban szerette az ágyát az óvóhelynél. Reggel csak az zavarta, hogy nem ébresztette a csengő. Reklamált is — »Mi az, nem ébresztenek?« — Ez megőrült — mondták rá néhányan. — Nem tudsz róla, hogy az éjjel bejöttek? Nem tudott róla. Pécs puskalövés és aknarobbanás nélkül, azt lehet mondani, teljes csendben szabadult fel, ötven kilométerrel odább, Szekszárdon, jóformán ablak sem tört be. Az Ukrán Front ökölcsapása a Dunánál olyan erős volt, hogy a Wehrmacht és az SS jobbnak látta azonnal visszavonni csapatait a Balatonhoz, s Dél-Dunántúl szép városai és megbúvó falvai számára 1944. november 28. után — néhány napnyi különbséggel — véget ért a világháború. Néha még bekalandozott egy-egy Messerschmitt vadászbombázó és 1945 januárjában egy Tigris-ék előrenyomult Simontornyáig. De ez már valóban csak epizód lett a magyar történelemben. És megkezdődött az új kor. A múltból szinte egyszerre kiszakadt Tolna és Baranya adottságai között sok a különbség. A baranyai föld értékes kincseket rejt, fekete szenet, Pécs régi kulturális központ, egyetemi város, nagy szellemi mágnes. Mindehhez itt még a műemlékek olyan kincstára járult, mint Szigetvár, Siklós — azóta helyreállított, idegenforgalmi központtá vált vára — és a föld iható kincsei Villány, Siklós, a Mecsek lejtőjén. A kisebb, északi szomszéd iparáról szinte nem lehetett beszélni, bányászata éppen csak a baranyai szénvidék peremével — Nagymányokon, Mázán — jelentett kapcsolatot. Tengelytörő, komisz utak közt idilli szőlőhegyek és nagy puszták, hercegi vagy bárói utakkal: ez volt Tolna. Egy kisváros, ipar nélkül, a szőlő szelíd romantikájával, és költők emléktábláival — ez volt Szekszárd. Most itt is a fejlődés minden beszélgetés fő témája. Gyugyi Jánossal, a megyei vb-elnök helyettesével az irodájában beszélek: megépült új lakónegyedekről és egy öreg temető helyén születő modern kollégiumról, a második dunai vízlépcső révén a Sió-torkolatra váló jövőről, szövetkezetekről, amelyek Tolnán, Mözsön, Döbröközön beletanultak a megalapozott közös jövő építésébe. Szőlőtelepítésről és öntözésről, mérőműszergyárról és a szanált öreg városrészek jövőjéről. A kömlödi halászcsárda vezetője azzal büszkélkedik, hogy Bécsben járt magyarok odakint külföldiektől hallották a Tolna megyei halászlé dicséretét. Ugyanide benyit egy nagy darab, fekete bajszú fiatal férfi, most szállt ki a Moszkvicsából. Nézem, valahonnan ismerős. Miért ne lenne az? Szegény szekszárdi parasztember fia, kőművesinas. Volt. Most, kemény tanulóévek után a Kanacsi Állami Gazdaság főállatorvosa, milliós értékek őre. Dr. Debreczeni Pál... Közös ismerősöket keresünk: X. itt dolgozik, Y. most került vezető beosztásba, Z.nek most épül a háza ... „Még csak“ — vagy „már” ! Különös, a helyi emberek számára váratlan epizódokkal. Azok után, amit Göbbels és Szálasi propagandája a csillagos katonákról terjesztett, a pécsváradiak például sok mindent vártak, csak azt nem, hogy Nagykálóczy tiszteletes, a református lelkész házában lesz annak a nagyon magasrangú szovjet parancsnoknak a hadiszállása, akit név szerint még nem ismertek, de most szinte minden nagyobb városban utcája van, s hogy Tolbuhin marshall franciául társalog majd házigazdájával, a pappal. Húsz évvel azok után a napok után most mindenütt, ahol az évforduló szóba kerül, megtalálható a meghökkenés egy sajátos mozzanata. »Valóban! — néznek az emberek egymásra. — Már húsz éve!« Aztán elkövetkezik a másik ilyen pillanat. Akkor, amikor már számot vetettek a húsz esztendő eredményeivel és változásaival. Akkor a mondat megismétlődik, egy szó különbséggel: »Még csak húsz éve?« Mert a változások felmérése elgondolkodtató folyamat. Vegyük például Baranyát. Ahol 323 falu van és mindben ég a villany, s mindenütt jár az autóbusz, ahol vicinális kis fürdőhelyből gyógyfürdővárossá nőtt Harkány, ahol megépült a mohácsi Farostlemezgyár, a hidasi brikettgyár, a 210 megawattos pécsi hőerőmű, a pécsi mohácsi 45 kilométeres vízvezeték, ahol harmincezres város lett a háromezres Komló... Vagy ez afféle létesítmény-leltár lenne? Akkor beszéljünk láthatatlan létesítményekről. Nam, hogy az utolsó tankcsapdákat ezen az őszön temették be. Együtt. A Karasica Gyöngye Tsz tagjai — akik részben jó reggelttel, részben Grass Gottal köszönnek egymásnak. Beletemették a régi ellentéteket is. Ki ér rá ilyesmire? Ki tűnődik azon, milyen nyelven beszélt a nagypapa? Az unokák a falu múltját együtt kutatják (Ravasz János művelődési otthon igazgató, a honismeret lelkes tanítója irányításával). És a színpadon együtt játsszák Bródy Tanítónőjét. Vagy Rozov darabját: »Felnőnek a gyerekek«. FeL A megyék is. Fiatal férfi, Moszkvicson Felnőnek a gyerekek Kátolyon például eltűnt a falu közepéről egy határvonal. Ez a határvonal azt jelentette 1945 előtt, hogy az egyik oldalon a sokácok laknak, a másikon a svábok; ha sváb legény a sokác oldalra lépett, megverték, ha sokác legénynek támadt udvarolnivaló kedve odaát, ugyanígy járt. Erről a megyéről írták 1935 táján a »Két sor ház« című könyvet, amely német—magyar viszonylatban próbálta megmutatni a nemzetiségi ellentéteket. Csak megmutatni. Gyógyításukra komolyan senki sem gondolt. Most kollégistákkal beszélgetek Pécsváradon, a vadonatúj, a domb tetejéről messzire világító gimnázium épületében, a turistaszállóvá alakított műemlék-vár szomszédságában. Azt a kérdést, hogy »ki idevalósi«, nagyon erősen meg kell magyarázni a Teleki Blankáról, Martos Flóráról, Tyereskováról és Babits Mihályról elnevezett csoportok tagjainak. Fiúk és lányok egyaránt tökéletesen őslakónak és testvérnek érzik egymást, a családok fiataljainak összeházasodása hétköznapi esemény. Pedig a menyasszony dédapja, nagyapja esetleg gótbetűs, cifra kovácsoltvas-kereszt alatt nyugszik egy völgységi temetőben, a vőlegényé pedig valahol a Nagy alföldön vagy éppen a székely hegyekben. A gyerekek nem éreznek — és reméljük, soha többé nem is érezhetnek — nemzetiségi ellentéteket. Szederkényben hallott 1964. december 1 Még tanulni kell A megye, amelyen fehér bárd cselekményét és csíkként húzódik át a 6-os nem jönnek zavarba egy út, nem lett sem nehéz magnetofon kezelésénél, ipari megye, sem a nagy műveltség és technika erőlétesítmények birodalma, mei közt otthonosan jár- Ami megépült, bizonyára nak. De arra, hogy az emkevés: ahhoz, amit szeret- bér nem fekszik le a napnénk. De nagyon sok ahpal viselt fehérneműjében hoz képest, ami volt és — arra bizony még olykor amit valaha is kívántak a meg kell őket tanítani... lakói. Egyáltalán: sok még a Hogy mostani kívánjág tanulnivalónk. gaik és vágyaik épp úgy, de előttünk a következőmnt Baranyában nehe- húsz a többi, zen követhetők nyomon — arról is felesleges lenne Az alapokat leraktuk, sokat beszélni. Hogy a ré- Lerakhattuk. Poros,sági és új életforma apró rost fáradt, véres katonák utócsatározásai még nem tűzték ki. Akik »1944 nozárultak le — arról megvember végén Mohács és miért hallgatnánk? Kiskőszeg közt széles arc-Kollégiumi nevelőtől vonalon átkeltek a Duhallottam: vannak faluról nán«, jött »lányai«, akik kivá- És velük jött a jövő. Jóan elemzik a III. Ri- Baktai Ferenc NÉPSZAVA Fiatalokról, a KISZ kongresszusa előtt „KISZ-Hi”, a tanárnő Egész eddigi élete olyan, mint egy matematikáéra. Csöndes és rendszeres. A hétköznapok szövetén csak nagy néha üt át a megoldás-keresés szenvedélye. Gondok nélkül érettségizett, 1961-ben elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem matematika-fizika tanári szakát. A budai Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tartotta meg az első óráját, most is ott tanít. Férje közgazdász, a kisfia négyéves. Amikor a szülés után bement az iskolába, megkérdezték, elvállalná-e a KISZ-tanácsadó tanári tisztséget. Szívesen vallatta, és azóta nem vált meg ettől a tisztségétől. Szerényen, pontosan dolgozik. A diákokban, különösen a lányokban olykor van jó adag előítélet, valami félelemféle a matematikától, amit nemegyszer a tanárokra is kiterjesztenek. Fehér Józsefnét szeretik a gyerekei, és szeretik a kollégák is. A tekintély mércéje Elég-e ez ahhoz, hogy azok között írjunk róla, akik nagyon sokat tesznek az ifjúsági mozgalomért, a fiatalokért? Kevésnek tűnik, de az egyik budapesti KISZ-vezető — szintén pedagógus — a következőt mondta róla: — Ili munkájában nincs semmi látványos, pedig ő az egyik legfiatalabb és egyben legmódszeresebb KISZ-tanácsadó tanárunk. Úgy tűnik, hogy mindaz, amit a fiatalok tesznek, jól olajozottan, saját magától megy — és éppen ez munkájának legnagyobb dicsérete. Úgy tud a gyerekeire hatni, hogy azok önállósága hajszálnyi csorbát sem szenved, munkájukban mégis benne van Ili »néni« segítő keze. Erre pedig nagy szükség van a Szilágyi Gimnáziumban is, másutt is. A fiatalok keresik a helyüket. Abból a sokféle tanácsból, amit az iskola, az otthon, az olvasmányélmények és a barátok adnak, ki kellene választani a legjobbat. De mire érdemes odafigyelni, és mivel kell vitatkozni? A 16—17 évesek értelme nagyon érzékeny. Nemcsak figyelik a körülöttük élő világ jelenségeit, de meg is őrzik azokat. — Mire kell legelőször megtanítani a gyerekeket? — Az őszinteségre. — Nehéz ez? — Az első lépést a tanárnak kell megtennie. — És a tekintély? — Néha nagyobbra tartjuk annál, amit ér. Ha nincs igazam és mégis ragaszkodom hozzá, attól a tekintélyem nem lesz nagyobb. A diákok minden tanárt elkeresztelnek, őt a háta mögött »KISZ-IK«nek mondják. A tanárok is. Kérdeznek a gyerekek Így szólítják, s ő szívesen elfogadja A tekintély mércéjéről pedig azt tartja, hogy az a katedrán mutatkozik meg, a tanár tudásában és a diákok iránti szeretetében. Sokat van a gyerekeivel. Tanít, szakkört vezet, ott van minden KISZ-vezetőségi ülésen, a nyári táborban együtt dolgozik a lányokkal, a folyosókon a szünetekben is állandóan körülfogják. Az elmúlt hetekben alig volt olyan nap, amikor délután 4 vagy 5 óra előtt ment volna haza. Most beválasztották a KISZ kerületi végrehajtó bizottságába is. Dolgai egyre szaporodnak. — Tudom, hogy sok ez, és néha érzem, valahol már lazítani kellene. De azt gondolom, hogy mostani munkám nélkül nagyon sokáig kellett volna még tanítanom a gyerekeket ahhoz, hogy ilyen közel kerüljenek hozzám, hogy ennyire megismerjem őket. Ebből a megismerésből táplálkozik optimizmusa is, ahogy diákjait átvezeti a csalódások buktatóin. — Nálunk az úgynevezett gyakorlati előképzés, a politechnika abban a tekintetben, hogy a gyerekekkel megszerettesse a munkát, nem sok eredményt hozott. Túl azon a körülményen, hogy a kiválasztott munka, a szőnyegszövés nagyon messzire esett a lányok érdeklődésétől, a gyerekek egymás után mondták el, hogyan látják a gyári munkát, s az elmondottakban bizony sok volt a rossz. Gyerekeink észrevették a szervezetlenséget, a lógást. És azt kérdezték, jól van ez? Ugyanezt kérdezték, amikor az egyik osztály KISZ-szervezetének kezdeményezésére néhány napra a kukoricatörésben segítettek és amíg ők becsületesen dolgoztak, a szövetkezetiek közül néhányan csak nézték a munkát. A lányok is politizálnak Erre válaszolni kellett* és a gyerekek »vizsgakérdésein« Ili néni nem bukott meg. Beszédesebb bizonyítványt keresve sem találhatnék a legutóbbi próbatételnél. Az Országos Nyugdíj Intézet kért segítséget a gimnáziumtól a nyugdíjkartonok kitöltéséhez. Hatszáz lány volt hajlandó segíteni. Egy teljes napot dolgoztak mindnyájan, s azt mondták, ha újra lesz hasonló feladat, abból sem húzzák ki magukat. A munkáért persze pénz is jár, ez a KISZ kasszájába megy, kirándulásról a nyári táborozásra. Fehérné csöndes munkáját tükrözi a lányok élénk érdeklődése a politika, társadalmunk eseményei iránt. Hónapokon át folyt vita az Ifjú Kommunista című lapban arról, hogy a KISZ munkája miképpen lehetne élőbb, a fiatalokhoz közelállóbb a középiskolában. Okos ötletek sorát vetették fel. Nyíltan és őszintén írtak arról, hogy az ifjúsági mozgalom demokratizmusa az iskolában nem veszélyezteti a tanári tekintélyt, ellenkezőleg, segítője lehet a szocialista társadalom igényének megfelelő korszerű tanár-diák viszony kialakításának. A vitát a Szilágyi Gimnázium lányai kezdeményezték, és azután is többször mondtak még véleményt. Vitatkozó kedv pezseg az iskola filozófiai szakkörében, és néhány hete nyolcvan lány kérte a különböző osztályokból, hogy a világpolitikai események összefüggéseiről rendszeresen beszélgessenek velük, tájékoztassák őket. A KISZ-tanácsadó tanár Ili néni portréjához kevés élénk színt sikerült csak hozzákevernem. Ez nem a szándékon múlott. A szerénység szürkeségével beszélt önmagáról, s csak annyit, amivel a kötelező válasz beérheti. Róla is csak ennyit mondhattam el. És még valamit. Szívesen tanulnék az óráján. Még matematikát is... Diósdi László 3 Szüts Lajos: Amerikából jött Tudjátok, ha egy olasz kivándorol, mindjárt kocsit vesz, ötven dollárt lefizetsz és már viheted is. Azok meg viszik! Száguldoznak összevissza, s közben énekelnek. Eszükbe se jut, hogy miből fizetik majd a részleteket. Amerikában gurul a pénz. Túlságosan is sebesen, nemigen lehet megfogni! Egyszer én is majdnem beugrottam. Volt egy barátom, fatelepen dolgozott. Hosszú, szikár srác volt, bírta az iramot. Mert hajtani, aztán kell! Öregem, még a fenekeden is csurog a víz. — Szóval, lefizetett ötven dollárt és vett egy kocsit. Mindig hármat dudált. Földszinten laktam, könnyen kiléptem az ablakon. Aztán már robogtam is. Szerettem a sebességet. A tetőt le lehetett nyitni, vágott a szél. Mindig napszemüvegben vezetett. Már arra gondoltam, én is veszek kocsit. Éppen a pénzt számolgattam, mikor csöngettek. Kimegyek, hát a barátom áll az ajtóban. Szőrösenkarikás szemekkel. A cipője sáros volt, odakint esett. Leültünk az asztalhoz és csak néztük egymást. Aztán hirtelen felugrott, lesöpörte az asztalról a pénzt. — Az isten verje meg, elvitték! — ordította elkeseredetten. Lehajoltam és összeszedtem. Azóta sincs autóm! Aki egy részlettel elmarad, nézheti magát. Se pénz, se kocsi. — Na, igyunk! — mondta Sándor és teletöltötte a poharakat. A bor vörös, tömör fénnyel égett a pohárban. A tűz sárga lángja lágyan hajladozott előtte. Körülöttünk vastag volt a sötétség, a lombok súlyosan merültek az éjszakába. Csend volt, csak a tücskök cirpelése karcolt éles ábrát a poharak közé. Sándor szemében könny csillogott, lassan, szó nélkül, fenékig itta a poharat. Nézte a tüzet, s az istállók melegét érezte szívében. Az istállókat még gyerekkorából ismerte. Sokszor aludt a lovak falánál a sarokban a szénával megterített ágyon. Az istállóban lágy, meleg levegő volt, szinte meg lehetett fogni, el lehetett merülni benne, kábán, kellemesen, mint a langyos vízben. A derékig érő csapóajtót zörgette a szél, a lovak hátranéztek, s ilyenkor sokáig bámulta sötétkéken csillogó szemüket, amelyben a nyári éjszaka melege pihent. Nyáron tiszta az ég. Magasan áll, fölöttünk látni a csillagokat. Ilyenkor sok gondolat szikrázik az emberi elmében is. Sándor Amerikára gondolt és elmosolyodott. Itt, a nyílt égbolt alatt milyen parányi lenne egy felhőkarcoló, és itt milyen nagy az ember. Fölállt, széttárta a karját és mélyet lélegzett. Esténként bementek Torontóba. Az autók fényszőnyege fölött színes volt a levegő. A reklámok eltakarták az eget. Mindig vásárban jártak. Egy doboz konzerv mellé húsz reklámcédulát is nyomtak a markukba. Legtöbbször lehajították az egészet, s ha elolvasták is, ki gondolt vele. Az autókat és a nylon melltartókat éppúgy reklámozták, mint a vörös veszedelmet, meg a háborús veszélyt. Sodródtak a forgatagban, s közben sokszor eszükbe jutott az öreg torontói rigmusa, amelyet valaha otthon hallott, Kabos Gyulától: »Kinek pénze van, annak van szeretője, kinek pénze nincs, az lője magát főbe!« Az éjszakák hamar teltek, álommal, vagy álom nélkül, a fáradság súlya alatt. Sokan feküdtek így, fáradtan, zsibbadt karral, dagadt erekkel, szerte Amerikában. — Az életért keményen meg kellett dolgozni — mondta Sándor, s közben visszaült a helyére. —Aki élni akar, annak előbb meg kell halni — így szoktuk mondani. Fogott egy fadarabot, és rádobta a tűzre. Pattogott, lángolt megbolygatta a parazsat. Egy hoszszú lány a fejünk fölé csapott, hirtelen világos lett a fák közt. — Néha elfogott a honvágy. Úgy éreztem magam, mint amikor álmában kergetik az embert és már nem bír futni. Egyik utcából ki, a másikba be, így ment naphosszat. Mindig vasárnap jött rám. Vasárnap ráértünk gondolkozni. Á, marhaság! Valaki ismét töltött. Sándor nyelte a bort, hosszú kortyokban, mintha a vérét akarná pótolni. — Sok vizet láttam — mondta Sándor —, nagyon sok vizet. Haza már repülőn jöttem, de odafelé! Az óceán, nem is tudjátok, milyen az az óceán. Mindenütt csak víz, meg az a nyavalyás sós szél. Később fáj a szemed! Fölállt, odament a lovakhoz. A kocsi oldalához voltak kötve, ették a szénát. Megölelte Fecske nyakát, megsimogatta a fejét, még a sörényét is megigazgatta. — Egyszer elmentem egy farmra, hogy lovat lássak. Két behemót hátaslova volt a gazdának, de nem engedtek magukhoz nyúlni — mondta, és megvakarta Fecske hasaalját. — Ma itt alszom kint. Majd megágyazok a présben. De régen aludtam szénában! — Ingatta a fejét, aztán lefeküdt a földre. Kihúzott egy fűszálat és a szájába dugta. Mi cigarettáztunk. A füst kéken gomolygott a parázs körül, aztán eltűnt, mint az emlék. — Hozz vizet! — mondta apám. A gőz mindent eltakart egy pillanatra. Aztán újra előtűnt az ég is, meg Sándor is. Még mindig ott feküdt a földön, fűvel a szájában. A hűlő parázsba bámult, aztán felnézett a csillagokra.