Népszava, 1965. február (93. évfolyam, 27–50. szám)

1965-02-02 / 27. szám

Változások krónikásai Szocialista brigádvezetők. Amikor megválasztot­ták őket, maguk sem ismerték pontosan a módszere­ket, csak a cél volt világos és vonzó. Az út, amelyet a szocialista brigádokkal együtt, azok élén pár év alatt megtettek, sokkal inkább próbatétel volt, mint virágokkal borított diadalmenet. A legérzékenyebb anyaggal, az emberi lélekkel dolgoznak, azt formálják, csiszolják. Ahány ember, annyiféle módon kell köze­ledni hozzá és ahány brigádvezető, annyiféle módon közeledik ő maga is a cél felé. Lehetetlent vállalt,­ dig szívesen látnak min­­gük nyomán nemcsak a denkit, akivel együtt dől­­termelési eredmények nó­­gozhatnak, s tevékenysé­­nek, hanem az emberek is. Felismerni, rendbe szedni Zöld album van a ke­zemben, rajta piros csil­lag, s a csillagban a brigád jelszava. Egy kis közösség útkeresését mutatják a két évre visszamenő fel­jegyzések. A krónikás, Pa­jor István, a Kertészeti Kutató Intézet törökbálin­ti gazdaságában az érd­­elyiramajori tehenészbri­gád vezetője. 1962 óta két­szer nyerték el a szocialis­ta brigád címet és a napló híven tükrözi küzdelmei­ket. Az még csak természe­tes, hogy e brigádértekez­letről rövid összefoglaló­kat közöl Pajor István. Az sem szokatlan, hogy a naplóban minden egyes tagnak — tizenhárman vannak — a fényképe is megtalálható, adataival és jellemző tulajdonságaival. (Olvastam tehenészről, aki 1963-ban még összeférhe­tetlen volt,é­s a 64-es évet már azzal zárta le a közös­ség, hogy ez a társuk is megváltozott.) Az emberi változások krónikája mel­lett a jutalmazások és di­cséretek is szerepelnek. Az már Pajor egyéni öt­lete, hogy minden tehe­nész mellé odarajzolta kedvenc tehenét, az állat­ok véleményével«, vagyis az­zal, ki hogyan bánik a rá­bízott jószágokkal — vers­be szedve. Pajor István ugyanis, mint sok magyar parasztember, szeret ríme­ket faragni, rigmusokban beszélni. És ő éppen a versfaragással találta meg ez utat a brigád tagjainak szívéhez. Versben olvas­tam el hitvallásukat is, amely prózába lerövidítve így hangzik: »Nagyon sok feltáratlan kincs rejtőzik ma még az emberekben, s ennek napvilágot kell lát­ni. Ami ma még lehetet­lennek látszik, azt holnap végre kell hajtani.« Leírni talán könnyű volt két évvel ezelőtt, de ho­gyan, merre induljanak el? A közösség megalaku­lásakor bizony még mesz­­sze álltak a szocialista er­kölcstől. Volt, aki ivott, s volt közöttük olyan is, aki nem átallt a közös tu­lajdonhoz nyúlni. Akik is­merték az együttest, nyíl­tan hangoztatták: Pajor lehetetlent vállalt. Ez az egyszerű paraszt­­ember megoldotta. Volt, akinél azzal ért el ered­ményt, hogy naponta be­számoltatta, mert mint ő maga mondja: »Ha akkor nem figyelünk rá állan­dóan, könnyen rosszá vá­lik.« De segítette az egész brigád s a fiatal fiú nem rosszá, hanem kitüntetett munkássá lett. Az egyik italos emberre azzal hatott, hogy rigmust faragott róla, a brigád­gyűlésen elszavalta és mi­után a közösség hozzájá­rult, beírta a naplóba is. Azzal, hogy ha nem hagy­ja abba az ivást, minden nap elszavalják a boros verset. A tehenész haza­ment és azt mondta a fe­leségének: »Sok mindent megértem, de az életben még így nem röstelltem magam.­* Az asszony titok­ban örült, hogy a brigád így eltalálta a férje gyen­ge oldalát és tulajdonkép­pen neki, a családnak is segítenek. Hónapok teltek, amíg a tehenész megküzdött ön­magával, de 1964-ben már ezt írták az esztendő sum­­mázásaként a naplóba: »■Abbahagyta az italozást, gyökeresen megváltozott, utoljára 1963. szeptember 10-én kellett figyelmeztet­ni emiatt. Most már jutal­mat is kapott a szakszer­vezettől, és a családi élete is széppé alakult.« helyes utat és olyan embe­ri közösséget alakított ki, amely ma már vonzza az egész környéket. Újítások­kal, ötletekkel jönnek hoz­zájuk és kérik, vegyék fel őket maguk közé. Ök­re-A törökbálinti gazdaság szerelőinek szocialista bri­gádvezetője ismét más módszerekkel közeledett társaihoz. — Elsősorban az embe­reket akartam közelebb hozni egymáshoz — mondja Eszéki Tamás. — Nehezen indult, mert ami új, az mindig nehéz. Volt olyan tagunk a két év alatt, akit kizártunk ma­gunk közül, mert ivott és nem tudtuk megváltoztat­ni. Volt olyan, aki má­sodállásnak nézte a vál­lalatot és minden ener­giáját a privát ügyeire fordította. S volt olyan is,­­ akinél rájöttem, kija­vította a bérjegyzéket, hogy saját szórakozására a családjától elvonja a pénzt. Mindezt felismerni, rend­A Börzsönyi Erdőgaz­daságból egy favágó szo­cialista brigád nagyszerű cselekedeteiről szóló tör­téneteket hoztam magam­mal emlékként Ha vala­hol, úgy az erdők mé­lyén, a nehéz munkában ugyancsak kifejlődött az önzés. Amikor gépesíteni kezdték a favágást, vol­tak régi szakmunkások, akik nem akartak fűrész­géppel dolgozni. Még na­gyobb volt az ellenállás tavaly ősszel, amikor a gazdaság műszaki vezetői a termelés komplex szer­vezését vezették be. En­nek az a lényege, hogy a vágással egy időben indul meg a szállítás is. Voltak olyan favágók, akik a fo­­gatosokkal, és voltak olyan szállító csoportok, amelyek a favágókkal nem akartak együtt dol­gozni. A szocialista bri­gádok szálltak­ szembe a megszokottsággal, a bér­féltéssel. Budai József is egyike volt azoknak a brigádve­zetőknek, aki elhatározta, közelebb hozzák az em­bereket egymáshoz, segí­tenek nekik, hogy min­denki megtalálja a számí­tását és helyt is álljanak. Az egyik embernél elő­ször a családi életet kel­lett rendezni, a másiknál a durvaság ellen fellépni. Ahogy a fákat megtiszte­lte szedni csak úgy lehe­tett, ha nagyon össze­szoknak és­ a családok is közelebb kerülnek egy­máshoz. — Szív kell ehhez és akarat — vallja Eszéki. — Az emberekkel foglal­kozni csak türelemmel szabad, mert ha elhamar­­kodjuk, az visszaüt a ké­sőbbiekben. Nagyon sok többletmunka ez, de ér­demes elvégezni. Érdemes volt és a má­sodik évben a brigád már újabb követelményt állított önmaga elé. Ez a tanulás, a művelődés. De nemcsak a saját tanulá­sukkal törődnek, felkér­ték az oktatókat, tegyék lehetővé, hogy a szocia­lista brigád védnökséget vállaljon az ipari tanulók felett gatya a fetesleges ágaik­tól, úgy nyesegette ő is a rossz szokásokat, nézete­ket, a káros tulajdonsá­gokat. Ma ezt a brigádot pél­daképnek tekintik az er­dőgazdaságban. A fiata­lok felnéznek rájuk, ta­nulnak tőlük, közéjük vágynak. Az idősebbek, akiket úgy vettek maguk közé, hogy a brigádon be­lül viszonylag a legköny­­nyebb testi munkát kap­ják, de keresetük nem csökken, hogy a nyugdíj is szép öregséget biztosít­son, hálával és tisztelettel beszélnek róluk. Most lát­ják csak, hogy milyen is a szocialista ember ma­gatartása. Egy élet mun­kássága, bölcsessége, ta­pasztalata van az öregek mögött És hogy viszo­nozzák azt a szeretetet és gondoskodást amelyben a szocialista brigád részeg­síti őket, a fiatalokat ta­nítják, hogy méltó után­pótlás nevelődjék itt, a Börzsönyben. Csak vázlatos képe mindez néhány szocialis­ta brigád útjának, de hűen bizonyítja, hogy célkitűzéseik nemesek, nagyszerűek. Az évek so­rán hosszú harcokkal for­málják a szocialista em­bert, aki munkában és tu­datban más, több, mint régi önmaga. S­endvai Vera Egymás segítésében Kocsis József­ék, a török­­bálint—sóskúti traktoro­sok is azt vallhatják, hogy egymás segítésében váltak más emberekké. És ez a változás kihat az egész gazdaságra, mert akik még nem alakítottak brigádot most tapasztalatcserére, módszert tanulni járnak hozzájuk. — Azt hiszem, rosszul kezdtem a brigádvezetést — mondja Kocsis József. — Nem a célkitűzések voltak hibásak és azt sem állíthatom, hogy nem se­gítettek bennünket. Mi magunk azt hittük, hogy egy szocialista brigádban már a kezdetben is csak a legjobbaknak van helyük. Mi is úgy álltunk össze és el is értük a szebbnél szebb munkasikereket. Most már rájöttem, hogy egy szocialista brigádban nem ez az, igazi. Így nem hatunk eléggé a környeze­tünkre, s a mi esetleges rossz tulajdonságaink sem változnak meg, ha nem kell nekünk is másokon segíteni. Maguk jutottak erre a következtetésre. Aprán­ként, fokozatosan. Egyszer egy fiatal, gyenge munka­eredményeket produkáló traktoros kért valami se­gítséget. Akkor Kocsis Jó­zsef a legjobb traktorosa mellé osztotta be ezt az embert. A legjobb trakto­ros viszont csak a munká­ban volt ilyen kiváló, ösz­­szeférhetetlen, nagyhangú, kötözködő embernek is­merte mindenki. És ami­kor segíteni kellett, taní­tani a gyengébbet, rákény­szerült a tapintatosabb, emberibb magatartásra. Egyszerre két traktoros változása indult meg. Az egyik emberileg, a másik szakmailag fejlődött. A brigád megtalálta a Szemben a megszokottsággal 1965. február 1 Simon Emil: Esti séta A feleségének délután telefonált, hogy a szokott­nál később megy haza. — Dolgom van — mondta és ez elegendő volt. Ritkán tette, hogy el­maradt, de olyankor egyedül akart lenni. Ezt a szenvedélyét a felesé­gének úgyis hiába ma­gyarázta volna. Felült egy villamosra, valahol le­szállt, s aztán gyalog rótta az ismeretlen utcá­kat. Amikor az épület kapu­ján kilépett, már elhatá­rozta, hogy a Józsefvá­rost fogja meglátogatni. Ez a vidék ismerőse volt. Gyermekkora nagy részét itt élte, s a hábo­rú utolsó napjait is itt szenvedte. Amíg a forgatagból ki nem ért, sietve ment. Az­tán csak komótosan, s el­gondolkozva, mintha sakktáblán lépegetett vol­na. Befordult egy hosszú utcába. Egy szakaszon a villanylámpák nem ég­tek, a sötétség bokrokat rakott a térre, megnövel­te a vask­os hóbuckákat. Sokáig ment, egyszer ar­ra eszmélt, hogy vissza­felé indult, de abban a pillanatban azt hitte, köz­ben jár. Megszólított egy arra haladó párt. — Bocsánat — kezdte, majd elakadt. — Tessék! — mondta a férfi idegesen. Úgy látta, mintha ve­rekedő állásba helyezke­dett volna. A homlokát kiverte a verejték. — A Práter utcát kere­sem — mondta nehezen. — Még két utca — mondta a férfi. Hallha­tóan megkönnyebbült. Elhaladtak, s akkor r­ég a nő hangját hallotta. — Ez bolond volt — mondta idegesen. »Valóban, úgy visel­kedtem­ — gondolta és mosolygott. Végül kiért a megvilágított utcára. A sötétséget szelíd fények olvasztották. Megkerülte a teret, s egy ház előtt megállt. »Innen jött ki Márta, minden délután.* Az eseményt fel tudta idézni, de az érzéseire már nem emlékezett. Sem a vonzalmat, sem a sza­kítást nem tudta volna megmagyarázni. Néhány gyerek észre­vette, hogy ott áll, kíván­­csian körülvették. — Valakit keres a bá­csi? — kérdezték. — Igen — mondta gyor­san. — De a nevét nem tudom. — Az baj — mondta egyikük. Egy fiú szakadt levél­­borítékot nyújtott feléje. — Nem tetszik gyufa­­cimkét gyűjteni? Két fo­rintért eladom. Pénzért kotorászott a zsebében, oda sem nézett, úgy adta át a gyereknek. — Szégyelld magad! — mondta és továbbment. Mögötte nevettek. Egy másik utcába kanyaro­dott. »Itt állt az üzlet« — emlékezett. Ebben az utcában sem­mit sem szeretett. Itt az idő is megrekedt, a há­zak ugyanolyan sebesek voltak, mint húsz évvel azelőtt. Innen mindig vá­gyott elkerülni, ám csak felnőtt korában sikerült. Szinte félt, az egymással szembeforduló ajtók so­kaságától. Amott, száz méterre, ugyanolyan földszintes ház. Abban halt meg az apja. Környezetében jól érezte magát és megnyu­godva távozott. Ezt a mondatot egyébként a bú­csúztatóban is elmondták, és ezzel ő is egyetértett. Dér szemerkélt. Elin­dult. Szerette azt játsza­ni, hogy most érkezett valahonnan, nincs szállá­sa, s az éjszakát majd az utcán kell töltenie. »Mégis, mi lehet Már­tával?* — gondolta vá­ratlanul. Elképzelte, hogy férjhez ment és őrá em­lékezik. A sarkon túl, egy eme­letes házon tábla: »Ebből a házból hurcolták el.. .* — Elolvasta a nevet és megszédült. Ezt a táblát még nem látta, hogyan is láthatta volna? Tíz éve ■ nem járt erre. Menekülni akart. A tábla, mint egy fényes, de halott szem, követte. Sziriusz a parancsno­kuk volt. Annak a ház­nak a pincéjében gyűj­tötte össze őket. A fegy­verek kezelését tanulták. — Gyerekjáték lesz — mondta Sziriusz. — Ne feledjétek, hogy mi va­gyunk előnyben. Idegen­nek ezek az utcák túl sö­tétek. Két hét múlva egy lő­szer-szállítmányra akar­tak rámenni. Egy órával a támadás előtt sírógör­­csöt kapott. — Nem! Nem megyek! Félek! — kiabálta. A parancsnok csitítot­ta. A többiek, akik hoz­zá hasonló korúak voltak, megijedtek és elsápadtak. Sziriusz tehetetlenül né­zett rájuk. A támadás el­maradt, ők szétszéledtek. A lelkiismeret gyötörte. Bujkált, az ajtót magára zárta, hogy valami őrült­séget el ne kövessen. Most itt van a tábla. Milyen más ez, mint amilyeneket évek óta megszokott. »Az a rovat egyenlő cé per­dével. Egyezik?» — Mindig egyezik! De hát ennek milyen jelentősége van? Kit tesz boldogabbá, ki­nek ad emberséget? »Eb­ből a házból hurcolták el...« — Az ilyen felira­tok is egyeznek. Sok-sok hasonló felirat. S a szó is, mennyire kifejező! El­hurcolták! Keze, lába me­rev, vagy törött, egyedül járni képtelen. Hurcolták, mint a zsákot. De nem! Mint ember az embert! Ellenség az ellenséget! A visítás hirtelen hasí­tott a fülébe, s a lábába éles fájdalom ütött. Az autóból ijedt fiatalember ugrott ki. — Megsebesült? — Kicsoda? — kérdez­te, mert gondolataiban még mindig a múltban járt. — Ön — mondta a fia­talember és bátortalanul nézett rá. Néhányan odajöttek, ítélkeztek, hogy ki volt a hibás? — Nem — mondta ha­tározottan. Lehajolt, a nadrágján támadt hasa­dást összefogta. — Elviszem —— mondta a fiatalember. »Nem is rossz!* —gon­dolta. Beült az autóba. A fű­tött levegő elbágyasztotta, most érezte, hogy elfá­radt. A fiatalember foly­ton beszélt. Néha vála­szolt valamit, hogy mit, nem tudta volna felidéz­ni. »Nem éreztem jól ma­gam és így kell távoz­nom!* — gondolta. S akkor ráeszmélt, hogy ahhoz, hogy a múltjával bátran szembenézhessen, másképpen kellett volna élnie. NÉPSZAVA Hűséges em­bereit Irén nővér egyetlen munkahelye . Pénteken nem érde­mes komoly dolgot elkez­deni. Várjál inkább, Irén, mert elhagy a szerencse! Meglátod, nem sokáig ma­radsz helyben. Babonás barátnői figyel­meztették így a fiatal lányt, aki pénteki napon, május 1-én lépett be az István-kórházba takarító­nőnek. Az egykori — 1934- es keltezésű — jóslat azon­ban nem vált be ... Görbe Pálné azóta is megszakí­tás nélkül dolgozik élete első, és úgy látszik, immár végleg egyetlen munkahe­lyén. Az őszbe csavarodó ha­jú, meleg hangú asszony emlékezéseit hallgatva mégis úgy érzem, a barát­nők aggályoskodásának volt valami alapja. Rendtartás pincelakóknak Mert munkaidejük kora reggeltől estig tartott. Pin­ceszerű tömegszállásukat az alagsorban időnként térdmagasságig elöntötte a víz. Ilyenkor egy-két na­pig raktárhelyiségekben, üres kórtermi ágyakon hú­zódtak meg. A pince do­hos, penészes szagát azon­ban vitték magukkal ru­háikban, hajukban. — Mégsem ez­ volt a leg­rosszabb, hanem az állan­dó megalázottság — mond­ja Görbe Pálné. — A rend­tartás például előírta, hogy nekünk a legalacso­nyabb rangú tisztviselő is feljebbvalónk, akinek tisz­telettudóan előre kell kö­szönnünk. A kórházat csak hetenként kétszer hagy­hattuk el, délután 2-től 4-ig. Kimenőköny­vünkbe a portás jegyezte fel az indulás és az érkezés idő­pontját. Ha valaki néhány percet késett, büntetésből két hétig megvonták a ki­menőjét. A legkisebb hiba is elég volt ahhoz, hogy a gondnok odavágja: fel is út, le is út. Mi tartott mégis itt? Nos, abban az időben ez viszonylag „sta­bil­* állás volt, állandóbb jellegű, mint a gyári mun­kahelyek. Aztán még vala­mi... Ápolónői hivatást éreztem magamban. Per­sze, hiú remény volt ez akkoriban számunkra. Karrierem csúcspontja­ként 1944-ben műtőtakarí­tásra osztottak be, ennél többet aztán nem is vár­hattam. A boldogság m­oza­ik kocka ! 1945 nyitotta meg előt­te a vágyak beteljesülésé­nek útját Tanfolyamra küldték, s a takarítónőből — Irén nővér lett. Ké­sőbb, miután évekig dol­gozott a gyermeksebésze­ten, professzora ajánlásá­ra műtősnői diplomát ka­pott. De ő még ennél is többet akart, szíve a szü­lészethez vonzotta. Mint bejáró növendék, meg is szerezte a szükséges képe­sítést. — Felejthetetlen emlé­kem maradt a diplomaosz­tás a Vámos Ilona iskolá­ban. Csodálatosan meg­kapó, bensőséges ünnep­ség ez ott, okvetlen nézze meg egyszer! A kórházban az a rend, hogy a szülésznők is vé­gigmennek a szülészethez tartozó valamennyi osztá­lyon, eközben minden faj­ta munkát megismernek, így jutott el Irén nővér is, forgószínpad-szerűen, a türelmetlenül várt végcél­hoz: a szülőszobába. Itt négyévenként van csak »váltás«, ő előtte még — nagy örömére — három esztendő áll. — Mire lejár az idő, már úgyis nyugdíjképes leszek — nevet, ám Kiss Irén szb-titkár rögtön le­csap rá: — Csak nem gondolod, hogy nyugdíjba enge­dünk?! Ilyen erős, egész­séges fiatalasszon­yt, ennyi tapasztalattal, tudással... Elpirul a dicséretre: — Hiszen én sem gon­dolok komolyan a vissza­vonulásra — vallja be. — Annyi öröm éri itt az em­bert. És tulajdonképpen nagyon elégedett vagyok. Boldog. „ Mi a boldogság? Irén nővér életében a célhoz ért hivatástudat. A’ har­­monikus családi élet. Fér­je műtős, jövőre ünnepli 25 éves jubileumát itt az Istvánban, lányuk máso­dik gimnazista. Szilvesz­terkor — ak­kor is éjsza­kás volt a mama, akárcsak karácsonykor — átszaladt, hozzá az osztályra boldog újévet köszönteni. Nem kellett messzire mennie, hiszen Irén nővér — eb­ben is tévedett a jóslat — mindmáig a kórházban lakik. Természetesen már nem a pincében, hanem családostul egy szép szo­bában, ahol megvan min­den: rádió, tv, háztartási gépek. Ez az otthon is boldog­ság. Meg az is, hogy pél­dául T. M.-né Kunhegyes­ről minden ünnepen hűsé­gesen ír, beszámol élete újabb fordulatairól. Pedig jó tizennégy éve már an­nak, hogy egy súlyos mű­tét után hetekig ápolta őt a nővér ... És szívdobog­tató öröm, amikor egy-egy bonyolult eset konzultálá­sa során néha tőle is meg­kérdi a tanár: »Mi a véle­ménye? Mit csináljunk?• „Nem termelő...?“ Szinte idillikus a kép, a tökéletesen elégedett ápolónővér portréja. És mégsem az. Észreveszem, hogy a kedves, barátságos arc lágy vonásai egyszerre megkeményednek, szája szélére fanyar mosoly te­lepszik. Kicsit tűnődve, ki­csit habozva mondja ki végül: — Tudja, azért valami mégis hiányzik. Nem ép­pen nekem, inkább ne­künk általában. Egy kicsi­vel több társadalmi meg­becsülés! Nem az anya­giakra gondolok elsősor­ban. Hiszünk benne, tud­juk, hogy ez rendeződik, amint az ország gazdasági helyzete megengedi. In­kább a szemlélet bántó, amelyet kórházon kívül tapasztal az ember. Mint­ha a mi munkánkat nem tartanák elég fontosnak, komolynak, áldozatosnak. Nem, ne higgye, hogy ez képzelődés! Nekem is mondták már hivatalos ügyek intézése közben — az elutasítás indokolása­képpen: »Sajnálom, az elvtársnő nem termelő­­munkát végez, így hát megérti, ugye?...« Csak ez az egy nővér néha ,öt gyereket segít vi­lágra egyetlen éjszakán. Máskor meg — ez sem könnyebb feladat! — nap­hosszat vigasztalja, báto­rítja, erősíti kifogyhatat­lan türelemmel a hossza­san vajúdó, rettegő asszo­nyokat. Volt már olyan anya, aki félelmében megfogadta, neki több gyerek nem kell. Végül azonban így búcsúzott: »Irén nővér, legközelebb korábban eljövök magá­hoz, hiszen úgy megnyug­tatott most is.* »Nem termelő ...« Va­jon aki így »érvel«, fe­küdt már kórházi ágyon? Mondta már kétségbees­ve, enyhülést várva: »Nő­vérke, segítsen.. .*? Aligha. Azért sebzi meg olyan felelőtlenül azokat, akik — ha arra kerül a sor — az ő sebét is végte­lenül gondosan, szeretet­tel gyógyítgatják, tudomá­sul sem véve a korábbi le­becsülést. (miklós) reviX .•* ° * „ NŐNI Magyarul beszélő olasz film Széles változatban is 14 éven aluliaknak nem ajánljuk —”— BEMUTATÓ: FEBRUÁR 4

Next