Népszava, 1965. február (93. évfolyam, 27–50. szám)
1965-02-02 / 27. szám
Változások krónikásai Szocialista brigádvezetők. Amikor megválasztották őket, maguk sem ismerték pontosan a módszereket, csak a cél volt világos és vonzó. Az út, amelyet a szocialista brigádokkal együtt, azok élén pár év alatt megtettek, sokkal inkább próbatétel volt, mint virágokkal borított diadalmenet. A legérzékenyebb anyaggal, az emberi lélekkel dolgoznak, azt formálják, csiszolják. Ahány ember, annyiféle módon kell közeledni hozzá és ahány brigádvezető, annyiféle módon közeledik ő maga is a cél felé. Lehetetlent vállalt, dig szívesen látnak mingük nyomán nemcsak a denkit, akivel együtt dőltermelési eredmények nógozhatnak, s tevékenysének, hanem az emberek is. Felismerni, rendbe szedni Zöld album van a kezemben, rajta piros csillag, s a csillagban a brigád jelszava. Egy kis közösség útkeresését mutatják a két évre visszamenő feljegyzések. A krónikás, Pajor István, a Kertészeti Kutató Intézet törökbálinti gazdaságában az érdelyiramajori tehenészbrigád vezetője. 1962 óta kétszer nyerték el a szocialista brigád címet és a napló híven tükrözi küzdelmeiket. Az még csak természetes, hogy e brigádértekezletről rövid összefoglalókat közöl Pajor István. Az sem szokatlan, hogy a naplóban minden egyes tagnak — tizenhárman vannak — a fényképe is megtalálható, adataival és jellemző tulajdonságaival. (Olvastam tehenészről, aki 1963-ban még összeférhetetlen volt,és a 64-es évet már azzal zárta le a közösség, hogy ez a társuk is megváltozott.) Az emberi változások krónikája mellett a jutalmazások és dicséretek is szerepelnek. Az már Pajor egyéni ötlete, hogy minden tehenész mellé odarajzolta kedvenc tehenét, az állatok véleményével«, vagyis azzal, ki hogyan bánik a rábízott jószágokkal — versbe szedve. Pajor István ugyanis, mint sok magyar parasztember, szeret rímeket faragni, rigmusokban beszélni. És ő éppen a versfaragással találta meg ez utat a brigád tagjainak szívéhez. Versben olvastam el hitvallásukat is, amely prózába lerövidítve így hangzik: »Nagyon sok feltáratlan kincs rejtőzik ma még az emberekben, s ennek napvilágot kell látni. Ami ma még lehetetlennek látszik, azt holnap végre kell hajtani.« Leírni talán könnyű volt két évvel ezelőtt, de hogyan, merre induljanak el? A közösség megalakulásakor bizony még meszsze álltak a szocialista erkölcstől. Volt, aki ivott, s volt közöttük olyan is, aki nem átallt a közös tulajdonhoz nyúlni. Akik ismerték az együttest, nyíltan hangoztatták: Pajor lehetetlent vállalt. Ez az egyszerű parasztember megoldotta. Volt, akinél azzal ért el eredményt, hogy naponta beszámoltatta, mert mint ő maga mondja: »Ha akkor nem figyelünk rá állandóan, könnyen rosszá válik.« De segítette az egész brigád s a fiatal fiú nem rosszá, hanem kitüntetett munkássá lett. Az egyik italos emberre azzal hatott, hogy rigmust faragott róla, a brigádgyűlésen elszavalta és miután a közösség hozzájárult, beírta a naplóba is. Azzal, hogy ha nem hagyja abba az ivást, minden nap elszavalják a boros verset. A tehenész hazament és azt mondta a feleségének: »Sok mindent megértem, de az életben még így nem röstelltem magam.* Az asszony titokban örült, hogy a brigád így eltalálta a férje gyenge oldalát és tulajdonképpen neki, a családnak is segítenek. Hónapok teltek, amíg a tehenész megküzdött önmagával, de 1964-ben már ezt írták az esztendő summázásaként a naplóba: »■Abbahagyta az italozást, gyökeresen megváltozott, utoljára 1963. szeptember 10-én kellett figyelmeztetni emiatt. Most már jutalmat is kapott a szakszervezettől, és a családi élete is széppé alakult.« helyes utat és olyan emberi közösséget alakított ki, amely ma már vonzza az egész környéket. Újításokkal, ötletekkel jönnek hozzájuk és kérik, vegyék fel őket maguk közé. Ökre-A törökbálinti gazdaság szerelőinek szocialista brigádvezetője ismét más módszerekkel közeledett társaihoz. — Elsősorban az embereket akartam közelebb hozni egymáshoz — mondja Eszéki Tamás. — Nehezen indult, mert ami új, az mindig nehéz. Volt olyan tagunk a két év alatt, akit kizártunk magunk közül, mert ivott és nem tudtuk megváltoztatni. Volt olyan, aki másodállásnak nézte a vállalatot és minden energiáját a privát ügyeire fordította. S volt olyan is, akinél rájöttem, kijavította a bérjegyzéket, hogy saját szórakozására a családjától elvonja a pénzt. Mindezt felismerni, rendA Börzsönyi Erdőgazdaságból egy favágó szocialista brigád nagyszerű cselekedeteiről szóló történeteket hoztam magammal emlékként Ha valahol, úgy az erdők mélyén, a nehéz munkában ugyancsak kifejlődött az önzés. Amikor gépesíteni kezdték a favágást, voltak régi szakmunkások, akik nem akartak fűrészgéppel dolgozni. Még nagyobb volt az ellenállás tavaly ősszel, amikor a gazdaság műszaki vezetői a termelés komplex szervezését vezették be. Ennek az a lényege, hogy a vágással egy időben indul meg a szállítás is. Voltak olyan favágók, akik a fogatosokkal, és voltak olyan szállító csoportok, amelyek a favágókkal nem akartak együtt dolgozni. A szocialista brigádok szálltak szembe a megszokottsággal, a bérféltéssel. Budai József is egyike volt azoknak a brigádvezetőknek, aki elhatározta, közelebb hozzák az embereket egymáshoz, segítenek nekik, hogy mindenki megtalálja a számítását és helyt is álljanak. Az egyik embernél először a családi életet kellett rendezni, a másiknál a durvaság ellen fellépni. Ahogy a fákat megtisztelte szedni csak úgy lehetett, ha nagyon összeszoknak és a családok is közelebb kerülnek egymáshoz. — Szív kell ehhez és akarat — vallja Eszéki. — Az emberekkel foglalkozni csak türelemmel szabad, mert ha elhamarkodjuk, az visszaüt a későbbiekben. Nagyon sok többletmunka ez, de érdemes elvégezni. Érdemes volt és a második évben a brigád már újabb követelményt állított önmaga elé. Ez a tanulás, a művelődés. De nemcsak a saját tanulásukkal törődnek, felkérték az oktatókat, tegyék lehetővé, hogy a szocialista brigád védnökséget vállaljon az ipari tanulók felett gatya a fetesleges ágaiktól, úgy nyesegette ő is a rossz szokásokat, nézeteket, a káros tulajdonságokat. Ma ezt a brigádot példaképnek tekintik az erdőgazdaságban. A fiatalok felnéznek rájuk, tanulnak tőlük, közéjük vágynak. Az idősebbek, akiket úgy vettek maguk közé, hogy a brigádon belül viszonylag a legkönynyebb testi munkát kapják, de keresetük nem csökken, hogy a nyugdíj is szép öregséget biztosítson, hálával és tisztelettel beszélnek róluk. Most látják csak, hogy milyen is a szocialista ember magatartása. Egy élet munkássága, bölcsessége, tapasztalata van az öregek mögött És hogy viszonozzák azt a szeretetet és gondoskodást amelyben a szocialista brigád részegsíti őket, a fiatalokat tanítják, hogy méltó utánpótlás nevelődjék itt, a Börzsönyben. Csak vázlatos képe mindez néhány szocialista brigád útjának, de hűen bizonyítja, hogy célkitűzéseik nemesek, nagyszerűek. Az évek során hosszú harcokkal formálják a szocialista embert, aki munkában és tudatban más, több, mint régi önmaga. Sendvai Vera Egymás segítésében Kocsis Józsefék, a törökbálint—sóskúti traktorosok is azt vallhatják, hogy egymás segítésében váltak más emberekké. És ez a változás kihat az egész gazdaságra, mert akik még nem alakítottak brigádot most tapasztalatcserére, módszert tanulni járnak hozzájuk. — Azt hiszem, rosszul kezdtem a brigádvezetést — mondja Kocsis József. — Nem a célkitűzések voltak hibásak és azt sem állíthatom, hogy nem segítettek bennünket. Mi magunk azt hittük, hogy egy szocialista brigádban már a kezdetben is csak a legjobbaknak van helyük. Mi is úgy álltunk össze és el is értük a szebbnél szebb munkasikereket. Most már rájöttem, hogy egy szocialista brigádban nem ez az, igazi. Így nem hatunk eléggé a környezetünkre, s a mi esetleges rossz tulajdonságaink sem változnak meg, ha nem kell nekünk is másokon segíteni. Maguk jutottak erre a következtetésre. Apránként, fokozatosan. Egyszer egy fiatal, gyenge munkaeredményeket produkáló traktoros kért valami segítséget. Akkor Kocsis József a legjobb traktorosa mellé osztotta be ezt az embert. A legjobb traktoros viszont csak a munkában volt ilyen kiváló, öszszeférhetetlen, nagyhangú, kötözködő embernek ismerte mindenki. És amikor segíteni kellett, tanítani a gyengébbet, rákényszerült a tapintatosabb, emberibb magatartásra. Egyszerre két traktoros változása indult meg. Az egyik emberileg, a másik szakmailag fejlődött. A brigád megtalálta a Szemben a megszokottsággal 1965. február 1 Simon Emil: Esti séta A feleségének délután telefonált, hogy a szokottnál később megy haza. — Dolgom van — mondta és ez elegendő volt. Ritkán tette, hogy elmaradt, de olyankor egyedül akart lenni. Ezt a szenvedélyét a feleségének úgyis hiába magyarázta volna. Felült egy villamosra, valahol leszállt, s aztán gyalog rótta az ismeretlen utcákat. Amikor az épület kapuján kilépett, már elhatározta, hogy a Józsefvárost fogja meglátogatni. Ez a vidék ismerőse volt. Gyermekkora nagy részét itt élte, s a háború utolsó napjait is itt szenvedte. Amíg a forgatagból ki nem ért, sietve ment. Aztán csak komótosan, s elgondolkozva, mintha sakktáblán lépegetett volna. Befordult egy hosszú utcába. Egy szakaszon a villanylámpák nem égtek, a sötétség bokrokat rakott a térre, megnövelte a vaskos hóbuckákat. Sokáig ment, egyszer arra eszmélt, hogy visszafelé indult, de abban a pillanatban azt hitte, közben jár. Megszólított egy arra haladó párt. — Bocsánat — kezdte, majd elakadt. — Tessék! — mondta a férfi idegesen. Úgy látta, mintha verekedő állásba helyezkedett volna. A homlokát kiverte a verejték. — A Práter utcát keresem — mondta nehezen. — Még két utca — mondta a férfi. Hallhatóan megkönnyebbült. Elhaladtak, s akkor rég a nő hangját hallotta. — Ez bolond volt — mondta idegesen. »Valóban, úgy viselkedtem — gondolta és mosolygott. Végül kiért a megvilágított utcára. A sötétséget szelíd fények olvasztották. Megkerülte a teret, s egy ház előtt megállt. »Innen jött ki Márta, minden délután.* Az eseményt fel tudta idézni, de az érzéseire már nem emlékezett. Sem a vonzalmat, sem a szakítást nem tudta volna megmagyarázni. Néhány gyerek észrevette, hogy ott áll, kíváncsian körülvették. — Valakit keres a bácsi? — kérdezték. — Igen — mondta gyorsan. — De a nevét nem tudom. — Az baj — mondta egyikük. Egy fiú szakadt levélborítékot nyújtott feléje. — Nem tetszik gyufacimkét gyűjteni? Két forintért eladom. Pénzért kotorászott a zsebében, oda sem nézett, úgy adta át a gyereknek. — Szégyelld magad! — mondta és továbbment. Mögötte nevettek. Egy másik utcába kanyarodott. »Itt állt az üzlet« — emlékezett. Ebben az utcában semmit sem szeretett. Itt az idő is megrekedt, a házak ugyanolyan sebesek voltak, mint húsz évvel azelőtt. Innen mindig vágyott elkerülni, ám csak felnőtt korában sikerült. Szinte félt, az egymással szembeforduló ajtók sokaságától. Amott, száz méterre, ugyanolyan földszintes ház. Abban halt meg az apja. Környezetében jól érezte magát és megnyugodva távozott. Ezt a mondatot egyébként a búcsúztatóban is elmondták, és ezzel ő is egyetértett. Dér szemerkélt. Elindult. Szerette azt játszani, hogy most érkezett valahonnan, nincs szállása, s az éjszakát majd az utcán kell töltenie. »Mégis, mi lehet Mártával?* — gondolta váratlanul. Elképzelte, hogy férjhez ment és őrá emlékezik. A sarkon túl, egy emeletes házon tábla: »Ebből a házból hurcolták el.. .* — Elolvasta a nevet és megszédült. Ezt a táblát még nem látta, hogyan is láthatta volna? Tíz éve ■ nem járt erre. Menekülni akart. A tábla, mint egy fényes, de halott szem, követte. Sziriusz a parancsnokuk volt. Annak a háznak a pincéjében gyűjtötte össze őket. A fegyverek kezelését tanulták. — Gyerekjáték lesz — mondta Sziriusz. — Ne feledjétek, hogy mi vagyunk előnyben. Idegennek ezek az utcák túl sötétek. Két hét múlva egy lőszer-szállítmányra akartak rámenni. Egy órával a támadás előtt sírógörcsöt kapott. — Nem! Nem megyek! Félek! — kiabálta. A parancsnok csitította. A többiek, akik hozzá hasonló korúak voltak, megijedtek és elsápadtak. Sziriusz tehetetlenül nézett rájuk. A támadás elmaradt, ők szétszéledtek. A lelkiismeret gyötörte. Bujkált, az ajtót magára zárta, hogy valami őrültséget el ne kövessen. Most itt van a tábla. Milyen más ez, mint amilyeneket évek óta megszokott. »Az a rovat egyenlő cé perdével. Egyezik?» — Mindig egyezik! De hát ennek milyen jelentősége van? Kit tesz boldogabbá, kinek ad emberséget? »Ebből a házból hurcolták el...« — Az ilyen feliratok is egyeznek. Sok-sok hasonló felirat. S a szó is, mennyire kifejező! Elhurcolták! Keze, lába merev, vagy törött, egyedül járni képtelen. Hurcolták, mint a zsákot. De nem! Mint ember az embert! Ellenség az ellenséget! A visítás hirtelen hasított a fülébe, s a lábába éles fájdalom ütött. Az autóból ijedt fiatalember ugrott ki. — Megsebesült? — Kicsoda? — kérdezte, mert gondolataiban még mindig a múltban járt. — Ön — mondta a fiatalember és bátortalanul nézett rá. Néhányan odajöttek, ítélkeztek, hogy ki volt a hibás? — Nem — mondta határozottan. Lehajolt, a nadrágján támadt hasadást összefogta. — Elviszem —— mondta a fiatalember. »Nem is rossz!* —gondolta. Beült az autóba. A fűtött levegő elbágyasztotta, most érezte, hogy elfáradt. A fiatalember folyton beszélt. Néha válaszolt valamit, hogy mit, nem tudta volna felidézni. »Nem éreztem jól magam és így kell távoznom!* — gondolta. S akkor ráeszmélt, hogy ahhoz, hogy a múltjával bátran szembenézhessen, másképpen kellett volna élnie. NÉPSZAVA Hűséges embereit Irén nővér egyetlen munkahelye . Pénteken nem érdemes komoly dolgot elkezdeni. Várjál inkább, Irén, mert elhagy a szerencse! Meglátod, nem sokáig maradsz helyben. Babonás barátnői figyelmeztették így a fiatal lányt, aki pénteki napon, május 1-én lépett be az István-kórházba takarítónőnek. Az egykori — 1934- es keltezésű — jóslat azonban nem vált be ... Görbe Pálné azóta is megszakítás nélkül dolgozik élete első, és úgy látszik, immár végleg egyetlen munkahelyén. Az őszbe csavarodó hajú, meleg hangú asszony emlékezéseit hallgatva mégis úgy érzem, a barátnők aggályoskodásának volt valami alapja. Rendtartás pincelakóknak Mert munkaidejük kora reggeltől estig tartott. Pinceszerű tömegszállásukat az alagsorban időnként térdmagasságig elöntötte a víz. Ilyenkor egy-két napig raktárhelyiségekben, üres kórtermi ágyakon húzódtak meg. A pince dohos, penészes szagát azonban vitték magukkal ruháikban, hajukban. — Mégsem ez volt a legrosszabb, hanem az állandó megalázottság — mondja Görbe Pálné. — A rendtartás például előírta, hogy nekünk a legalacsonyabb rangú tisztviselő is feljebbvalónk, akinek tisztelettudóan előre kell köszönnünk. A kórházat csak hetenként kétszer hagyhattuk el, délután 2-től 4-ig. Kimenőkönyvünkbe a portás jegyezte fel az indulás és az érkezés időpontját. Ha valaki néhány percet késett, büntetésből két hétig megvonták a kimenőjét. A legkisebb hiba is elég volt ahhoz, hogy a gondnok odavágja: fel is út, le is út. Mi tartott mégis itt? Nos, abban az időben ez viszonylag „stabil* állás volt, állandóbb jellegű, mint a gyári munkahelyek. Aztán még valami... Ápolónői hivatást éreztem magamban. Persze, hiú remény volt ez akkoriban számunkra. Karrierem csúcspontjaként 1944-ben műtőtakarításra osztottak be, ennél többet aztán nem is várhattam. A boldogság mozaik kocka ! 1945 nyitotta meg előtte a vágyak beteljesülésének útját Tanfolyamra küldték, s a takarítónőből — Irén nővér lett. Később, miután évekig dolgozott a gyermeksebészeten, professzora ajánlására műtősnői diplomát kapott. De ő még ennél is többet akart, szíve a szülészethez vonzotta. Mint bejáró növendék, meg is szerezte a szükséges képesítést. — Felejthetetlen emlékem maradt a diplomaosztás a Vámos Ilona iskolában. Csodálatosan megkapó, bensőséges ünnepség ez ott, okvetlen nézze meg egyszer! A kórházban az a rend, hogy a szülésznők is végigmennek a szülészethez tartozó valamennyi osztályon, eközben minden fajta munkát megismernek, így jutott el Irén nővér is, forgószínpad-szerűen, a türelmetlenül várt végcélhoz: a szülőszobába. Itt négyévenként van csak »váltás«, ő előtte még — nagy örömére — három esztendő áll. — Mire lejár az idő, már úgyis nyugdíjképes leszek — nevet, ám Kiss Irén szb-titkár rögtön lecsap rá: — Csak nem gondolod, hogy nyugdíjba engedünk?! Ilyen erős, egészséges fiatalasszonyt, ennyi tapasztalattal, tudással... Elpirul a dicséretre: — Hiszen én sem gondolok komolyan a visszavonulásra — vallja be. — Annyi öröm éri itt az embert. És tulajdonképpen nagyon elégedett vagyok. Boldog. „ Mi a boldogság? Irén nővér életében a célhoz ért hivatástudat. A’ harmonikus családi élet. Férje műtős, jövőre ünnepli 25 éves jubileumát itt az Istvánban, lányuk második gimnazista. Szilveszterkor — akkor is éjszakás volt a mama, akárcsak karácsonykor — átszaladt, hozzá az osztályra boldog újévet köszönteni. Nem kellett messzire mennie, hiszen Irén nővér — ebben is tévedett a jóslat — mindmáig a kórházban lakik. Természetesen már nem a pincében, hanem családostul egy szép szobában, ahol megvan minden: rádió, tv, háztartási gépek. Ez az otthon is boldogság. Meg az is, hogy például T. M.-né Kunhegyesről minden ünnepen hűségesen ír, beszámol élete újabb fordulatairól. Pedig jó tizennégy éve már annak, hogy egy súlyos műtét után hetekig ápolta őt a nővér ... És szívdobogtató öröm, amikor egy-egy bonyolult eset konzultálása során néha tőle is megkérdi a tanár: »Mi a véleménye? Mit csináljunk?• „Nem termelő...?“ Szinte idillikus a kép, a tökéletesen elégedett ápolónővér portréja. És mégsem az. Észreveszem, hogy a kedves, barátságos arc lágy vonásai egyszerre megkeményednek, szája szélére fanyar mosoly telepszik. Kicsit tűnődve, kicsit habozva mondja ki végül: — Tudja, azért valami mégis hiányzik. Nem éppen nekem, inkább nekünk általában. Egy kicsivel több társadalmi megbecsülés! Nem az anyagiakra gondolok elsősorban. Hiszünk benne, tudjuk, hogy ez rendeződik, amint az ország gazdasági helyzete megengedi. Inkább a szemlélet bántó, amelyet kórházon kívül tapasztal az ember. Mintha a mi munkánkat nem tartanák elég fontosnak, komolynak, áldozatosnak. Nem, ne higgye, hogy ez képzelődés! Nekem is mondták már hivatalos ügyek intézése közben — az elutasítás indokolásaképpen: »Sajnálom, az elvtársnő nem termelőmunkát végez, így hát megérti, ugye?...« Csak ez az egy nővér néha ,öt gyereket segít világra egyetlen éjszakán. Máskor meg — ez sem könnyebb feladat! — naphosszat vigasztalja, bátorítja, erősíti kifogyhatatlan türelemmel a hosszasan vajúdó, rettegő asszonyokat. Volt már olyan anya, aki félelmében megfogadta, neki több gyerek nem kell. Végül azonban így búcsúzott: »Irén nővér, legközelebb korábban eljövök magához, hiszen úgy megnyugtatott most is.* »Nem termelő ...« Vajon aki így »érvel«, feküdt már kórházi ágyon? Mondta már kétségbeesve, enyhülést várva: »Nővérke, segítsen.. .*? Aligha. Azért sebzi meg olyan felelőtlenül azokat, akik — ha arra kerül a sor — az ő sebét is végtelenül gondosan, szeretettel gyógyítgatják, tudomásul sem véve a korábbi lebecsülést. (miklós) reviX .•* ° * „ NŐNI Magyarul beszélő olasz film Széles változatban is 14 éven aluliaknak nem ajánljuk —”— BEMUTATÓ: FEBRUÁR 4