Népszava, 1965. március (93. évfolyam, 51–76. szám)
1965-03-02 / 51. szám
A nagy út Magdus a kábelgyárból A huszadik mérföldkőhöz érkeztünk, itt az írás a sorozatból való, amely a nagy útról szól; emberek — egyének és közösségek — nagy útjáról. A »kis Horváthné«, vagy Magdus — így ismerik a Magyar Kábelművekben. Ennek a gyárnak nem ez az első neve. Azelőtt Kábel- és Sodronykötélgyár volt. Egy történelmi korral régebben: Felten és Guillaume. Férje: »A Hosszú« — mert az egykori kapust, a jelenleg már NB Ilt-as gyári csapat edzőjét így tisztelik. A Horváth család. Van két lányuk. Mind a kettő középiskolás. Van kétszobás lakásuk Budapest tévével, hűtőszekrénynyel, parkettkefével és porszívóval, beépített konyhával, ott élnek az asszonyka mamájával. A kisebbik Magdus érettségi előtt áll, Kati másodikos, jóval a négyes átlag fölött mind a ketten, imádják a futballt is , de a verseket is, az operát is és az utazást. Most éppen egy Tóth Árpád-kötetet vetettek meg anyuval, a csöppnyi asszony ennyi bajjal-gonddal törődve, csak befelé tudott fordulni, csak a maga fészkét tatarozgatta. Senki se róhatna meg érte, ha így lenne. De Kiáli Dénes, a Kábelművek szb-elnöke valahogy úgy jellemzi, mint a gyár legjobb kedvű és minden közösségi ügyben mindig segítő asszonyát, aki évek óta száz meg száz ember üdülése ügyében lót-fut. Ólom, kábelek, bombák »■Anyti« anyja annak idején talán szívesen vett volna verseskötetet a lányának, de nyolc pengőt keresett egy héten a Golfban és abból nem telt ilyesmire. Még akkor is így van ez, ha sematikus csengése van és a legfiatalabb korosztály esetleg úgy véli: »hegyi beszéd«. De nem az. Horváthék nagy útját éppen ezért kezdtem a végével, azzal a ponttal, ahol ma tartanak. Innen jobban látszik a múlt, a hegyoldalon felfelé kapaszkodó is jobban látja a völgyi tájat, amelyet már maga mögött hagyott. Hogyan kezdődött? A Féltén és Guillaumeba mind a ketten protekcióval kerültek. Az asszony — akkor még Bandi Magdus — mint kézilabdás, úszó —, a férj mint futballkapus. Gyorsan tegyük hozzá: ez nem jelentett semmiféle kedvezményt a munkában. A férfi például ólmot rakott ki vagonokból, Magdus a kábelek sodratborítását végezte és minden mást, amire betanították. 1942-ben házasodtak össze. A Hengermalom utcában laktak. Az ember fészket rak valahová és nem tudja, hogy első választásával minek megy elébe, hogy a mézeshetek színhelye már szerepel az U. S. Air Forces stratégiai bombázóosztályának térképein. 1944 tavaszán az a bombaszőnyeg lezúdult az égből és Horváthék lakásából még romok is alig maradtak. Az ablakon: olajos papír Azután a Budafoki út lett a front. 1944 decemberében voltak napok, amikor az út keleti oldalán szovjet csapatok ásták be magukat, a másik oldalon pedig még Wehrmacht-vezényszavak pattogtak. 1945. nyarán, az akkor még alig húszéves fiatalasszony, elutazott Szegedre, hogy a fogolytáborban levő férjével tudathassa: »Élete.« Mert »Hosszú« sokáig úgy tudta, a felesége meghalt. És akkor miért siessen haza? Kiszabadult, hazajött, nekivágtak a munkának, már ketten. — 1946. október 15-én megszületett Magduska. Semmink sem volt: még alig múlt el az infláció. Az ablakon olajos papír... »Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet«... A rend iz volt, de nem vetett híveinek rózsaágyat. Nem is vethetett. A gondok tetejébe a kis Kati, a második gyerek sokat betegeskedett 1949- ben született és egyfolytában próbált végig minden gyerekbetegséget influenzától a tüdőgyulladáson át a szamárköhögésig. Mindezt egy úgy ahogy berendezett lakásban, gyakran drága gyógyszerekkel. Hatéves korában a nagyobbik, Magdi is egy évig vesegyulladással kínlódott, s hogy el ne maradjon a tanulással, külön tanító néni járt hozzá... Azt hinné az ember, ez Szép nagy üzlet, csemegeüzlet, belvárosi üzlet, gazdag üzlet. A pult mögött méterenként egy-egy eladó, a pult előtt méterenként öt-tíz vevő. Csúcsforgalom. A vevők kedvesek rangjuk szerint, az eladók kedvesek hivatalból. A szemben álló felek tehát kedveskednek egymással. Fény, árubőség, a vásárlás halk zsongása kórusban mondja: öröm itt vásárolni. A belépő látja a kiszolgálók szorgos kezeit, a vevők fegyelmezettségét, hát nyugodtan járul a pult elé. Természetesen azért igyekszik kiválasztani a leggyorsabb eladót, s a legrövidebb sort. Pesti vagyok, vásárló vagyok, magam is így tettem, ne fájjon meg senki érte. Oda álltam, ahol a szőke lány szeletelte a turista szalámit, mert gyorsan járt a keze, mert előtte csak négyen várakoztak, mert — gondoltam — addig is, amíg rám kerül a sor, gyönyörködhetem benne — ahogy szeletelt ügyes kézzel a turista szalámit. Kiváló emberismeretem nem csalt, a lány serényen mozgott, a sor előttem rohamosan apadt, szinte túl rohamosan is ahhoz, hogy kellő mértékben tudjak gyönyörködni a lányban, amint ő boszorkányos kézzel szeleteli a turista szalámit. Röpke percek múltán az előttem levő hölgy került sorra. Nem volt nagyon öreg, de nem is túl fiatal, nem nagysága, de nem is vidéki — egyszóval, a legideálisabb vásárlótípus. Valóban, rögtön kezdte is és habozás nélkül megmutatta az üvegen keresztül a szalonnát, hogy abból kér tizenkettő dekát, így mondta, ilyen szabatosan: tizenkettő dekát kérek ebből. A szőke bájosan mosolygott és ráemelte a kést a szalonnára. A hölgy kicsit fölágaskodott. — Ne. — sikkantott föl fojtottan, majd hogy sikerült megállítania a kést a levegőben, elmosolyodott. — Ne haragudjon, de ez túl zsíros. A lányka kedvesen viszszamosolygott és megfordította a rudacskát, fölmutatta, s tekintetével kérdezte, ott megfelelne-e. — Az meg nagyon laposka — gügyögte a vevővé. A szőke bólintott, viszszatette helyére a szalonnát és vett egy másikat, fölmutatta. A hölgy bűbájosan heherészve csóválta a fejét. Az eladó lány erre újabb rudacskával próbálkozott, majd negyedikkel, s végül az ötödiknél a vevőve megadóan bólintott, s mondta, hogy »hát legyen«. Ezután csupán azon vitázott, hogy ne maradjon két dekával több. — Parancsol még valamit ? — kérdezte a szőke, miután papírba tekerte a hajszálra tizenkettő deka szalonnát. — Mit is akartam még? Ó? Megvan! Sonkájuk van? — Géppel szeleteltet tetszik, vagy házit? — A házi valahogy zamatosabb. — Mennyi legyen? — Nyolc deka. — Szeletelve? — Ha lehet, csak vékonyra és ne a zsírosat! A szőke bólintott és szinte súrolva finom ujját, engedte a sonkára az éles kést. Nem mertem odanézni. Csak arra fordultam vissza, hogy a hölgy negédesen fuvolázza: »Most veszem észre, hogy van sonkaszalámijuk. Ha lehet, inkább abból kérek. Úgy... olyan... legyen tizenegy deka!« A lány a pult mögött udvariasan nyelt és bájosan mosolygott és helyére tette a sonkát és vette a sonkaszalámit, majd helyére tette a sonkaszalámit és vette a kenőmájast, majd miután vevővé mégis visszakanyarodott a gépsonkához, bár nagy gombócok lenyelése után, de rávillázott abból tizenhárom dekát a mérlegre. Ezután a hölgy röpke percek alatt leméretett hét deka óvári sajtot, miután konstatálta, hogy az eredetileg kért ementáli túl lyukas, a füstölt pedig túl tömött. Ekkor már kezdtem toporogni, köhintgetni, krákogni, mert finom ember vagyok, nem úgy, mint a mögöttem sorakozók, akik megjegyzéseket tettek. — Ha jól tudom — fordult hozzánk gúnyosan a vevővé — nincs árukorlátozás. — Tetszik parancsolni még valamit? — szólt a hölgyhöz, de cinkos mosollyal bennünket csitítva a szőke. — Ha megengedik, a mélyen tisztelt hölgyek és urak — nézett végig tömött sorainkon a vevőmé —, még kérek szépen harminkét deka uborkát. Ám spontán megnyilvánulásunk mégsem maradt hatástalan, ugyanis a harminchárom dekára sikerült uborkát vállalta, valamint a bor válogatásában is megállt az ötödik üvegnél, majd a számolást háromszor átfutotta, kétszer kifogásolta, de öt perc alatt belátta, hogy ő tévedett. Akkor ellibegett a pénztár felé. A sóhajtás, mintha vezényszó nyitott volna utat előtte, egyszerre szakadt ki belőlünk pult inogott, pult előtt és a pult fölött nagy egyetértésben dagadt orkánná. Én kerültem sorra. — Parancsol? — kérdezte kedvesen a szőke. A gépsonka felé mutattam. Ő kézbe vett egy lapos, nyamvadt szalonnadarabot. Mennyi legyen? — Tíz deka — vágtam ki kapásból. — Tizenhét! — szólt, miután a mérlegre dobta. — Maradhat. ■ — Parancsol még valamit? — kérdezte a szőke, miután papírba tekerte a szalonnát. — Köszönöm, végeztem — válaszoltam bár fölényesen, de igen kedvesen. A sorban álló férfiak nagy helyesléssel bólogattak felém, én büszkén meneteltem a pénztárhoz, s szótlanságomban is fennen hirdettem: így vásárol a férfi! Közben pedig azon gondolkodtam, hol van a legközelebbi üzlet, ahol megvehetem a sonkát, a sajtot, az uborkát, a bort és a szegedi cipót. Hiába járkáltam, már minden üzlet zárva volt. Este bánatomban megettem a mócsingos szalonnát. Nagyon szépet álmodtam tőle. A Csemege vezérigazgatója mellemre tűzte a »kiváló vásárló« jelvényt. . . Sólyom László: A Csemegében „Magától jön .. . a gazdája ennek a szakszervezeti résszortnak a gyárban. Elismert és becsült aktivista. Üdülni? Szakszervezeti beutalót még nem kapott, vállalatit egyetlen egyszer. Elneveti magát, megvonja a vállát. — Hogyan kaptam volna, mit mondanának? Ötvenhat januárjában, amikor földrengés rázta meg Harasztit, napokon át segített otthonokat helyrehozni, falakat megtámasztani, családoknak rendet tenni a szétzilált házban. — Hogyne tettem volna, én is tudom, mi az, ha az ember házát elfújja a szél. ötvenhat őszén, a zűrzavar napjaiban, »beugrott« pénztárosnak a szomszéd közértbe, hogy legyen árusítás, élet és ne legyen hiányuk a munkáscsaládoknak a környéken. Mellesleg azért is, hogy az árusítással megakadályozzák az uszítást és a bolt kirablását . Az, hogy az ember a másiknak segít, hogy másoknak segít, magától jön. Nem teheti másképp. Nem mindig hálás dolog, de nem teheti másképp. A nagy út két oldalán munkában és a közösségnek tett szolgálattal teli évek sorakoznak, ötödmagukkal egyetlen szobában éltek 1960-ig. A nagy útnak göröngyös szakaszai is vannak. De az egykori betanított munkáslányt most megkérdezték: akarsz-e tanulni? Akart. Egyéves műszaki iskola, kétéves művezetői tanfolyam van mögötte. Beiratkozott a technikumba is. Az már nem ment. — Hogy miért? A két lányom , hangosan tanul. Csak úgy tudják megjegyezni az anyagot. Mire ők mindennel készek — én is annyira fáradt vagyok, hogy már képtelen vagyok elkezdeni. A gyerekek útja simább De a gyerekek... Ha a »nagy út« hasonlatát folytatni lehet, az ő útjuk a szülők sokszor még makadám borítású, lassabb haladást biztosító útja mellett már aszfaltos pálya. Üdülés, pihenés, sport, csaknem az egész ország ismerete, külföldi út (egy berlini barátnő, Ingrid, a levelezőpartner és »cseregyerek«), sok és jó könyv, sőt, már funkció a KISZ-ben — ez az életük. Hogy Horváthnét mi vezérli? Ami annyi más társát: »kapjanak meg mindent, ami nekünk nem adatott meg«. De nem csak ez. A kislányok nem elkényeztetett babák és nem vesznek könnyen náluk semmit. Nyáron »anyu« idehozta a gyárba. Gépre! — Magdi nálam dolgozott, én voltam a művezetője. Száraz vizsgálógépen dolgozott, ez a kábelgyártás egyik végső fázisa, olyan ellenőrzésféle. Nem hagytam lógni. Meg is mondtam neki: te az én gyerekem vagy, de itt nem az anyád vagyok. Tőled mindig többet fogok kívánni. Nem csalódott a lányodban. Az egész »Magdus« (ha nem deresedne a haja), nem látszana nagyobbnak egy kislánynál. De annyi határozottság és keménység is van benne, mint vidámság; aki ma beszél vele, nehezen tudja elképzelni azt a vékony, apró, hosszú szőke hajú, kék szemű aszszonykát, aki 1945-ben batyuval a hátán járt be a budafoki hegyről, a baptista templomból (lakás híján ott húzta meg magát, amíg férje hadifogságban volt). Lába nyomát már maga se találná meg: a régi sarat, port, havat és lucskot egyaránt elhordták a szelek. Este leül a nagyképernyős készülék elé, hallgatja a lányait, amint egy verset elemeznek. Sok, sok a nehéz vers, a tanulnivaló. Nehéz, de szép. Mint az élet. Baktai Ferenc A LECKE Furcsa, meghatározhatatlan feszültség előzte meg a szakszervezeti bizottságot újraválasztó és beszámoltató taggyűlést a Budapesti Vegyiművek Illatos úti telepén. A vita hetekkel a választás előtt elkezdődött, amikor a jelölő bizottság megkezdte munkáját. A jelölő bizottság — dicséretére legyen mondva — igen alapos, a legapróbb részletekre kiterjedő munkát végzett. Tanácskozott a dolgozók minden rétegével, csoportos megbeszélést tartott az aktivistákkal, kikérte „Keveset láttuk Alapos, két hétig tartó közvéleménykutatás után mégis úgy döntött a jelölő bizottság: jelöli Varrót az új szakszervezeti bizottságba. A tanácskozás — egyetlen rövid közbeiktatott szünettel — hét órán át tartott. Most utólag összegezve az eseményeket, elmondhatjuk, hogy kevés ember akad az országban, akit annyi nyílt — tegyük hozzá, őszinte és jogos — bírálat ért a tagság részéről, mint Varró József. És kevés szakszervezeti tisztségviselő mondhatja el magáról, hogy ennyi bírálat mellé bizalmat is kapott a taggyűléstől. Miért bírálták Varró Józsefet? — Keveset láttuk a műhelyekben, de az szbirodát is gyakran zárva találtuk — hangoztatták a küldöttek. — Megítélésünk szerint — mint a szakszervezeti bizottság vezetője — érdekeink védelmében nem Nem élt vissza De kiderült az is, hogy mindezekért nemcsak Varró József felelős. Sőt, nemcsak a szakszervezeti bizottság. A Budapesti Vegyiművek ugyanis a beszámolási időszakban alakult —két vállalatból. Az összevonás után a »vezérkar« — a szakszervezet buda-pesti bizottságának határozata értelmében — a Kén utcába költözött Ezért kellett bezárni az Illatos úti szb-irodát, ezért találtak zárt ajtókra a panaszukra orvoslást váró dolgozók, s ezért látták ritkán választóik Varró Józsefet az Illatos úti telep műhelyeiben. A küldöttértekezlet részvevői azt is megtudták, hogy a szakszerveélt vissza a bizalommal. A nyáron például a vállalat igazgatója a csökkentett munkaidőben dolgozók részére (utasításra) nagy arányú túlórázást a szakszervezet budapesti bizottságának véleményét, figyelembe vette a műszakiak álláspontját — egyszóval szem előtt tartotta, hogy a jelölésben a többség akarata jusson kifejezésre. Hogy menynyire nehéz dolga volt, arra jellemző: néhány nappal a választás előtt a szakszervezet főtitkára levelet kapott az üzemből, amelynek írói — dióhéjban — helytelenítik, hogy Varró Józsefet ismét szb-tagnak jelöljék azzal, hogy titkárrá választhassák, a műhelyekben” tett meg minden tőle telhetőt, vagy legalábbis nem látunk tisztán, hogyan felelt meg az előlegezett bizalomnak? — Hathatós szava volt-e az szb-nek a bérkorrekciókban, a túlórák alakulásában, a csökkentett munkaidőben dolgozók helyzetének javításában? ... így derült ki, hogy tavaly — az előző évihez viszonyítva — majdnem duplájára, 67 800-ra emelkedett a túlórák száma, hogy az szb keveset foglalkozott a szocialista brigádokkal, fukarul bánt a bizalmiak támogatásával, elhanyagolta a mérnöki munka hatékonyságának elemzését. Szemrehányás érte azért is, mert még mindig nem jutott dűlőre a központi munkásszálló építése. Az emberek elégedetlenkednek az öltözők miatt, tarthatatlan a Kén utcai konyha jelenlegi helyzete, s az egész vízhálózat felújításra szorul... a bizalommal rendelt el. Varró József nem értett egyet a túlórákkal, azokat — a szakszervezeti bizottság döntése alapján — nem engedélyezte. — Nem engedem, hogy a mértéktelen túlórák a munkások béralapját terheljék — érvelt az szbtitkár. — Egyébként csökkentett munkaidőben dolgozók csak a Szaktanács titkárságának külön engedélyével túlórázhatnak, ez az engedély pedig nincs az igazgató birtokában, így a túlórákat annak kell kifizetnie azeti bizottság titkára nem saját zsebéből, aki elrendelte azt. Az igazgató azonban figyelmen kívül hagyta az szb döntését és a titkár tiltakozását. De hogy, hogy nem, az üzemben már úgy terjedt el a hír: hiába túlóráztak a munkások, azért nem kaphatnak pénzt, mert az szbtitkár megtiltotta a jogosan megdolgozott bér kifizetését. És időbe telt, amíg tisztázni lehetett, hogy a szakszervezeti bizottság a munkások érdekeiért szállt síkra, amikor nem járult hozzá a csökkentett munkaidőben dolgozók túlóráztatásához, s amikor azt az álláspontot képviselte, hogy az engedély nélkül elrendelt túlórájéért járó összeg nem terhelheti a fizikai dolgozók béralapját. Mi van a látszat mögött ? Nyilvánosságra került továbbá, hogy a szakszervezeti bizottság mennyi erőfeszítést tett — ha nem is mindig sikerrel — a központi munkásszálló építéséért, az öltözők, a konyha korszerűsítéséért, a balesetek számának csökkentéséért, a szocialista munkaverseny, a brigádmozgalom fejlesztéséért, a bizalmiak tájékoztatásáért, a bérarányok javításáért. Beszéltek róla, hogy a két üzem egyesítése után helyreállt a bérszínvonal, megszűnt a csoportok közötti bérfeszültség. Ma már a munkások átlagbére 1740, a műszakiaké 2470, a kisegítőké 1742 forint. És — ami a legfontosabb, a bérek korrekciója — kevés kivétellel — a bizalmiak véleményének figyelembe vételével történt. A dolgozók majd fele szocialista brigádokban dolgozik, s a múlt évi eredmények után várhatóan tíznapi fizetésnek megfelelő nyereségrészesedés lesz. Iruval osztották, de • • • S ahogy a küldöttek mind jobban, mind közelebbről megismerték a tényleges helyzetet, az igazságot, úgy tették mérlegre a szakszervezeti bizottság, azon belül Varró József munkáját, fenntartva véleményüket a hibákról, ugyanakkor sok konkrét segítséget, útmutatást adva a további munkához. — Most már ismerjük a való helyzetet, bizonyítottnak látjuk, hogy a szakszervezeti bizottság azt tette, amit tőle elvárhattunk. De miért csak most kell erről tudomást szereznünk? — tapintottak rá a lényegre többen is. — Miért nem tett eleget a szakszervezeti bizottság negyedévenkénti beszámolási kötelezettségének? Belátjuk, valamennyi feladatával nem birkózhatott meg teljes mértékben, ahhoz túlságosan »kicsi volt a létszám«. De itt vagyunk mi! Ha tudtuk volna, milyen gondokkal küzd az stb, szívesen segítettünk volna... Talán ez utóbbi volt a legsúlyosabb bírálat, s ez a legfontosabb, amit az új szakszervezeti bizottságnak meg kell szívlelnie. Hiszen azért terjedhettek el olykor képtelen hírek, azért halászhattak egyesek a zavarosban, s fordulhatott visszájára néha a legnemesebb törekvés is, mert az szb nem fordult bizalommal választóihoz, elhanyagolta rendszeres beszámolási kötelezettségét, s ezzel lemondott azoknak a segítségéről, akik a »vezérkarba« küldték. A szakszervezeti bizottság — tagjai közt Varró József titkár is — nagy leckét, komoly útravalót kapott. Hét órán át bírálták megalapozottan, és dicsérték teljes joggal. És újraválasztották, mert bíznak benne. S ha tagjai megfogadják a küldöttértekezlet intelmeit, úgy rászolgálnak a bizalomra. Zsidói Fal