Népszava, 1965. július (93. évfolyam, 153–179. szám)
1965-07-10 / 161. szám
Ahány „foglalkozás“, annyi ötlet A kezdeményezés lényege talán így foglalható össze: nem a hagyományos módon, beszélgetésszerűen, szajkózva átadni az ismereteket, hanem élményszerűen. Természetesen az életkornak megfelelő játékos formában, de úgy, hogy a gyerekek fizikailag, szellemileg teljes aktivitással kapcsolódjanak be a foglalkozásokba, s közben megtanuljanak önállóan gondolkozni. A tejet például először a forrásnál ismerték meg: egy nagynehezen felkutatott, talán az utolsó lágymányosi tehén istállójában. Aztán a tejcsarnokban nézték meg, mi minden készül belőle: sajt, vaj, túró. Végül odahaza az óvodában maguk is tejcsarnokost játszottak. Az óvónénik mindenkinek szereztek egyegy üres tejfölös poharat, adtak egy-egy kocka eredeti papír 1965. július 10 jf ""_ Szocialista emberek Márta néni — Menekülést parancsoltak az ösztönei, amikor 1951-ben átvette a Sopron úti óvoda vezetését. A felelőtlenség és a szervezetlenség ijesztő körülményeket hagyott örökségül. A tetszetős épület elhanyagolt belsejében rongyos ruhájú gyerekek ődöngtek. Szándékosan adták rájuk a szülők a legrosszabb darabokat, mondván, »oda ez is jó«. Nem lehetett ezért megróni őket. Az óvodában ugyanis hiányoztak a legelemibb tisztasági feltételek — három rongyos törülközőt talált mindössze az új vezető —, a gyerekeknek nem volt egyetlen játékszerük sem, jobb elfoglaltság híjján egymást tépték, gyötörték. Abból állt az »óvodai élet«, hogy enni kaptak és eltöltötték valahogy az időt, amíg értük jöttek. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy bárkinek elvegye a kedvét. De dr. Wittman Istvánnénak más oka is lett volna a visszavonulásra. Férje Koreában tartózkodott, a testvérnék harcát segítő magyar kórház orvosaként, ő kétéves kisfiával egyedül maradt. Látta, hogy az óvoda szinte megoldhatatlan feladatnak tűnő talpraállítása minden erejét és idejét igénybe veszi, emellett társadalmi megbízásként fontos pártmunka várt rá a szomszédos iskolában is. (Akkor még a két intézmény szervezetileg és költségvetésileg összetartozott.) Mégsem fordított hátat az elvadult és bizalmatlan gyermekseregnek, s a korábbi rossz tapasztalatok alapján még bizalmatlanabb szülőknek. A természetes menekülési ösztönt legyőzte az óvónő hivatásszeretete. Meg a kommunista ember áldozatot, harcot vállaló világnézete. Dél körül jár, a törpék ebédlőjére emlékeztető teremben komolykodva terítik a pasztellszínű asztalkákat a kis naposok, kivétel nélkül csinos, jól öltözött társaik meg teljesen önállóan buzgólkodnak a parányi porcelánmosdóknál. Ebben a jól felszerelt, ragyogóan tiszta gyermekparadicsomban, az elragadó nyíltsággal, bizalommal s meglepően fejlett értelemre valló mondatokban »nyilatkozó« kicsinyek között nehéz elképzelni, milyen lehetett annak idején a mélypont. — A múltnál sokkal izgalmasabb a jelen, a mindennapok apró eredményei és problémái —– mondja dr. Wittman Istvánná. — A kívülállók el sem tudják képzelni, milyen érzelemgazdag és bonyolult az óvodások világa. Ez gyakran meglepi még a szülőket is, akikkel pedig már évek óta igen sokoldalú és őszinte kapcsolatunk alakult ki. A múltkoriban egy pszichológus minden gyereknek feltette ugyanazokat a kérdéseket, amelyekből jól lehet következtetni a kicsik sajátos . Bármilyen szomorú esemény a válás, a múltkoriban éppen egy ilyen esettel kapcsolatban szereztem felemelő tapasztalatokat — mondja a vezető óvónő. — Csoportomban az egyik kisfiú valósággal elvesztette kedélyét, mert a szülei váltak. Szomorúságára csak egyszer kellett felhívnom a többiek figyelmét. Attól kezdve mindaddig, amíg a gyerek át nem vészelte a válságot, társai végtelen tapintattal szórakoztatták, indítgatták, mindenben a kedvében jártak. Szemmel látható volt, hogy a kicsik már most érzik az együvétartozást, érvényesül bennük a jó közösségek egymásért felelősséget vállaló szelleme. Azt hiszem, egész életükben hasznukra válik, ha itt az óvodában ezt az útravalót kapják. Megható módon, spontánul, mindenféle irányítás nélkül nyilvánult meg segítőkészségük olyan mondalelkivilágára, gondolkodására. A válaszokat szülői értekezleteken ismertettük. Érdekes volt látni, mennyire elgondolkoztatták a hallottak a szülőket. Mi különben mindent megteszünk azért, hogy minél jobban megismerjék és még jobban megszeressék gyerekeiket. Úgy iparkodunk formálni az apróságok magatartását, értelmét, érzelemvilágát, hogy szüleiknek örömük teljék bennük. Amíg jegyezgetek, ez a szó tolakszik tollamra: családépítés. Mert, amit itt tesznek, az túlnő a szorosan vett óvodai feladatokon. Az óvodából a felnőttekre kisugárzó hatásról mindennél többet mond az a tény, hogy ha valahol családi feszültség támad, a szülők eljönnek »Márta nénihez« tanácsot kérni. Ha észreveszi, hogy valahol »új apuka« van, s a gyereknek problémát okoz, hogy most melyik az »igazi«, tapintatosan, de szigorúan megmagyarázza a mamának: apuka csak egy van, az édesapa, még akkor is, ha az sok mindenben hibás volt. »Új apuka« nincs, csak X. bácsi, vagy Y. bácsi. tokban, hogy »gyerekek, játsszuk azt, amit Ferike akar«, vagy »Feri, gondolj valami vidámra. Gondolj az iskolára!« Az utolsó mondat a kis közösség egészséges szellemén kívül másról is árulkodik. Mert hát olyan nagyon »vidám dolog« az iskola? A Sopron úti óvodások tudatában az, így nevelik őket. És gondoskodnak róla, hogy valóban ne legyen okuk félni tőle, jól felkészülten kerüljenek oda A jelenleg használatos óvodai nevelési kézikönyv nem határozza meg részletesen, milyen ismeretből mennyit sajátítsanak el az óvodások, arról pedig jóformán alig beszél, hogyan tanítsák őket. Nos, dr. Wittman Istvánné már régóta tervszerű kísérleteket folytat, hogy jól megalapozott tapasztalatok alapján válaszolhasson ezekre az égető kérdésekre. Kísérleteire az utóbbi években »magasabb szinten« is felfigyeltek, maradt lea csomagolt »vajat«, »sajtot«. A kert szépért zöldellő palántáit együtt hozták egy csepeli tszcsből, együtt gondozzák a növényeket, s végül közösen, ünnepi lakomán fogyasztják el a »termést«. Persze, mindent ilyen módszerrel tanítani — az évszakok változásától a különféle közlekedési eszközökig — rengeteg fejtörést, ötletet, és igen sok társadalmi munkát kíván. Mert a töméntelen, sajátságos szemléltető eszközt sehol nem gyártják, s beszerzésükre sincs külön keret. Az óvónők állítják elő ezeket, a közönséges ember által értéktelennek vélt hulladékokból, no meg leleményességből és lelkesedésből. A vezetőnő két zsúfolt szekrényre mutat: — Ami bennük van, mind a mi kezünk munkája — büszkélkedik. — Az agyagból gyúrt háziállatok, a kártyalapokra rajzolt figurák, a számolókorongok csakúgy, mint a sok-sok ruha, a rendkívül népszerű Oleg-bábu garderobja. Ez utóbbi arra jó, hogy a gyerekek rajta próbálgatják, milyen időben mit kell hordani. Elgondolkodva hallgatom. Három évtized után — ennyi idő óta működik pályáján — az ember szinte törvényszerűen hajlamos a fásultságra, a jól kitaposott út követésére. Különösen, ha a nevelés mellett még könyvelnie kell, bonyolult adminisztrációval vesződnie, tojástáncot járva a különféle »szűk keretek« között. S ez az őszülő asszony három évtized után is az újat, a jobbat keresi, közben szülőket nevel, küzd a gyermekpszichológia legújabb eredményeinek érvényesítéséért. Úgy látszik, vannak törvényszerűségek, amelyek a szocialista emberekre nem érvényesek. Az elkényelmesedés is ilyen. Miklós Dezső Gyermekpszichológiás szülői tanácsadás Közösségi érzés, útravalónak Rájöttek volna, kinek mit higgyenek Kér, hogy elmulasztották Megjegyzések egy társadalmi bírósági tárgyalásról A névtelen levélírók kusza betűkkel először feljelentést tettek, azután ugyancsak névtelenül a legfőbb ügyésztől pótnyomozást kértek, végül a szerkesztőséghez fordultak azzal a váddal, hogy a Ganz-MÁVAG fémöntödéjének vezetői százezer forintokat sikkasztottak, »fusiztak«, villákat, házakat építettek vállalati anyagokból , s ezt a vállalat el akarja tussolni. Másnak időpontját és helyét nem függesztették ki sem a faliújságra, sem a műhelyek ajtajára. De hogy nem volt cél a tárgyalás eltitkolása, azt a megjelent néhány ember is bizonyítja. — Úgy, ahogyan mi tudtunk a tárgyalásról, mások is tudtak. — Mégis, miért nem jöttek el? A jelenlevők véleménye szerint az emberek egyik része tudatosan nem jött el, mert nem értett egyet a vezetők társadalmi bíróság elé állításával. Mások pedig feltehetőleg az idejüket sajnálták. Hogy a vádaskodók miért nem jöttek el és miért nem szólaltak fel, hogy »hogy ne tussolhassák el az ügyet« — arra nem tudtak magyarázatot adni. Talán némi magyarázatot azonban ad, ha megnézzük, kik is a vádlottak, akik felsorakoztak a társadalmi bíróság előtt. A nyomozás azonban nem talált százezreket, még ezreket sem. Mindössze annyi derült ki, hogy néhány vezető belső használatra elkészített három kávéfőzőt és az üzemvezető a szeméttelepre indított törmelékből 40 darab jobb állapotban levő téglát a lakására szállíttatott. Az anyagi kár 443 forint, amelyből 83 megtérült, is akárhogyan. Azt mondják róla, az üzem egyik legjobb vezetője, aki a műszaki intézkedéseket előbb végrehajtja, mint más kigondolja. Két bűne van. Az egyik, hogy engedélyt adott beosztottjának, hogy készíttessen egy kávéfőzőt, a másik, hogy a szeméttelepre indított törmelékből negyven darab jobb téglát a lakásához szállíttatott. Miért tette? — A kávéfőző engedélyezése meggondolatlanság volt. A téglát pedig meg akartam venni, de nem adták el, mivel nem volt építési engedélyem, így hát, úgy gondoltam, a vállalatnak mindegy, hogy a szemétbe megy, vagy felhasználom. A harmadik vádlott M. György esztergályos, aki elkészítette a kávéfőzőket, a negyedik pedig G. István, aki polírozta. Mindkettő fiatalember és jó szakmunkás hírében állnak. Ők a vádlottak, akiket a műhely közössége jól dolgozó, becsületes embereknek ismer. Kétségtelen, hibát követtek el. S amit tettek, azért a társadalmi bíróság jogosan vonta felelősségre őket ítélete szigorú megrovás, illetve megrovás volt. Ismerve a Munka Törvénykönyve módosító rendelkezéseit, ez bizony nem csekély büntetés. A tárgyaláson azonban felszínre került a vádlottakénál sokkal súlyosabb ügy is. Mégpedig a távolmaradottak felelőssége, az üzemi légkör helyzete. Ezer mtszásból — hétei vádlottak és a büntetés Miért nem toltik el? Azért, hogy a társadalmi bírósági tárgyalásra a bizalmiak nem mozgósítottak, hanem csak egyszerűen közölték, hogy lesz ilyen, azért a szakszervezeti bizottság felelős. Viszont meggyőződtünk arról is, hogy majd mindegyik dolgozó tudott a tárgyalás időpontjáról és helyéről is. Mégsem jöttek el. Nem jöttek el azok, akik elítélték tettükért a vezetőiket. Azok sem, akik becsületes embernek ismerik őket és legfelháborítóbb, hogy távol maradtak a névtelen levélírók, a feljelentők is. Miért nem éltek szeaz ügy — amely ilyen nagy aktivitást váltott, ki a névtelen levélírótól (vagy íróktól) — az üzemi társadalmi bíróság elé került. A tárgyalás azonban a várakozás ellenére nem volt izgalmas. A névtelen vádaskodók nem bújtak elő az ismeretlenség homályából. S ami a legkülönösebb: a társadalmi bírósági tárgyaláson az üzem 1500 dolgozója közül mindössze hét jelent meg. A hivatalos személyek nagyobb számot alkottak, mint a hallgatóság. Vajon igazuk lenne a levélíróknak? El akarják tussolni az ügyet, kizárták a hallgatóságot? Meggyőződtünk róla, hogy nem. A műhelybizottsági titkárokat és a bizalmiakat tájékoztatták, s rájuk bízták a mozgósítást. Sajnálatos ugyanakkor, hogy a társadalmi bírósági tárgyúkiabáló ellenségek. Ez a tények ismeretében megérthető. De visszahúzódtak, meghátráltak a védelemtől a fémöntöde többi munkásai is. A vádlottak személyét megismerve, senki előtt sem lehet kétséges, hogy rászolgáltak volna mindkettőre. Az elítélésre s a védelemre is. Az üzem érdekét szolgálná és minden embernek jó lett volna a fémöntödében, ha saját szemével, fülével győződött volna meg, valójában mit követtek el a vezetők, igazuk volt-e a vádaskodóknak, akik vádjaikat nemcsak levélben fejtet A főművezető. H. József 60 év körüli, ősz hajú, becsületes arcú ember, aki húsz éve dolgozik az üzemben és még soha fegyelmije, de még kisebb büntetése sem volt. Akkor követte el az első szabálytalanságot, amikor egy kávéfőzőt csináltatott az esztergályossal. . — Tudtam, hogy szabálytalan, de nem akartam elvinni. Csak itt az üzemben használtam — és úgy magyarázatképpen hozzáteszi —, idős ember vagyok és úgy érzem, szükség van napközben egy kis kávéra. Az üzemvezető D. Ferenc közel 25 éve dolgozik a fémöntödében. Nem mélyesen is a társadalmi vádló szerepével, ha meg voltak győződve arról, amit feljelentéseikben, leveleikben írtak, igaz? És hová lettek a barátok, azok a munkatársak, akik ismerik a jó tulajdonságaikat? Miért nem léptek fel védelmükbe?? Eltűntek a százezrekről e t ték ki, ha nem, az üzemi öntudatba is becsempészték. Kellett-e valamit is eltussolni, egyáltalán mi történt és hogyan zárult le az ügy? Kár, hogy elmulasztották, mert tanulságul szolgálhatott volna arra is: felhék, mit higgyenek. Lepies György NÉPSZAVA 3 ös. Lukács Imre: Nyári vihar A szövetkezeti üdülőben nézegettem az arcokat. Egyszeriben, mintha drága, jó emlékezetű nagyapám elevenedett volna meg előttem. A kalapot le se véve, beleluggyant a vízbe, oda mellém. Börcsök Vince. Csontos, alacsony ember volt, fajtámbeli. Vártam, szóljon. Ám tükrös szeme meg se rebbent, szája csukva maradt. — Jó víz — nyitottam meg a beszéd kapuját. — Az — löttyintett egy marokkói vállára. — Liszt-e már a búza? — A mienk még nem. — Nyugdíjas? Fejével nemet intett. Kalapját odahelyezte a medence szélére. Feje tetején kopaszodott, mint már az ebben a korban lenni szokott. Szeme alja is bemélyült. Kenyere javát már megette és a föld is kiszaladt alóla. A föld, amiben öregségének értelmét hitte. Nehéz sors ilyenkor kiszokni az enyémből, figyelni az igazító szóra, fehér hajjal, reszkető kezekkel. Mondtam neki, így adatott magának is. Pedig talán nem szokják meg az idősebbek a szövetkezetet sohasem. Meglehet, még a földet is hitványabbul munkálják, úgyse a régi már, a hátralevő kis idő meg mintha nem is volna. Börcsök Vince csak nézett rám. Arca barázdáiban meghúzódtak a verejtékpatakok. Csendesen szólt. — Az őszi vetéskor esett az eső. Állandóan esett. A föld szíttá, szítta sokáig. Később meglágyult, csak lófogatok dolgozhattak. Kedvünk elröppent, az eső meg egyre esett. Aztán a föld nem bírta már a lófogatú vetőgépet sem. Mondta valaki, gyerünk a majorba. Ám a vetésnek még híja volt. Nem sok, igazán nem sok, talán órányi dolog. Figyeltem az öreget. Ráncos arcáról a platánfák jutottak eszembe. — Zsákot csavartunk magunk köré, telemerítettük búzával és szórtuk a magot. Mint annak előtte szoktuk, tudja, a magunkéban. Az eső meg vert bennünket, paskolt szakadatlanul. Ingünk, gatyánk merő víz lett, a sapkáról nyakunkba buggyant a víz, így volt, így igaz. Hallgattunk. Köröttünk sok száz idősebb parasztember fürdött, pihent. — Kiszívott a víz. Jöjjön bátyám, igyunk egy pohárral — javasoltam. Két korsó sör volt előttünk. Két korsó világos. — Egészségére. Az asztaloknál ülök nótába kezdtek. Előbb dudorászva, majd hangosan mondták a szöveget. Valami tiszántúli kiskunyhóról és a szegény édesanyáról szólt a nóta, ahogy dalolták, szinte sírt, panaszkodott a hangjuk. Nem értettem tisztán a szavakat, csak a lágy lejtésű, szomorkás dallamot, mégis, mondani szerettem volna velük, utánuk. Ahogy elcsuklott a nóta, felemelte poharát Börcsök Vince, majd felállt, elindult. — Elgyengített a lubickolás, ledűlök egy cseppet. — Délután legjobb a víz — szóltam utána — jöjjön ki, bátyám, beszélgetni. Hiába vártam. Kevesen tartózkodtak a medencében is. Arrafelé, amerre az öreg faluja lehetett, koromból voltak a jellegek. — Ez beadja a kereszteknek, a cséplést se kell várni — jegyezte meg valaki. Néhányan otthagyták a fürdőzést. Akkor jött Börcsök Vince. — Megnézem, csinál-e kárt otthon a jég? De holnap mindenképpen visszajövök. Elment. Egyenesen faluirányba indult, amerre a szövetkezeti búzakeresztek lehettek. Megterítik az asztalokat. Amikor az óra elüti a delet, benépesül az ebédlő. Tiszta, fehér ruhás felszolgálók hordják a húslevest. Szedünk. Hárman ülünk az asztalnál. Börcsök Vince még nem érkezett vissza. Kanalazzuk a levest. Aztán rántott szeletet kapunk, burgonyával, savanyúsággal. A tányérok megcsörrennek. Tészta is kerül és egy-egy pohár bor. A papírszalvéták az asztalon maradnak, öregasszonyanyám jut eszembe: fekete kendő, elnyűtt kis lélek. Ha egyszer elküldik majd a termelőszövetkezeti üdülőbe, mit is kezdhet a papírszalvétával? Megérkezik Börcsök Vince. Előbb a szobájába megy, leteszi kabátját, kezet mos. Fáradtan ül le mellém. Hozzák az ebédjét. Cigarettára gyújtok, figyelem az öreget. Később kérdem: — Megérte? Rám csodálkozik. Megissza borát. Aztán a hallban telepedünk le, a fotelokban. Melettünk kialakul a kártyaparti. Odaodacsapnak az asztalra, hangoskodnak, néhányan közelebb húzódnak, figyelik a játékot. A fiatalok rádiót hallgatnak és kezelik a lemezjátszót is. — Közeledtem a faluhoz. Az ég dörgött, villámlott kegyetlenül. Szaladtam. A vihar egyre nőtt. Esni kezdett az eső. A keresztekhez gyerünk — zörgettem meg Binecz Józsiék ablakát. Egyre erősödött a szél. Hallani lehetett: nyöszörögtek a tanyák. Szaladtunk, ököllel zörgettük meg a szomszédok ablakát. Elcsúsztam. A ruhám is sáros lett, de szaladtunk. A villámok fényében láttuk egymást. Az eső ömlött. Mégis egyre többen lettünk. Lucskosan, kapkodva szedve a levegőt, szaladtunk. A szél lelökte fejünkről a kalapot, s pörgette maga előtt. Csend. Körben üljük Börcsök Vincét, s hallgatunk. Délutánra jár az idő s kint meleg vasárnap van. A határban most is szorgoskodnak mindenfelé, parancsol, sürget a nyár. — A kévék pedig bukdácsoltak a tarlón, gurgatta őket a vihar. Szaladtunk utánuk. Megfogtuk a kévéket, újra lekötöztük a kereszteket. Sokan kijöttek, öregebbek is, fiatalabbak is. Sírtunk. Odaodakaptunk az arcunkhoz, mintha vizet törölnénk le. És a kévék lomhán bukdácsoltak a tarlón, hullott belőlük a szem. Megbicsaklik a hangja. Többen húzódnak hozzá. A fiatalabbak már táncolnak, mi meg figyeljük Börcsök Vince szavát. No, ha közbe-közbeszól valaki helyeslőleg, úgy van, nálunk is így történt. — Nincs annál fájdalmasabb, mint látni, ha fuccsba megy a termés Beledolgozni a földbe mindent: szántani, vetni, aratni és egy vihar meg kicsépelje? Álltuk a vihart. Kötöztük a kévéket, ne peregjen szemre a kenyérnek. Később lecsendesedett a szél, az eső, s a keresztek helyükre kerültek. Néztem végig a katonás soron, az egymást követő kereszteken, elhullajtott éveim jutottak eszembe. A kultúrás fényképeket hoz. Itt készültek az üdülőben. Néhányan válogatnak a képek között, s a hátuljára felírják nevüket, címüket. Pedig, jóllehet, visszatérve a szövetkezetbe, nem kerül sor majd levélírásra. Börcsök Vince pedig folytatja: — Amikor az eső elállt, a dűlőn cigarettára gyújtottunk. Az asszonyok igazgatták fejükön a csupavíz kendőt, kicsavarták belőle a vizet és előre indultak. Sár ragadt bakancsunkra. Fáradtan, agyonra ázva ballagtunk, és boldogan. A termést nem verte el, nem csépelte ki a vizet. — A föld magához köti az embert. Nincs szabadulás tőle. Parancsol — említem. — Nekünk is parancsol. Néha kövéren terem, néha pedig silányan adja az áldást. De azért nem panaszkodhatunk — magyarázza újra az öreg — becsüljük meg. Becsüljük meg és éljünk szépen. Más dolgunk úgy sincs a világban. Kint erősen süt a nap. Az ablakokon beáramlik a fény. A presszóhelyiségben változatlanul szól a zene. Többen fürödni mennek. Börcsök Vince is feláll, mentegetőzik. — Ledűlök egy kicsit. Megviselt az éjszaka. Odakint meleg van. Nyár. Nyoma sincs az éjszakai viharnak.