Népszava, 1965. november (93. évfolyam, 258-282. sz.)
1965-11-02 / 258. szám
Csak a zsebpénzért?... »Nálunk jó néhány fiatal csak annyit dolgozik, hogy meglegyen a zsebpénze, hiszen a szüleikkel élnek és a keresetükből alig kell hazaadniuk...« — Az egyik művezető vélekedett ilyen sommásan a Ganz Villamossági Művekben, amikor az szb termelési felelőse azt vizsgálgatta, hogy a kezdő szakmunkások miért nem teljesítik a normájukat. Ilyen általánosítások A pelyhes bajszú, művészhajú Mihalik Lajos másfél éve szakmunkás és havi átlagban 1200 forintot keres, noha szeptemberi teljesítménye csak 69 százalék. Fizetését hazaadja, de ennek egy részét a mamája az ő céljaira takarékba teszi. Apja egyébként tervezőtechnikus és hárman vannak testvérek, természetesnek tartja hát, hogy ő is hozzájárul a családi kasszához — megjegyezve: — Persze, hazaadnék én többet is__ — Mi az oka mindnyájuk alacsony teljesítményének? — A baj talán ott kezdődött — mondja elgondolkozva —, hogy amikor az alapos tanintézeti szakmatanulás után a harmadik esztendőt már itt az üzemben töltöttük, nem fogtak bennünket olyan komolyan, így aztán még a felszabadulásunk utáni első évben is könnyen vettük a munkát ... A fiúk ilyen tapasztalatainak káros erkölcsi hatását a 18 éves Mihalik nyilván még nem is fogja fel teljes súlyosságában. Ő csak ösztönösen rátapintott az okok egyik olyan motívumára, amely a lelkileg, erkölcsileg legfogékonyabb korukban és éppen az életbe lépésük kezdetén úgy láttatta velük a munkát, hogy az párosulhat mindenféle lezserséggel és lógási lehetőséggel — méghozzá következmények nélkül. Erre a munkahelyi feletteseik, a KISZ s az idősebb munkások nem gondoltak? Ha igen, miért nem tettek ellene? Mindezt ma már nehéz rekonstruálni és magyarázni. Ennél most fontosabb azt megnézni, hogy e fiatalokat milyen más körülmények, nézetek is gygyakran hangzanak el a fiatalokról — a jót és a rosszat egyaránt eltúlzó véleményekkel —, de mi van mögöttük? Kovács Jenő, a gyári normairoda vezetője úgy látja: főleg az ifjú esztergályosokkal van baj, s azt javasolta, hogy keressem fel őket a készüléküzem forgácsoló műhelyében, ahol egy korábbi vizsgálat szerint az ott dogozó 25 fiatal átlagteljesítménye mindössze 67,4 százalék volt, tolják a gyorsabb szakmai fejlődésben, tehát teljesítményeik és keresetük növelésében. A 19 éves Molnár Tamás, aki egy esztendeje szakmunkás és a múlt hónapban 72 százalékra teljesítette normáját , kérdésemre azt mondja: — A keresetemet hazaadom, bár nem kellene, de a becsület meg a belátás is ezt diktálja és így sokkal jobban is jövök ki, mintha egyedül kellene élnem... — És a becsület nem diktálna jobb munkát is? — Hát igen ...de még nincs is elég szakmai gyakorlatunk, ehhez képest viszont a normánk túl szoros ... — A nagyobb szorgalom és akarat nyilván ezt is megoldaná. — Csakhogy, őszintén szólva, nincs, ami hajtson. Nőtlen vagyok, nincs családom, akikért jobban kellene igyekeznem ... Meg aztán, én motorszerelő akartam lenni, de ott már nem volt hely és így lettem esztergályos. Ezt a mesterséget még nem szerettem meg. Most az esti gimnázium harmadik osztályába járok, sokat rajzolgatok és ha lehet, díszlettervező szeretnék lenni... Új ambíciója talán reális, talán csak ábránd. Tény, hogy itt több fiatallal általában nem sikerült megkedveltetni a szakmáját, s csak kevésben fedezhető fel valamilyen szakmai ambíció. Örvendetes ugyan, hogy a soraikból többen esti gimnáziumban vagy technikumban tanulnak, de jórészt nem a szaktudásuk magasabb szintjéért, hanem azzal a burkoltan, vagy nyíltan kifejezett céllal, hogy így talán sikerül majd másfelé orientálódniuk, olyan tapasztalatokhoz jutottak, mint a készülékgyártó üzemrészben jómagam is. Kovács Jenő, a normairoda vezetője, ezeket még kiegészíti: — A mi gyártmányainknak 50 százaléka új, s az új munkák kényesebbek, ezért a tapasztalt szakmunkásokra bízzuk. A kezdők általában a régi munkákat szapják, amelyeknél már pontos, feszes a norma. Ezeket, persze, nem képesek teljesíteni, ami hamar a kedvüket szegi. Akadnak, akik nem is törik magukat, mert a biztosított órabérük úgy is meglesz ... A készülékgyártó üzemben ezért pár hónapja külön mestert állítottak a fiatalok mellé, hogy szakmailag is segítse őket. Helyes dolog ez. Célszerű volna azonban, ha olykor kevésbé feszes normájú új munkákat is kapnának, mert »kedvszegő« túlzás lenne azt állítani, hogy minden új munka kényes. Azt is meg kellene vizsgálni, hogy a már említett keresetkiegészítési kezdeményezést miként lehetne hosszabb időn át ösztönző pótlékok rendszerévé alakítani. Arra gondolunk, a még hároméves szakmai gyakorlatot nem szerzett fiatalok a segédvizsgájuktól számítva, olyan, félévenként csökkenő keresetkiegészítést kapjanak, amely jobban ösztönzi őket a gyakorlott szakmunkás teljesítményének elérésére. Ezáltal pszichológiailag is előnyösebb helyzet alakulhatna ki. Hiszen hamarabb közelíthetnék meg a normateljesítés lehetőségét, korábban éreznék a munka sikerét, s mindjárt nagyobb lenne az önbizalmuk és önérzetük is. Mert a mai iskolázottabb, több lehetőség között választható és igényesebb fiataloknál ez sokkal nagyobb hatótényező, mint bármikor is volt, így hát a problémáik is minden vonatkozásban reálisabb és korszerűbb megközelítést kívánnak. Szenes Imre Káros tapasztalatok Sokoldalúbb ösztönzést A H1-os esti gimnazista Zeke Zoltán már két éve esztergályos, de augusztusban csak 53 százalékra teljesítette a normáját, szeptemberben viszont már 85 százalékra. Ezt az ugrást azzal magyarázza: az előző hónap elsejétől olyan ösztönző keresetemelést kaptak, amely szerint, ha a féléves szakmunkás eléri a 60 százalékot, az egyéves a 65, a kétéves a 70, s a hároméves a 75 százalékot, akkor az ezen felüli teljesítményt a kétszereseként számolják el részükre. Ez a kedvezmény azonban csak november 30-ig érvényes. Helyes kezdeményezés, de kérdéses, vajon ez-e az egyetlen módja annak, hogy a fiatal szakmunkások kilábaljanak felnőtti életük kezdetének már vázolt körülményeiből és abból az állapotból, hogy éveken át normán alul teljesítenek. Ez utóbbi egyébként nemcsak anyagilag, hanem pszichológiailag is nyomasztó, elkedvetlenítő — mintahogy ez kimondatlanul is érzékelhető volt mindnyájuk szavai mögött. Az új szakmunkásnemzedéket valahogy tehát másképp kellene előkészíteni az üzemi életre, s itt is a tanintézethez hasonlóan, szervezettebb s feszesebb munkát biztosítani részükre. Meggondolandó ezért, a szintén esti gimnazista Hidasi János egyik érdekes észrevétele: — Szerintem a szakmatanulást nemcsak a harmadik, hanem már a második évben üzemben kellene folytatni. És a fiatalokat úgy beosztani egy-egy jó szakmunkás mellé, hogy azok anyagilag is érdekeltté váljanak sokoldalú szakmai képzésünkben és foglalkoztatásunkkban. Ha velünk is így csinálták volna, akkor a harmadik évben már mi is önállóbban és jobban dolgozunk... — Ebben sok az igazság — mondja Baksa Sándor művezető. — Ezekből a röpke beszélgetésekből is láthatja, hogy nem a »■zsebpénzre dolgozás« a fő oka alacsony normateljesítményeiknek . . . Tartós „kedvszegés1,4 Valóban. De akkor hogy könnyebb, mint a ténylealakul ki az ilyen somages okokat kutatni. Több más általánosítás? Nyíl- üzemrészben azonban ezt úgy, hogy ez sokkal is megtettek, s jórészt 1965. november, 2 Az egri Finomszerel£ vény Gyár nődolgozója, Sebestyénné, szenvedélyesen bírálta a helyi autóbuszközlekedés vezetőit. Elmondotta, hogy tőlük sokan járnak esti iskolába, köztük szép számmal vidéki asszonyok is ott ülnek az iskolapadban, s ezzel nem csekély áldozatot vállalnak. Az utóbbi időben azonban lemorzsolódást tapasztalnak, vagy pedig olyan áldozatokat, amelyekre nem lenne szükség. A párkányi asszonyok például ötkor beülnek az iskolapadba és fél hétkor indul az utolsó autóbuszuk, amelylyel a családjukhoz mehetnének — a tanítás pedig kilencig tart. Mit tehetnek ilyenkor? Vagy otthagyják az iskolát, vagy albérletet vesznek ki, legjobb esetben ismerősöknél alszanak. De egy anya számára ez Egrinek nem megoldás, hiszen, ha kilenckor megy haza, az te jobb, mert együtt van a családjával és reggel elindíthatja a gyerekeket iskolába. Sebestyénné azt sürgeti, hogy az illetékesek vegyék figyelembe ezt a körülményt is. A gyöngyösiek arról szóltak, hogy az új lakótelepen élők a bölcsődébe messzire cipelhetik a gyereküket. Várkonyi Józsefné Sírokról a nők foglalkoztatásáról, a terhes asszonyok munkájáról beszélt és kérte, hogy a Fémműben, ahol a dolgozók 50—60 százaléka nő, rendezzenek be nőgyógyászati rendelőt is. Tsz-parasztasszonyok Atkárról, Füzesabonyból, Verpelétről, Parádéról a szövetkezeti problémákról és eredményekről számoltak be. Ezek a vélemények bizonyították, hogy a megye asszonyai ismerik környezetük életét, együtt örülnek a haladásnak, de nem maradnak tétlenek akkor sem, amikor cselekedniük kell a fejlődés érdekében. Aki a napokban részt vett a Heves megyei nők küldöttgyűlésén, hogy meghallgassa a megye asszonyainak kongresszusi előkészületeit, meggyőződhetett, hogy a közéleti szereplés nemcsak akkor kezdődik, ha valaki magas társadalmi vagy gazdasági funkciót tölt be. A Heves megyei asszonyok látszólag apró dolgokkal, de nagyon sokoldalúan bizonyították: érettek e méltóságok viselésére, vagyis egy társadalmi réteg, a magyar nők képviseletére. (lendvai) NÉPSZAVA A lakásra nem kerül fel emléktábla, a leendő tulajdonosok nem fogják soha megtudni, amit a statisztika már kiszámított: azt, hogy néhány nappal ezelőtt elkészült Magyarország hárommilliomodik lakása. Nincs is szükség ünneplésre, nagy szavakra. Legfeljebb egy percnyi számvetésre, a nagy szám mögötti nagy erőfeszítés említésére. 1941-ben hazánkban 2 397 625 lakást tartottak nyilván. A háború, a bombázások megtizedelték ezt az állományt, 1949-ben ennél több mint százezerrel kevesebb szerepelt a kimutatásokban. S azóta is sokat — százezernél is többet — kellett lebontani, enyészetre ítélte már őket az idő, s az emberiesség szempontja. Mindezt figyelembe véve — több mint háromnegyed millióval gyarapodott összességében a lakásszám, elértük, s az év végére néhány ezerrel már el is hagyjuk a hárommilliót. 1949-ben 365 fő jutott 100 lakásra — ma kevesebb, mint 320, s 100 lakóhelyiségben 140 ember él átlagosan. A lakásgond ma is eleven, kínzó probléma, s kellene — kell majd — még több százezer, hogy azt mondhassuk: közeledünk a megoldásához. De figyelembe véve a múltból örökbe kapott helyzetet, s a háború pusztításait: tettünk lépéseket, nem is egyet, előre. Az új háromnegyed millió lakás — komfortjával, korszerűségével, a mai kornak megfelelő tartozékaival — igen sokat jelent. Abban a hárommillióban a mi munkánkat, a mi társadalmunk akaratát, erejét jelző erős hányadot, amit tovább akarunk növelni! (várkonyi) A hárommilf iGiiiotiik Házasságkötés, válás, várható élettartam, betegségek és balesetek a Nemzetközi Statisztikai Évkönyv számainak tükrében ! A most megjelent Nemzetközi Statisztikai Évkönyv érdekes adatokat tartalmaz a többi között a házasságkötések és a válások arányszámairól. Az 1000 lakosra eső házasságkötések száma a legnagyobb Japánban: 9,8. Szorosan utána következik Románia (9,3) és a Szovjetunió (9,1). Legkevesebb házasságot Venezuelában kötnek (5,0), majd Írország (5,4) és Kolumbia (5,8) következik. Legtöbben az Egyesült Államokban válnak. Itt ezer lakosra 2,2 válás jut. Utána Románia és az Egyesült Arab Köztársaság következik, egyaránt 2,2. Magyarország a negyedül helyet foglalja el 1,7-es arányszámával. A válások arányszáma a legkisebb Portugáliában (0,1), majd Kanadában (0,4) és Hollandiában (0,5). A házasságkötések, de a válások száma is világszerte emelkedett az elmúlt 30 esztendőben. Az egyik legnagyobb arányú emelkedés a szomszédos Ausztriában következett be, ahol 28—30 évvel előbb még csak 0,1 volt a válások aránya, most pedig 1,1. Érdekesek a születéskor várható átlagos élettartamra vonatkozó adatok. A nők világszerte hosszabb életűek, mint a férfiak. A várható átlagos életkor a legmagasabb Svédországban: 71,6 év, Görögországban: 71,4, Norvégiában 71,1, Magyarországon 65,2 é é ugyanez nőknél 4—5 évvel több. Legalacsonyabb az átlagos életkor a Délafrikai Köztársaságban 144,8. A halált okozó megbetegedések között első helyen állnak a szívbetegségek. Az Egyesült Államokban egy év alatt 625 283 ember halt meg szívbetegségben (Magyarországon 27 895 személy). A pusztító betegségek »második helyezettje« a rosszindulatú daganatok okozta halál. Az arányszám ennél is az Egyesült Államokban a legnagyobb: egy év alatt 278 562 személy halt meg rosszindulatú daganatok miatt, (Magyarországon 17 835). Az influenza Franciaországban 1962-ben például 7092 embert vitt el. A balesetek okozta házábról: az Egyesült Államokban egy év alatt 40 804 személy vesztette életét autóbaleset miatt, (hazánkban egy év alatt 784 ember). A legóvatosabbak a bulgáriai autósok és motorosok: az egy év alatti halálos balesetek száma: 311. (h. á.) 3 Változatok a volán mellől Vasárnap délelőtt. Ülök a barátom mellett a kis Skodájában. Barátom szenvedélyes autós, régi motoros. Huszonöt éve vezet. És nem unja, sőt.„ Most is csak úgy kikocsizunk, ki a városból, ki az országútra, valamelyik átmenti bisztróig, ahol megesszük a nevezetes specialitást, a lángost hagymával, a fánkot mustárral, vagy mit tudom én, rája mindennapi dupláink egyikét, azután fordulunk vissza. Ebédre otthon leszünk. Alig fél órai tekergés után kint vagyunk a nyílt országúton. — Ez a passzió, öregem! — vágja föl állát barátom és hamiskásan rám pislog a szeme sarkából. A motor fölnyerít, s mintha ki akarna csúszni alólam az ülés. Megfeszítem a lábam, nekivetem hátam a támlának és elakadt' lélegzettel a kilométeróra felé lesek. Százon túl ugrál a mutató. — No-no! — préselődik ki belőlem nehezen a hang. — Tud ez a kicsike még többet is — mosolyog barátom. — Vagy netán félsz? — Nem, nem, de minek... Hova sietünk? — Ez ebben a jó. Óránként ötöt mehetsz gyalog is, óránként húszat biciklivel, ha beletaposol kegyetlenül, de százzal __ Egy kis billegetés a jobb lábujjhegyeddel, s már ugrik a skodicsek, lassul, rohan, megáll, szakít. A lényeg az, hogy az ember együttérezzen a motorral, mint a jó lovas a lovával. Akkor úgy parírozik neki, hogy... Nézd, hát nem elénk szemtelenkedik ez a kis skatulya! No, megállj, te világhíres! Elkapom a farmotorodat. Látom? Bülentés a lábujjheggyel, s már pucol a szófogadó skodicsek. Félre, félre, fiatocskám, mert rálépek a tyúkszemedre. Így ni! Most elébe. Nem szeretem, ha az orrom előtt csoszognak. Én ráállítom a mutatót a százasra, ott járhatja a csárdást. Kettőt jobbra, kettőt balra. Mert mesebeszéd, öregem, hogy a nagy sebesség veszélyes. Ez csak olyan laikus duma. Aki valaha vezetett, az tudja, hogy mennyivel biztonságosabb a száz, mint a hatvan. De nem is a sebességtől függ a biztos vezetés, hanem az idegektől, a józanságtól. Én, ha vezetek, nem iszom alkoholt, de még egy kis kortyot sem, még sörből sem, még csak a nyelvem hegyét sem áztatom bele, nem én. És ha ideges vagyok, itt az Andaxin a zsebemben, lenyelem, kiállok a padkára és megvárom, amíg hat. Ha fáj a fejem, itt a Karil, bekapom, s úgyszint várok a padkán, amíg hat. Ha rám jön az álmosság, megintcsak leálltam és addig járom körül a kocsit, amíg fölébredek, ha megzsibbad a lábam ... No nézd, hát ez meg mi... Ja, vagy úgy! Mister Taunus! Menj csak, nagyfiú, nem bánt a bácsi, öregem, ezek száznegyvennel utaznak. Hadd nyomják... Persze, azait megengedek mister Taunusnak, nem engedem meg Herr Opelnek, különösen, ha hatvanban tetszett születni. Csak sose strapáld magad, koma, nem gyüssz elébem, nem ám. Skodicsek is bírja a százhúszat, ugye, kis skodicsek... Hehehe... Nézz csak hátra, hogy prüszköl a hölgyike. Ezek a nők, ezeket nem engedném a volán mellé. De mit látnak szemeim? Volga elvtárs. Hát elfáradtunk? Akkor tán szíveskedjék egy kicsit oldalt mozdulni. Ugorjunk neki, Skodicsek! Ne félj, öregem, nincs semmi vész, a látási viszonyok jók, az út pompás, száraz, emelkedő nincs, kanyar nuku, az előzés minden feltétele adott. Lám, már itt is vagyunk. Ne szégyelld magad, Volgám, megesik az ilyesmi nagykocsival is. Hű, a nemjóját, ez neveletlenség, Herr Opel, ilyen váratlanul elébem szaladni. No, ne nevess korán, elkaplak még! Így szövegel a barátom, miközben valóban biztos kézzel viszi askodicseket. Talán húsz kilométer után elhúzunk az Opel mellett, elhagyunk két Moszkvicsot, egy Wartburgot, igaz, közben a megszégyenített Volga elsuhan mellettünk, s nyomában egy Simca is elénk perdül. Kezdem megszokni magam is a százat és már lassúnak tűnik, ha olykor pillanatra hatvanra esik vissza a mutató. Még órája sincs, hogy elindultunk Pestről és már hatossal kezdődnek a számok az elsuhanó kilométerköveken. Egyszer csak arra riadok föl, hogy csikorog a fék, s előrebukik a felső testem. Vagy húsz kocsi cammog előttünk, s hogy kanyarban vannak, látom mind. Fölismerem a Taunust, az Opelt, a Volgát a mindenfélék között. Barátomra fordulok kérdőn, de ő beszívta alsó ajkát, s olyan görcsösen markolja a kormányt, hogy nem is próbálom szóval. A sebességmérő mutatója a húszason áll. Gurulunk. Nemsokára észreveszem a rendőrt, azután a jellegzetes kék-fehér kocsit, azután két autóra emlékeztető idomtalanságot az útmenti fa tövében egymásra ágaskodva, azután gyászosan púposodó újságpapírokat és... és tovább nem nézem. Elfordulok a másik oldalra. Ott frissen szántott a föld, madarak röpülnek, meszsze, mintha nyúl szaladna. Mennyivel szaladhat? Harminccal, negyvennel? Közben hallom, hogy barátom szót vált valakivel. Csoszog a »skodicsek«. Lépésben. Az út előttünk nyílegyenes, a kocsisor előttünk egyenletes tempóban gurul. Kis emelkedő. Látom, hogy elöl egy Trabant mászik, utána Moszkvics, majd a Taunus, az Opel, a Volga, két Wartburg, a Simca és még vagy öt ilyen-olyan, azután következünk mi. A mutató a hatvanason táncol. Hosszú percek múlva megszólal a barátom. — Mert mennek a barmok ész nélkül. Mert öszszetévesztik a gázpedált a a zongorapedállal. Mert, öregem, ha a zongorán mellépedálozol, na bumm, de az autón, ha benne van a száz... Hiába biztos a kezed, hiába tökéletes a reflexed, ha a másik ... Erről van szó, öregem. Erre is kell számítanunk, a másikra. Tudod, mi történt itt? Ment a szerencsétlen Volkswagen százzal, szemben a Wartburg — úgyszint százzal. A Wartburg előz egy Simcát, de nem tud visszabújni, mert a Simca sem hagyja magát. A Volkszi ezt kihagyja a számításból és... Érted? Mind a kettőben száz. Hiába veszik le lábukat a gázról, hiába taposnak a fékbe, már ott vannak egymásban. Kettő kiterítve, háromban még volt élet. Látod, öregem, ezt mesélem én. Mert, ha nem száz van a Volksziban, csak nyolcvan, legalább száz méterrel távolabb van, le tudja venni negyvenre, s negyvennel már kicsavarodhat akár bele az árokba. Mert nézzük csak logikusan a dolgokat! Milyen távolságra megy az ember nálunk? Száz kilométerre? Kétszáz kilométerre? Ha százzal megy nyolcvan helyett, keresett huszonöt százalékot, vagyis két óránál fél órát. Az ember nem másfél óra alatt értekére, hanem két óra alatt. Na, bumm, és akkor mi van?! — hogy népiesen fejezzem ki magam, így beszél, beszél a barátom és gurulunk szép lassan, komótosan, hatvannal, nyomában a kocsioszlopnak és előtte a kocsioszlopnak, amelyeknek alkotói közül egynek sem olyan sürgős, hogy előzésre csak gondolna is. Sólyom László