Népszava, 1965. november (93. évfolyam, 258-282. sz.)

1965-11-02 / 258. szám

Csak a zsebpénzért?... »Nálunk jó néhány fia­tal csak annyit dolgozik, hogy meglegyen a zseb­pénze, hiszen a szüleikkel élnek és a keresetükből alig kell hazaadniuk...« — Az egyik művezető vélekedett ilyen sommá­san a Ganz Villamossági Művekben, amikor az szb termelési felelőse azt vizsgálgatta, hogy a kez­dő szakmunkások miért nem teljesítik a normáju­kat. Ilyen általánosítások A pelyhes bajszú, mű­vészhajú Mihalik Lajos másfél éve szakmunkás és havi átlagban 1200 forin­tot keres, noha szeptem­beri teljesítménye csak 69 százalék. Fizetését haza­adja, de ennek egy részét a mamája az ő céljaira takarékba teszi. Apja egyébként tervezőtechni­kus és hárman vannak testvérek, természetesnek tartja hát, hogy ő is hoz­zájárul a családi kasszá­hoz — megjegyezve: — Persze, hazaad­nék én többet is__ — Mi az oka mindnyá­juk alacsony teljesítmé­nyének? — A baj talán ott kez­dődött — mondja elgon­dolkozva —, hogy ami­kor az alapos tanintézeti szakmatanulás után a harmadik esztendőt már itt az üzemben töltöttük, nem fogtak bennünket olyan komolyan, így az­tán még a felszabadulá­sunk utáni első évben is könnyen vettük a mun­kát ... A fiúk ilyen ta­pasztalatainak káros er­kölcsi hatását a 18 éves Mihalik nyilván még nem is fogja fel tel­jes súlyosságában. Ő csak ösztönösen rátapin­tott az okok egyik olyan motívumára, amely a lel­kileg, erkölcsileg legfogé­konyabb korukban és ép­pen az életbe lépésük kezdetén úgy láttatta ve­lük a munkát, hogy az párosulhat mindenféle le­­zserséggel és lógási lehe­tőséggel — méghozzá kö­vetkezmények nélkül. Erre a munkahelyi felet­teseik, a KISZ s az idő­sebb munkások nem gon­doltak? Ha igen, miért nem tettek ellene? Mind­ezt ma már nehéz re­konstruálni és magya­rázni. Ennél most fontosabb azt megnézni, hogy e fia­talokat milyen más kö­rülmények, nézetek is gy­gyakran hangzanak el a fiatalokról — a jót és a rosszat egyaránt eltúlzó véleményekkel —, de mi van mögöttük? Kovács Jenő, a gyári normairoda vezetője úgy látja: főleg az ifjú esztergályosokkal van baj, s azt javasolta, hogy keressem fel őket a készüléküzem forgácsoló műhelyében, ahol egy ko­rábbi vizsgálat szerint az ott dogozó 25 fiatal át­lagteljesítménye mind­össze 67,4 százalék volt, tolják a gyorsabb szak­mai fejlődésben, tehát tel­jesítményeik és keresetük növelésében. A 19 éves Molnár Tamás, aki egy esztendeje szakmunkás és a múlt hónapban 72 szá­zalékra teljesítette nor­máját , kérdésemre azt mondja: — A keresetemet haza­adom, bár nem kellene, de a becsület meg a be­látás is ezt diktálja és így sokkal jobban is jövök ki, mintha egyedül kellene élnem... — És a becsület nem diktálna jobb munkát is? — Hát igen ...de még nincs is elég szakmai gyakorlatunk, ehhez ké­pest viszont a normánk túl szoros ... — A nagyobb szorga­lom és akarat nyilván ezt is megoldaná. — Csakhogy, őszintén szólva, nincs, ami hajt­son. Nőtlen vagyok, nincs családom, akikért jobban kellene igyekez­nem ... Meg aztán, én motorszerelő akartam lenni, de ott már nem volt hely és így lettem esztergályos. Ezt a mes­terséget még nem szeret­tem meg. Most az esti gimnázium harmadik osz­tályába járok, sokat raj­­zolgatok és ha lehet, dísz­lettervező szeretnék len­ni... Új ambíciója talán reá­lis, talán csak ábránd. Tény, hogy itt több fia­tallal általában nem sike­rült megkedveltetni a szakmáját, s csak kevés­ben fedezhető fel valami­lyen szakmai ambíció. Örvendetes ugyan, hogy a soraikból többen esti gimnáziumban vagy tech­nikumban tanulnak, de jórészt nem a szaktudá­suk magasabb szintjéért, hanem azzal a burkol­tan, vagy nyíltan kifeje­zett céllal, hogy így ta­lán sikerül majd másfelé orientálódniuk, olyan tapasztalatokhoz jutottak, mint a készü­lékgyártó üzemrészben jómagam is. Kovács Jenő, a normairoda vezetője, ezeket még kiegészíti: — A mi gyártmá­nyainknak 50 százalék­a új, s az új munkák ké­nyesebbek, ezért a tapasz­talt szakmunkásokra bíz­zuk. A kezdők általában a régi munkákat szapják, amelyeknél már pontos, feszes a norma. Ezeket, persze, nem képesek tel­jesíteni, ami hamar a ked­vüket szegi. Akadnak, akik nem is törik magu­kat, mert a biztosított órabérük úgy is meg­lesz ... A készülékgyártó üzem­ben ezért pár hónapja külön mestert állítottak a fiatalok mellé, hogy szak­mailag is segítse őket. Helyes dolog ez. Célszerű volna azonban, ha olykor kevésbé feszes normájú új munkákat is kapnának, mert »kedvszegő« túlzás lenne azt állítani, hogy minden új munka ké­nyes. Azt is meg kellene vizsgálni, hogy­­ a már említett ke­­resetkiegészítési kezde­ményezést miként lehet­ne hosszabb időn át ösz­tönző pótlékok rendsze­révé alakítani. Arra gon­dolunk, a még hároméves szakmai gyakorlatot nem szerzett fiatalok a segéd­vizsgájuktól számítva, olyan, fél­évenként csök­kenő keresetkiegészítést kapjanak, amely jobban ösztönzi őket a gyakor­lott szakmunkás teljesít­ményének elérésére. Ezáltal pszichológiailag is előnyösebb helyzet ala­kulhatna ki. Hiszen ha­marabb közelíthetnék meg a normateljesítés lehető­ségét, korábban éreznék a munka sikerét, s mind­járt nagyobb lenne az ön­bizalmuk és önérzetük is. Mert a mai iskolázot­tabb, több lehetőség kö­zött választható és igé­nyesebb fiataloknál ez sokkal nagyobb hatóté­nyező, mint bármikor is volt, így hát a problé­máik is­ minden vonatko­zásban reálisabb és kor­szerűbb megközelítést kí­vánnak. Szenes Imre Káros tapasztalatok Sokoldalúbb ösztönzést A H1-os esti gimnazista Zeke Zoltán már két éve esztergályos, de augusz­tusban csak 53 százalék­ra teljesítette a normá­ját, szeptemberben vi­szont már 85 százalékra. Ezt az ugrást azzal ma­gyarázza: az előző hónap elsejétől olyan ösztönző keresetemelést kaptak, amely szerint, ha a fél­éves szakmunkás eléri a 60 százalékot, az egyéves a 65, a kétéves a 70, s a hároméves a 75 százalé­kot, akkor az ezen felüli teljesítményt a kétszere­seként számolják el ré­szükre. Ez a kedvezmény azonban csak november 30-ig érvényes. Helyes kezdeményezés, de kérdéses, vajon ez-e az egyetlen módja annak, hogy a fiatal szakmunká­sok kilábaljanak felnőtti életük kezdetének már vázolt körülményeiből és abból az állapotból, hogy éveken át normán alul teljesítenek. Ez utóbbi egyébként nemcsak anya­gilag, hanem pszicholó­giailag is nyomasztó, el­kedvetlenítő — mint­­ahogy ez kimondatlanul is érzékelhető volt mind­nyájuk szavai mögött. Az új szakmunkás­nemzedéket valahogy te­hát másképp kellene elő­készíteni az üzemi életre, s itt is a tanintézethez hasonlóan, szervezettebb s feszesebb munkát bizto­sítani részükre. Meggon­dolandó ezért, a szintén esti gimnazista Hidasi János egyik érdekes ész­revétele: — Szerintem a szakma­tanulást nemcsak a har­madik, hanem már a má­sodik évben üzemben kellene folytatni. És a fiatalokat úgy beosztani egy-egy jó szakmunkás mellé, hogy azok anyagi­lag is érdekeltté váljanak sokoldalú szakmai képzé­sünkben és foglalkoztatá­­sunkkban. Ha velünk is így csinálták volna, akko­r a harmadik évben már mi is önállóbban és jobban dolgozunk... — Ebben sok az igaz­ság — mondja Baksa Sán­dor művezető. — Ezekből a röpke beszélgetésekből is láthatja, hogy nem a »■zsebpénzre dolgozás« a fő oka alacsony norma­teljesítményeiknek . . . Tartós „kedvszegés1,4 Valóban. De akkor hogy könnyebb, mint a tényle­­alakul ki az ilyen soma­ges okokat kutatni. Több más általánosítás? Nyíl- üzemrészben azonban ezt úgy, hogy ez sokkal is megtettek, s jórészt 1965. november, 2 A­z egri Finomszerel­­£ vény Gyár nődol­­gozója, Sebestyén­né, szenvedélyesen bí­rálta a helyi autóbusz­közlekedés vezetőit. El­mondotta, hogy tőlük sokan járnak esti isk­o­­lába, köztük szép szám­mal vidéki asszonyok is ott ülnek az iskolapad­ban, s ezzel nem cse­kély áldozatot vállalnak. Az utóbbi időben azon­ban lemorzsolódást ta­pasztalnak, vagy pedig olyan áldozatokat, ame­lyekre nem lenne szük­ség. A párkányi asszo­nyok például ötkor be­ülnek az iskolapadba és fél hétkor indul az utol­só autóbuszuk, amely­­lyel a családjukhoz me­hetnének — a tanítás pedig kilencig tart. Mit tehetnek ilyenkor? Vagy otthagyják az iskolát, vagy albérletet vesznek ki, legjobb esetben is­merősöknél alszanak. De egy anya számára ez Egri­nek nem megoldás, hiszen, ha kilenckor megy ha­za, az te jobb, mert együtt van a családjá­val és reggel elindíthat­ja a gyerekeket iskolá­ba. Sebestyénné azt sürgeti, hogy az illeté­kesek vegyék figyelem­be ezt a körülményt is. A gyöngyösiek arról szóltak, hogy az új lakó­telepen élők a bölcső­débe messzire cipelhetik a gyereküket. Várkonyi Józsefné Sírokról a nők foglalkoztatásáról, a ter­hes asszonyok munkájá­ról beszélt és kérte, hogy a Fémműben, ahol a dol­gozók 50—60 százaléka nő, rendezzenek be nő­gyógyászati rendelőt is. Tsz-parasztasszonyok At­kárról, Füzesabony­ból, Verpelétről, Parádé­ról a szövetkezeti prob­lémákról és eredmé­nyekről számoltak be. Ezek a vélemények bizonyították, hogy a megye asszonyai isme­rik környezetük életét, együtt örülnek a hala­dásnak, de nem marad­nak tétlenek akkor sem, amikor cselekedniük kell a fejlődés érdeké­ben. Aki a napokban részt vett a Heves megyei nők küldöttgyűlésén, hogy meghallgassa a megye asszonyainak kongresszusi előkészüle­teit, meggyőződhetett, hogy a közéleti szereplés nemcsak akkor kezdő­dik, ha valaki magas társadalmi vagy gazda­sági funkciót tölt be. A Heves megyei asszonyok látszólag apró dolgok­kal, de nagyon sokolda­lúan bizonyították: éret­tek e méltóságok vise­lésére, vagyis egy tár­sadalmi réteg, a magyar nők képviseletére. (lendvai) NÉPSZAVA A lakásra nem ke­rül fel emléktábla, a leendő tulajdonosok nem fogják soha megtudni, amit a statisztika már kiszá­mított: azt, hogy néhány nappal ezelőtt elkészült Magyarország hárommilliomo­­dik lakása. Nincs is szükség ünneplés­re, nagy szavakra. Legfeljebb egy perc­nyi számvetésre, a nagy szám mögötti nagy erőfeszítés említésére. 1941-ben hazánkban 2 397 625 lakást tartottak nyilván. A háború, a bombázá­sok megtizedelték ezt az állományt, 1949-ben ennél több mint százezerrel kevesebb szerepelt a kimutatásokban. S azóta is sokat — százezernél is többet — kellett lebontani, enyészetre ítélte már őket az idő, s az emberiesség szempont­ja. Mindezt figyelembe véve — több mint háromnegyed millióval gyarapo­dott összességében a lakásszám, elértük, s az év végére néhány ezerrel már el is hagyjuk a hárommilliót. 1949-ben 365 fő jutott 100 lakásra — ma kevesebb, mint 320, s 100 lakóhelyiségben 140 em­ber él átlagosan. A lakásgond ma is eleven, kínzó prob­léma, s kellene — kell majd — még több százezer, hogy azt mondhassuk: közeledünk a megoldásához. De figyelem­be véve a múltból örökbe kapott helyze­tet, s a háború pusztításait: tettünk lé­péseket, nem is egyet, előre. Az új há­romnegyed millió lakás — komfortjá­val, korszerűségével, a mai kornak meg­felelő tartozékaival — igen sokat jelent. Abban a hárommillióban a mi munkán­kat, a mi társadalmunk akaratát, erejét jelző erős hányadot, amit tovább aka­runk növelni! (várkonyi) A hárommilf iGiiiotiik Házasságkötés, válás, várható élettartam, betegségek és balesetek a Nemzetközi Statisztikai Évkönyv számainak tükrében ! A most megjelent Nem­zetközi Statisztikai Év­könyv érdekes adatokat tartalmaz a többi között a házasságkötések és a vá­lások arányszámairól. Az 1000 lakosra eső házasság­­kötések száma a legna­gyobb Japánban: 9,8. Szo­rosan utána következik Románia (9,3) és a Szov­jetunió (9,1). Legkevesebb házasságot Venezuelában kötnek (5,0), majd Íror­szág (5,4) és Kolumbia (5,8) következik. Legtöbben az Egyesült Államokban válnak. Itt ezer lakosra 2,2 válás jut. Utána Románia és az Egyesült Arab Köztársa­ság következik, egyaránt 2,2. Magyarország a ne­gyedül helyet foglalja el 1,7-es arányszámával. A válások arányszáma a leg­kisebb Portugáliában (0,1), majd Kanadában (0,4) és Hollandiában (0,5). A há­zasságkötések, de a válá­sok száma is világszerte emelkedett az elmúlt 30 esztendőben. Az egyik legnagyobb arányú emel­kedés a szomszédos Ausztriában következett be, ahol 28—30 évvel előbb még csak 0,1 volt a válások aránya, most pe­dig 1,1. Érdekesek a születés­kor várható átlagos élet­tartamra vonatkozó ada­tok. A nők világszerte hosszabb életűek, mint a férfiak. A várható átlagos életkor a legmagasabb Svédországban: 71,6 év, Görögországban: 71,4, Norvégiában 71,1, Ma­gyarországon 65,2 é­ é­ ugyanez nőknél 4—5 évvel több. Legalacsonyabb az átlagos életkor a Dél­­afrikai Köztársaságban 1­44,8.­­ A halált okozó megbete­gedések között első he­lyen állnak a szívbetegsé­gek. Az Egyesült Álla­mokban egy év alatt 625 283 ember halt meg szívbetegségben (Magyar­­országon 27 895 személy). A pusztító betegségek »második helyezettje« a rosszindulatú daganatok okozta halál. Az arány­szám ennél is az Egyesült Államokban a legna­gyobb: egy év alatt 278 562 személy halt meg rossz­indulatú daganatok miatt, (Magyarországon 17 835). Az influenza Franciaor­szágban 1962-ben például 7092 embert vitt el. A balesetek okozta ház­­ábról: az Egyesült Álla­mokban egy év alatt 40 804 személy vesztette életét autóbaleset miatt, (hazánkban egy év alatt 784 ember). A legóvato­­sabbak a bulgáriai autó­sok és motorosok: az egy év alatti halálos balesetek száma: 311. (h. á.) 3 Változatok a volán mellől Vasárnap délelőtt. Ülök a barátom mellett a kis Skodájában. Barátom szenvedélyes autós, régi motoros. Huszonöt éve vezet. És nem unja, sőt.„ Most is csak úgy kiko­­csizunk, ki a városból, ki az országútra, valamelyik átmenti bisztróig, ahol megesszük a nevezetes specialitást, a lángost hagymával, a fánkot mus­tárral, vagy mit tudom én, rája mindennapi dup­láink egyikét, azután for­dulunk vissza. Ebédre ott­hon leszünk. Alig fél órai tekergés után kint vagyunk a nyílt országúton. — Ez a passzió, öre­gem! — vágja föl állát barátom és hamiskásan rám pislog a szeme sar­kából. A motor fölnyerít, s mintha ki akarna csúszni alólam az ülés. Megfeszí­tem a lábam, nekivetem hátam a támlának és el­akadt'­ lélegzettel a kilo­méteróra felé lesek. Szá­zon túl ugrál a mutató. — No-no! — préselődik ki belőlem nehezen a hang. — Tud ez a kicsike még többet is — mosolyog ba­rátom. — Vagy netán félsz? — Nem, nem, de mi­nek... Hova sietünk? — Ez ebben a jó. Órán­ként ötöt mehetsz gyalog is, óránként húszat bicik­livel, ha beletaposol ke­gyetlenül, de százzal __ Egy kis billegetés a jobb lábujjhegyeddel, s már ugrik a skodicsek, lassul, rohan, megáll, szakít. A lényeg az, hogy az em­ber együttérezzen a mo­torral, mint a jó lovas a lovával. Akkor úgy parí­­rozik neki, hogy... Nézd, hát nem elénk szemtelen­­kedik ez a kis skatulya! No, megállj, te világhíres! Elkapom a farmotorodat. Látom? Bülentés a láb­ujjheggyel, s már pucol a szófogadó skodicsek. Fél­re, félre, fiatocskám, mert rálépek a tyúkszemedre. Így ni! Most elébe. Nem szeretem, ha az orrom előtt csoszognak. Én rá­állítom a mutatót a szá­zasra, ott járhatja a csár­dást. Kettőt jobbra, ket­tőt balra. Mert mesebe­széd, öregem, hogy a nagy sebesség­­ veszélyes. Ez csak olyan laikus duma. Aki valaha vezetett, az tudja, hogy mennyivel biztonságosabb a száz, mint a hatvan. De nem is a sebességtől függ a biz­tos vezetés, hanem az idegektől, a józanságtól. Én, ha vezetek, nem iszom alkoholt, de még egy kis kortyot sem, még sörből sem, még csak a nyel­vem hegyét sem áztatom bele, nem én. És ha ide­ges vagyok, itt az Anda­­xin a zsebemben, lenye­lem, kiállok a padkára és megvárom, amíg hat. Ha fáj a fejem, itt a Karil, bekapom, s úgyszint vá­rok a padkán, amíg hat. Ha rám jön az álmosság, megintcsak leálltam és addig járom körül a ko­csit, amíg fölébredek, ha megzsibbad a lábam ... No nézd, hát ez meg mi... Ja, vagy úgy! Mister Tau­nus! Menj csak, nagyfiú, nem bánt a bácsi, öre­gem, ezek száznegyvennel utaznak. Hadd nyomják... Persze, azait megengedek mister Taunusnak, nem engedem meg Herr Opel­nek, különösen, ha hat­vanban tetszett születni. Csak sose strapáld magad, koma, nem gyüssz elébem, nem ám. Skodicsek is bír­ja a százhúszat, ugye, kis skodicsek... Hehehe... Nézz csak hátra, hogy prüszköl a hölgyike. Ezek a nők, ezeket nem enged­ném a volán mellé. De mit látnak szemeim? Vol­ga elvtárs. Hát elfárad­tunk? Akkor tán szíves­kedjék egy kicsit oldalt mozdulni. Ugorjunk neki, Skodicsek! Ne félj, öre­gem, nincs semmi vész, a látási viszonyok jók, az út pompás, száraz, emel­kedő nincs, kanyar nuku, az előzés minden feltéte­le adott. Lám, már itt is vagyunk. Ne szégyelld magad, Volgám, megesik az ilyesmi nagykocsival is. Hű, a nemjóját, ez ne­veletlenség, Herr Opel, ilyen váratlanul elébem szaladni. No, ne nevess korán, elkaplak még! Így szövegel a bará­tom, miközben valóban biztos kézzel viszi a­­sko­­dicseket­. Talán húsz ki­lométer után elhúzunk az Opel mellett, elhagyunk két Moszkvicsot, egy Wartburgot, igaz, közben a megszégyenített Volga elsuhan mellettünk, s nyomában egy Simca is elénk perdül. Kezdem megszokni magam is a százat és már lassúnak tűnik, ha olykor pillanat­ra hatvanra esik vissza a mutató. Még órája sincs, hogy elindultunk Pestről és már hatossal kezdődnek a számok az elsuhanó kilo­méterköveken. Egyszer csak arra riadok föl, hogy csikorog a fék, s előre­bukik a felső testem. Vagy húsz kocsi cammog előttünk, s hogy kanyar­ban vannak, látom mind. Fölismerem a Taunust, az Opelt, a Volgát a min­denfélék között. Barátom­ra fordulok kérdőn, de ő beszívta alsó ajkát, s olyan görcsösen markolja a kormányt, hogy nem is próbálom szóval. A sebes­ségmérő mutatója a hú­szason áll. Gurulunk. Nemsokára észreveszem a rendőrt, azután a jelleg­zetes kék-fehér kocsit, az­után két autóra emlékez­tető idomtalanságot az útmenti fa tövében egy­másra ágaskodva, azután gyászosan púposodó új­ságpapírokat és... és to­vább nem nézem. Elfor­dulok a másik oldalra. Ott frissen szántott a föld, madarak röpülnek, mesz­­sze, mintha nyúl szalad­na. Mennyivel szaladhat? Harminccal, negyvennel? Közben hallom, hogy ba­rátom szót vált valakivel. Csoszog a »skodicsek«. Lépésben. Az út előttünk nyíl­egyenes, a kocsisor előt­tünk egyenletes tempóban gurul. Kis emelkedő. Lá­tom, hogy elöl egy Tra­bant mászik, utána Moszkvics, majd a Tau­nus, az Opel, a Volga, két Wartburg, a Simca és még vagy öt ilyen-olyan, az­után következünk mi. A mutató a hatvanason tán­col. Hosszú percek múlva megszólal a barátom. — Mert mennek a bar­mok ész nélkül. Mert ösz­­szetévesztik a gázpedált a a zongorapedállal. Mert, öregem, ha a zongorán mellépedálozol, na bumm, de az autón, ha benne van a száz... Hiába biz­tos a kezed, hiába tökéle­tes a reflexed, ha a má­sik ... Erről van szó, öre­gem. Erre is kell számí­tanunk, a másikra. Tu­dod, mi történt itt? Ment a szerencsétlen Volkswa­gen százzal, szemben a Wartburg — úgyszint százzal. A Wartburg előz egy Simcát, de nem tud visszabújni, mert a Simca sem hagyja magát. A Volkszi ezt kihagyja a számításból és... Érted? Mind a kettőben száz. Hiába veszik le lábukat a gázról, hiába taposnak a fék­be, már ott vannak egymásban. Kettő kiterít­ve, háromban még volt élet. Látod, öregem, ezt mesélem én. Mert, ha nem száz van a Volkszi­­ban, csak nyolcvan, leg­alább száz méterrel távo­labb van, le tudja venni negyvenre, s negyvennel már kicsavarodhat ak­ár bele az árokba. Mert néz­zük csak logikusan a dol­gokat! Milyen távolságra megy az ember nálunk? Száz kilométerre? Kétszáz kilométerre? Ha százzal megy nyolcvan helyett, keresett huszonöt száza­­lék­ot, vagyis két óránál fél órát. Az ember nem másfél óra alatt ér­tek­­ére, hanem két óra alatt. Na, bumm, és akkor mi van?! — hogy népiesen fejezzem ki magam, így beszél, beszél a ba­rátom és gurulunk szép lassan, komótosan, hat­vannal, nyomában a ko­csioszlopnak és előtte a kocsioszlopnak, amelyek­nek alkotói közül egynek sem olyan sürgős, hogy előzésre csak gondolna is. Sólyom László

Next