Népszava, 1965. december (93. évfolyam, 283–308. szám)
1965-12-01 / 283. szám
SZOCIALISTA EMBEREK * Úttörő vállalkozás Néha a legsimább életpálya is váratlan irányba fordul... Kreitli László villanyszerelőként dolgozott tíz évig az Elektromos Műveknél, majd 1960- ban a később Villanyszerelőipari Vállalattá alakult BUDAVILL-hez került vezető szerelőnek. Esténként a Villamosipari Technikumban tanult. Gyártáselőkészítő lett, a beérkező tervek műszaki felülvizsgálata volt a feladata. Aztán egy napon hivatták a személyzeti osztályra. — Nálunk is, akárcsak az egész építőiparban, meg kell szervezni a rendészetet. Nagyon nehéz feladat, mert iparágunkban még semmilyen tapasztalatra sem támaszkodhatunk e téren, önre gondoltunk ... Elvállalná? Meg kell mondanunk, hogy csak a munkája lenne nehezebb, a fizetése változatlan marad. És mit csinál, amikor éppen nem ellenőriz? Politikai munkát végez, nevel. Emberekkel beszélget — csendes, szerény hangon, sohasem feledve, hogy ő is az »egyszerű dolgozók« közül emelkedett ki —, beszámol, előadásokat tart a társadalmi tulajdon védelmére vonatkozó tapasztalatairól minden lehetséges fórumon. Az aprólékos felvilágosító, meggyőző tevékenység igen jól gyümölcsözött: ma már több mint kétszáz aktívája van, akik mind részt kérnek a közös vagyon őrzéséből, s rendszeresen támogatják a rendészet vezetőjének munkáját. Nyolc est Máig sem érti, miért éppen rá gondoltak. Hiszen a társadalmi tulajdon védelméről addig legfeljebb hallott és olvasott, rendőrségnek, bíróságnak taján sem járt soha. Először meglepődött, aztán gondolkodási időt kért, végül igent mondott. — Miért? — Kérem, talán sablonosnak tűnik, de hát ez az igazság, mást nem mondhatok. Szegényparasztok gyermeke vagyok, s én ettől a rendszertől mindig csak kaptam. Lehetőségeket, támogatást. Úgy éreztem, tartozom... Két év telt el azóta, s Kreitli Lászlót ma a minisztériumban a fiatal építőipari rendészhálózat egyik legjobb tagjaként tartják számon, eredményes munkájáért ki is tüntették november hetedikén. Érdekes történeteket, nagy leleplezéseket sejtek a kitüntetés mögött, ezért hivatása »romantikus« oldaláról fog- Nevel, hogy neki Minderről azonban vonakodva beszél. Mint később kiderül, azért, mert az emberek amúgy is csak amolyan minden lében kanál nyomozónak, »szimatembernek« tekintik a rendészt. Holott — szerinte — tevékenységének más a lényege. — A rendész ne akarjon mindenáron hibát találni, visszaélést felfedezni ott is, ahol nincsen. Célja inkább a segítés, a könnyelműségre, vagy egyenesen bűnözésre csábító feltételek, lehetőségek megszüntetése legyen. Hiszen végeredményben így védi igazán hatékonyan a társadalmi tulajdont, azonkívül a megelőzés az emberek érdeke is. Akkor már ugyanis késő, ha belekeverednek valamilyen visszaélésbe. Olyankor nem ismerhe tő lesben gatom, nyomozásokról kérdezősködöm. Kényszeredetten válaszolgat. Romantika, leleplezés? Hát igen, volt az is. Ha ugyan romantikusnak lehet tekinteni például, hogy valaki nyolc estén keresztül várakozik órákig a már üres, elhagyott munkahelyen, mert meggyőződése: a tolvaj, aki már egy sereg értéket megdézsmált, még egyszer visszatér. Izgalmas volt a vállalat dolgozóit hosszú ideig nyugtalanító, öltözőszekrényeket fosztogató tolvaj ötletes nyakoncsípése, meg az ipari tanulókat lopásra bujtogató mester leleplezése is. Ilyen kisebb-nagyobb esetekből kerekedett ki a tavalyi, összeredményében tekintélyes mérleg, ötvennyolc társadalmi tulajdon és 21 személyi tulajdon elleni vétséggel foglalkozott, méghozzá igen eredményesen, mert a 284 000 forintos kárból 252 000 forint megtérült, hála a gyors közbelépésnek. Iként leleplezni tünk tréfát, nem lehetünk elnézőek. Záhonytól Sopronig több mint ezer szétszórt, kisebb-nagyobb munkahelyen dolgoznak a vállalat munkásai. A rendész tehát szorgalmasan járja az országot. Először mindenütt azt vizsgálja, betartják-e a bizonylati fegyelmet, jól zárható helyen, szakszerűen tárolják-e az anyagokat, s az előírásoknak megfelelően használják-e fel azokat. Félrevezetni nem lehet, hiszen a szakember. Amikor határidőt szab meg a kisebb-nagyobb hiányosságok megszüntetésére, sose mulasztja el megmagyarázni: azért fontos ennyire ügyelni a lényegtelennek látszó apróságokra is, mert a hanyagság, a liberalizmus előbb-utóbb bűnözésre ad lehetőséget. Jelszava pedig annak idején, amikor hozzálátott a szervezett keretek megteremtéséhez úgyszólván a semmiből, mindenfelé ellenséges hangulat, sértő viszszautasítás, vagy legjobb esetben mélységes közöny fogadta. A rendkívüli változás titka alighanem abban keresendő, hogy a vállalat becsületes, ám korábban értetlenkedő, az újtól idegenkedő dolgozói meggyőződtek róla: Kreitli László munkáját végtelen jó szándék, segítőkészség irányítja. És ugyanakkora bizalom. Ez tükröződik szavaiból is: — A néha talán kiábrándítónak tűnő tapasztalatok ellenére is mindenkiről először a jót, a nemeset szabad csak feltételezni. Máskülönben zsákutcába kerül az ember, elveszti lába alól a talajt. De nemcsak ő bízik az emberekben, benne is bíznak. Lakóhelyén, a XI. kerületben körzeti tanácstagnak is választották meg, s bizony a fogadóórákon kívül is minduntalan felkeresik a legkülönfélébb problémákkal. Nemegyszer éppen a dolgozóasztalnál, a marxista—leninista esti egyetem anyagának tanulása közben szólítja a csengő. Nappal megfeszített munka, este egyetem, társadalmi kötelezettségek, éjszaka gyakran helyszíni ellenőrzés — ahogy számítom, igen kevés szabad ideje marad. Ő azonban a fejét rázza: — Még sohasem volt oka panaszra a családnak. Higgye el, mindenre jut idő, csak jól kell beosztani az életet! A közös szórakozás, pihentető időtöltés mellett még saját szenvedélyemnek is kedvemre áldozhatok. Ez a szenvedély a szakirodalom. Állandóan lépést tart vele, két okból. Először azért, mert mostani beosztásához is elengedhetetlennek érzi szaktudása fejlesztését. Aztán meg gondol arra, nehogy »kiesett idő« miatt habozni kényszerüljön, ha egy szép napon megint hívatják a személyzeti osztályra, s azt mondják, térjen vissza a szakmájához. Mert a rendészi megbízást ideiglenesen kapta. Rendkívüli feladatként, azzal, hogy törjön csapást az ismeretlenben. S most már nyilvánvaló: az út széles, járható. Másoknak is. Miklós Dezső a bizalom Baráth Lajos: így születik a művész Dezsőké kétéves lesz s a háziaim unokája. Naponta, sőt naponta többször is átjár hozzánk, hiszen mindössze egy keskeny ámbitus választja el a nagyszülőket a fiatalooktól. S ha valaki azt hiszi, hogy szokvány nagymama sors jutott a házinénimnek, nagyot téved. A pöttöm emberke ezekben a hetekben születik — művésszé! Hogy ez nevetséges? Egyáltalán nem nevetséges, mert Dezsőkéből anynyira bizonyos, hogy művész lesz, mint annak idején a király elsőszülött fiából szintén király — ha közben meg nem mérgezték testvérei. De ki lenne féltékeny és irigy egy leendő művészre? Mikor azoknak se pénzük, se nyugalmuk, aztán a művészpálya, meglehetősen göröngyös, vagy síkos — az emberfia, aki arra született, hogy művész legyen, az a későbbiek során vagy elbotlik, vagy elcsúszik —, de valamilyen formában elesik, az már szent igaz. S kérdés, hogy lesz-e ereje, hogy újra és újra felálljon. Dezsőkének valószínű. Mert ő most születik művésszé. Ez a következőképpen történik; nagyon sajátos esetről van szó, a másolása semmit nem érhet, viszont semmit se zár ki. A nagymama minden héten átböngészi a rádióújságot s aláhúzza, bekarikázza azt a részt, ahol cigány- vagy népzenét talál. Az aláhúzás egyenlő a meghallgatással. Mert amikor valamelyik cigányzenekar elkezd játszani a rádióban, a család már ott áll vigyázzba a kis Dezsőké körül, akinek a kezében ott egy nagyságához méretezett gitár. Azaz, hegedű, amit — most a gitár a divat — gitárnak neveznek. A kis barna ujjak egy elkoptatott fakanalat szorongatnak s a láthatatlan húrokon elindul a képzeletbeli vonó, azaz a valóságos fakanál. Fekete szeme van Dezsőkének, fekete, mint a szurok s fényes, mint a tűz. A szempár rávetődik a rádióra, mintha maga is abban a láthatatlan zenekarban játszana, brácsást vagy cimbalmon, de lehetséges, hogy vezérprímást. — Nézd az aranyost! — lelkendezik nagymama. Nagyapa áhítattal figyel. Kezében igazi hegedű, igazi vonó s bele-belepörsel a húrokba. Szép, tiszta hangú nagyapó hegedűje, valaha sokat játszott rajta. Sok búr, örömet kicsalt töppedt ujjaival a hangszerből. Most már nyugdíjas, pihen s fájlalja egyetlen lábát, s igazgatja a másikat, mely viszont mű. A nagyapának szintén fekete a szeme, s szintén fényes, ha nem is annyira, mint a tűz. Megkopott idővel, s valószínű, hogy a gyermek szemében is megkopik majd a fény. Ám akkor már nem lesz gyermek, s játékhegedűjét igazira cserélik. De előbb meg kell születnie Dezsőkének. Művésszé kell lennie. Az ujjak még görcsösen markolják a fakanalat. Nagyapa megigazítja. Nem szól, hogy könynyedén, lazán kell a vonót tartani. Arra rá kell éreznie a gyereknek. A bal kéz ujjai a hegedű nyakát fogják. Egyszerre fogja s egyszerre játszik rajta a kéz, az ujjak. Rövid pendelyben áll a rádió előtt s lábával kiveri a ritmust. Befútta az utat a haméltalanul fut a fakó. Halkan énekelnek. A nagymama és a menye, a gyerek anyja, akinek szintén szurokfekete a szeme s a tekintetében egyszerre lobog az érett asszony tüzes fajtája lelke: a tánc, a zene, a dal. Megeresztett kantárszárral... Szép dal, szépen éneklik. Dezsőké illő komolysággal áll középen. Mintha egy fényes vendéglő sarkában állna, szembe a mulató emberekkel. Fejét oldalt hajtja, ráfekteti a hegedű nyakára s a fakanál járja végtelennek tetsző útját a húrtalan hegedűn. Megáradt a Tisza Elmosta a gátat. A komorló tekintetek átváltanak. Nevetnek, kacagnak s az apró lábacska fürgén veri az ütemet S aztán a nagyapa játszik. Kikapcsolják a rádiót is, melyben lejárt a szép nóták ideje. Eladom a lovamat, Meg a kocsimat Száraz, nehéz hangja van a hegedűnek. Recseg is néha, már nem az egykori, az igazi. De szép még az a hang. A gyerek lelkében s mindenkiben, aki hallja, felébreszti a szép iránti szomjat. Dezsőké ujjai fürgén tapogatják végig a hegedű nyakát s dobol az apró láb, hogy talán táncnak is beillenék, a fakanál pedig táncos örömmel pattog a képzeletbeli húrokon. Mert most még fölsőt fogna az igazi vonó az igazi húron s elrontaná a gyerek hallását. Ebben van a titok, ebben van a rejtélye, hogy hogyan születik művésszé Dezsőké s a többi fekete szemű, kreol bőrű cigánygyerek. S ehhez csak nagyanyó s nagyapó ért — hiszen valaha maguk is igy tanulták meg, hogyan kell ráérezni az első taktusok és dallamok után a vendég kedvenc nótájára. Fakanállal kell előbb megtanulni, hogy az ujjak fáradhatatlanul járják, húzzák a hegedű nyakát s mindegyikben az a csalhatatlan és örök ösztön, mely a zenét nem csupán szereti s érti majd, de a vérében, ég. S míg a vére mozdul, míg kiserken, ha éles tárgy vág a bőrbe és az érbe , addig a zene a piros patakban ég, mint maga a szín. Danáré, dana-dana-dana! Csávómmal utazunk a szekéren! Mintha sátor melletti fény villanna ki a szemekből, mint annak idején, amikor az ősök elindultak a szekereken, hogy bevándorolják unokáik által az egész világot és elvigyék mindazoknak a jókedvet serkentő cigányzenét s nótát, akik értenek a széphez. — Eladom a bútort a kisszobából, meg mindent — mondja a nagymama. Neki már nem fekete a haja. Megőszült, kifakult az egykori sötét lobogás. Szemében is halványabb már a tűz — párjához igazodik s együtt öregednek el, egészen a koporsóig. — Ha négyéves lesz, akkor beadom a zeneóvodába ... A bútor árán pedig hegedűt veszek neki, meg mindent, amihez kedve meg érzéke van... Az apró emberke pedig a nagyapjával együtt játssza az életét, a szép sorsot, mely csak azoknak adatott meg, akik művészekké születhetnek születésük után. 1965. december 1 Ki kell fizetni! i£f túlbuzgóságnak egy olyan új hajtásosáról szereztünk tudomást az elmúltnapokban, amelyről szükséges a rt&gi közvélemény előtt is beszélni. Le- Wevelet kaptunk Etyekről, amelyben Éj/ Bszba írója arról számol be, hogy az őszi mezőgazdasági munkák megsegítésében részt vettek a helyi iskola diákjai is. A végzett hat napi munkáért annak rendje szerint fizetést kaptak. Az egyik osztály jövedelme 2500 forint volt, amelyből mintegy 90 forint jut egy gyerekre. »Ámbár nem nagy summa ez — közli a levél írója — a gyerekek mégis örülnek neki, s így egy összegben elégedettek vele ...« Illetve csak elégedettek lennének, ha az említett túlbuzgóság nem venné el az örömüket.Az osztályfőnöknek ugyanis tudomására hozták, hogy a gyerekek munkájuk ellenértékét nem pénzben, hanem takarékbélyegben kapják meg, amit az év vége előtt nem válthatnak be. Karácsony előtt vagyunk. A diákok egy része eltervezte, hogy keresményéből ajándékot vásárol szüleinek. Nem teheti. Nem teheti azért, mert valaki javítani akart a takarékossági statisztikán. Tévedés ne essék. Nem a takarékosság ellen emelünk szót. De azt, hogy valaki a pénzét, amelyért megdolgozott — akárha gyerek is — elkölti vagy takarékbélyegben őrzi, bízzuk arra, aki megkereste. Senkit sem lehet kényszeríteni, hogy takarékoskodjon. Az a kicsi javítás a statisztikán, amit ezzel a »lakkozással« el lehetne érni, nem áll arányban azzal a — mondhatjuk: politikai — kárral, amelyet ez az intézkedés a gyerekek és szüleik gondolkozásában okoz. Egyáltalán: mit szólna e statisztika-javító intézkedés kitalálója, ha elsején a fizetési borítékjában nem pénzt, hanem takarékbélyegeket találna, amelyeket csak a tanév végén válthatna be? Bizonyára úgy találná: túlkapás történt, sürgős jóvátételt követelne, és a pénzét azonnal. Jogosan. Akárcsak az etyeki gyerekek. (D. L.) NÉPSZAVA Amiről beszélni kell Miért kukorica van még a határban? Felháborodott telefonhívást kaptunk a héten. Egy pesti lakos vidéken járt, s ott még most is a földeken látta a kukoricát. Azt kérdezte, hogy mit csinál a parasztság, ha novemberben még kukorica van a földeken. Arról is beszámolt, hogy ők az üzemben szűkebb csoportban is beszélgettek erről, de egyikük sem tudott magyarázatot adni. Kérte, tegyük szóvá ezt az újságban és írjuk meg, hogy mi a valóságos helyzet. A kérésnek már csak azért is szívesen teszünk eleget, mert ez is olyan kérdés, amiről beszélni kell, hiszen jobb, ha tisztán látjuk a dolgokat. Szerencsére nem kell »tisztára mosni« a termelőszövetkezeti parasztokat, annak ellenére, hogy a látszat hanyagságra mutat, hiszen a kukorica sok helyütt még kint van a földön. Nézzük a tényeket. Erőfeszítések árán Rendkívül rossz időjárású tavasz és nyár után érkezett el az ősz. Minden később érett, kitolódtak a nyári betakarítási munkálatok és később kezdődhettek el — a sok esőzés és az árvíz miatt — az őszi munkák is. Ilyen erőfeszítések árán az őszi gabona vetését az egész országban október végére, november első napjaira befejezték. Ez már önmagában is dicsérendő dolog, hiszen nagyon nagy erőfeszítések előzték meg. Szeretnénk emlékeztetni azokra a televíziós filmekre, vagy újsághíradásokra, amelyek a vízben arató parasztokról adtak tudósítást. A kombájnosok, mint a zsonglőrök, irányították nehéz gépeiket a nedves talajon. A jó előkészítés és az emberfeletti munka együttes eredménye, hogy sikerült a termést betakarítani és olyan holdankénti hozamot elérni, ami Magyarországon még nem volt ősszel. Burgonyát, kukoricát, cukorrépát, betakarítani több millió holdról és az almát, szőlőt leszüretelni százezrekről. Az alma, a szőlő szüretelése lényegében befejeződött, csak szórványosan láthatunk például Tokajban tőkén szőlőt. Ugyanez a helyzet a cukorrépával és a burgonyával is. A Földművelésügyi Minisztérium illetékeseinek tájékoztatása szerint egyik növényféléből sincs már a földben termés. Az állami gazdaságokban a cukorrépa legnagyobb része a gyárakban, vagy a rakodó rámpákon van, a termelőszövetkezetekben is nagyrészt hasonló a helyzet. A burgonyát kiszedték már. Viszont nagyon sok helyen a föld szélén vár szállításra a cukorrépa és a burgonya. Szállítási kapacitásunk ugyanis meglehetősen korlátozott. Pedig hozzá kell tennünk, hogy az elmúlt hetekben az univerzális traktorok is mind szállítottak, csak a nehéztraktorok szántottak. Megalapozott munka De miért beszélünk novemberben az aratásról? Azért, mert az őszi munkák összefüggnek azzal. Az aratástól is függ, hogy mikor kezdhetnek szántani-vetni. A jövő évi kenyérhez szükséges termést ugyancsak megalapozták az idei őszi munkában. Ez a többi között abban is megnyilvánul, hogy holdanként országosan 180— 200 kiló vegyes műtrágyát szórtak ki a vetőmag alá és 80 százalék fölé emelték a bőven termő búzafajták arányát. Ennek nagy jelentősége van a terméshozamot illetően. Szaporította az őszi munkákat, hogy a szokásosnál több őszi árpát vetettek el és lucernát is többet kellett telepíteni, mert tavasszal nagy volt a pocokkár. Beszéljünk arról is, hogy mi mindent kellett még elvégezni a vetésen és a vetőszántáson kívül az Kétmillió hold egy huszada Mi a helyzet a kukoricával? Kétmillió holdról kellett az idén letakarítani a kukoricát, rendkívül esős időben, 14—18 napos érési kitolódással. Körülbelül a területnek 4—5 százalékán még most is kint van a cső. Persze, ez sem kevés, hiszen 80—90 ezer holdat jelent. Ebből láthatott egy részt olvasónk. Amit már behordtak, azt viszont válogatják és szárítják, nem kis költséggel , mert a magas víztartalmú kukoricacsövek könnyen tönkretehetik az egész termést. „A torlódó munkáról azt írtuk, őszi, szabolcsi tudósításunkban a főagronómust idézve, hogy sűrűsödik, mint a rugó, de a végletekig nem lehet összenyomni. Az üzemek vezetőinek el kellett tehát dönteniük — rangsorolniuk —, hogy mi az, amivel még várakozhatnak. Legtöbb helyen azt állapították meg, hogy viszonylag a legkevesebb kárt a kukorica szenvedi. Igaz, hogy tápanyag-veszteség állhat be, de ez még mindig kevesebb kárt jelent, mint ha például a burgonyát hagyják tovább a földben. Ezért hagyták legutoljára a kukorica betakarítását. Még egy problémáról kell szólni ezzel kapcsolatban. A gabona betakarítását teljesen gépesítették. Az idei rendkívül esős nyárban szükség volt a kézi kaszásokra is, de a döntő szerep a gépeké volt. Kukoricacsőtörő gépünk viszont még nincs annyi, hogy azok jelentősen befolyásolhatnák a betakarítást. A termés 35 százalékát kézzel törik le. Parasztságunknak sok nehézséggel kellett tehát megküzdenie az idén. Sokszor szemerkélő esőben, csizmaszárig érő sárban, sőt most, a korai havazásban is törik a kukoricát. De hát vannak napok, hetek, amikor nem csinálhatják. Áldozatokat hoznak, de az egészségüket tönkre nem tehetik. Bízunk benne, hogy lesznek még esőmentes napok és azt a néhány százaléknyi, földeken álló kukoricát sikerül betakarítani és fedett helyen megszárítani. Lendvai Vera Diplomáciai kapcsolat Libanonnal A Magyar Népköztársaság és a Libanoni Köztársaság kormánya elhatározta, hogy a két ország között nagyköveti szinten diplomáciai kapcsolatot létesít. (MTI)