Népszava, 1966. augusztus (94. évfolyam, 181–205. szám)
1966-08-02 / 181. szám
Az eladott nagybőgőtől a fürdőszobás lakásig — Nagyon kérem a tekintetes tanácsi elvtársakat, hogy segítsenek kedvezményes OTP-kölcsönhöz, amilyet dolgozó cigányok kaphatnak — állított be egy tarnazsadányi segédmunkás a Heves megyei tanácshoz. — Csak sajnos teljesen még nincs meg a 10 százalékos saját Megvizsgálták a helyzetét, aztán segítettek rajta, mert közben kiderült, hogy a putrijába korábban vásárolt világvevőjét is eladta, s így már csak kevés hiányzott a saját hozzájáruláshoz... Az eladott nagybőgő és a putrika szeleit világvevő szinte jelképes jelentőségű és jól jellemzi a cigányok emberi felemelkedésének ellentmondásos folyamatát Ennek kulcskérdése a munkába állításuk, s ez még nem olyan mértékű, mint az kívánatos lenne. Részben saját hibáik, részben a körülmények miatt, és mert az 1964/2014-es kormányhatározat — amely célul tűzte, hogy 1975-ig fel kell számolni a cigánytelepeket — nem valósítható meg a kellő ütemben, sem a megyében, sem országosan. Ez utóbbi okait a megyei tanácsnál nagyon reálisan látja Pöltl József tanulmányi felügyelő és Tóth Dénes, az építési osztály előadója. A helyzet ugyanis az, hogy a putris telepek felszámolásához több ezer olyan új hajlékot kellene építeni, amely szerényebb igények szerint is emberibb lakást biztosíthatna a cigánycsaládoknak. Ehhez nyújtja megye 12 ezres cigánylélekszámából mintegy 6200-an munkaképesek (férfi 3000), de jelenleg csak 2300-an dolgoznak. És ezek egy része is időnként változó munkahelyeken. E számokban egyébként nem szerepelnek a cigánytelepekről már korábban elköltözött és asszimilált emberek. Jórészt rájuk vonatkozik az az adat, amely szerint Hevesben 1962-ig 200-zal nőtt a telepen kívüli, s elfogadható cigánylakások száma, 1965 után pedig 430-cal - e lakások leszo-hozzájárulásom ... Pedig már a nagybőgőmet is eladtam ... — Minek kellene a pénz? — kérdezte tőle Pöltl József. — Szeretnénk megvenni egy eladó parasztházat, csak hogy megszabaduljunk már a rusnya telepi putritól... az állam azt a bizonyos 65 ezer forintos, kedvezményes kölcsönt, olyan dolgozó cigányok részére, akik már két éve folyamatosan dolgoznak és a kölcsön 10 százalékát saját pénzzel, vagy építési anyaggal és munkával is fedezik. Nos, a kormány ezt a hitelt korlátozni volt kénytelen az elmúlt évek árvízkárai és egyéb gazdasági tennivalók miatt. Itt a megyében ebből a következő helyzetkép adódik: 92 cigánytelep vár felszámolásra, amelyeken több mint 1400 még tűrhető, de zsúfolt házacskán kívül, 700 emberi hajlékra alkalmatlan putri és 50 földbevájt kunyhó van. Ezzel szemben 1965-re csak negyven családiház építését tervezték a kedvezményes kölcsönnel, de ebből is csupán 16 épült meg. Miért? — Mert még a negyven kölcsönhöz sem tudtunk megfelelő igénylőket találni — mondotta Tóth Dénes építésügyi előadó. — A jelentkezők még nem mindegyike tudott felmutatni két évi folyamatos munkát és 10 százalékos hozzájárulást. Márpedig enélkül erkölcsi, nevelési szempontból sem célszerű senkinek sem építési kölcsönt adni... nevelés eredményeként már sokkal többen szeretnének dolgozni, mint ahánynak munkahelye van. Képzetlenségük és más körülményeik miatt ugyanis gyakran nem alkalmasak az éppen munkát kínáló területekre. Ugyanakkor olyan esetek is előfordulnak, mint például a Hevesi Állami Gazdaságban, ahol munkaerőhiánnyal küzdenek, a jelentkező cigányokat mégsem alkalmazzák. Nem vitás, hogy még jónéhányuk munkafegyelmével baj van, de a vezetés és a kollektíva eréllyel és jószándékkal sokat segíthetne ezen. — Mi hát a cigánykérdés megyei megoldásának reális távlata? Lattam Danó Lajos cementgyári segédmunkást takaros, tiszta lakásában. Csak felesége és gyerekei voltak otthon. Asszonya elmondta, hogy ők is kedvezményes kölcsönt akartak, de nekik már nem jutott az akkori keretből. Ezért takarékoskodni kezdtek és részletre 40 ezer forintért megvásároltak egy belterületi parasztházat, amelyből 18 ezret már törlesztettek is... — Nagyon el volt ez hanyagolva — meséli részletezve. — Kívül belül reparáltatnunk kellett a falakat és a padlózatot, aztán az egészet újjáfestettük. De most kétszobás, téli-nyári konyhái, kertes lakásunk van... — Amikor ide költöztünk — folytatja kesernyésen — a szomszédok bizony még a tanácsnál is tiltakoztak ellenünk. De látták, hogy dolgos emberek vagyunk, és rendbehoztuk a házat, így aztán maguk közé fogadtak, s jószomszédságban élünk... Most már csak az kéne, hogy én is munkához jussak... Jártam Németh Boldizsár cementgyári munkás új kétszobás lakásában is — amelyet szintén 25 százalékos hozzájárulást kívánó hitellel építettek. Itt — Ehhez, népgazdaságunk anyagi erejét mérlegelve, szerintem egy nemzedéknyi idő kell — válaszolt Pöltl József. De már eddig is sokat javult a helyzet... Elmondta, hogy több dolgozó cigánycsaládnak már nem is kielégítő a kedvezményes kölcsönből építhető szerényebb típusház, mert nagyobbak az igényeik. Mások pedig nem akarnak várni az ilyen kölcsönre — ezért a szokásos hitelt kérik. Az elmúlt években például a gyöngyösi járásban 41 ilyen komfortosabb házat építettek, vásároltak, vagy kis részben béreltek, a füzesabonyi járásban pedig 61-et —s túlnyomóan a falu belterületén. Világvevő a putriban Amihez nemzedéknyi idő kell Annál is inkább, mert a nyol százalékát szintén OTP-kölcsönnel építették, vagy vásárolták. Az ellentmondásos helyzet jellemzői közé tartozik viszont az is, hogy az említett új lakásokkal egyáltalán nem csökkent a putrik száma. Ellenkezőleg — a megyében tapasztalható bizonyos cigánybevándorlás, s magas a gyermekáldás — inkább növekedett Az egri járásban például a földkunyhók száma 27-ről 50-re emelkedett. Arra pedig a foglalkoztatásukat illeti, az eddigi Gimnáziumba megy a cigánylány... Bélapátfalván meglátó- azonban más örömük is van, amiről az alacsony, sovány asszonyka így beszélt: — Rózsi lányom idén végezte el a nyolcadik általánost 4,5-es átlaggal, és már felvették az egri Szilágyi Erzsébet gimnáziumba ... — Én már más ember akarok lenni... — mondja örvendetes önérzettel a nagyon szép, okos arcú Rózsi. — Remélem, sikerül majd bejutnom az egri kollégiumba is, hogy jobban tanulhassak... A verpeléti Báder Józsefet — aki a fiával együtt a helybeli pékség elismert jó munkása — a felemelkedés hasonló vágya feszítette, amikor el sem fogadta a kedvezményes kölcsönt. Inkább a szokásos hitelt vette igénybe, csakhogy az igényei szerintt fürdőszobás lakást építhessen... Dobos István, a verpeléti tanács vb-elnöke mégis gondterhelt, mert náluk még kevés az ilyen cigánymunkás. Nagy többségük még igen sok nehézséget okoz. Velük kapcsolatban azonban helyesen úgy vélekedik: — Emberi és társadalmi kötelességünk ezzel a problémával is megbirkóznia. Szenes Imre Ságodi József: HOVAS Furcsa, ápolatlan, idős ember. Hűvösvölgy egyik lejtőjén, fából épült viskóban lakik. A közelben lakók remeteként ismerik. Közelebbit senki sem tud róla. Legfeljebb még azt, hogy jobboldali nadrágszárából régimódi faláb lóg ki. Botra támaszkodva, bicegve jár. S hetenként általában kétszer lejár a forgalmas villamosmegállóhoz. A közértben főként szalonnát és kenyeret vásárol. Aztán megáll a járda szélén és nézi a loholó embereket. Néha egy-egy mozdulatot tesz karjával s olyankor felmordul: ■— Hova siettek? — Csak ennyit mond. De ezt többször is megismétli, különösen olyankor, ha valaki sietve megy át egy autó előtt, vagy szalad a villamos után. Aztán megfordul. Baktat hazafelé. Hirtelen zúgást hall a levegőből. Repülőgép siklik a felhők felett. Botjával a magasba bök. — Hova siettek? — Csak ennyit. Aztán folytatja útját. Szalonna, kenyér. Néha vöröshagyma. Alma. Hivatalos ügye havonta egyszer van. Amikor a postás hozza a rokkantsági nyug- ZETTEK? diját. Hétszázhúsz forintot. — Köszönöm. Viszontlátásra! — mondja a postásnak. Aztán elteszi a pénzt. Pár száz forint az egész. Neki elég. Anyagi gondja nincs. Könyvügynök volt. Szaladgált egész nap. Jó ruhái voltak. Szerette a nőket. De elvből nem nősült, legénylakásán általában két-háromhavonként cserélődtek a szerelmek. Szükséges bútordarabokon kívül egy megrakott könyvespolc húzódott körül a szobában és az egyik sarokban kis bárszekrény pöffeszkedett. Konyak, gin, viski és palackos borok. Nők, könyv, ital. Így zajlott az élete. És elégedett volt. Elégedett egészen addig, amíg egy borzalmas fordulat ketté nem vágta álmait, vágyait, örömeit, terveit. Munkahelyére iparkodott, hogy az újonnan megjelent könyveket elvigye megrendelőinek. Ideje volt bőven, de megeredt az eső, s hogy meg ne ázzon, futni kezdett a mozgásban levő villamos után. Elkapta a kocsi hátsó feljáratának fogantyúját, ugrás közben azonban megcsúszott, s a villamos alá került. A kórházban tért magához, hosszú eszméletlenség után. Akkor már hiányzott a jobb lába. Rémülettől tágult szemmel nézett a föléje hajló ápolónőre. Torkában vad szorongás keletkezett, aztán sírva felordított: — A lábam! Az ápolónő simogatni kezdte a karját és csitította ... — No. Ne hagyja el magát! Nagyobb baj is történhetett volna... Elsötétedett előtte a világ. Értelmetlenné vált előtte az élet. Gyűjteni kezdte az altatókat. És amikor a két napig tartó eszméletlenség után újra magához tért, újra ott állt az ápolónő az ágyánál... — Hogyan tehetett ilyen ostobaságot? A fal felé fordult. Mellette idős kőműves feküdt. Hallotta, amint letompított hangon mondta a többieknek: — Csak azt szeretném tudni, hova sietnek az emberek? Hisz valamenynyien oda érünk, ha nem sietünk akkor is... Hosszú hónapok teltek el, míg végre megnyugodott. S lassanként egészen átalakult a természete. Kerülte a társaságot. Nem rendelt praktikus műlábat. Egyszerű falábat csináltatott. Nem akart újból elhelyezkedni. Eladta lakását, bútorát, s a pénzért megvásárolta a hűvösvölgyi kalyibát. Csak néhány kedves könyvét vitte magával. Ült a házikó előtt. Bámult maga elé. Aztán felkerekedett s indult vásárolni. Utána megállt és nézte a loholó embereket. És morogva ismételgette, ha valaki éppen elugrott egy autó elöl... — Hova siettek? Ritkán látták mosolyogni. Hangosan pedig talán csak egyszer nevetett. A nagy délutáni nyüzsgést nézte, amikor egy idősebb asszony sietett át a túlsó oldalra. Az út közepén megcsúszott és elvágódott. Esernyője, táskája szerteszét hullt. Szoknyája a nyakába csapódott. Többen hozzá ugrottak, ő pedig nevetett. Nem is nevetett. Röhögött. Aztán, amikor rájött, hogy helytelenül viselkedett, hirtelen jobbra-balra nézett, látta-e, hallotta-e valaki? Útközben, hazafelé még egyszer-kétszer átsuhant egy kis mosoly az arcán. Ez volt talán az egyetlen eset, amikor nem jegyezte meg... — Hova siettek? Megfeledkezett róla. És múltak az évek. Télen kis füst gomolygott a kéményéből, ősz szakállában itt-ott összekuszálódott csomók! Tavasztól őszig újra a megszokott séták. Néha egy-egy környékbeli megszólította, ismerkedni akart. Felhúzta a vállát és tovább lépett. Bölcs emberré vált a hosszú évek alatt? Ezt nehéz lett volna megállapítani. A bölcsessége annyiból állt, hogy bármit tesz, bárhogyan él az ember, a vége ugyanaz... Ezért kár sietni. Egyszer valaki lelkesen újságolta neki: — Képzelje, öreg. Az emberek nemsokára felrepülhetnek a holdra. — Hm — válaszolta, majd hozzáfűzte: — Hiszen még a Földön se tudnak élni, mit akarnak a Holdon? — Legyintett és tovább ment. A társtalanság, a magány később erősen kikezdte. Nehezebben mozgott és összefüggéstelen szavakat motyogott. Csak a villamosmegállónál lett mindig élénkebb és megjegyzése volt változatlanul ugyanaz: — Hova siettek? Aztán egy őszi délutánon, amikor korán sötétedni kezdett, elindult, hogy időben hazaérjen. Alacsonyan jártak a felhők. Sötét, gomolyagfelhők voltak. Távolból égdörgés hallatszott. Az emberek felgyűrték gallérjukat. Szaporábban lépkedtek. Ő ment a maga szokásos módján. Villámok cikáztak. Oda se hederített. Megeredt az eső. Előbb nagy cseppekben hullt alá, később bőségesen, mintha dézsából öntötték volna. Mosolygott, amint a loholó emberek után nézett. Aztán már nem törtetett körülötte senki. Közeledett a viskóhoz. Jólesett neki, hogy dacol az ítéletidővel. Nem fél az arcába csapódó, szakállát borzoló széltől. Élvezte a vihart. És, ha lehet, még lassabban lépkedett, mint máskor. Ez talán indokolt is volt, mert felázott a talaj s csúszkálni kezdett jobbra-balra. Hatalmas villámlás. Utána egészen közeli a becsapódás. Zúgott az erdő. Zengett az ég. Oda se neki. Szempillája sem rezdült. Alig húsz méterre volt már a viskótól. Szinte bánta, hogy vége szakad a kitűnő élménynek. Színház, mozi, háború, sötétség, fény, zenebona minden együtt. Már csak tiz lépés és vége a rendkívüli játéknak. És ekkor, tíz lépéssel a cél előtt, vakító fényesség támadt, kezét hirtelen szeme elé kapta s utána öszszecsuklott. Tiz lépéssel a cél előtt. Másnap korán reggel belebotlott egy idős aszszony. Szél által levert ágakat cipelt a hóna alatt. — Szentséges Isten — mondta. — Pár lépésre volt csak a háztól. Ha kicsit sietett volna, talán nem történik semmi baja. 1966. auguszt 1 3 NÉPSZAVA Bunker a sziklák alatt Beszélgetés a polgári védelemről —két emelet mélységben Odafent, a betonbunker fölé nyúló rádióantennák körül a sziklás talajon szikrázik a napfény. Idelent kellemes a hűvösség: négy lépcsőforduló,nyit jöttünk lefelé és az üvegfalú fülke melletti nagy tanácskozó szoba asztalai mellett ülünk. Atanácskozó szoba civil megfogalmazás — ez a helyiség az egyik budapesti polgári védelmi szektor irányításának harcálláspontján az operatív terem. Kapcsolat a külvilággal A szemközti falat teljes egészében beborítja a fővárosi néhány kerület fekete alapú óriási térképe. Ugyanez a térkép más-más területre kivetítve és más léptékkel szerepel az asztalok üveglapja alatt. Akik itt dolgoznak egy esetleges háború nukleáris csapásai idején és utána, olyan csendben és olyan körülmények között végezhetik itt munkájukat (amelyre, reméljük, sohasem lesz szükség), mint egy tengeralattjáró tisztjei, akik a nagy mélységekbe merülve, mégis igen szorosan összekapcsolódnak a külvilággal. Vezetékes és vezeték nélküli hírközlő eszközök kötik össze ezt az objektumot a védelmi szektor többi hasonló harcálláspontjával és az országos központtal. Ugyanígy kapcsolat áll fenn az objektum és az alája rendelt közigazgatási, védelmi, vagy ipari intézmények között. »Reméljük, sohasem lesz rá szükség« — ez a mondat szinte mindanynyiszor felmerül, ha a korszerű háború körülményeire való felkészülés modern technikai eszközeiről vagy szervezeti formáiról esik szó. Pillanatig sem tagadjuk ezt a reményt. Mégis kötelességünk túltenni magunkat azon a korábban természetessé vált idegenkedé,sen és indokolatlan tapintaton, amellyel ezt a kérdést kezelték. Egy esetleges háború a haditech-tonika mai eszközeit figyelembe véve, az ország lakosságának sokkalta nagyobb rétegeit érintené, mint amiről a korábbi háborúk ismerői valaha is számíthattak. A népgazdaság nem csekély értékeit fordítjuk arra, hogy szoros együttműködésben a Varsói Szerződés testvérhadseregeivel, a legkorszerűbb légvédelmi eszközökkel szereljük fel néphadseregünket. És nem tartozik a kis kiadások közé a polgári védelem kiépítése sem. Tanfolyamokon, kurzusokon sok tízezer ember ismeri meg a védekezés lehetőségeit és módjait Ismerkedjünk most meg azzal is, hogyan irányítják az adott és elképzelhető esetben a polgári védelem harcát. Nem szervezett feladat Ez a sziklák alá rejtett »tengeralattjáró« teljesen önellátó. Áramot maga termel (egy néhány perces kimaradás látogatásunk idején is megmutatta ezt: amint az országos hálózat energiaszolgáltatása kimaradt, az objektum Diesel-motoros áramfejlesztője — az akkumulátor után — azonnal »belépett«). Élelemmel, vízzel, egészségügyi berendezésekkel és a már említett híradástechnikával ellátva, napokig irányíthatja az alárendelt szerveket. Az egész falat beborító térkép előtt dr. Sajnovics János ezredes, a Polgári Védelem Országos Parancsnokságának törzsfőnöke tájékoztat az irányítás munkájáról és magáról a szervezetről, amely tulajdonképpen nem szervezet, hanem — feladat, mert a polgári védelem nem lehet egy szervezet »profilja«. Mindenki munkájáról és mindenki önvédelméről van szó. 1959 óta, amikor a régi szervezésű légoltalomról megkezdtük az áttérést a polgári védelem rendszerére — sok szervezőmunkával és természetesen nem jelentéktelen anyagi áldozattal — lakosságunk, népünk értékeinek ilyen jellegű védelme is nagy lépésekkel haladt előre, önámitás volna arról beszélni, hogy egy atomháborúban százszázalékos biztonságot lehet nyújtani bármilyen ország népességének. De minden tízezer vagy százezer megmentett élet, sőt minden egyes megmentett élet számít. Ez a kiindulópontja a polgári védelem elvének és egész munkájának. Ismerkedünk a védekezés módszereivel és a technikával, amelynek néhány elemét szerencsésen egyesíti magában az objektum berendezése. Egy különös töltőtoll Külön mutatják be mérnök tisztek a sugárjelző műszereket és a vegyi fertőzöttséget is kimutató készülékeket. Látunk egy igénytelen külsejű zöld dobozt — olyasmi, mint a katonai kis rádiók általában —, amely beszívja a levegőt és még az idegmérgeket is kimutatja benne, amelyeknek alkalmazását az amerikai haditechnika szakemberei esztendők óta tervezik. Vannak itt az alfa, béta és gamma sugarakra egyaránt érzékeny műszerek, amelyek élelmiszerben, elraktározott tápanyagokon vagy akár az ivóvízben egyaránt kimutatják a szenynyezettséget Látunk töltőtoll nagyságú, az ionizációs kamra elvén alapuló kis műszert, amely egyénileg ellenőrzi, kapott-e veszélyes sugáradagot a »töltőtoll« gazdája. A feladat, amelyről beszélgetünk, valóban mindenkire tartozik. Aminthogy nincs egyetlen állami szerv, amelynek ne lennének feladatai a polgári védelem teendői között, ugyanúgy nincs egyetlen magyar állampolgár sem, akinek ne lenne szó szerint létérdeke, hogy a Honvédelmi Minisztérium irányítása alatt dolgozó szervezet több legyen, mint szervezet, néhány száz egyenruhás ember ügye. Beszélünk a lakosság kollektív és egyéni védőeszközeiről, arról a különbségről, amelyet a nukleáris fegyverek megjelenése a második világháború »légó« feladatai és a mai tennivalók között teremtett. De a beszélgetés hátterében mindenütt ott van kimondatlanul is az az erő, amely nemcsak a polgári védelem apparátusának kiépítésére és mintaszerű felszerelésére képes, de képes a minden támadót elrettentő és a nukleáris világégést megakadályozó politikai és stratégiai energiák kialakítására is. Baktai Ferenc Fiatal pedagógusok eskütétele Hétfőn szerte az országban ünnepi külsőségek között tettek esküt a megyei, a járási és a városi tanácsok oktatási vezetői előtt azok a fiatal nevelők, akik az új oktatási évben kezdik meg a tanítást ■—^— ................, A NÉPSZAVA TELEFONSZÁMA 224—819* 3