Népszava, 1966. augusztus (94. évfolyam, 181–205. szám)

1966-08-02 / 181. szám

Az eladott nagybőgőtől­­ a fürdőszobás lakásig — Nagyon kérem a te­kintetes tanácsi elvtársa­kat, hogy segítsenek ked­vezményes OTP-kölcsön­­höz, amilyet dolgozó cigá­nyok kaphatnak — állított be egy tarnazsadányi se­gédmunkás a Heves me­gyei tanácshoz. — Csak sajnos teljesen még nincs meg a 10 százalékos saját Megvizsgálták a helyze­tét, aztán segítettek rajta, mert közben kiderült, hogy a putrijába koráb­ban vásárolt világvevőjét is eladta, s így már csak kevés hiányzott a saját hozzájáruláshoz... Az eladott nagybőgő és a putrika szeleit világve­vő szinte jelképes jelentő­ségű és jól jellemzi a ci­gányok emberi felemelke­désének ellentmondásos folyamatát Ennek kulcs­kérdése a munkába állí­tásuk, s ez még nem olyan mértékű, mint az kívána­tos lenne. Részben saját hibáik, részben a körül­mények miatt, és mert az 1964/2014-es kormányha­tározat — amely célul tűzte, hogy 1975-ig fel kell számolni a cigánytelepe­ket — nem valósítható meg a kellő ütemben, sem a megyében, sem országo­san. Ez utóbbi okait a me­gyei tanácsnál nagyon reá­lisan látja Pöltl József tanulmányi felügyelő és Tóth Dénes, az építési osz­tály előadója. A helyzet ugyanis az, hogy a putris telepek felszámolásához több ezer olyan új hajlékot kellene építeni, amely szerényebb igények sze­rint is emberibb lakást biztosíthatna a cigánycsa­ládoknak. Ehhez nyújtja megye 12 ezres cigánylé­­lekszámából mintegy 6200-an munkaképesek (férfi 3000), de jelenleg csak 2300-an dolgoznak. És ezek egy része is időn­ként változó munkahe­lyeken. E számokban egyébként nem szerepel­nek a cigánytelepekről már korábban elköltözött és asszimilált emberek. Jórészt rájuk vonatkozik az az adat, amely szerint Hevesben 1962-ig 200-zal nőtt a telepen kívüli, s el­fogadható cigánylakások száma, 1965 után pedig 430-cal - e lakások leszo-hozzájárulásom ... Pedig már a nagybőgőmet is el­adtam ... — Minek kellene a pénz? — kérdezte tőle Pöltl József. — Szeretnénk megvenni egy eladó parasztházat, csak hogy megszabadul­junk már a rusnya telepi putritól... az állam azt a bizonyos 65 ezer forintos, kedvezmé­nyes kölcsönt, olyan dol­gozó cigányok részére, akik már két éve folyama­tosan dolgoznak és a köl­csön 10 százalékát saját pénzzel, vagy építési anyaggal és munkával is fedezik. Nos, a kormány ezt a hitelt korlátozni volt kénytelen az elmúlt évek árvízkárai és egyéb gaz­dasági tennivalók miatt. Itt a megyében ebből a következő helyzetkép adó­dik: 92 cigánytelep vár felszámolásra, amelyeken több mint 1400 még tűr­hető, de zsúfolt házacskán kívül, 700 emberi hajlék­ra alkalmatlan putri és 50 földbevájt kunyhó van. Ezzel szemben 1965-re csak negyven családiház építését tervezték a ked­vezményes kölcsönnel, de ebből is csupán 16 épült meg. Miért? — Mert még a negyven kölcsönhöz sem tudtunk megfelelő igénylőket ta­lálni — mondotta Tóth Dénes építésügyi előadó. — A jelentkezők még nem mindegyike tudott felmu­tatni két évi folyamatos munkát és 10 százalékos hozzájárulást. Márpedig enélkül erkölcsi, nevelési szempontból sem célszerű senkinek sem építési köl­csönt adni... nevelés eredményeként már sokkal többen szeret­nének dolgozni, mint ahánynak munkahelye van. Képzetlenségük és más körülményeik miatt ugyanis gyakran nem al­kalmasak az éppen mun­kát kínáló területekre. Ugyanakkor olyan esetek is előfordulnak, mint pél­dául a Hevesi Állami Gaz­daságban, ahol munkaerő­­hiánnyal küzdenek, a je­lentkező cigányokat még­sem alkalmazzák. Nem vi­tás, hogy még jónéhányuk munkafegyelmével baj van, de a vezetés és a kollektíva eréllyel és jó­szándékkal sokat segít­hetne ezen. — Mi hát a cigánykér­dés megyei megoldásának reális távlata? Lattam Danó Lajos ce­mentgyári segédmunkást takaros, tiszta lakásában. Csak felesége és gyerekei voltak otthon. Asszonya elmondta, hogy ők is ked­vezményes kölcsönt akar­tak, de nekik már nem ju­tott az akkori keretből. Ezért takarékoskodni kezdtek és részletre 40 ezer forintért megvásárol­tak egy belterületi pa­rasztházat, amelyből 18 ezret már törlesztettek is... — Nagyon el volt ez ha­nyagolva — meséli részle­tezve. — Kívül belül re­­paráltatnunk kellett a fa­lakat és a padlózatot, az­tán az egészet újjáfestet­tük. De most kétszobás, téli-nyári konyhái, kertes lakásunk van... — Amikor ide költöz­tünk — folytatja keser­nyésen — a szomszédok bizony még a tanácsnál is tiltakoztak ellenünk. De látták, hogy dolgos embe­rek vagyunk, és rendbe­hoztuk a házat, így aztán maguk közé fogadtak, s jószomszédságban élünk... Most már csak az kéne, hogy én is mun­kához jussak... Jártam Németh Boldi­zsár cementgyári munkás új kétszobás lakásában is — amelyet szintén 25 szá­zalékos hozzájárulást kí­vánó hitellel építettek. Itt — Ehhez, népgazdasá­gunk anyagi erejét mérle­gelve, szerintem egy nem­­zedéknyi idő kell — vála­szolt Pöltl József. De már eddig is sokat javult a helyzet... Elmondta, hogy több dolgozó cigánycsaládnak már nem is kielégítő a kedvezményes kölcsönből építhető szerényebb típus­ház, mert nagyobbak az igényeik. Mások pedig nem akarnak várni az ilyen kölcsönre — ezért a szokásos hitelt kérik. Az elmúlt években például a gyöngyösi járásban 41 ilyen komfortosabb házat építettek, vásároltak, vagy kis részben béreltek, a fü­zesabonyi járásban pedig 61-et —­s túlnyomóan a falu belterületén. Világvevő a putriban Amihez nemzedéknyi idő kell Annál is inkább, mert a nyol százalékát szintén OTP-kölcsönnel építették, vagy vásárolták. Az ellentmondásos helyzet jellemzői közé tar­tozik viszont az is, hogy az említett új lakásokkal egyáltalán nem csökkent a putrik száma. Ellenke­zőleg — a megyében ta­pasztalható bizonyos ci­gánybevándorlás, s magas a gyermekáldás — inkább növekedett Az egri járás­ban például a földkuny­hók száma 27-ről 50-re emelkedett. Arra pedig a foglalkoz­tatásukat illeti, az eddigi Gimnáziumba megy a cigánylány... Bélapátfalván meglátó- azonban más örömük is van, amiről az alacsony, sovány asszonyka így be­szélt: — Rózsi lányom idén végezte el a nyolcadik ál­talánost 4,5-es átlaggal, és már felvették az egri Szi­lágyi Erzsébet gimná­ziumba ... — Én már más ember akarok lenni... — mond­ja örvendetes önérzettel a nagyon szép, okos arcú Rózsi. — Remélem, sike­rül majd bejutnom az eg­ri kollégiumba is, hogy jobban tanulhassak... A verpeléti Báder Jó­zsefet — aki a fiával együtt a helybeli pékség elismert jó munkása — a felemelkedés hasonló vá­gya feszítette, amikor el sem fogadta a kedvezmé­nyes kölcsönt. Inkább a szokásos hitelt vette igény­be, csakhogy az igényei szer­intt fürdőszobás la­kást építhessen... Dobos István, a verpelé­ti tanács vb-elnöke mégis gondterhelt, mert náluk még kevés az ilyen ci­gánymunkás. Nagy több­ségük még igen sok ne­hézséget okoz. Velük kap­csolatban azonban helye­sen úgy vélekedik: — Emberi és társadal­mi kötelességünk ezzel a problémával is megbir­kóznia. Szenes Imre Ságodi József: HOVA­S Furcsa, ápolatlan, idős ember. Hűvösvölgy egyik lejtőjén, fából épült viskó­ban lakik. A közelben la­kók remeteként ismerik. Közelebbit senki sem tud róla. Legfeljebb még azt, hogy jobboldali nadrág­szárából régimódi faláb lóg ki. Botra támaszkodva, bicegve jár. S hetenként általában kétszer lejár a forgalmas villamosmegál­lóhoz. A közértben főként szalonnát és kenyeret vá­sárol. Aztán megáll a jár­da szélén és nézi a loholó embereket. Néha egy-egy mozdula­tot tesz karjával s olyan­kor felmordul: ■— Hova siettek? — Csak ennyit mond. De ezt többször is megismétli, különösen olyankor, ha valaki sietve megy át egy autó előtt, vagy szalad a villamos után. Aztán meg­fordul. Baktat hazafelé. Hirtelen zúgást hall a le­vegőből. Repülőgép siklik a felhők felett. Botjával a magasba bök. — Hova siettek? — Csak ennyit. Aztán folytatja út­ját. Szalonna, kenyér. Néha vöröshagyma. Alma. Hiva­talos ügye havonta egy­szer van. Amikor a postás hozza a rokkantsági nyug- ZETTEK? diját. Hétszázhúsz forin­tot. — Köszönöm. Viszont­látásra! — mondja a pos­tásnak. Aztán elteszi a pénzt. Pár száz forint az egész. Neki elég. Anyagi gondja nincs. Könyvügynök volt. Sza­ladgált egész nap. Jó ru­hái voltak. Szerette a nő­ket. De elvből nem nősült, legénylakásán általában két-háromhavonként cse­rélődtek a szerelmek. Szükséges bútordarabokon kívül egy megrakott köny­vespolc húzódott körül a szobában és az egyik sa­rokban kis bárszekrény pöffeszkedett. Konyak, gin, viski és palackos bo­rok. Nők, könyv, ital. Így zajlott az élete. És elége­dett volt. Elégedett egé­szen addig, amíg egy bor­zalmas fordulat ketté nem vágta álmait, vágyait, örö­meit, terveit. Munkahelyére iparko­dott, hogy az újonnan megjelent könyveket elvi­gye megrendelőinek. Ideje volt bőven, de meg­eredt az eső, s hogy meg ne ázzon, futni kezdett a mozgásban levő villamos után. El­kapta a kocsi hátsó feljá­ratának fogantyúját, ug­rás közben azonban meg­csúszott, s a villamos alá került. A kórházban tért magá­hoz, hosszú eszméletlenség után. Akkor már hiányzott a jobb lába. Rémülettől tágult szemmel nézett a föléje hajló ápolónőre. Torkában vad szorongás keletkezett, aztán sírva felordított: — A lábam! Az ápolónő simogatni kezdte a karját és csitítot­ta ... — No. Ne hagyja el ma­gát! Nagyobb baj is tör­ténhetett volna... Elsötétedett előtte a vi­lág. Értelmetlenné vált előtte az élet. Gyűjteni kezdte az altatókat. És amikor a két napig tartó eszméletlenség után újra magához tért, újra ott állt az ápolónő az ágyánál... — Hogyan tehetett ilyen ostobaságot? A fal felé fordult. Mellette idős kőműves feküdt. Hallotta, amint le­tompított hangon mondta a többieknek: — Csak azt szeretném tudni, hova sietnek az emberek? Hisz valameny­­nyien oda érünk, ha nem sietünk akkor is... Hosszú hónapok teltek el, míg végre megnyugo­dott. S lassanként egészen átalakult a természete. Kerülte a társaságot. Nem rendelt praktikus műlábat. Egyszerű falábat csinálta­tott. Nem akart újból el­helyezkedni. Eladta laká­sát, bútorát, s a pénzért megvásárolta a hűvösvöl­gyi kalyibát. Csak néhány kedves könyvét vitte ma­gával. Ült a házikó előtt. Bá­mult maga elé. Aztán fel­­kerekedett s indult vásá­rolni. Utána megállt és nézte a loholó embereket. És morogva ismételgette, ha valaki éppen elugrott egy autó elöl... — Hova siettek? Ritkán látták mosolyog­ni. Hangosan pedig talán csak egyszer nevetett. A nagy délutáni nyüzsgést nézte, amikor egy idősebb asszony sietett át a túlsó oldalra. Az út közepén megcsúszott és elvágódott. Esernyője, táskája szerte­szét hullt. Szoknyája a nyakába csapódott. Töb­ben hozzá ugrottak, ő pe­dig nevetett. Nem is neve­tett. Röhögött. Aztán, ami­kor rájött, hogy helytele­nül viselkedett, hirtelen jobbra-balra nézett, lát­ta-e, hallotta-e valaki? Útközben, hazafelé még egyszer-kétszer átsuhant egy kis mosoly az arcán. Ez volt talán az egyetlen eset, amikor nem jegyezte meg... — Hova siettek? Megfeledkezett róla. És múltak az évek. Té­len kis füst gomolygott a kéményéből, ősz szakállá­ban itt-ott összekuszáló­­dott csomók! Tavasztól őszig újra a megszokott séták. Néha egy-egy kör­nyékbeli megszólította, is­merkedni akart. Felhúzta a vállát és tovább lépett. Bölcs emberré vált a hosszú évek alatt? Ezt ne­héz lett volna megállapí­tani. A bölcsessége annyi­ból állt, hogy bármit tesz, bárhogyan él az ember, a vége ugyanaz... Ezért kár sietni. Egyszer valaki lelkesen újságolta neki: — Képzelje, öreg. Az emberek nemsokára fel­repülhetnek a holdra. — Hm — válaszolta, majd hozzáfűzte: — Hi­szen még a Földön se tud­nak élni, mit akarnak a Holdon? — Legyintett és tovább ment. A társtalanság, a ma­gány később erősen ki­kezdte. Nehezebben moz­gott és összefüggéstelen szavakat motyogott. Csak a villamosmegállónál lett mindig élénkebb és meg­jegyzése volt változatlanul ugyanaz: — Hova siettek? Aztán egy őszi délutá­non, amikor korán söté­tedni kezdett, elindult, hogy időben hazaérjen. Alacsonyan jártak a fel­hők. Sötét, gomolyagfel­­hők voltak. Távolból ég­dörgés hallatszott. Az em­berek felgyűrték gallérju­kat. Szaporábban lépked­tek. Ő ment a maga szo­kásos módján. Villámok cikáztak. Oda se hederí­­tett. Megeredt az eső. Előbb nagy cseppekben hullt alá, később bősége­sen, mintha dézsából ön­tötték volna. Mosolygott, amint a lo­holó emberek után nézett. Aztán már nem törtetett körülötte senki. Közele­dett a viskóhoz. Jólesett neki, hogy dacol az ítélet­idővel. Nem fél az arcába csapódó, szakállát borzoló széltől. Élvezte a vihart. És, ha lehet, még lassab­ban lépkedett, mint más­kor. Ez talán indokolt is volt, mert felázott a talaj s csúszkálni kezdett jobb­ra-balra. Hatalmas vil­lámlás. Utána egészen kö­zeli a becsapódás. Zúgott az erdő. Zengett az ég. Oda se neki. Szempillája sem rezdült. Alig húsz mé­terre volt már a viskótól. Szinte bánta, hogy vége szakad a kitűnő élmény­nek. Színház, mozi, hábo­rú, sötétség, fény, zene­bona minden együtt. Már csak tiz lépés és vége a rendkívüli játéknak. És ekkor, tíz lépéssel a cél előtt, vakító fényesség tá­madt, kezét hirtelen sze­me elé kapta s utána ösz­­szecsuklott. Tiz lépéssel a cél előtt. Másnap korán reggel belebotlott egy idős asz­­szony. Szél által levert ágakat cipelt a hóna alatt. — Szentséges Isten — mondta. — Pár lépésre volt csak a háztól. Ha ki­csit sietett volna, talán nem történik semmi baja. 1966. auguszt 1 3 NÉPSZAVA Bunker a sziklák alatt Beszélgetés a polgári védelemről —két emelet mélységben Odafent, a betonbunker fölé nyúló rádióantennák körül a sziklás talajon szikrázik a napfény. Ide­­lent kellemes a hűvös­ség: négy lépcsőforduló,­nyit jöttünk lefelé és az üvegfalú fülke melletti nagy tanácskozó szoba asztalai mellett ülünk. A­­tanácskozó szoba­ civil megfogalmazás — ez a helyiség az egyik buda­pesti polgári védelmi szektor irányításának harcálláspontján az ope­ratív terem. Kapcsolat a külvilággal A szemközti falat tel­jes egészében beborítja a fővárosi néhány kerület fekete alapú óriási tér­képe. Ugyanez a térkép más-más területre kive­títve és más léptékkel­­ szerepel az asztalok üveg­lapja alatt. Akik itt dol­goznak egy esetleges há­ború nukleáris csapásai idején és utána, olyan csendben és olyan körül­mények között végezhetik itt munkájukat (amelyre, reméljük, sohasem lesz szükség), mint egy ten­geralattjáró tisztjei, akik a nagy mélységekbe me­rülve, mégis igen szoro­san összekapcsolódnak a külvilággal. Vezetékes és vezeték nélküli hírközlő eszközök kötik össze ezt az objektumot a védelmi szektor többi hasonló harcálláspontjával és az országos központtal. Ugyanígy kapcsolat áll fenn az objektum és az alája rendelt közigazga­tási, védelmi, vagy ipari intézmények között. »Reméljük, sohasem lesz rá szükség« — ez a mondat szinte mindany­­nyiszor felmerül, ha a korszerű háború körülmé­­n­yeire való felkészülés modern technikai eszkö­zeiről vagy szervezeti formáiról esik szó. Pilla­natig sem tagadjuk ezt a reményt. Mégis kötelessé­günk túltenni magunkat azon a korábban termé­szetessé vált idegenkedé,­sen és indokolatlan ta­pintaton, amellyel ezt a kérdést kezelték. Egy eset­leges háború a haditech-t­o­nika mai eszközeit figye­lembe véve, az ország la­­koss­ágának sokkalta na­gyobb rétegeit érintené, mint amiről a korábbi háborúk ismerői valaha is számíthattak. A népgazdaság nem csekély értékeit fordítjuk arra, hogy szoros együtt­működésben a Varsói Szerződés testvérhadsere­geivel, a legkorszerűbb légvédelmi eszközökkel szereljük fel néphadsere­günket. És nem tartozik a kis kiadások közé a polgári védelem kiépítése sem. Tanfolyamokon, kur­­zusokon sok tízezer em­ber ismeri meg a véde­kezés lehetőségeit és mód­jait Ismerkedjünk most meg azzal is, hogyan irá­nyítják az adott és el­képzelhető esetben a pol­gári védelem harcát. Nem szervezet­t feladat Ez a sziklák alá rej­tett »tengeralattjáró« tel­jesen önellátó. Áramot maga termel (egy néhány perces kimaradás látoga­tásunk idején is megmu­tatta ezt: amint az orszá­gos hálózat energiaszol­gáltatása kimaradt, az ob­jektum Diesel-motoros áramfejlesztője — az ak­kumulátor után —­ azon­nal »belépett«). Élelem­mel, vízzel, egészségügyi berendezésekkel és a már említett híradástechniká­val ellátva, napokig irá­nyíthatja az alárendelt szerveket. Az egész falat beborító térkép előtt dr. Sajnovics János ezredes, a Polgári Védelem Országos Pa­rancsnokságának törzsfő­nöke tájékoztat az irányí­tás munkájáról és magá­ról a szervezetről, amely tulajdonképpen nem szer­­vezet, hanem — feladat, mert a polgári védelem nem lehet egy szervezet »profilja«. Mindenki mun­kájáról és mindenki ön­védelméről van szó. 1959 óta, amikor a régi szervezésű légoltalomról megkezdtük az áttérést a polgári védelem rendsze­rére — sok szervezőmun­kával és természetesen nem jelentéktelen anyagi áldozattal — lakosságunk, népünk értékeinek ilyen jellegű védelme is nagy lépésekkel haladt előre, önámitás volna arról be­szélni, hogy egy atom­­háborúban százszázalékos biztonságot lehet nyújta­ni bármilyen ország né­pességének. De minden tízezer vagy százezer megmentett élet, sőt min­den egyes megmentett élet számít. Ez a kiindu­ló­pontja a polgári véde­lem elvének és egész munkájának. Ismerkedünk a védeke­zés módszereivel és a technikával, amelynek néhány elemét szerencsé­sen egyesíti magában az objektum berendezése. Egy különös töltőtoll Külön mutatják be mérnök­ tisztek a sugár­jelző műszereket és a ve­­gyi fertőzöttséget is ki­mutató készülékeket. Lá­tunk egy igénytelen kül­sejű zöld dobozt — olyasmi, mint a katonai kis rádiók általában —, amely beszívja a levegőt és még az idegmérgeket is kimutatja benne, ame­lyeknek alkalmazását az amerikai haditechnika szakemberei esztendők óta tervezik. Vannak itt az alfa, béta és gamma sugarakra egyaránt érzé­­keny műszerek, amelyek élelmiszerben, elraktáro­zott tápanyagokon vagy akár az ivóvízben egy­aránt kimutatják a szeny­­nyezettséget Látunk töl­tőtoll nagyságú, az ioni­zációs kamra elvén ala­puló kis műszert, amely egyénileg ellenőrzi, ka­­pott-e veszélyes sugár­adagot a »töltőtoll« gaz­dája. A feladat, amelyről be­szélgetünk, valóban min­denkire tartozik. Amint­hogy nincs egyetlen álla­mi szerv, amelynek ne lennének feladatai a pol­gári védelem teendői kö­zött, ugyanúgy nincs egyetlen magyar állam­polgár sem, akinek ne lenne szó szerint létérde­­ke, hogy a Honvédelmi Minisztérium irányítása alatt dolgozó szervezet több legyen, mint szer­vezet, néhány száz egyen­ruhás ember ügye. Beszélünk a lakosság kollektív és egyéni védő­eszközeiről, arról a kü­lönbségről, amelyet a nukleáris fegyverek meg­­jelenése a második vi­lágháború »légó« felada­tai és a mai tennivalók között teremtett. De a beszélgetés hátterében mindenütt ott van ki­mondatlanul is az az erő, amely nemcsak a polgári védelem apparátusának kiépítésére és mintaszerű felszerelésére képes, de képes a minden támadót elrettentő és a nukleáris világégést megakadályozó politikai és stratégiai energiák kialakítására is. Baktai Ferenc Fiatal pedagógusok eskütétele Hétfőn szerte az ország­ban ünnepi külsőségek között tettek esküt a me­gyei, a járási és a városi tanácsok oktatási vezetői előtt azok a fiatal neve­lők, akik az új oktatási évben kezdik meg a ta­nítást ■—^— ................, A NÉPSZAVA TELEFONSZÁMA­­ 224—819* 3

Next