Népszava, 1966. december (94. évfolyam, 283–308. szám)

1966-12-04 / 286. szám

Kamjén István: Pusztán Magam sem tudom, hogyan tévedtem arra a pusztaságra. Nyilván elméláztam, nem oda akartam tartani, hanem valami faluba, onnan egy másikba, ahol munka kerül. Fülledt, me­leg volt a levegő, úgy tűnt, mintha a Nap kö­zelebb került volna a Földhöz és fel akarna mindent perzselni, ezen a szerencsétlen föld­golyón. Valósággal megállt a levegő. Fűszál se mozdult, mozdulatlan volt a pusztaság, csak a madarak röpdöstek a kék ég alatt, és mintha szomorú dalt énekeltek volna. Néha elcsende­sedtek, mintha várnának valamire, ami meg­változtatja ezt a füllesztő hőséget. Egy csapáson haladtam, gondoltam, vala­hova vezetnie kell. Ez volt az egyetlen út a pusztán, mikor letértem a dűlőútról, jól eltá­volodtam tőle. Sűrű, fojtó volt a levegő. Rit­kán érzi ezt az ember, talán csak a pusztán lehet észrevenni, vagy sűrűn lakott városban, ahol a falak és az aszfalt is ontják a hőséget. Egyetlen fát sem lehetett látni, csak az ég gyönyörű kéksége borult a Földre és a Nap iz­zóit kegyetlenül. A szeme is elhomályosul az embernek ilyen­kor, rövidebb távolságra lát és mintha egész idegrendszere megbénulna, úgy érzi, kiszáll minden erő belőle, ott roskad össze a pusztán, annyi ereje sincs, hogy másszék, mint a féreg. Ilyenkor biztatja önmagát, csak odáig!... Meglát valami pusztai bozótot, az a cél! Viszi, csalogatja Én is úgy jártam. Megtehettem vagy 800 métert, amikor meg­pillantottam egy fát a csapástól jobb kéz felé, ami úgy állt egymagában a pusztaságon, mint sötét felkiáltójel. Balról kútkém emelkedett ki. Na — gondoltam — mégis van cél, ami felé mehetek. Ahogy közeledtem a fához, túl a kú­ton, rátapadt a szemem egy csapat legelésző birkára. A fa alatt az árnyékban ült egy kis alacsony, szikár ember. Hangosan köszöntem: — Adjon isten! A fás fekete, göndör szőrű kutya talpra ug­rott, hangos csaholásba kezdett, mintha ő fo­gadta volna a köszönést, nem a kicsi ember, aki valahova a végtelen pusztaságba nézett. Csak akkor szólalt meg csendesen, mikor elébe értem: — Magának is. Nap égette arca olyan volt, mint az összere­pedezett szikes föld. Keze fején vastagon du­­dorodtak az erek, körmei sárgák és vastagok, kuszált bajusza finoman meg-megrezzent, ahogy egymást néztük. Látszott rajta, furcsá­nak találja, hogy ezen a pusztaságon idegen vándor toppant oda. A kiskutya jól körülszaglászott, nem sánti­­kálok-e valami rosszban, de később megnyu­godott, mert gazdája elköhintette magát, s ez neki valószínű parancs volt: nyugodjon meg, nem lesz itt semmi baj, hiszen ott a hosszú bot rajta egy vastag réz csikófej és ha én va­lami rosszban törném a fejem, azzal kupán le­het kólintani. Az ember nem szólt, csak nézett, szemezett, ábrázatomból akarta kibogozni, mi szél vitt i*—--'-arra. Fáradt voltam, s anélkül, hogy hellyel kínált volna, a puszta ajándéka alatt, az árnyékban helyet foglaltam. Néztem a kutyát, lógó rózsa­szín nyelvvel lihegett és rámpislogott, majd a gazdára, mintha utasítást várna, de az bizony nem szólt egy mukkot sem. Nem bírtam to­vább várni, megszólaltam: — Meleg van, ugye? — Az — válaszolt kurtán, majd tarka zseb­kendőjével megtörölte verejtékező homlokát. Mély barázdák szántották végig a homlokát, komor volt, mint a puszta. — Nem unalmas? —­ Nem. — Engem megölne az unalom. — Hm. — Nem szokott olvasni soha? — Minek? — Hogy ne unatkozzon. — Van nekem mivel bíbelődni. — De amikor nem bíbelődik? — Akkor meg nézem a pusztát... — A pusztát? — csodálkoztam. — Azt... — Hát mi néznivaló van azon? — Mindig van valami. — Mi? — Háát... nézem a felhőket, hogy vonul­nak, merről jönnek, merre mennek... — Érdekes — Ezt csinálja mindig? — Hát, mi a jófenét csináljuk? Néha farig­csálok valamit, néha meg csak ülök, vagy ál­lok, oszt nézek a messzeségbe ... — Mintha várna valakit? — Hát, vár is az ember. Maga is úgy top­pant most ide, mint föbbül a forrás. Elnevettem magam. — Hát igen... Most nyugodtak a birkák? — Az ... De az ürü türelmetlen... Látja, hogy izeg-mozog? — Valóban. Csodálatosan szólt a kolomp. A kiskutya talp­ra ugrott, hangosan elvakkantotta magát, mint­ha mondta volna: Csend legyen ott, a teremté­sit! A gazdámnak vendége van! Aztán újra le­feküdt, pislogva nézett hol a gazdájára, hol rám... — Régen itt van már a pusztán? — Elég régen .... — Mióta? — Idestova 60 esztendeje. — Hány éves? .. .­­ — Éppen annyi... — Szóval, itt született? —­ Nem itt. — Hát? — Amott, abban a kunyhóban — mutatott dél irányába. Valóban fehér lett valami a messzeségben. — Ott is lakik? — Hát valahin lakni kell az embernek ... — Az igaz... Felesége is van? — Vóóót... — Meghalt? — Nem... — Hát? — Elment. — Itthagyta? — Itt az ebadta ... Éreztem, nem tudok vele boldogulni, mert néha az ábc-nek csak egyetlen betűjével vála­szol, abból pedig keveset ért az ember. Fag­gatni kezdtem, mondjon Valamit az életéről, no meg az ebadta feleségéről. Nehezen ment, mert én kérdezgettem, ő hümmögött, a kiskutya nyöszörgött, mintha figyelmeztetett volna, az ő gazdáját ne faggas­sam! Nincs az hozzászokva ilyesmihez, hiszen neki is legtöbbször egy köhintéssel adja ki az utasítást, vagy felrántja szemöldökét, s akkor neki már tudni kell, mi a teendője. Ha már azt mondja, »eriggy csak Bogár«, akkor az már szigorú parancs! Mert az a betyár­üra vala­hova messzire csámborog a birkákkal, az ő gazdája pedig nem nagyon szeret futkosni, csak ülve, vagy fekve, ritkább esetben állva adja ki a parancsot, mint valami tábornok az alantasoknak. Igaz, ha visszatereli a birkákat, kedvesen megsimogatja a fejét, s csak ennyit mond: — Na jól van, Bogár, cimborám... Sok kérdezősködésre mégis mintha megnyílt volna a lélek zsilipje. Még egyszer jól körülnézett, hogy megbizo­nyosodjék róla, illetékes vagyok-e arra, hogy ő, a pusztai ember elmondjon valamit, egy da­rabkát az életéből. Levette kalapját, újra meg­törölte homlokát, majd így kezdte: — Vóót hát... Már úgy értem, feleségem. Takaros egy menyecske, juhász lyánya vót. Nem is akarta hozzám adni a megboldogult, a számadó fiának szánta. Akkor házasodtunk össze, mikor meghalt. Eltemettük. Városban? . . ..­­v — Na, ördögöt, ott a ház mögött... — Igen? — Az apja is ott fekszik, a nagyapja is ... — Pap se volt? — Nem jött vóna az úgyse ide... — Gondolja? — Hát... ha hintót küldtünk vóna érte? De nyáron fitt vóna, hogy megperzseli a nap, ti­­len, hogy beléfagy a lilék ... — Ahá ... — Ott fekszenek, két akácfa a fejfájuk... — Hanem az ebadtáról beszéljen már! — A’ mán más! Hát éldegéltünk szépen, nem vót semmi bajunk. Igaz, a kelme lázadozott mindig, hogy így a puszta, meg úgy a pusz­ta... nem lehet itt egy embert se látni, csak ha véletlenül erre téved ... Nem szóltam, hadd beszéljen. Közben komo­ran ránézett a kutyára, az talpra ugrott és sza­ladt nagy csaholással a birkák felé. — Figyre mondogattam: majd ha egy csep­pet összeszedjük magunkat, kedves, elme­gyünk olyan pusztára, ami kicsit közelebbi lesz a városha. De ő bizony mindig zsörtölőzött. Pedig eleinte jókedvű, vidám menyecske vót, mindig danolt Este kiült a küszöbre és sóhaj­tozott. Pedig — higgye el — mindent megtet­tem írte, de neki szűk vót a puszta. Vásárkor, ha bementem, a legszebb ruhára valót hoztam neki. Mindent ráakasztottam, amit csak lír­tam, hogy ne legyen panasza. — Egy napon aztán — már tizenöt íves há­zasok vótunk — idetévedt valahonnan, másik pusztáról egy juhász. Nem mondom, hogy nem vót tán takarosabb ember nálam, nem ilyen kis nyápic, hanem derék, pirospozsgás arcú. Beszélgettünk, ott, az eresz alatt. Mi újság van náluk? Én meg elmondom, itt mi van. Vót egy kis bor is, iszogattunk. A birkák csendben vó­­tak, mert hús este vót A cimbora eccer csak elkezd danolászni. Fene szép hangja vót any­­nyi szent. Kis idő múlva a feleségem is rá­kezdi. Nekem mindig olyan kappanhangom vót — nem énekeltem. Már éjfél is elmúlott mert messze az égen meg lehetett pillantani a hajnalcsillagot, mikor mondom: feküdhetnénk. Ők csak danolásztak tovább. Eccer aztán még­is rászánta magát a cimborám, s elköszönt. — Attól kezdve, mintha még jobban elhide­­gült vóna az asszony. Hiába mondtam annak mindent, szépen is, csúnyán is. Nem szólt egy szót se, néha bejárt a faluba. Már eltelt jó pár hét, mikor látom kintról, sűrűn ki-kimegy a kunyhóból, néz arra, a csapás felé. Gondo­­lam, vár valakit De aztán megnyugtattam ma­gam, hátha csak képzelődök. Délután lehetett, mikor valamiért bementem. Asszony sohm­ ... Hova lehetett? Néztem, figyeltem a pusztát, de nem láttam egy lelket se. Gondohtatja, türel­metlen lettem. Mán alkonyodott, mikor újra bementem. Ült a küszöbön, megint két ökle közt az álla: — Hát hun vetál? — kérdeztem. — Elvótam... — Hun? — Hát a dógom után ... Majdnem megfojtottam, de istennek se tud­tam semmit kivenni belülre. Beszélt össze­vissza: »Zsófi néninek vittem sajtot, amit még a jó múltkor megígértem.« Nem akartam meg­verni, szerettem, de azér­t asakra felkeltem­ és pofonvágtam. Csak ennyit mondott: — Ezt még megkeserülöd, Péter... Másnap nem is főzött Nigy napra, bána­tomra, vagy tudja fene mír, kint maradtam a a birkákkal. Csaholt a kiskutya, figyelembe se vettem, de mintha valami súgta vóna, menjek be... Elindultam. Korom sötét vót, csillagta­­lan az ég. Beérek, üres a lakás. Kiabálok: Esz­ter ... de nem jön válasz sehon­nan ... — Hát így ment el az én galambom. Akkor egy darabig iddogáltam. Mindig hoztam, vagy hozattam valakivel bort, néha úgy berúgtam, felülem elhajthatták vóna az egész nyájat... — Három év múlva, mikor már vót bojtá­rom, bementem a vásárba. Belépek a sátor­kocsmába, hát ahogy ott iszogálok, látom­ű kel­­mék is jönnek befelé. Leülnek a cigányok mel­lé, kis idő múlva egy tízest húz a prímás vo­nójába. Engem nem vettek észre, mert hátul ültem, sokan vótak. Keserűség fogott el, vót egy jókora bicskám, kinyitottam és odamen­tem, hogy leszúrom de lefogtak. Meg is tángál­tak érte a csendőrök alaposan! Alig bírtam hazagyúlni. Azóta oszt így éldegélek. Sokszor kérdeztem már magamra: valóban az apósom­nak vót igaza, hogy ilyen kis nyápic ember va­gyok? Aztán mulatni sem tudtam soha. Mert, tudja, a nőknél az is számít, ki hogy tud nó­­tázni... — Nem látta azóta őket? — Nem mert nem járok sehova. Tíz eszten­deje el se hagyom a pusztát. Minek menjek? — Nem próbált megnősülni újra? — Minek ... Van ember vagyok már ... Nem szólt többet. Kis idő múlva mélyet só­hajtott Messze, a déli égbolton fekete felhő közeledett, nagyot dördült az ég, megremegett alattunk a föld, a villámok cafatokká tépték a sötétséget. A következő pillanatban már zu­hogott az eső ... (Szőnyi Gyula rajza) Bába Mihály: A gyermek éjszaka mocorog — Hé, te, bolond, ne dobáld azokat a ládákat, szétesnek! — kiáltott ki a vagonból Imre Gyuri mérgesen. — Essenek, a fene egye meg! — vágta be a ládát a vagonba Varga. — Kit érdekel? — Például engem, mert nem fogok itt miattad szegelgetni. — Hát ne szegelgesd. Varga vállát vonogatta, ment a következő ládáért. — Mi bajod? — Az anyám kínja. Imre Gyuri elgondol­kozva csóválta meg a fe­jét. Mi az ördög bújt eb­be a Vargába? — töpren­gett. — Hetek óta olyan különös. Ha az ember szól hozzá, akkor rögtön káromkodik, kiabál. Sem­miségért képes a másik torkának ugrani. Milyen ember az, aki nem tud uralkodni magán? Rosz­­szabb, mint a... — Hé, te, el akarod törni a lábamat? A hét­­szentségit a bolond fe­jednek — káromkodott Imre Gyuri ordítva. Odaszaladt a sofőr is, csillapította őket, ahogy tudta, aztán legyintett, visszament a sofőrfülkébe szundikálni. A kirakodás nem az ő dolga, csinálják úgy, ahogy akarják. Ha ő fáradt, akkor senki se ül a volán mellé, hogy felváltsa. Az utolsó forduló után Imre Gyuri is felkapasz­kodott a teherautóra. — Van egy cigid? — kérdezte Vargától. — Van — nyújtotta fe­lé Varga, mintha egész nap nem veszekedtek volna. Rágyújtottak. A füst körülvette arcukat. — Nem hittem volna, hogy ma végezzünk, az ördög vigye el ezt a hó­végi hajrát — dörmögött Imre Gyuri. — Az a baj, hogy nem szervezik meg a folya­matos szállítást! Hagyják, hogy gyűljön, gyűljön a készáru és amikor kör­mükre ég, akkor kapkod­nak fűhöz-fához. — Mindennel így va­gyunk. — Ez igaz. — Bemegy a gyárba? — Minek? Végeztünk. — Akkor szálljunk le a sarkon. Igyunk meg egy fél decit. — Nem bánom. Most nem bánom, úgy is olyan kedvem van leinni maga­mat a sárga földig. — Akkor gyerünk — nevetett Imre Gyuri. — Verd csak meg a sofőr­fülke oldalát. A sofőr hátrafordult. — Mi van? — Állj meg a sarkon — kiáltotta Varga. A sofőr bólintott. A saroktól húsz méternyire megállt. — Várjak? — Végeztünk, nem me­gyünk be. — Nekem jó így is. Is­ten velük, elvtársaim — biccentette meg sapkáját és rákapcsolt. Egy perc sem telt el, már eltűnt a szemük elől. — Mehetünk. Van itt egy borozó, príma bort mérnek.­.. — Megkóstoljuk. A borozóban már sokan voltak, csak a sarokban, az ablaknál találtak he­lyet egy terítő nélküli asztal mellett. A bor valóban ízlett ne­kik. — Ezt még nem keresz­telték meg. — Vagy legalábbis nem nagyon, takarékoskodtak a vízzel. — Hát a hajrára! — Hajrá? Koccant a pohár, aztán ismét üresen koppant az asztalon. — Komám, mi bajod Van? — húzta közelebb az újabb teli poharat Imre Gyuri. — Nekem? Semmi. Varga vállat vont, for­gatta a poharat Arca komor volt, az asztal lap­ját bámulta. — Nekem? Semmi — ismételte meg még egy­szer. — Semmiért az ember nem akarja leinni magát a sárga földig. — Lehet. — Biztos. Én is voltam így. Ha összekaptam az asszonnyal, akkor be a kocsmába és ittam, amíg állni bírtam. — Nekem nincs okom. A, nincs, nincs. Erzsiké miatt? Ugyan. Nincs még egy olyan asszony! — Hát akkor? Imre Gyuri előre dőlt, a bortócsás asztalra kö­nyökölt és úgy fürkészte Varga arcát. Napbarnított arca volt, sötét szeme, vastag, csaknem egyenes ívű szemöldöke. Homlo­kán néhány ránc hullám­zott át. Hajában még nem volt egy ősz hajszál sem — A fene se tudja... A gyermek éjszaka mo­corog ... Imre Gyuri mosolyog­va emelte szájához a po­harat, ivott egy kortyot, aztán bölcsen, fölényesen Vargára nézett. — Majd, ha három lesz nektek is, mint nekem, majd akkor megtudod, hogy mi a gyerek. Egy gyerek az semmi, játszani elég, amíg a gyerek meg nem unja a játékot. Úgy bizony, komám — vere­gette meg barátságosan Varga vállát. Imre Gyuri büszke volt a három gyermekére. Igaz, néha bosszankodott, mert annyit ettek, mint a sásk­ák. Két kiló kenyér addig elég nekik csak, amíg leülnek az asztal­hoz. Alig győzi őket enni­valóval. Varga bólogat, kopog a félig telt pohárral. — Három gyerek? Ej, nem érted te ezt, öregem, nem ám. — Mit? Hogy olyan sze­rencsés vagy, mintha bu­rokban születtél volna. Van egy rendes feleséged, van egy gyereked, kapta­tok egy szép lakást... — Ez a baj — kapta fel a fejét Varga. — Megbolondultál? Más kiugrana a bőréből örö­mében, hogy olyan klassz lakást kapott... — Na hiszen. Van is miért! Ne emlegesd, mert szétrobbanok. — Mi bajod? Úgy tu­dom, új lakást kaptatok. — Azt, a Valéria-tele­­pen. — Valéria? — József Attila, ha így jobban tetszik. — A jó isten ért téged — lódította előre karját Imre Gyuri. — Az, és senki más. — Az se igen. Hát hall­gass ide, nem érted, hogy a gyerek éjszaka mocorog__ — Na és, ha mocorog, mocorog. — Igen, de egyszoba­­konyhás lakásunk van, a gyerek még ott alszik ve­lünk. — Na és? Velünk is aludt mindig. — De te nem ismered a kis bitangot! Képzeld el, lefekszünk. Alszik szépen, eloltjuk a lámpát, nyújtózkodom, nyúlok a feleségem dereka után, simogatom és akkor mo­corogni kezd és felsír. A feleségem leugrik, sza­lad oda hozzá,, csitítgatja. Lassan elalszik. Visszajön hozzám. Várunk. De amikor a kezem a felesé­gem derekára rebben, kezdi elölről. A feleségem már siklik el mellőlem, szalad hozzá. És ez így megy hajnalig. Már nem bírom, nem bírom ide­gekkel, öregem­, ez a kö­lyök, mintha csak meg­érezné, hogy mikor moz­dulok, rögtön mocorog. Imre Gyuri, aki eddig komolyan hallgatta, most váratlanul, hangosan fel­kacagott. Prüszkölt, ne­vetett, még a könnye is kicsordult. — Az anyja szemiít, csakugyan betyár egy kis kölyök, csakugyan... — Csak ne gúnyolódj! — Eredj már! Ki gú­nyolódik? Szóval, ezért vagy ilyen zabos hetek óta? Te, hát én is így voltam, de csak az első­vel. — Mit csináltál? — Kitettem a szűrét. Az előszobába. Sirt, sirt, aztán megunta és abba­hagyta. Aztán már bent se mocorgott, ha elaludt. Na, erre még egy pohár­ral megiszunk és me­gyünk, komám, mert ér­tünk jön az asszony. Nem ittak többet, de már így is rogyadozó térdekkel lépkedtek haza­felé. Imre Gyuri csak kuncogott, nevetett és hal­kan, dünnyögve ismétel­gette: az anyja szemit, csakugyan betyár egy kis kölyök... 1966. december 4 KÉPSZAVA

Next