Népszava, 1966. december (94. évfolyam, 283–308. szám)
1966-12-04 / 286. szám
Kamjén István: Pusztán Magam sem tudom, hogyan tévedtem arra a pusztaságra. Nyilván elméláztam, nem oda akartam tartani, hanem valami faluba, onnan egy másikba, ahol munka kerül. Fülledt, meleg volt a levegő, úgy tűnt, mintha a Nap közelebb került volna a Földhöz és fel akarna mindent perzselni, ezen a szerencsétlen földgolyón. Valósággal megállt a levegő. Fűszál se mozdult, mozdulatlan volt a pusztaság, csak a madarak röpdöstek a kék ég alatt, és mintha szomorú dalt énekeltek volna. Néha elcsendesedtek, mintha várnának valamire, ami megváltoztatja ezt a füllesztő hőséget. Egy csapáson haladtam, gondoltam, valahova vezetnie kell. Ez volt az egyetlen út a pusztán, mikor letértem a dűlőútról, jól eltávolodtam tőle. Sűrű, fojtó volt a levegő. Ritkán érzi ezt az ember, talán csak a pusztán lehet észrevenni, vagy sűrűn lakott városban, ahol a falak és az aszfalt is ontják a hőséget. Egyetlen fát sem lehetett látni, csak az ég gyönyörű kéksége borult a Földre és a Nap izzóit kegyetlenül. A szeme is elhomályosul az embernek ilyenkor, rövidebb távolságra lát és mintha egész idegrendszere megbénulna, úgy érzi, kiszáll minden erő belőle, ott roskad össze a pusztán, annyi ereje sincs, hogy másszék, mint a féreg. Ilyenkor biztatja önmagát, csak odáig!... Meglát valami pusztai bozótot, az a cél! Viszi, csalogatja Én is úgy jártam. Megtehettem vagy 800 métert, amikor megpillantottam egy fát a csapástól jobb kéz felé, ami úgy állt egymagában a pusztaságon, mint sötét felkiáltójel. Balról kútkém emelkedett ki. Na — gondoltam — mégis van cél, ami felé mehetek. Ahogy közeledtem a fához, túl a kúton, rátapadt a szemem egy csapat legelésző birkára. A fa alatt az árnyékban ült egy kis alacsony, szikár ember. Hangosan köszöntem: — Adjon isten! A fás fekete, göndör szőrű kutya talpra ugrott, hangos csaholásba kezdett, mintha ő fogadta volna a köszönést, nem a kicsi ember, aki valahova a végtelen pusztaságba nézett. Csak akkor szólalt meg csendesen, mikor elébe értem: — Magának is. Nap égette arca olyan volt, mint az összerepedezett szikes föld. Keze fején vastagon dudorodtak az erek, körmei sárgák és vastagok, kuszált bajusza finoman meg-megrezzent, ahogy egymást néztük. Látszott rajta, furcsának találja, hogy ezen a pusztaságon idegen vándor toppant oda. A kiskutya jól körülszaglászott, nem sántikálok-e valami rosszban, de később megnyugodott, mert gazdája elköhintette magát, s ez neki valószínű parancs volt: nyugodjon meg, nem lesz itt semmi baj, hiszen ott a hosszú bot rajta egy vastag réz csikófej és ha én valami rosszban törném a fejem, azzal kupán lehet kólintani. Az ember nem szólt, csak nézett, szemezett, ábrázatomból akarta kibogozni, mi szél vitt i*—--'-arra. Fáradt voltam, s anélkül, hogy hellyel kínált volna, a puszta ajándéka alatt, az árnyékban helyet foglaltam. Néztem a kutyát, lógó rózsaszín nyelvvel lihegett és rámpislogott, majd a gazdára, mintha utasítást várna, de az bizony nem szólt egy mukkot sem. Nem bírtam tovább várni, megszólaltam: — Meleg van, ugye? — Az — válaszolt kurtán, majd tarka zsebkendőjével megtörölte verejtékező homlokát. Mély barázdák szántották végig a homlokát, komor volt, mint a puszta. — Nem unalmas? — Nem. — Engem megölne az unalom. — Hm. — Nem szokott olvasni soha? — Minek? — Hogy ne unatkozzon. — Van nekem mivel bíbelődni. — De amikor nem bíbelődik? — Akkor meg nézem a pusztát... — A pusztát? — csodálkoztam. — Azt... — Hát mi néznivaló van azon? — Mindig van valami. — Mi? — Háát... nézem a felhőket, hogy vonulnak, merről jönnek, merre mennek... — Érdekes — Ezt csinálja mindig? — Hát, mi a jófenét csináljuk? Néha farigcsálok valamit, néha meg csak ülök, vagy állok, oszt nézek a messzeségbe ... — Mintha várna valakit? — Hát, vár is az ember. Maga is úgy toppant most ide, mint föbbül a forrás. Elnevettem magam. — Hát igen... Most nyugodtak a birkák? — Az ... De az ürü türelmetlen... Látja, hogy izeg-mozog? — Valóban. Csodálatosan szólt a kolomp. A kiskutya talpra ugrott, hangosan elvakkantotta magát, mintha mondta volna: Csend legyen ott, a teremtésit! A gazdámnak vendége van! Aztán újra lefeküdt, pislogva nézett hol a gazdájára, hol rám... — Régen itt van már a pusztán? — Elég régen .... — Mióta? — Idestova 60 esztendeje. — Hány éves? .. . — Éppen annyi... — Szóval, itt született? — Nem itt. — Hát? — Amott, abban a kunyhóban — mutatott dél irányába. Valóban fehér lett valami a messzeségben. — Ott is lakik? — Hát valahin lakni kell az embernek ... — Az igaz... Felesége is van? — Vóóót... — Meghalt? — Nem... — Hát? — Elment. — Itthagyta? — Itt az ebadta ... Éreztem, nem tudok vele boldogulni, mert néha az ábc-nek csak egyetlen betűjével válaszol, abból pedig keveset ért az ember. Faggatni kezdtem, mondjon Valamit az életéről, no meg az ebadta feleségéről. Nehezen ment, mert én kérdezgettem, ő hümmögött, a kiskutya nyöszörgött, mintha figyelmeztetett volna, az ő gazdáját ne faggassam! Nincs az hozzászokva ilyesmihez, hiszen neki is legtöbbször egy köhintéssel adja ki az utasítást, vagy felrántja szemöldökét, s akkor neki már tudni kell, mi a teendője. Ha már azt mondja, »eriggy csak Bogár«, akkor az már szigorú parancs! Mert az a betyárüra valahova messzire csámborog a birkákkal, az ő gazdája pedig nem nagyon szeret futkosni, csak ülve, vagy fekve, ritkább esetben állva adja ki a parancsot, mint valami tábornok az alantasoknak. Igaz, ha visszatereli a birkákat, kedvesen megsimogatja a fejét, s csak ennyit mond: — Na jól van, Bogár, cimborám... Sok kérdezősködésre mégis mintha megnyílt volna a lélek zsilipje. Még egyszer jól körülnézett, hogy megbizonyosodjék róla, illetékes vagyok-e arra, hogy ő, a pusztai ember elmondjon valamit, egy darabkát az életéből. Levette kalapját, újra megtörölte homlokát, majd így kezdte: — Vóót hát... Már úgy értem, feleségem. Takaros egy menyecske, juhász lyánya vót. Nem is akarta hozzám adni a megboldogult, a számadó fiának szánta. Akkor házasodtunk össze, mikor meghalt. Eltemettük. Városban? . . ..v — Na, ördögöt, ott a ház mögött... — Igen? — Az apja is ott fekszik, a nagyapja is ... — Pap se volt? — Nem jött vóna az úgyse ide... — Gondolja? — Hát... ha hintót küldtünk vóna érte? De nyáron fitt vóna, hogy megperzseli a nap, tilen, hogy beléfagy a lilék ... — Ahá ... — Ott fekszenek, két akácfa a fejfájuk... — Hanem az ebadtáról beszéljen már! — A’ mán más! Hát éldegéltünk szépen, nem vót semmi bajunk. Igaz, a kelme lázadozott mindig, hogy így a puszta, meg úgy a puszta... nem lehet itt egy embert se látni, csak ha véletlenül erre téved ... Nem szóltam, hadd beszéljen. Közben komoran ránézett a kutyára, az talpra ugrott és szaladt nagy csaholással a birkák felé. — Figyre mondogattam: majd ha egy cseppet összeszedjük magunkat, kedves, elmegyünk olyan pusztára, ami kicsit közelebbi lesz a városha. De ő bizony mindig zsörtölőzött. Pedig eleinte jókedvű, vidám menyecske vót, mindig danolt Este kiült a küszöbre és sóhajtozott. Pedig — higgye el — mindent megtettem írte, de neki szűk vót a puszta. Vásárkor, ha bementem, a legszebb ruhára valót hoztam neki. Mindent ráakasztottam, amit csak lírtam, hogy ne legyen panasza. — Egy napon aztán — már tizenöt íves házasok vótunk — idetévedt valahonnan, másik pusztáról egy juhász. Nem mondom, hogy nem vót tán takarosabb ember nálam, nem ilyen kis nyápic, hanem derék, pirospozsgás arcú. Beszélgettünk, ott, az eresz alatt. Mi újság van náluk? Én meg elmondom, itt mi van. Vót egy kis bor is, iszogattunk. A birkák csendben vótak, mert hús este vót A cimbora eccer csak elkezd danolászni. Fene szép hangja vót anynyi szent. Kis idő múlva a feleségem is rákezdi. Nekem mindig olyan kappanhangom vót — nem énekeltem. Már éjfél is elmúlott mert messze az égen meg lehetett pillantani a hajnalcsillagot, mikor mondom: feküdhetnénk. Ők csak danolásztak tovább. Eccer aztán mégis rászánta magát a cimborám, s elköszönt. — Attól kezdve, mintha még jobban elhidegült vóna az asszony. Hiába mondtam annak mindent, szépen is, csúnyán is. Nem szólt egy szót se, néha bejárt a faluba. Már eltelt jó pár hét, mikor látom kintról, sűrűn ki-kimegy a kunyhóból, néz arra, a csapás felé. Gondolam, vár valakit De aztán megnyugtattam magam, hátha csak képzelődök. Délután lehetett, mikor valamiért bementem. Asszony sohm ... Hova lehetett? Néztem, figyeltem a pusztát, de nem láttam egy lelket se. Gondohtatja, türelmetlen lettem. Mán alkonyodott, mikor újra bementem. Ült a küszöbön, megint két ökle közt az álla: — Hát hun vetál? — kérdeztem. — Elvótam... — Hun? — Hát a dógom után ... Majdnem megfojtottam, de istennek se tudtam semmit kivenni belülre. Beszélt összevissza: »Zsófi néninek vittem sajtot, amit még a jó múltkor megígértem.« Nem akartam megverni, szerettem, de azért asakra felkeltem és pofonvágtam. Csak ennyit mondott: — Ezt még megkeserülöd, Péter... Másnap nem is főzött Nigy napra, bánatomra, vagy tudja fene mír, kint maradtam a a birkákkal. Csaholt a kiskutya, figyelembe se vettem, de mintha valami súgta vóna, menjek be... Elindultam. Korom sötét vót, csillagtalan az ég. Beérek, üres a lakás. Kiabálok: Eszter ... de nem jön válasz sehonnan ... — Hát így ment el az én galambom. Akkor egy darabig iddogáltam. Mindig hoztam, vagy hozattam valakivel bort, néha úgy berúgtam, felülem elhajthatták vóna az egész nyájat... — Három év múlva, mikor már vót bojtárom, bementem a vásárba. Belépek a sátorkocsmába, hát ahogy ott iszogálok, látomű kelmék is jönnek befelé. Leülnek a cigányok mellé, kis idő múlva egy tízest húz a prímás vonójába. Engem nem vettek észre, mert hátul ültem, sokan vótak. Keserűség fogott el, vót egy jókora bicskám, kinyitottam és odamentem, hogy leszúrom de lefogtak. Meg is tángáltak érte a csendőrök alaposan! Alig bírtam hazagyúlni. Azóta oszt így éldegélek. Sokszor kérdeztem már magamra: valóban az apósomnak vót igaza, hogy ilyen kis nyápic ember vagyok? Aztán mulatni sem tudtam soha. Mert, tudja, a nőknél az is számít, ki hogy tud nótázni... — Nem látta azóta őket? — Nem mert nem járok sehova. Tíz esztendeje el se hagyom a pusztát. Minek menjek? — Nem próbált megnősülni újra? — Minek ... Van ember vagyok már ... Nem szólt többet. Kis idő múlva mélyet sóhajtott Messze, a déli égbolton fekete felhő közeledett, nagyot dördült az ég, megremegett alattunk a föld, a villámok cafatokká tépték a sötétséget. A következő pillanatban már zuhogott az eső ... (Szőnyi Gyula rajza) Bába Mihály: A gyermek éjszaka mocorog — Hé, te, bolond, ne dobáld azokat a ládákat, szétesnek! — kiáltott ki a vagonból Imre Gyuri mérgesen. — Essenek, a fene egye meg! — vágta be a ládát a vagonba Varga. — Kit érdekel? — Például engem, mert nem fogok itt miattad szegelgetni. — Hát ne szegelgesd. Varga vállát vonogatta, ment a következő ládáért. — Mi bajod? — Az anyám kínja. Imre Gyuri elgondolkozva csóválta meg a fejét. Mi az ördög bújt ebbe a Vargába? — töprengett. — Hetek óta olyan különös. Ha az ember szól hozzá, akkor rögtön káromkodik, kiabál. Semmiségért képes a másik torkának ugrani. Milyen ember az, aki nem tud uralkodni magán? Roszszabb, mint a... — Hé, te, el akarod törni a lábamat? A hétszentségit a bolond fejednek — káromkodott Imre Gyuri ordítva. Odaszaladt a sofőr is, csillapította őket, ahogy tudta, aztán legyintett, visszament a sofőrfülkébe szundikálni. A kirakodás nem az ő dolga, csinálják úgy, ahogy akarják. Ha ő fáradt, akkor senki se ül a volán mellé, hogy felváltsa. Az utolsó forduló után Imre Gyuri is felkapaszkodott a teherautóra. — Van egy cigid? — kérdezte Vargától. — Van — nyújtotta felé Varga, mintha egész nap nem veszekedtek volna. Rágyújtottak. A füst körülvette arcukat. — Nem hittem volna, hogy ma végezzünk, az ördög vigye el ezt a hóvégi hajrát — dörmögött Imre Gyuri. — Az a baj, hogy nem szervezik meg a folyamatos szállítást! Hagyják, hogy gyűljön, gyűljön a készáru és amikor körmükre ég, akkor kapkodnak fűhöz-fához. — Mindennel így vagyunk. — Ez igaz. — Bemegy a gyárba? — Minek? Végeztünk. — Akkor szálljunk le a sarkon. Igyunk meg egy fél decit. — Nem bánom. Most nem bánom, úgy is olyan kedvem van leinni magamat a sárga földig. — Akkor gyerünk — nevetett Imre Gyuri. — Verd csak meg a sofőrfülke oldalát. A sofőr hátrafordult. — Mi van? — Állj meg a sarkon — kiáltotta Varga. A sofőr bólintott. A saroktól húsz méternyire megállt. — Várjak? — Végeztünk, nem megyünk be. — Nekem jó így is. Isten velük, elvtársaim — biccentette meg sapkáját és rákapcsolt. Egy perc sem telt el, már eltűnt a szemük elől. — Mehetünk. Van itt egy borozó, príma bort mérnek... — Megkóstoljuk. A borozóban már sokan voltak, csak a sarokban, az ablaknál találtak helyet egy terítő nélküli asztal mellett. A bor valóban ízlett nekik. — Ezt még nem keresztelték meg. — Vagy legalábbis nem nagyon, takarékoskodtak a vízzel. — Hát a hajrára! — Hajrá? Koccant a pohár, aztán ismét üresen koppant az asztalon. — Komám, mi bajod Van? — húzta közelebb az újabb teli poharat Imre Gyuri. — Nekem? Semmi. Varga vállat vont, forgatta a poharat Arca komor volt, az asztal lapját bámulta. — Nekem? Semmi — ismételte meg még egyszer. — Semmiért az ember nem akarja leinni magát a sárga földig. — Lehet. — Biztos. Én is voltam így. Ha összekaptam az asszonnyal, akkor be a kocsmába és ittam, amíg állni bírtam. — Nekem nincs okom. A, nincs, nincs. Erzsiké miatt? Ugyan. Nincs még egy olyan asszony! — Hát akkor? Imre Gyuri előre dőlt, a bortócsás asztalra könyökölt és úgy fürkészte Varga arcát. Napbarnított arca volt, sötét szeme, vastag, csaknem egyenes ívű szemöldöke. Homlokán néhány ránc hullámzott át. Hajában még nem volt egy ősz hajszál sem — A fene se tudja... A gyermek éjszaka mocorog ... Imre Gyuri mosolyogva emelte szájához a poharat, ivott egy kortyot, aztán bölcsen, fölényesen Vargára nézett. — Majd, ha három lesz nektek is, mint nekem, majd akkor megtudod, hogy mi a gyerek. Egy gyerek az semmi, játszani elég, amíg a gyerek meg nem unja a játékot. Úgy bizony, komám — veregette meg barátságosan Varga vállát. Imre Gyuri büszke volt a három gyermekére. Igaz, néha bosszankodott, mert annyit ettek, mint a sáskák. Két kiló kenyér addig elég nekik csak, amíg leülnek az asztalhoz. Alig győzi őket ennivalóval. Varga bólogat, kopog a félig telt pohárral. — Három gyerek? Ej, nem érted te ezt, öregem, nem ám. — Mit? Hogy olyan szerencsés vagy, mintha burokban születtél volna. Van egy rendes feleséged, van egy gyereked, kaptatok egy szép lakást... — Ez a baj — kapta fel a fejét Varga. — Megbolondultál? Más kiugrana a bőréből örömében, hogy olyan klassz lakást kapott... — Na hiszen. Van is miért! Ne emlegesd, mert szétrobbanok. — Mi bajod? Úgy tudom, új lakást kaptatok. — Azt, a Valéria-telepen. — Valéria? — József Attila, ha így jobban tetszik. — A jó isten ért téged — lódította előre karját Imre Gyuri. — Az, és senki más. — Az se igen. Hát hallgass ide, nem érted, hogy a gyerek éjszaka mocorog__ — Na és, ha mocorog, mocorog. — Igen, de egyszobakonyhás lakásunk van, a gyerek még ott alszik velünk. — Na és? Velünk is aludt mindig. — De te nem ismered a kis bitangot! Képzeld el, lefekszünk. Alszik szépen, eloltjuk a lámpát, nyújtózkodom, nyúlok a feleségem dereka után, simogatom és akkor mocorogni kezd és felsír. A feleségem leugrik, szalad oda hozzá,, csitítgatja. Lassan elalszik. Visszajön hozzám. Várunk. De amikor a kezem a feleségem derekára rebben, kezdi elölről. A feleségem már siklik el mellőlem, szalad hozzá. És ez így megy hajnalig. Már nem bírom, nem bírom idegekkel, öregem, ez a kölyök, mintha csak megérezné, hogy mikor mozdulok, rögtön mocorog. Imre Gyuri, aki eddig komolyan hallgatta, most váratlanul, hangosan felkacagott. Prüszkölt, nevetett, még a könnye is kicsordult. — Az anyja szemiít, csakugyan betyár egy kis kölyök, csakugyan... — Csak ne gúnyolódj! — Eredj már! Ki gúnyolódik? Szóval, ezért vagy ilyen zabos hetek óta? Te, hát én is így voltam, de csak az elsővel. — Mit csináltál? — Kitettem a szűrét. Az előszobába. Sirt, sirt, aztán megunta és abbahagyta. Aztán már bent se mocorgott, ha elaludt. Na, erre még egy pohárral megiszunk és megyünk, komám, mert értünk jön az asszony. Nem ittak többet, de már így is rogyadozó térdekkel lépkedtek hazafelé. Imre Gyuri csak kuncogott, nevetett és halkan, dünnyögve ismételgette: az anyja szemit, csakugyan betyár egy kis kölyök... 1966. december 4 KÉPSZAVA