Népszava, 1967. január (95. évfolyam, 1–26. szám)

1967-01-11 / 9. szám

45 ezer szakszervezeti tisztségviselőt választanak újjá a vasiparban A vasipari dolgozók több mint 400 ezer főt számláló tábora készül az elkövetkezendő hetekben arra, hogy megválasszák a különböző fórumokon működő érdekképviseleti szerveikbe a szakszervezeti tisztségviselőket. Kakas Károlytól, a szak. Az idei szakszervezeti választások sok tekintetben eltérnek a korábbiaktól. Nemcsak a választás rendszerében ma változás, hanem azokban a tennivalókban is, amelyek az elkövetkezendő években a IX. pártkongresszus határozataiból és az új gazdaságirányítási rendszerből fakadó nagyobb követelmények miatt a szakszervezet tisztségviselőire várnak. Sok olyan új feladat van, ami fokozottabb önállóságot követel minden fórumon. Tisztségviselőinknek eredményesen kell megbirkózniuk olyan tennivalókkal, mint például a kollektív szerződések előkészítése, a rövidített munkaidőre való áttérés segítése, az anyagi ösztönzés módszereinek helyes kialakítása, s ami most a legközvetlenebb tennivaló, a dolgozók mozgósítása az ez évi tervek sikeres teljesítésére. Hol tartanak jelenleg a választási munkálatok? — Az elmúlt hónapban minden vasipari üzemben megtartották már a taggyűléseket, ahol a jelölő bizottságok megválasztására került sor. A jelölő bizottságok más szervezet budapesti bizottságának titkárától és Öreglaki Józseftől, a szervezési bizottság vezetőjétől a választások jelenlegi helyzetéről, s az ezzel kapcsolatos legfontosabb tennivalókról kértünk tájékoztatást, megkezdték tevékenységüket. Munkájuk igen fontos, hiszen rajtuk is múlik, hogy olyanokat jelöljenek, akik élvezik a dolgozók bizalmát és alkalmasak a megnövekedett, nagyobb felelősséggel járó tennivalók elvégzésére is. A jelölőbizottságok az adott műhelyek, üzemek szervezett dolgozóinak széles rétegét meghallgatva döntenek afelett, hogy kik kerüljenek a jelöltlistára, amelyet a választást megelőzőleg legalább tíz nappal ki kell függeszteni a munkahelyeken. Természetesen figyelembe veszik azokat a javaslatokat is, amelyek ellenvetéssel élnek valamelyik jelölttel szemben. Külön fogadónapokon vagy egyéb alkalommal beszélgetnek az észrevételezőkkel s ha szükségét látják — ilyen már előfordult — változásokat eszközölnek a jelöltlistán. Természetesen a szervezett dolgozók vagy küldötteik döntenek végső soron a jelöltlista felett is és a választásokon a titkos szavazás alkalmával további változások is lehetségesek, de a területen jobban kell támaszkodni a bizalmiak véleményére, észrevételeire. Egyben biztosítani kell, hogy a vasiparban megválasztott mintegy 25 ezer szakszervezeti bizalmi törvényes jogai a legmesszebbmenőkig érvényesüljenek. Mely vállalatoknál marad meg a szakszervezeti szervek felépítésének eddigi rendszere? — Minden olyan kisebb létszámú vállalatnál, üzemnél vagy intézmény— Milyen változás történik a szervezeti felépítésben a nagyvállalatoknál ? — Az új gazdaságirányítási rendszerre való felkészülés, a vállalati, összevonásokkal beállott szervezeti változások, a vállalatok nagyobb önállósága s az üzemi tanácsok jogainak, hatáskörének átvétele szükségessé tesz bizonyos változást a szakszervezet üzemi szervezeteiben is. Minden olyan helyen, ahol a vállalatok, gyáregységek, üzemek vagy intézmények létszáma nem teszi lehetővé az öszszevont taggyűlések megtartását s emiatt a taggyűlések nem tudják gyakorolni a régebbi üzemi tanácsok jogait, a küldöttértekezleteken új testületeket, üzemi szakszernél, ahol összevont taggyűlések tarthatók, ott a taggyűlés választja meg a szakszervezeti bizottságot. De már itt is beszélhetünk a választások új vonásáról, hiszen a korábbival szemben egyrészt nem választunk póttagokat, másrészt a jelöltlistán külön fel kell tüntetni, hogy a jelölőbizottság kit javasol elnöknek és titkárnak. Az így elfogadott jelöltlista felett történik aztán a titkos szavazás, vezeti tanácsokat választunk. Az üzemi szakszervezeti tanácsokat ugyancsak a jelölőbizottságok javaslata alapján választják meg, létszámuk a vállalatok sajátosságaitól függően alakul majd. Helyesen dolgoznak ott a jelölőbizottságok, ahol arra törekszenek, hogy a tanácsok összetétele tükrözze az adott vállalatnál a dolgozók különböző rétegeit. A hatékonyabb, eredményesebb szakszervezeti munkát segíti, ha a szakszervezet e testületeiben többségében szakszervezeti tisztségviselőket, tehát olyanokat választanak, akik a szakszervezeti munkában nap mint nap érdemlegesen tevékenykednek. A jelölőbizottságok már megkezdték munkájukat Üzemi szakszervezeti tanácsok a nagyvállalatoknál Érvényesüljenek a bizalmiak törvényes jogai is A választásokra vonatkozó határozat szerint e hónapban kell megválasztani a bizalmiakat. A jelölő bizottságok munkájával együttesen e hónap elején megkezdődött a szakszervezeti bizalmiak választása is. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a bizalmiak általában helyesen számolnak be a tagságnak a szakszervezeti csoport életéről és a jövőbeni tennivalókról. A választások alkalmával lezajlott beszélgetések azonban arra is felhívták a figyelmet, hogy a műhelybizottságoknak s a szakszervezeti bizottságoknak a jövőben min Szüts Lajos: A fekete hajú lány kilépett az iskola kapuján, s egyenesen a folyó felé tartott. Maga sem tudta miért, ha bármi érte is, öröm vagy bánat, mindig a Dunához sietett, mintha valami odahúzná. A parthoz ódon házak között vitt az út, a villák kertjeit magas kőfal zárta el a kíváncsiskodók szeme elől, a kapuk behúzódtak a fal mélyedésébe, mintha soha se ki, se be nem léphetne rajtuk senki. Csend volt, csak a lépései koppantak a macskaköveken. Lassan ■ment, magába merülve, s akár a házakra tévedt a tekintete, akár a gesztenyefák közé, mindenütt csak őt látta. — Különös is az élet — mondta, s kesernyésen elmosolyodott. Az utca hirtelen háromszög alakú kis térré szélesedett. A térről már látszott a folyó, önkéntelenül is meggyorsította a lépéseit. Átvágott a városi tanács mellett húzódó keskeny kis parkon, végigszaladt a parti sétány sárga zúzalékon, s már ott is volt öreg fűzfa alatt, ahonnan messze belátni a Duna széles, szürke hátát. Leült a fűre, s hallgatta a hullámokat. A hullámok lassú egymásutánban gördültek a partra, s ahogy nézte őket, úgy érezte, mintha valahonnan nagyon-nagyon távolról kapna üzenetet. Belement a vízbe, s a tenyerébe nézett. — Kati! — mondta halkan. Mintha célja lenne a sorsnak, morfondírozott tovább, most már magában. Ott kezdődött minden a lépcsőn. Az oldalsó bejáratom mentek, a kettes számú üzemrészbe ott kellett bemenni. Kati közvetlenül előtte ment. Igaz, akkor még a nevét sem tudta. A haját nézte, hosszú, vállára omló fekete haját. — Jó lába van — mondta a barátja, akivel egy műhelyben dolgoztak. — Szép lány, már máskor is láttam. — Menj utána! Először vonakodott, de a barátja nem hagyta nyugton. A folyosóban, amely az öltözőkhöz vezetett, odalépett a lányhoz. Munka után megvárta, hazakisérte. Egyszer virágot is vett neki... Hirtelen motorcsónak robaja verte szét emlékeit. Ott húzott el közvetlenül a part mellett. A hullámok fölcsapódtak egészen a fáig. Fölállt, leverte a cseppeket a nadrágjáról, s várta, hogy megnyugodjon a víz. Szemben, a tanácsháza ablakain, vörösen lángolt a nap. Az első emelet utolsó ablakából nézett ki először erre a tájra. Alig három éve. De hát akkor igazán nem gondolta. Átadta a munkakönyvét, elbeszélgetett az oktatási osztály vezetőjével, ennyi volt az egész. Visszaült a fa alá. — Kati, milyen furcsa? — mondta maga elé ejtve a szavakat. Amikor elkerült a gyárból, azt hitte, örökre vége. Hónapok teltek, de valahogy nem tudta elfelejteni. Maga sem értette, miért. Hiszen még szerelem sem szövődött köztük, olyan rövid volt az együtt töltött idő. És mégis, valahogy beivódott az emlékezetébe. Megőrizte a mozdulatait, a hangját, hajának leomló ívét, s ha egyedül volt, sokszor akaratlanul is rá gondolt. Néha végigkóborolt a belvároson, a körutakon, hátha találkozik vele, de sohasem. Elmehetett volna hozzájuk, de inkább a véletlenre bízta a találkozást De hát, a véletlenek sehogy sem akartak a kedvébe járni. »■Talán jobb is így«, kezdte mondogatni, ahogy telt az idő. »Mi értelme lenne?« És egyszer csak, amikor már nem is számított rá. Mintha sorsának változásai összefüggtek volna Katival. Milyen nehezen is várta a napot, éveken át reménykedve, hogy talán egyszer mégiscsak sikerül, egyszer majd csak bekerül az egyetemre. Kisdiák kora óta tanár akart lenni. A barátai gyerekbolondnak hívták. És végre elkövetkezett a nap. Belépett az előadóterembe, körülnézett, kereste az arcokat, akikkel együtt felvételizett, a sokaságból valaki ismerőst. A terem végében, az utolsó sor előtt, ott állt Kati. Először föl sem ismerte, vagy csak nem mert hinni a szemének, maga sem tudta. Lassan, tétovázva közeledett felé. Kati elmosolyodott, barna bőrén átütött a meglepetés pirossága, s hirtelen, ahogy egymáshoz értek, megcsókolták egymást. A nap rábukott a vízre. A kanyarban árnyékok mélyültek a folyóba, a hullámok aranyos tarajjal jöttek a part felé. Fölemelt egy kavicsot, forgatta, nézegette. Hová való vagy, honnan jöttél? — kérdezte. És mi honnan jövünk, hová tartunk? Amikor délelőtt, az évnyitó után kopogtatták az igazgatói iroda ajtaján, kicsit fáradtan, egykedvűen szólt: tessék. Először egy kislány lépett be, hosszú fekete haját sárga mosni fogta össze, még rá is csodálkozott, egyáltalán hogyan is kerül ide, s már éppen szólni akart, amikor a kislány mögött az ajtóban megjelent Kati. Amikor harmadévben kimaradt az egyetemről, úgy látszott, végleg elválnak útjaik. Már nem is gondolt rá, elfoglalták a tanulmányai. Kati vidékre ment, s lassan a levelek is elmaradtak. Úgy történt minden, ahogy lenni szokott. — Megismersz? — ez volt Kati első kérdése. Néhány pillanatra csend támadt közöttük. Nem is Katit, inkább a kislányt ■nézte, s csak a fejével bólintott. Kati szó nélkül leült, s magához húzta a kislányát. — Mutatkozz be az igazgató bácsinak! A kislány megmondta a nevét, de ő nem figyelt rá. Ez az »igazgató bácsi« valahogy megsokszorozódott benne. Mintha meszsziről hallaná sokszor egymás után, visszhangszerűen. »Hiszen ez a kislány, akár az ő...«, aztán elhessegette a gondolatot. — Milyen furcsa? — mondta zavartan. — Mi furcsa — kérdezte Kati. — Hát csak ez az egész, ahogy itt vagy és bemutatod a kislányodat. Kati elmosolyodott, kedvesen, elnézően, ahogyan régen. Fölállt, a kavicsot viszszadobta a vízbe, s lassan, kicsit szomorú szívvel elindult visszafelé. 1967. január 11 A választók és a megválasztottak felelőssége — Hogyan történik ezeken a helyeken a szakszervezeti bizottságok megválasztása? — Az üzemi szakszervezeti tanácsok megválasztásuk után saját soraikból — a felsőbb szerv megbízottjának javaslata alapján — titkosan választják meg a szakszervezeti bizottság elnökét, titkárát és tagjait. A vasiparban öszszességében a szakszervezeti munka különböző posztjaira az elkövetkezendő hónapokban mintegy 45 000 tisztségviselő megválasztására kerül sor. A dolgozók érdekei, a szakszervezetek társadalmi szerepének növekedése, jogkörük bővülése megköveteli, hogy mind a választók, mind pedig a megválasztottak érezzék a rájuk háruló nagyobb felelősséget az elkövetkezendő idők növekvő feladatainak megvalósításáért — fejezték be tájékoztatásukat a vasasszakszervezet budapesti bizottságának vezetői. Taray László NÉPSZAVA 3 Józan büszkeséggel A GYEREKKORI ismerős, akivel váratlanul találkoztam össze, a közös szülőföldet, első diákemlékeim székhelyét dicsérte, valami olyanféle mondattal, amely könynyen csúszik ki az ember száján. »Olyan vidék nincs több a világon« — mondta, és aztán gyorsan helyesbítette magát, mint aki korszerűtlenül beszélt, olyan kifejezéssel, amelyet tilt a politikai illem. Azonnal kijavítottam a helyesbítést — mert szerintem sincs különb vidék a világon annál, ahol felnőttünk. Meglepődést láttam a szemében, pedig nem volt oka rá neki sem — és azoknak sem, akik e sorokat olvasva úgy érzik, a lokálpatriotizmus vétkébe esve, egyúttal az eltúlzott nemzeti büszkeség kórsága is fenyeget. De hát nem erről van szó. Mindaddig, amíg emberek meghatározott területen nőnek fel, ott szerzik az életről első benyomásaikat, megmaradnak azok az érzelmek is, amelyek az első iskolához, az első szerelemhez, a hazai táj tudatos szemléletének első pillanataihoz, az első igazi barátsághoz kapcsolódva kimondják egy vidékről: »olyan nincs több a világon.« Társadalmi rendszerektől független érzelem ez, érezni fogják még azok az ükunokáink is, akik otthonosak lesznek a naprendszer távolabbi bolygóin, és afféle peremvárosi megállónak tartják majd a Holdat VAJON CSAK ILYEN szűkebb értelmű hazafiságunknak lehetnek büszke megnyilvánulásai? Vajon egyébként »tilos«, nem ildomos elismeréssel beszélni arról, amit ez a kis, tízmilliós közösség alkotott és alkot? Egyáltalán nem, sőt néha az az ember véleménye, hogy érdemes lenne napirendre tűzni a józan nemzeti büszkeség kialakítását. Közfelfogásunkban van néhány fajtája a fehér foltnak. Általában felhörrenést szokott kiváltani (a játék a szavakkal arra ingerel, hogy kimondjam, fel szokta paprikázni a régifajta, dühödt nemzeti büszkeséget), ha azt mondjuk: valamiben kevés a tisztánlátás a mi portánkon. Sajnos, így van. Szélsőségekben nincs hiányunk. Kezdve a sportélet sörösüveg-dobálásig fokozódó,győzni akarásán és folytatva a régi pántlikás, »bús magyar« büszkeségen — egészen a másik végletig, amely viszont mindent lebecsül, amit nálunk építettek, alkottak, terveztek, gyártottak, vagy amit nálunk mondanak és írnak. Még élénken emlékezetemben maradt egyik írásunk visszhangja. Azt tettük benne szóvá, hogy egyesek a megalázkodásig hajlonganak minden külföldi autómárka és nyugati valuta előtt. A sokféle hangú és nyomtatásban nem idézhető válasz nagyon jellemző volt azokra, akik védték a hajlongás álláspontját ... kissé a nemzet jogainak oldaláról. Valami olyan látószögből, mely szerint az emberi szabadságjogok közé a hajlongás, a túlzott alázat, a dollár és a font imádatának joga is beillik. Mi IS A VISSZAPILLAN* * TUNK az elmúlt évtizedekre, kétségtelen, hogy ezeknek a végleteknek az ostorozása többször szerepelt az újságok hasábjain, mint annak a józan büszkeségnek az elemzése, amelyet igénylünk, amelyet joggal merünk erkölcsi normának tekinteni. Tagadhatatlan, könnyebb kigúnyolni a bécsi golyóstollakat társadalmi mércének tekintő kis turistát vagy a soviniszta szólamokkal dobálózó emigráns hordópolitikust, mint a nemzeti önismeret matematikai egyenleteit levezetni. Nehéz is ez a matematika. Ahol annyi érzelem szerepel az ismert és ismeretlen tényezők között, gyakran borulnak fel az egyenletek. Jó szándékú, képzett emberek egész csoportját idézhetném, akik valósággal megsértődtek, mert egy fiatal történész kimutatta, hogy Mohács után a magyar nemesség zűrzavara, nyerészkedési vágya, rablókalandjai okozták mindazt, amit eddig gondolkodásmódunkban csupán a mohácsi csatavesztés rovására írtunk. Olyan emberek, akik különben még csak szegről-végről sem állnak semmiféle kapcsolatban a régi nemeséggel, és akik legfeljebb az Egri csillagokban olvastak Török Bálintról, személyes sértésnek tartják, hogy a Hét torony rabja inkább reneszánsz rablóvezér volt, mint törökverő nagyúr. Régi, beidegzett érzelmek csatája ez a reális felismerésekkel, bennem is, másban is. De már tanuljuk reálisan nézni a múltat. Ezt várja tőlünk a jelen is. itt EGY ISKOLÁT JÁRT 11 KI ez az ország, és különösen azok a nemzedékek, amelyek már a két világháború között is éltek. Ennek az iskolának voltak olyan szörnyűséges osztályai, mint a »Hideg napok« vagy a doni csata, a budapesti szőnyegbombázások. Később a szocialista építés első évei kezdték kialakítani a józan történelem-szemléletet, hogy azután egy hullámvölgy ismét kizökkentsen a jó irányból. Talán még emlékeznek az ötvenes évek elejére, amikor hallgatólagosan »a legkülönb népi demokráciának« néztük magunkat, kissé azért, mert egy nagy ünnepi beszédben hazánkat a szocialista országok közül név szerint is kiemelték. Jöttek azután újabb hullámvölgyek, hullámhegyek, fergeteges önérzet és a nagy világhatalmak ereje láttán kialakuló túlzott szerénykedés — még megfogalmazni is nehéz, hol tartunk ma a nemzeti önérzet reálissá formálásában. Amikor filmművészet, színpad, irodalom jó lépéseket tesz a cél felé, nem mindig érezni, hogy ezeket a lépéseket sokadmagával, a széles tömegekkel együtt teszi meg. Nem lehet kihagyni a számításból ebben a natkozásban sem a nyugati, különösen az amerikai propaganda rutinos fellazítási manővereit, amelyek újabban felhagytak a vörösökre szórt átok nagybani exportjával, és az együttérzés és a megértés gurgulázó monológjait küldik az éterbe — mintha csak segíteni akarnának gondjaink megoldásában. Ebben az új stílusú taktikában az a legjellemzőbb, hogy mindig az jön ki belőle, csak gondjaink vannak, méghozzá olyanok, amelyek nem lennének, ha szocializmus sem lenne. Ennek a propagandának sorok közti mondanivalója az, hogy valahogy mégiscsak ki kell egyensúlyozni azt a szerencsétlenséget, mely a kapitalizmus megdöntésével szakadt Magyarországra. EZZEL A TAKTIKÁVAL szemben is szükség van az önérzetre. A szellem és a fizikai munka minden eredménye a mi huszonkét évünk mellett szól. A huszonkét évet egészében értjük: lehettek a vezetésben súlyos politikai hibák, bűnök, de a mérnökök, munkások alkotta városok, gyárak 1951—52-ből is a nép erejét, hazaszeretetét, szorgalmát bizonyítják. Nem is szólva arról, hogy az egész nép, az egész nemzet egyetértésével folytatott politika a legutóbbi tíz esztendőben annyi energiát szabadított fel, hogy annak kézzel fogható jeleit most már nemcsak a szocialista testvérországok ismerik el Hivatkozhatnánk itt a nemzetközi élet számtalan területére, az ENSZ-ben betöltött funkciókra,kongresszusok és konferenciák megrendezésére Magyarországon, kempingező nyugati tízezrek otthonosságára magyar földön. Szemben az olcsó fogásokkal, amelyek feledtetni szeretnék mai nemzeti értékeinket (amelyek elszakíthatatlanok a múlt örökségétől), itt vannak az egyszerű tények, a megszépült ország, a műveltebb nép. Nincs-e ellentmondás abban, amit bevezető soraink mondtak? Miért dicsekszünk a műveltebb néppel, amikor korábban a tudat fehér foltjait panaszoltuk? Egyszerű a válasz, tényekre épül. Büszkeségünk sokkal józanabb annál, mint hogy elfelejtse mindazt, amire még nem lehet büszke. Tíz- és százezrek általános műveltsége jutott el olyan fokra, amelyről a korábbi nemzedékek nem is álmodhattak, de még tíz- és százezrek élnek velünk együtt, anélkül, hogy reálisan a helyére tennék önmaguk megváltozott lehetőségeit, fejlődését, hazájuk új történelmi korszakát, népüket a világban. Büszkék vagyunk arra, amit elértünk, józanul látjuk azt, amit még pótolnunk kell. NEM EGY ÍRÁS, de még évtizedek vitái, sok türelmes szó alakítja ki majd az imént normaként emlegetett józan büszke Baktai Perem.