Népszava, 1967. július (95. évfolyam, 153–178. szám)

1967-07-18 / 167. szám

Hogyan utazhatnánk jobban A munkásszállítás két vizsgálat tükrében Megyéinkben készülnek már az elemzések azokról a felmérésekről, megfi­gyelésekről, amelyeket a Központi Népi Ellenőrzé­si Bizottság a személy­­szállítás, különösen a munkásszállítás helyzeté­vel foglalkozó országos vizsgálatának első szaka­szában végeztek az elmúlt hetekben a helyi munka­­bizottságok. Jellemző a vizsgálat méreteire, ala­posságára, hogy Komárom megyében közel 11000 dolgozótól — azaz öt nagyüzem távolabbról be­járó munkásainak mint­egy 85 százalékától — kérdezték meg, ki meny- Hazafelé már — Műszakba menet vi­szonylag jobb, gyorsabb a közlekedés, mint munka után. Úgy tűnik, mintha az illetékesek kevésbé tö­rődnének azzal, h­ogy az ember gyorsan haza is jusson, ezáltal többet pi­henhessen, foglalkozhas­son a családdal — pana­szolják nemegyszer a munkások. Nos, a Fejér megyei felmérés statisz­tikai adatai mindenek­előtt ezt a megállapítást igazolják, bár a helyi köz­lekedési szervek az utób­bi években sokat tettek a menetrend célszerűbb »passzí­tásáért­“.­­ Nézzük meg a leg­jellemzőbb üzemet, a VTRGY-t, ahová min­denfelől menetrendszerű járatokkal érkeznek a dol­gozók — teríti szét a fel­bontott adatokat tartal­mazó ívet Báldy Sándor, a megyei NEB elnökhe­lyettese. — íme, műszak előtt a megkérdezettek közül 966-an még 1 órán belül célhoz érnek. Munka után viszont már csak 425-en jutnak haza 1 órán belül. Az arány azután végleg eltolódik: amíg »befelé« csak 242-en utaz­nak egy-másfél óra kö­zött, hazafelé már 594-en, a másfél-két óra közötti ka­nyi időt tölt a különféle közlekedési eszközökön, mennyit várakozik csatla­kozásra, milyen körülmé­nyek között utazik. Észre­vételeikkel, javaslataikkal segítették a széles körű adatfelvételt a szakszer­vezeti aktívák is. Hasonló arányú felmé­rés folyt a szomszédos Fe­jérben is, ahol az üze­meken kívül 100 községi tanácstól kértek véle­ményt, javaslatot. Bár egyik megyében sem tel­jes még az adatok feldol­gozása, néhány érdekes tapasztalatra máris érde­mes felfigyelni: nem sürgős...­ tegóriába műszak előtt 18, utána 196 (!) dolgozó ke­rült, s míg munkába jö­vet a VTRGY-ben senki­nek sem több 2 óránál az eljutási ideje, hazafelé már 11-en töltenek úton 2—3 óra közötti időt. En­nek az eltolódásnak az a magyarázata — s ezt a részletes elemzés pon­tosan tükrözi —, hogy mű­szak után kevésbé alkal­mazkodik a menetrend az igényekhez, jóval többet kell várni a közlekedési eszközökre, csatlakozás­ra, azaz tetemesen megnő az úgynevezett holtidő. Tatabányán, illetve Ko­márom megyében hason­lóak a tapasztalatok. Bartha Mihály, a munka­­bizottság vezetője, az oroszlányi szénbányáknál végzett vizsgálatokat idé­zi: " Míg befelé a meg­kérdezettek 24,3 százalé­kának 1 óránál rövidebb az eljutási ideje, munka után már egyikük sem ér haza egy órán belül, ugyanakkor a további arányok így alakulnak: 90 —120 perc között közle­kedik »befelé« 22,3 száza­lék, »kifelé« 40,1 száza­lék; 120—180 perc között utazik munkába menet 6, haza viszont 35,9 (!) szá­zalék. fokozással tölteni, a nem kielégítő közlekedés miatt. — Erre vonatkozóan né­hány kirívó példát talált a vizsgálat — mondja Bartha Mihály. — Az Oroszlány—Tatabánya Al­só közötti, viszonylag rö­vid szárnyvonalon reggel 6.40-kor indul egy vonat, ezt a 6 óráig dolgozó bá­nyászok még nem érhetik el. A következő szerel­vényre viszont már túlsá­gosan későn, 7 óra 56-kor kerül sor. Ugyanez a helyzet a délelőttös mű­szak után: a 14.10-es még korai, a következő, 15.45- ös meg túl késői. — Almásfüzitőn egé­szen különleges helyzet alakult ki, amelyen évek óta nem sikerült változ­tatni — folytatja. — A timföldgyárba szép szám­mal járnak be az ácsi vo­nalról. Közülük azok a munkások, akik nem vál­lalják a jóval költsége­sebb autóbuszozást, a hiá­nyos vonatközlekedés »jó­voltából« már délelőtt fél nagyobb beruházásokat igénylő változtatásokról, lényegesebb menetrendbe­li és forgalomszervezési módosításokról azonban itt is, másutt is csak ké­sőbb lehet szó, azután, hogy a megyei anyagok alapján a KNEB összefog­laló jelentést és megfele­lő javaslatokat terjeszt az illetékesek elé. A népi el­lenőrzés vizsgálatai azon­ban már most iparkodnak feltárni a jelenlegi kere­tek között rejlő, jobb szer­vezéssel hasznosítható tartalékokat. Komárom megyében két ilyen »tartalékra« hívják fel a figyelmet. Az egyik a 836. számú vonat, amely Budapestről 18.07-kor ér­kezik Tatabánya Felsőre, ahol az utasoknak át kell szállniuk autóbuszra, s 30 perces kocsikázás után érkeznek meg Tatabánya Alsóra. Közben ugyanoda tart a szerelvény is, ért­hetetlen módon üresen, csak a személyzettel. 12 perc alatt ér a vonat Al­sóra, ahonnan 19.44-kor indul vissza a fővárosba. Teljesen kézenfekvő a né­pi ellenőrök véleménye: utasokkal tegye meg a szerelvény a fordulóállo­másig tartó szakaszt is. 12-kor kénytelenek beér­kezni a délután kettőkor kezdődő műszakhoz. Rá­adásul nincs is hol vára­kozniuk, hiszen az almás­­füzitői állomáson, ahol naponta 3—4000 utas for­dul meg, mindössze egyet­len, 6X7 méteres váróte­rem van. Ez egyébként megye­­szerte jelentkező problé­ma: a vizsgálat megálla­pításai szerint a főútvona­li állomások várótermei Tata és Komárom­­kivéte­lével nem elegendők a je­lenlegi forgalomhoz, s a közúti közlekedésben, az AKÖV-járatok mentén is elkelne jó néhány nagyobb várakozóhelyiség. Remél­hetőleg a vizsgálat egyik közvetlen eredménye ép­pen az lesz — amire az ország más részein máris található példa —, hogy a tanácsok, a közlekedési vállalatok és a társadal­mi szervek összefogásával helyi erőkből enyhítik az efféle gondokat. Még több lehetőséggel kecsegtet az a javaslat, amelyet néhány nagy­üzem tett a vizsgálat so­rán. Azt kívánják, hogy szerződéses AKÖV-jára­­taik — az úgynevezett munkásbuszok — csúcs­­forgalom idején »besegít­hessenek«, más utasokat is felvehessenek, ha he­lyük és idejük megenge­di. Bár itt a végrehajtást sok tényező nehezíti, né­hol máris példát mutat­tak a megoldásra. Nyilván ezek hatására döntött úgy az AKÖV, hogy felveszi a kapcsolatot a felajánló üzemekkel, s közösen tisz­tázzák, mit tegyenek. Sok ilyen »összeülés«, beszélgetés — s nyilván vita is — lesz országszer­te a következő hónapok­ban, hiszen a felméréssel korántsem ért véget a munka. Sőt, tulajdonkép­pen most kezdődik csak, amikor a helyzet megis­merése után tettekre, vál­tozásokra kerül sor. Annál hamarabb, minél több problémakörben sikerül »helyi gyógymódban« megállapodni az érdekel­teknek — a bejáró mun­kások életének megköny­­nyítésére. Miklós Dezső Elpazarolt órák, hiányzó várótermek Figyelmeztető, elyen- természetesen a dolgozók dolgoztató számok ezek­ javára —, hanem csök- De nemcsak az »eljutást menteni kellene azt az időt idő« aránytalanságain kell is, amelyet a munkások változtatniuk a forgalom műszakkezdés előtt, illet­­szervezőinek és a menet- re műszak után kénytele­­rendszerkesztőknek — nek munkahelyükön vá- Tartalékok a síneken és a közutakon Ő így mondta az öregem­ber: Amikor Jézus szüle­tett, Máriának el kel­lett szaladnia, mert le akarták vágni a fejét. Má­ria a fák közé rohant, vé­delmet keresve. A man­gófa vékony törzsére »hi­vatkozva« elfordult, a királypálma gőgösen, moc­canatlanul nézett le rá, csak a ceibafa tárta szét a törzsét, hogy elrejtse. Azóta a ceibába nem vág a villám, abban lakozik a »Shangó«, a férfiasság istene, kérgéből lesz a legjobb dob. Kuba olyan, mint a ceibafa. Széttárta testét a forradalom előtt, nem fog rajta még a vil­lám sem, férfias, mint maga az afrikaiak Shan­gó istene, és földjén ál­landó szabadságritmust vernek a dobok. Szeretném megtalálni ennek a ritmusnak a kot­táját A hideg bányái Minas de Frio magyar­ra fordítva azt jelenti, hogy »A hideg bányái«. Elnevezését még akkor kapta, amikor Guevara­­ Castro egyik legközelebbi munkatársa, aki a forra­dalom után miniszter lett, majd váratlanul és titok­zatos körülmények között elhagyta Kubát, hogy La­­tin-Amerika más pontján küzdjön a zsarnokság el­len — itt ütötte fel fő­hadiszállását a Sierrá­­ban, mert a plató alkal­masnak tűnt a táborozás­ra, jó szelek járták át meg át az 1060 méter magas pontot, s az úttalan uta­kon ellenség számára meg­­közelíthetetlennek tűnt. Santiago de Cuba vá­rosából a Cadillacon in­dulok Minas de Frio felé. Mintegy száz kilométeres szakasz után letérünk a betonútról, átszállunk egy dzsipbe, amely vízmosá­sokon, kisebb patakokon keresztül, hegyes szikla­­omladékokba vájva kere­keit halad előre, míg fel nem tűnik néhány lapos tetejű ház, egy raktár meg egy cementeszsákok­kal megrakott teherautó. Az autó körül férfiak ácsorognak, fejükön somb­rero, övükben, oldalukon színes szögekkel kivert forgópisztolyok, coltok. Asszonyok is vannak köz­tük, mindannyian a te­herautó indulására vár­nak. Itt bizony nincsen protokoll-váróterem, de még tranzit sem. Egy »ki­belezett«, felfordított te­levízió-készülék kávájára ülök a raktár küszöbén. A milicista ügyet sem vet rám, nyilvánvalóan nem én használom először ilyesmire a technika eme jelenlevő csodáját. öregasszony mangót eszik. Fogatlan szájával tépi, marcangolja a gyü­mölcs húsát. Hirtelen fel­bőg a teherautó motorja, mindenki siet felkapasz­kodni. Az öregasszony is eldobja a mangót, néhá­­nyadmagával oda készül ő is, ahol 7200 gyerek ta­nul, hogy jó tanítója le­gyen népének. Legszíve­sebben ölbe venném a ki­csi öreget, ne rázza a ko­csi, de ő kihúzza magát, büszkén, egyenes tartással áll, szinte parancsolón. Az unokájához megy lá­togatóba, cementeszsáko­kon. Olyan útszakasz követ­kezik, amelyre — tudom — amíg élek, visszaemlé­kezem. Mert nem út. Az az érzésem, ha ezeket a szovjet gyártmányú te­herautókat a konstruktő­rökkel hoznák ide, min­den számítgatás nélkül megesküdnének rá: ilyen körülmények között, eze­ken a meredekeken, szik­lákon nem lehet felver­gődni Minas de Frióba, itt valahol kell lenni egy valóságos útnak is. Pedig nincs, s a kocsik feljut­nak. Amikor már azt hi­szem, hogy nincs tovább, hogy ez az egész egy őrült álom, kiderül: most következik a mintegy 120 perces út legnyaktörőbb szakasza, ahol a lovagló cowboyok is megpihente­tik az állatot. A tábla így figyelmeztet egy fán: »Controle ventilador acei­­te y gomas. Peligro! — Ellenőrizze a ventillátort, a fékolajat és a gumikat. Veszély!« Pálmatetős kunyhó áll a pokoli, kietlen forró­ságban, a kunyhóban egy asszony bal kezén mezte­len kisfiúval, jobb kezé­vel feketét töltöget pohá­rakba. Presszó a S. Maestrában. Talán a fur­csa képtől, talán a kiál­lott és várható izgalmak­tól szinte indokolatlanul nevethetnékje támad az embernek, de a kávé va­lóban jó. Erős és édes. Zsebembe nyúlok, fizetni akarok. Az asszony ked­vesen mosolyog, hogy egy companero, egy elvtárs már kiegyenlítette a számlát. Megkérdem, hogy kicsoda. Visszaint: hát nem mindegy? Odafönt a táborban na­gyon rövid időt töltünk, indulni kell lefelé, szür­kületben nincs az a gép­kocsivezető, aki vállal­kozna az útra. De egyéb­ként is: az egész fantasz­tikus terv megértéséhez nem a tábort, hanem az utat kell látni. Akik oda­fent tanulnak, olyan tá­vol kerültek szeretteiktől, minden emberi közösség­től és civilizációtól, hogy ha végeznek, a legeldu­gottabb hegyi falu is kultúrközpontot jelent majd számukra. Európai szemszögből­ kissé bizarrnak tűnik a tanítóképzésnek ez a for­mája. De melyik európai tudta volna a kubai nép nyakáról lerázni Batista őrmestert, a sziget újkori történelmének egyik leg­véresebb kezű diktátorát? Fodor Gábor (Folytatása következik) * NÉPSZAVA i malmok lassan őrölnek... Tizenkilenc megyei vállalat, 570 üzem, csaknem ezer kisebb munkahely és 18 000 ember. Zömében sok évtizedes múltra visszatekintő és mostoha körül­­ményeket­ őrző malmok, raktárak, átvevőhelyek, da­rálók és keverők szertelen sokaságban az ország minden táján, többnyire 15—20 dolgozóval. Ez a ga­bonaipar. Feladata az ország kenyérgabonájának fel­vásárlása, tárolása és őrlése. Profiljába tartozik a takarmánykeverés is. Fontosságát, egyre növekvő szerepét az ország e nagy éléstárának, felelősségét a nem könnyű helyzetben levő gabonaipari dolgozók­nak aligha kell hangsúlyozni. Ezért is a nagy figye­lem és gondoskodás, melyben az Élelmezésipari Dol­gozók Szakszervezetének elnöksége részesíti, minde­nekelőtt — a magyar szakszervezetek XXI. kong­resszusa útmutatásának megfelelően — a munka- és szociális körülmények javítását szorgalmazva. — Legutóbb az egész iparra kiterjedő vizsgálat és beszámoltatás után majdhogy­nem ultimátu­mot kaptunk az elnökség­től — újságolja Erős Já­nos, a Gabonatröszt szak­­szervezeti tanácsának tit­kára és elém teszi a mind­össze egy mondatba sűrí­tett elnökségi határozat szövegét: »Az üzemekben — A második ötéves terv végén — ismertetik a helyzetet — iparunkban a szociális normákhoz mér­ten átlagosan 70 százalé­kos volt a szociális ellá­tottság. Vagyis, ahogyan mondani szoktuk, általá­ban tűrhető a helyzet, de ugyanakkor az átlag sok rendellenességet takar... A nagyobb létszámú munkahelyeken, mintegy 38 malomban, 18 keverő­üzemben és 25 raktártele­pen nagyjából kielégítőek a munka, és szociális kö­rülmények. Rendelkezésre állnak a legszükségesebb kellékek, berendezések és helyiségek, ami feltétele például az étkeztetésnek, a munkaruha-váltásnak és a sok pénz, a múlt esz­tendőben felhasznált hat­millió 700 000 forint, vagy a 27 millió, amelyet a har­madik ötéves tervben for­dítanak szociális célokra, csak részben oldja meg a szóban forgó problémákat. Inkább csak a feltételeit teremti meg a helyzet ja­vításának. Ezért is üdvöz­lendő a szakszervezeti ta­nácsnak az a törekvése, hogy üzemi, iparági köz­üggyé akarja tenni a mun­kakörülmények, a szociális ellátottság fejlesztését, ja­vítását.­­ Részben sajátos hely­zetükből, a szétszórtság­ból, az esetek többségében a városoktól való távol­ságból, a régi falusi élet­mód és szokások visszahú­zó hatásából adódik, hogy például a tusoló, az öltöző vagy az ebédlő és általá­­s a bázisraktárakban 1970-ig az előírásoknak megfelelő módon meg kell oldani a még meglevő szo­ciális gondokat.­ Tömör fogalmazás, de a gabonaipar vezetői, külö­nösen pedig szakszervezeti szervei számára nagyon is érthető és konkrét progra­mot adó­ a tisztálkodásnak. Ugyan­akkor az előforduló porár­talmak, illetve kiváltó okok csökkentését szolgál­ja sok helyen a pneumati­ka, az elszívó és levegő­tisztító berendezés, az em­berek dolgát könnyíti az anyagmozgatásnál alkal­mazott gépek, szerkezetek sokasága. Nagyobb gond azonban a sok apró, az ország egész területét behálózó munka­helyen dolgozók munka­­körülményeinek a javítá­sa. A kis telepek, malmok, átvevőhelyek és raktárak dolgozói nem jutnak üze­mi koszthoz és gyakran még a tisztálkodás is nagy nehézségekbe ütközik, hár a munkát megkönnyí­tő, kultúrát hordozó tech­nika önmagában nem so­kat változtat. Nem is szól­va arról, hogy az egészen kicsi — pár munkásnak dolgot adó — telephelye­ken nem tudunk és nem is egyértelműen célszerű kü­lönösebb fejlesztést eszkö­zölni. Az iparág szakszervezeti tanácsa, a vállalatok, munkahelyek szakszerve­zeti szerveivel együttesen — ügyelve a rendelkezés­re álló tekintélyes összeg ésszerű felhasználására — kulturált életmódra, az egészséget, az ember testi épségét védő szokásokra, a vonatkozó előírások betar­tására, a helyi adottságok és lehetőségek maximális kihasználására akarja ne­velni a dolgozókat . Az enyingi malom olyan lett, mint egy virá­goskert, de más munka­helyek színeváltozása is igazolja, hogy ahol sike­rült felkelteni az emberek­ben az egymás iránti fele­lősséget, szépérzéket és megszerették a rendet, a tisztaságot, ott a technikai elmaradottság, a szociális ellátottság hiányosságai el­lenére is olyan szervezett­ség, munkarend és egész­ségügyi körülmények, jó szokások alakultak ki, aminek következtében könnyebb lett a munka, kevesebb a baleset, csök­kent a megbetegedések száma, tisztaság uralja a környezetet. A szocialista brigádok különleges felelőssége A megoldást pedig a már nagy hatóerővel bíró szocialista brigádok szelle­me, tagjainak életmódja, felvett szokásai kínálják.­­ Sok jó tapasztalat birtokában az iparági szakszervezeti tanács jú­liusi ülése elé olyan ja­vaslatot terjesztünk, hogy a szocialista brigádok va­lamennyi munkahelyen őrei legyenek a higiéniá­nak, a helyi gazdasági ve­zetőkkel együttesen vizs­gálják meg a szociális helyzetet, az egészségügyi körülmények javításának gazdasági és emberi lehe­tőségeit és annak valóra váltására tegyenek kötele­zettségvállalásokat. Úgy számolunk, hogy ha a 800 szocialista, illetve e cím elnyerésére törekvő brigád magáévá teszi ezt a célkitűzést, akkor a ren­delkezésre álló anyagi esz­közökkel és a helyi erő­források bekapcsolásával 1970-ig lényegesen meg­változik a gabonaipar dol­gozóinak szociális helyze­te, munkakörülménye. E célból általánosítani akar­juk, hogy a jövőben a szo­cialista brigád, munka­hely és üzem cím elnyeré­sének feltétele legyen a munkahelyi egészségügy, szociális helyzet javítása, az emberek rendre, tiszta­ságra való nevelése. A malmok lassan őröl­nek, de biztosan, kiszámít­hatóan határidőre. Ami a múltból a molnárokra ma­radt munka- és egészség­­ügyi körülmények dolgá­ban, az még jó ideig ad »darálni valót«, de most már rajtuk is múlik. Fel­ismerésük, tenniakarásuk olyan hatalmas erő, amely az állam anyagi erőfeszí­téseit sokszorosan gyümöl­­csöztetheti a maguk és dolgozótársaik javára. Fekete Béla Az átlag sok rendellenességet takar Váljon közüggyé a rend, a tisztaság Apró Antal Szegeden Apró Antal, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese, kétnapos látogatást tett Szegeden. Szombat délután a megye és a város vezetőinek tár­saságában megtekintette a szeged-mihálytelki Új Élet Termelőszövetkezetet, a központi majort, a több mint 12 millió forintos beruházással épült új szarvasmarha-istállókat, a baromfifarmot, a konyha­kertészetet. A Miniszter­­tanács elnökhelyettese hosszan elbeszélgetett a tsz vezetőivel, dolgozói­val, vasárnap délelőtt pe­dig a XXI. szegedi ipari kiállítást és vásárt tekin­tetik meg. (MTI) 1986. július 18

Next