Népszava, 1968. március (96. évfolyam, 51–77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
— Egyik partról a másikra segítette, hozta, vitte az utak vándorait. Most ő maga lett az utas, egy nálánál is nagyobb révész kompján. Olyan kompon, mely öröktől fogva jár és járni fog az idők végezetéig, egyik parttól a másikig ... Szépen beszélt a pap. Megtelt hangjával az udvar, benne fürödtek a fák koronái. A szálló szónak nyomában pedig ott vergődtek, botladoztak a nehézléptű emberi gondolatok, hogyhát mivé leszünk, s hová tűnik a papi beszéd zengéséből mindaz, ami nem fér el itt, a koporsó körül. Beúszik tán a folyó sodrába és viteti magát arrafelé, ahol az öreg révész kompja szedte át a vizet? Meglehet, hogy arra megy, s ha arra jár, biztosan lehajtott fővel bandukol, de nem áll meg, mert a víznek sodra van. A part menti füzesek oltalma alatt már futva szökik a zuhatagos folyó felé, s amikor átbukfencezik a tréfás kedvű habok hátán, elfelejti, hogy temetésről jött. Mint jómagam is, de hát ki a vétkes benne? Mindenképpen Danyi bátyám, aki úgy ment ki a világból, hogy szóhoz jutott a saját temetésén. Mert világéletében olyan volt, hogy csak a huncutságokon törte a fejét. Én már láttam, hogy baj lesz. Mindenki látta. A pap is látta. Csak hát próbáljon akkor szólni valaki, amikor prédikál a pap, hogy vigyázzon Eszti néni, kapja el a szitát! Kapkodott az szegény anélkül is, miután a vállával lebillentette a nyári konyha faláról, de már akkor késő volt. Sőt, egyenesen káros, mert úgy suhintotta oldalba a szitát, hogy gellert kapott. Attól pedig, mint az örvény, forogni kezdett a földön, a műkedvelő kántorok előtt. De azok tették magukat, mintha nem is látnák. A tiszteletes bűvölhette el őket, akit egyáltalán nem hozott ki sodrából a földi dolgok ilyen múlandó eseménye. A fekete sereg pedig, látván az egyházi személyek tétlenségét, maga is veszteg maradt. A szitát a gyerek állította meg, a gyászoló unoka, aki ott állt fejtől a koporsónak, és az aranyozod betűket feszegette, meg tán a nagy titkot is parányi eszével, hogy miért tették ebbe a csillogó, fényes ládába nagyapát, miért nem jön már ki onnan, mit akar ez a sok bácsi meg néni, és miért sír az édesanyja, mikor nem bántotta senki? — De hát mit akart azzal a szitával a Danyi? Minek kellett volna az neki, hogy úgy leszólította a szögről? — találgatták később az öregasszonyok, mihelyt szóhoz jutottak, és szentül meg voltak győződve, hogy az elköszönő révész keze van a dologban. — Mintha csak a papnak felelt volna. — Mit is prédikált a pap? — Hogy az idő perceket szitál az évekre, így mondta. Vagy nem? — De így. — És pont akkor vágódott oda a szita. — Nohát, ez a Danyi! — Ez rávall. — Jól tette, ha ő tette. Nem is ártana, ha szitán engednék át az emberek napjait. — Szent igaz. — De a Danyi csak ne tolakodjon azzal a szitával. Neki jó napok hulltak anélkül is. — Jók is, meg rosszak is. — Inkább jók, mint rosszak. — Hát nem panaszkodhat. — Nagyobb úr volt, mint Frankli, akinek szolgált. — Eltanulta az úri tempót. Rászoktatta az utasokat, hogy húzzák helyette a kompot. — De ő is fogdosta a kötelet! "— Csak fogdosta, de nem húzta! — De a ladiknál nem tudta átjátszani a munkát. — Az rosszul vette volna ki magát — Igaz, hogy nem tudott úszni? — Beszélik... Ez már a szocializmusban tudódott ki. Vizsgáztatták a komposokat úszásból, és a Danyit is levetkőztették. Állítólag megbukott, de titokban tartották, mert negyvenéves szolgálat után ez már nagy csúfság lett volna rá. — Csak a szivarokhoz értett! — Milyen parádét művelt velük! Válogatta. Csak a világossárgát vette. — Különbül szivarozott, mint az urak. — Nem tudta szívni. Mindig kialudt neki. — Mert eloltotta. Csak akkor szívta, ha látták. — Tette magát. Pedig csak révész volt. A testvérei mind kitanult mesterek lettek, ácsok, kőművesek. Az Andri meg gőzekés. — Neki is volt tanult mestersége. Kovács volt Fegyverneken. — De csak inas! Hiszen megszökött. Tán még egy ráfot sem tudott felhúzni a kerékre. — No, ne mondja! Hát felismerte saját lőcseit a kompjába tévedt szekereken. Dicsekedett velük, hogy ő csinálta — isten bűnéül föl ne rója —, mert dicsekedni azt tudott; halakkal, melyeket soha ki nem fogott, vidrák Varga Nándor kal és víziborjúkkal, a zöldárvizekkel meg a jégmenésekkel, boszorkányokkal, kiket macska képiben látott éjszakának idején a nagy topolyafákon vagy lúdkasban lefelé úszni a Garamon ... Én szépnek láttam ezt az emlékezést, mely már a temetési menetben ott szállongott, cikázott a koporsó körül. Színes szitakötők járnak így a ladik után, s a bögölyök sem ártó szándékkal röppennek közéjük. Én mondom ezt, Danyi bácsi nevelt fia, hiszen büszke vagyok a hagyatékára. A sok örökös között nekem is van mibe fogódzkodnom, és ne vegyék tőlem rossz néven, ha nyomban herdálni kezdem a jussomat. Jut is, marad is. Hamarjában nem is tudom, mihez nyúljak, mert emlékezetem polcain nagy az összeviszszaság. A huzatos termekben kitépett lapok kergetőznek, tört arany valamennyi. A juss. Hajlok utánuk, de kicsúsznak a tenyeremből, sötét odúk rácsai mögé húzódnak. Aztán megelevenednek és hívás nélkül, lapítva jönnek, mint alázatos nyulak. Előmásznak a kicsinyeik is. Hunyorogva jönnek a fény felé, aztán megbátorodnak, és akkora hancúrozást csapnak, hogy talán nem is illik kibeszélni. Ami engem illet, eskü alatt merem állítani, hogy nagy művész volt Danyi bácsi, finom dolgokhoz értő, ritka talentum. Hogy nem dobálta a görög hálót, és nem emelgette a leset? Minek tette volna?! A halat megfogták helyette mások, de a fogásban benne volt az öreg révész magas tudománya, amit kellőképpen honoráltak a nagy halak nyomába igazított emberek. — Most erre jár egy borjú nagyságú harcsa. Este fél nyolckor szokott jönni. Alulról indul mindig. Szembe az árral, csak úgy hömpölyög a víz — árulta el bizalmasan valakinek, olykor több embernek is egyszerre, de mindenkinek külön-külön négyszemközt. És mindig megfogták a Danyi bácsi halát. Ha nem aznap, hát máskor. Hogy olykor messzebb került horogra a járásától? Akkor is az a hal volt! Az űzött halak útjai kiszámíthatatlanok. Ha pedig kisebb volt, mint a híre, hát istenem! Ravasz a víz, fürge a hal, és hátha a halász ügyetlenkedte el a szerencséjét Egyszer kibolondította a szocialista szektort, a damásdi nagyszerszámos halászokat, hogy valami istentelenül hosszú állat tekereg a sági partnál. Fölúszott már kétszer a kissárói kanyarig, egészen odáig, ahol megroggyant lábakkal egy öreg malom ácsorog a térdig érő vízben, de ott megfeneklett, és kénytelen volt visszafordulni. Visszafelé mentében a komp alatt úszott el és úgy megmozgatta, hogy zörgött a csiga, megfeszült a kompkötél. Valóságos csoda, hogy el nem szakadt. Pedig száz szál drótból fonták! Járatták a kerítőhálót, három nap és három éjjel a damásdi nagyszerszámos halászok, aztán mérgesen elvonultak. Hazafelé vonulásuk közben híresztelni kezdték: aki Danyi hala után indul, az olyan, mint aki kompnak, ladiknak nyomát keresi a vízen. Rá pár napra saját falujuknál szétszaggatta hálójukat egy tengerekről elkóborolt vita. Míg ezek a foltozással bajlódtak, vízre szállt egy másik szövetkezet. A harmadik húzásra partra vonták a kifullasztott jószágot, örömükben két kiló ikrát küldtek Danyi bácsinak, aki ekképpen nyilatkozott a futárnak: — Ha ikra volt benne, a menyasszonyt fogták ki. A vőlegény is lehet valahol, mert párba járnak a viták. Nászúton voltak. De a vőlegényt most ne keressék. Bánatában beúszott valami pandal alá. Nem is jön fel onnan, csak hét esztendő múlva, amikor letelik neki a gyásza ... Pandal alatt, a partoldalba mosott üregekben megpihen a hal. Oda nem vetnek horgot az emberek. Pandal elé úszik az ember is, csakhogy beléje száz horoggal kapaszkodnak az élők. Viszik Danyit, gyalult forgács a derékalja. Fenyőforgács. Ez lett a zöld fenyőből, melynek ágai tegnap még a hajnalban ébredt szelek kócos haját fésülték. A maga kis foghíjas fésűjével révészünk is megtette, ami tőle telhetett. Bár a kompban elhullajtott híreket inkább kócolta, mint fésülte, becsületére legyen mondva, jó koszton tartotta őket, és csak akkor engedte útjukra, amikor kellőképpen kipofásodtak. Tőle értesültem, hogy a fegyverneki vásáron három tehenet vettek hajódudának. Ez úgy ősz felé történt. Télen meg arról tudósított, hogy a pereszlényi hegyekben egy Sampek nevű favágó megnyalta a fejszét és úgy hozzáfagyott a nyelve, hogy még a doktorok se bírják leolvasztani róla. Most jöttek éppen Szlávikért a majorba, aki Szibériában született, és háromszor megfagyott lovastul, szánkóstul, de mindig megúszta élve a dolgot, ő talán tud segíteni a favágón. A Pekkel meg az történt, hogy majmot lőtt az agancsosban. Várható, hogy hamarosan más vadállatok is érkeznek. Oszkár miatt van az egész cirkusz. Három napig nem adott enni bosszúból a bengáli tigrisnek, amiért nem ugrott át neki a tüzes karikán. Az elkeserített fenevad kénytelen volt kínjában kirágni a vasrácsot, és vele együtt minden kollégája kibújt a lyukon, kivéve azokat, akikkel éhségét lecsillapította. Kratyina, a vadőr már vízilovat is látott lefelé úszni a Garamon, de annak a szavára mostanában nem nagyon lehet adni, mert sok pálinkát hordanak neki a fatolvajok... Ha jól meggondolom, nem is tudom, mi lett volna mivelünk nélküle ott kinn, a fotón, ahol a szelek úgy hajoltak a fákra, hogy félő volt alattuk járni. De a fák alatt, a szélben menni tudni kell. Danyi bácsi úgy emelgette a csizmáit, hogy átlépte vagy kikerülte a földre vert száraz ágakat. Amikor csak tehette, szívesen ácsorgott a szélernyőben, és nevetett a világra. Oda járt fürödni a kastélyból a francia nevelőnő. A homokban szokott napozni, távol az emberek járásától, a Ferde-szigeten, ahol tetőtől talpig kezeltette magát a nap sugaraival. Egyszer elküldte hozzá Ferót, a tehenészlegényt, hogy őrizze és fűzfaággal hajtsa róla a legyeket, a fejére meg borítson szitát. De csak akkor lépjen szolgálatba, amikor a dáma elalszik, így szól a parancs, amit a kastélyból küldtek az urak. Ebből egy kis bonyodalom származott, mert a pásztorlegény szó szerint vette az eligazítást. Végül azonban mégis méltányolták a kompmester jóindulatát, aki mindig szívén viselte az urasági javak megóvását. A szitát ugyanis azért rakatta az értékes hölgy fejére, nehogy napszúrást kapjon. Hitler miatt viszont a csendőrséggel gyűlt meg a baja. Beállít hozzá úgy déltájban Opra, az őrmester. A külsőségeiről nem beszélve, szelíd, jámbor ember volt. Nem kiabált, nem lármázott. Így beszélt: — Ide hallgasson, Danyi bácsi. Ezzel a Hitlerrel csinálni kellene valamit. Legjobb lesz, ha megszabadulunk tőle. Kössön egy követ a nyakára és dobja a Garamba! Vagy ha sajnálja, adja oda valami messzire való embernek. Léván túlra. Az már nem az én körzetem. Szép, nagy kutya ez a Hitler, de mondja már, milyen fajta? — Korcs. — Hát akkor ne fájjon érte a szíve. Hallgasson a szavamra, mert ha nem, meglátja, előbb-utóbb kiirtják ezt az állatot — jelentette ki a csendőr, mire a névadó ily módon válaszolt: — Az volna a legjobb, őrmester úr, ha ledurrantanák, mert rettentő rablótermészet szorult ebbe a Hitlerbe. Képes még a tojásokat is elhordani a tyúkok alól, hogy a franc essen beléje! Lője le! — Én nem lődözök kutyákra élessel. Mit gondol maga, mi vagyok én? — pattant fel hirtelen Opra őrmester, mert észrevette, hogy frissen kátrányozták a komp oldalát, ahová az imént letelepedett, így egyenesítgetve a görbe dolgokat, puskavégre került a politikába iktatott purittya jószág, s ezzel elmúlt minden veszedelem a hatóság, a tyúkok társadalma és a révész feje fölül. A bajkeverőt a komlóval benőtt ölfarakások mögé temettük, ahová az urasági szekerekről lepotyogtatott szenet szoktuk elásni. Gazdája fejfát is szúrt neki, ezzel a felirattal: -Itt nyugszik Hitler, no jó, meglőtte Benzsó.» Az első adandó alkalommal eldicsekedett művével az őrmesternek, ki, miután elolvasta a strófát, ezt a kérdést tette fel: — Ki az a Bonzsó? — Hát a kuzsmareki csősz. — És mivel lett a csősz? Golyóval vagy söréttel? — Nem láttam. Nem néztem oda. Csak azt tudom, hogy egy tyúk is fölfordult az ijedtségtől. — Megdöglött a tyúk? — Meg. — Akkor nem az ijedtségtől fordult fel. Söréttel lett a Bonzsó. No, jó. Gyerünk, vigyen át a vízen, mert dolgom van a Sztrelikékkel Fát loptak az uraságtól, föl vannak jelentve. A menetelnek éppen ideje is volt, ha ugyan nem késő. A kompba ugyanis egészen váratlanul hintó költözött, méghozzá a vastag uradalmi inspektorral megrakva, akit illetlen és nem tanácsos várakoztatni. Egyelőre azonban még csak a kerekek s a lovak patkói alatt szenvedő pallók zörögnek a révész után. De krasnyog már ő is, parádés csattogást rendezve a kövesúton. Már a láncokat csörgeti. Beakadt neki a kötőfa, káromkodik a fogai között,a krisztusmáriáját«, aztán bevágja a rudat, csak úgy zeng a palló. És forogni kezd a csiga, feszül a kötél. Szalad a komp orrába, ott is van dolga, kapkod a kötélhez, markolássza, közben mély hajlongásokkal és nagyságos áramozással kazlazza tiszteletét, olyannyira, hogy még a lovak sem tudják mire vélni nagy igyekezetét. Csodálkozó tekintettel kísérik a mozgását és idegesen kapkodják a fejüket, mert minduntalan ott hadonászik az orruk előtt. Félig leégett, világossárga szivarját sincs ideje fölgyújtani, pedig máskor ilyenkor az már füstölni szokott. Fontos azonban, hogy vánszorog a vízi jármű. A parton felejtett csendőrnek is sikerüi még idejében ráugrani, és most parolázik az urasággal, Sztrelik ügyét adja elő, aki föl lett jelentve. A kocsis is megnyugtatta lovait, körüljárta őket, lecsapdosta róluk a bögölyöket, és már a komp kötelét markolássza. A kompos szivarja is parázslik, szintén a kötelet fogdossa. — Te, Danyi! — csapódik fülébe fentről az Inspektor hangja. — Tessék, nagyságos úr! — és közelebbre lép, szinte ugrik parancsolójához, otthagyva a kötelet a kocsisnak. — Mi az a nagy darab izé ott, a víz alatt? — Hol, nagyságos úr? — és célba veszi a kérdező ujja hegyét, onnan pedig a jelzett irányba fordítja tekintetét, de nem túlságosan gyorsan, mert bizony ott szén van, méghozzá akkora darab, hogy az imént alig bírta felemelni a komp oldalára. Lelökni már könynyebb volt. A csendőr miatt rendezte így a dolgot, akinek közeledtét a parti bokrok fölött billegő szuronya jelezte. Mert a kompba beálló uradalmi szekerekről rendszerint leesett valami. Hol egy válára való széna a kecskének, pár cső kukorica, néhány fej répa a malacoknak. Itt csúszott le a gőzökéhez való finom, fekete szén is. A jobb érzésű kocsisok a gabonával töltött zsákokat is kilyukasztották, de még a diófáknál, és megszórták az utat a szárnyasállatok örömére. Persze tették magukat, mintha nem volna benne kezük a hullajtásban. Danyi bácsi viszont nagy lármát csapott, hogy szemetet csinálnak neki a kompjában. Persze akkor került erre sor, amikor a szekeres emberek már túljutottak a hallótávolságon. Akkor se mindig. Csak olyankor, ha idegenek is látták az urasági javak tékozlását. És most itt van ez az íze a vízben... — Az a fekete? — Az. Kár, hogy olyan alacsony Itt a víz. Ha zavaros volna, az lenne most jó. — Szén az — jelenti ki némi vizsgálódás után a felderítésben jártas Opra. — Szén — erősíti meg a révész. — Hogy kerül az oda?! — Most itt van, nagyságos úr. Múlt héten a malom mellett volt. Azelőtt a folyó alatt Most ide tettük. Hordozzuk. Hol ide, hol oda. A harcsáknak van kitéve. — Miknek? — öreg harcsák járnak ide. Szaglásszák vagy nyalják, mint tehenek a sót, nem tudom, de járnak rá. — Még ilyet se hallottam. — Mink se akartuk elhinni, amikor a rebenyici öreg tutajostól hallottuk, de bevált Tetszik emlékezni arra a nagy, dög harcsára, amit nyáron küldtem a kastélyba? Azt is a szén mellett fogta el az öcsém, Andri, a gőzekés. — Hát nem te fogtad, Danyi? — Ráérek én arra?! Nekem mindig hajhásznak. Még éjjel is. Ha hiszi, ha nem, nagyságos úr, három napja nem aludtam vetett ágyban. Csak a csizmákat rúgtam le fertály órára, és dűltem le kicsit pihenni. Nem aludni, csak feküdni... Most már vetett ágyban pihen. Aludhat kedvére, nem neki hajhásznak. Úgy ment el, mint az alámosott partoldalból leomló föld, mit a gyökerek görbe ujjai eleresztenek hevert egy kis hullámot maga körül, és rábízta sorsát a folyóra, mely valahol valamit kisodor belőle újból a fényre. Mert mindig úgy volt: egyik partot mosta a víz, a másikat meg rakta. Várnai Zseni: ...Mert minden asszony így ítél! Én mondom és te add tovább, hasítson a világon át, a Föld körül, egy perc alatt, hogy nem szabad, hogy nem szabad! Ahány asszonyszív dobban itt, verje riadó dobjait, hogy nem szabad ... hogy nem szabad! a Hang az éteren szalad s alár a süllyedő hajón, vészhír sikolt a leadón: Megálljatok, mert elveszünk! Veszélyben van az életünk! A vér riad, a szív riad: — Az én fiam! A Te fiad! S az alvó asszonytáborok szívén a jelzés átrobog s az óriás szív megremeg: — Vigyázzatok... jaj emberek! Az életünk... az életed, földed, hazád és mindened, prédára, hogyha feldobod, a tűzesőben ellobog... s kultúrád fölött nagy Nyugat a rusztai sakál ugat! Föléget mindent önkezed... a technikád! A fegyvered! Én mondom, és te add tovább! Hasítson a világon át tüzesen, mint a déli szél... mert minden asszony így ítél: — Az én fiam! — A Te fiad! — Az embererdő fölriad! A föld megindul, ég szakad az ég a földre leszakad és mennydörög, hogy Nem szabad! Hogy nem szabad! Hogy nem szabad!