Népszava, 1968. március (96. évfolyam, 51–77. szám)

1968-03-03 / 53. szám

— Egyik partról a másikra segítette, hozta, vitte az utak vándorait. Most ő maga lett az utas, egy nálánál is nagyobb révész kompján. Olyan kompon, mely öröktől fogva jár és jár­ni fog az idők végezetéig, egyik parttól a má­sikig ... Szépen beszélt a pap. Megtelt hangjával az udvar, benne fürödtek a fák koronái. A szálló szónak nyomában pedig ott vergődtek, botla­doztak a nehézléptű emberi gondolatok, hogy­­hát mivé leszünk, s hová tűnik a papi beszéd zengéséből mindaz, ami nem fér el itt, a ko­porsó körül. Beúszik tán a folyó sodrába és viteti magát arrafelé, ahol az öreg révész kompja szedte át a vizet? Meglehet, hogy arra megy, s ha arra jár, biztosan lehajtott fővel bandukol, de nem áll meg, mert a víz­nek sodra van. A part menti füzesek oltalma alatt már futva szökik a zuhatagos folyó felé, s amikor átbukfencezik a tréfás kedvű habok hátán, elfelejti, hogy temetésről jött. Mint jómagam is, de hát ki a vétkes benne? Mindenképpen Danyi bátyám, aki úgy ment ki a világból, hogy szóhoz jutott a saját te­metésén. Mert világéletében olyan volt, hogy csak a huncutságokon törte a fejét. Én már láttam, hogy baj lesz. Mindenki látta. A pap is látta. Csak hát próbáljon ak­kor szólni valaki, amikor prédikál a pap, hogy vigyázzon Eszti néni, kapja el a szitát! Kapkodott az szegény anélkül is, miután a vállával lebillentette a nyári konyha faláról, de már akkor késő volt. Sőt, egyenesen káros, mert úgy suhintotta oldalba a szitát, hogy gellert kapott. Attól pedig, mint az örvény, forogni kezdett a földön, a műkedvelő kán­torok előtt. De azok tették magukat, mintha nem is látnák. A tiszteletes bűvölhette el őket, akit egyáltalán nem hozott ki sodrából a földi dolgok ilyen múlandó eseménye. A fekete sereg pedig, látván az egyházi szemé­lyek tétlenségét, maga is veszteg maradt. A szitát a gyerek állította meg, a gyászoló unoka, aki ott állt fejtől a koporsónak, és az aranyozod betűket feszegette, meg tán a nagy titkot is parányi eszével, hogy miért tették ebbe a csillogó, fényes ládába nagyapát, miért nem jön már ki onnan, mit akar ez a sok bá­csi meg néni, és miért sír az édesanyja, mi­kor nem bántotta senki? — De hát mit akart azzal a szitával a Da­nyi? Minek kellett volna az neki, hogy úgy leszólította a szögről? — találgatták később az öregasszonyok, mihelyt szóhoz jutottak, és szentül meg voltak győződve, hogy az elkö­szönő révész keze van a dologban. — Mintha csak a papnak felelt volna. — Mit is prédikált a pap? — Hogy az idő perceket szitál az évekre, így mondta. Vagy nem? — De így. — És pont akkor vágódott oda a szita. — Nohát, ez a Danyi! — Ez rávall. — Jól tette, ha ő tette. Nem is ártana, ha szitán engednék át az emberek napjait. — Szent igaz. — De a Danyi csak ne tolakodjon azzal a szitával. Neki jó napok hulltak anélkül is. — Jók is, meg rosszak is. — Inkább jók, mint rosszak. — Hát nem panaszkodhat. — Nagyobb úr volt, mint Frankli, akinek szolgált. — Eltanulta az úri tempót. Rászoktatta az utasokat, hogy húzzák helyette a kompot. — De ő is fogdosta a kötelet! "— Csak fogdosta, de nem húzta! — De a ladiknál nem tudta átjátszani a munkát. — Az rosszul vette volna ki magát — Igaz, hogy nem tudott úszni? — Beszélik... Ez már a szocializmusban tu­dódott ki. Vizsgáztatták a komposokat úszás­ból, és a Danyit is levetkőztették. Állítólag megbukott, de titokban tartották, mert negy­venéves szolgálat után ez már nagy csúfság lett volna rá. — Csak a szivarokhoz értett! — Milyen parádét művelt velük! Válogatta. Csak a világossárgát vette. — Különbül szivarozott, mint az urak. — Nem tudta szívni. Mindig kialudt neki. — Mert eloltotta. Csak akkor szívta, ha lát­ták. — Tette magát. Pedig csak révész volt. A testvérei mind kitanult mesterek lettek, ácsok, kőművesek. Az Andri meg gőzekés. — Neki is volt tanult mestersége. Kovács volt Fegyverneken. — De csak inas! Hiszen megszökött. Tán még egy ráfot sem tudott felhúzni a kerékre. — No, ne mondja! Hát felismerte saját lő­cseit a kompjába tévedt szekereken. Dicseke­dett velük, hogy ő csinálta — isten bűnéül föl ne rója —, mert dicsekedni azt tudott; ha­lakkal, melyeket soha ki nem fogott, vidrák­ Varga Nándor­­ kal és víziborjúkkal, a zöldárvizekkel meg a jégmenésekkel, boszorkányokkal, kiket macs­ka képiben látott éjszakának idején a nagy topolyafákon vagy lúdkasban lefelé úszni a Garamon ... Én szépnek láttam ezt az emlékezést, mely már a temetési menetben ott szállongott, ciká­zott a koporsó körül. Színes szitakötők járnak így a ladik után, s a bögölyök sem ártó szán­dékkal röppennek közéjük. Én mondom ezt, Danyi bácsi nevelt fia, hiszen büszke vagyok a hagyatékára. A sok örökös között nekem is van mibe fogódzkodnom, és ne vegyék tőlem rossz néven, ha nyomban herdálni kezdem a jussomat. Jut is, marad is. Hamarjában nem is tudom, mihez nyúljak, mert emlékezetem polcain nagy az összevisz­­szaság. A huzatos termekben kitépett lapok kergetőznek, tört arany valamennyi. A juss. Hajlok utánuk, de kicsúsznak a tenyeremből, sötét odúk rácsai mögé húzódnak. Aztán meg­elevenednek és hívás nélkül, lapítva jönnek, mint alázatos nyulak. Előmásznak a kicsi­nyeik is. Hunyorogva jönnek a fény felé, az­tán megbátorodnak, és akkora hancúrozást csapnak, hogy talán nem is illik kibeszélni. Ami engem illet, eskü alatt merem állítani, hogy nagy művész volt Danyi bácsi, finom dolgokhoz értő, ritka talentum. Hogy nem do­bálta a görög hálót, és nem emelgette a leset? Minek tette volna?! A halat megfogták he­lyette mások, de a fogásban benne volt az öreg révész magas tudománya, amit kellőkép­pen honoráltak a nagy halak nyomába igazí­tott emberek. — Most erre jár egy borjú nagyságú harcsa. Este fél nyolckor szokott jönni. Alulról indul mindig. Szembe az árral, csak úgy hömpö­lyög a víz — árulta el bizalmasan valakinek, olykor több embernek is egyszerre, de min­denkinek külön-külön négyszemközt. És min­dig megfogták a Danyi bácsi halát. Ha nem aznap, hát máskor. Hogy olykor messzebb ke­rült horogra a járásától? Akkor is az a hal volt! Az űzött halak útjai kiszámíthatatlanok. Ha pedig kisebb volt, mint a híre, hát iste­nem! Ravasz a víz, fürge a hal, és hátha a ha­lász ügyetlenkedte el a szerencséjét Egyszer kibolondította a szocialista szektort, a damásdi nagyszerszámos halászokat, hogy valami istentelenül hosszú állat tekereg a sági partnál. Föl­úszott már kétszer a kissárói ka­nyarig, egészen odáig, ahol megroggyant lá­bakkal egy öreg malom ácsorog a térdig érő vízben, de ott megfeneklett, és kénytelen volt visszafordulni. Visszafelé mentében a komp alatt úszott el és úgy megmozgatta, hogy zör­­gött a csiga, megfeszült a kompkötél. Valósá­gos csoda, hogy el nem szakadt. Pedig száz szál drótból fonták! Járatták a kerítőhálót, három nap és há­rom éjjel a damásdi nagyszerszámos halászok, aztán mérgesen elvonultak. Hazafelé vonulá­suk közben híresztelni kezdték: aki Danyi hala után indul, az olyan, mint aki kompnak, ladiknak nyomát keresi a vízen. Rá pár napra saját falujuknál szétszaggatta hálójukat egy tengerekről elkóborolt vita. Míg ezek a folto­zással bajlódtak, vízre szállt egy másik szö­vetkezet. A harmadik húzásra partra vonták a kifullasztott jószágot, örömükben két kiló ikrát küldtek Danyi bácsinak, aki ekképpen nyilatkozott a futárnak: — Ha ikra volt benne, a menyasszonyt fog­ták ki. A vőlegény is lehet valahol, mert pár­ba járnak a viták. Nászú­ton voltak. De a vő­legényt most ne keressék. Bánatában be­úszott valami pandal alá. Nem is jön fel on­nan, csak hét esztendő múlva, amikor letelik neki a gyásza ... Pandal alatt, a partoldalba mosott üre­gekben megpihen a hal. Oda nem vetnek hor­got az emberek. Pandal elé úszik az ember is, csakhogy beléje száz horoggal kapaszkod­nak az élők. Viszik Danyit, gyalult forgács a derékalja. Fenyőforgács. Ez lett a zöld fenyőből, mely­nek ágai tegnap még a hajnalban ébredt sze­lek kócos haját fésülték. A maga kis foghíjas fésűjével révészünk is megtette, ami tőle telhetett. Bár a kompban elhullajtott híreket inkább kócolta, mint fé­sülte, becsületére legyen mondva, jó koszton tartotta őket, és csak akkor engedte útjukra, amikor kellőképpen kipofásodtak. Tőle értesültem, hogy a fegyverneki vásá­ron három tehenet vettek hajódudának. Ez úgy ősz felé történt. Télen meg arról tudó­sított, hogy a pereszlényi hegyekben egy Sam­­pek nevű favágó megnyalta a fejszét és úgy hozzáfagyott a nyelve, hogy még a doktorok se bírják leolvasztani róla. Most jöttek éppen Szlávikért a majorba, aki Szibériában szüle­tett, és háromszor megfagyott lovastul, szán­kóstul, de mindig megúszta élve a dolgot, ő talán tud segíteni a favágón. A Pekkel meg az történt, hogy majmot lőtt az agancsosban. Várható, hogy hamarosan más vadállatok is érkeznek. Oszkár miatt van az egész cirkusz. Három napig nem adott enni bosszúból a ben­­gáli tigrisnek, amiért nem ugrott át neki a tüzes karikán. Az elkeserített fenevad kény­telen volt kínjában kirágni a vasrácsot, és vele együtt minden kollégája kibújt a lyukon, kivéve azokat, akikkel éhségét lecsillapította. Kratyina, a vadőr már vízilovat is látott le­felé úszni a Garamon, de annak a szavára mostanában nem nagyon lehet adni, mert sok pálinkát hordanak neki a fatolvajok... Ha jól meggondolom, nem is tudom, mi lett volna mivelünk nélküle ott kinn, a fotón, ahol a szelek úgy hajoltak a fákra, hogy félő volt alattuk járni. De a fák alatt, a szélben menni tudni kell. Danyi bácsi úgy emelgette a csiz­máit, hogy átlépte vagy kikerülte a földre vert száraz ágakat. Amikor csak tehette, szí­vesen ácsorgott a szélernyőben, és nevetett a világra. Oda járt fürödni a kastélyból a francia ne­velőnő. A homokban szokott napozni, távol az emberek járásától, a Ferde-szigeten, ahol te­tőtől talpig kezeltette magát a nap sugarai­val. Egyszer elküldte hozzá Ferót, a tehenész­legényt, hogy őrizze és fűzfaággal hajtsa róla a legyeket, a fejére meg borítson szitát. De csak akkor lépjen szolgálatba, amikor a dáma elalszik, így szól a parancs, amit a kastély­ból küldtek az urak. Ebből egy kis bonyodalom származott, mert a pásztorlegény szó szerint vette az eligazí­tást. Végül azonban mégis méltányolták a kompmester jóindulatát, aki mindig szívén vi­selte az urasági javak megóvását. A szitát ugyanis azért rakatta az értékes hölgy fejére, nehogy napszúrást kapjon. Hitler miatt viszont a csendőrséggel gyűlt meg a baja. Beállít hozzá úgy déltájban Opra, az őrmester. A külsőségeiről nem beszélve, szelíd, jámbor ember volt. Nem kiabált, nem lármázott. Így beszélt: — Ide hallgasson, Danyi bácsi. Ezzel a Hit­lerrel csinálni kellene valamit. Legjobb lesz, ha megszabadulunk tőle. Kössön egy követ a nyakára és dobja a Garamba! Vagy ha saj­nálja, adja oda valami messzire való ember­nek. Léván túlra. Az már nem az én körze­tem. Szép, nagy kutya ez a Hitler, de mondja már, milyen fajta? — Korcs. — Hát akkor ne fájjon érte a szíve. Hall­gasson a szavamra, mert ha nem, meglátja, előbb-utóbb kiirtják ezt az állatot — jelen­tette ki a csendőr, mire a névadó ily módon válaszolt: — Az volna a legjobb, őrmester úr, ha le­­durrantanák, mert rettentő rablótermészet szorult ebbe a Hitlerbe. Képes még a tojá­sokat is elhordani a tyúkok alól, hogy a franc essen beléje! Lője le! — Én nem lődözök kutyákra élessel. Mit gondol maga, mi vagyok én? — pattant fel hirtelen Opra őrmester, mert észrevette, hogy frissen kátrányozták a komp oldalát, ahová az imént letelepedett, így egyenesítgetve a görbe dolgokat, puska­végre került a politikába iktatott purittya jó­szág, s ezzel elmúlt minden veszedelem a ha­tóság, a tyúkok társadalma és a révész feje fölül. A bajkeverőt a komlóval benőtt ölfa­­rakások mögé temettük, ahová az urasági sze­kerekről lepotyogtatott szenet szoktuk elásni. Gazdája fejfát is szúrt neki, ezzel a felirattal: -Itt nyugszik Hitler, no jó, meglőtte Benzsó.» Az első adandó alkalommal eldicsekedett mű­vével az őrmesternek, ki, miután elolvasta a strófát, ezt a kérdést tette fel: — Ki az a Bonzsó? — Hát a kuzsmareki csősz. — És mivel lett a csősz? Golyóval vagy söréttel? — Nem láttam. Nem néztem oda. Csak azt tudom, hogy egy tyúk is fölfordult az ijedt­ségtől. — Megdöglött a tyúk? — Meg. — Akkor nem az ijedtségtől fordult fel. Sö­réttel lett a Bonzsó. No, jó. Gyerünk, vigyen át a vízen, mert dolgom van a Sztrelikékkel Fát loptak az uraságtól, föl vannak jelentve. A menetelnek éppen ideje is volt, ha ugyan nem késő. A kompba ugyanis egészen várat­lanul hintó költözött, méghozzá a vastag ura­dalmi inspektorral megrakva, akit illetlen és nem tanácsos várakoztatni. Egyelőre azonban még csak a kerekek s a lovak patkói alatt szenvedő pallók zörögnek a révész után. De krasnyog már ő is, parádés csattogást ren­dezve a kövesúton. Már a láncokat csörgeti. Beakadt neki a kötőfa, káromkodik a fogai között,­­a krisztusmáriáját«, aztán bevágja a rudat, csak úgy zeng a palló. És forogni kezd a csiga, feszül a kötél. Szalad a komp orrába, ott is van dolga, kapkod a kötélhez, markolássza, közben mély hajlongásokkal és nagyságos áramozással kazlazza tiszteletét, olyannyira, hogy még a lovak sem tudják mire vélni nagy igyekezetét. Csodálkozó te­kintettel kísérik a mozgását és idegesen kap­kodják a fejüket, mert minduntalan ott ha­donászik az orruk előtt. Félig leégett, világos­sárga szivarját sincs ideje fölgyújtani, pedig máskor ilyenkor az már füstölni szokott. Fontos azonban, hogy vánszorog a vízi jár­mű. A parton felejtett csendőrnek is sikerü­i még idejében ráugrani, és most parolázik az urasággal, Sztrelik ügyét adja elő, aki föl lett jelentve. A kocsis is megnyugtatta lovait, kö­rüljárta őket, lecsapdosta róluk a bögölyöket, és már a komp kötelét markolássza. A kom­­pos szivarja is parázslik, szintén a kötelet fogdossa. — Te, Danyi! — csapódik fülébe fentről az Inspektor hangja. — Tessék, nagyságos úr! — és közelebbre lép, szinte ugrik parancsolójához, otthagyva a kötelet a kocsisnak. — Mi az a nagy darab izé ott, a víz alatt? — Hol, nagyságos úr? — és célba veszi a kérdező ujja hegyét, onnan pedig a jelzett irányba fordítja tekintetét, de nem túlságosan gyorsan, mert bizony ott szén van, méghozzá akkora darab, hogy az imént alig bírta fel­emelni a komp oldalára. Lelökni már köny­­nyebb volt. A csendőr miatt rendezte így a dolgot, akinek közeledtét a parti bokrok fö­lött billegő szuronya jelezte. Mert a kompba beálló uradalmi szekerekről rendszerint leesett valami. Hol egy válára való széna a kecskének, pár cső kukorica, né­hány fej répa a malacoknak. Itt csúszott le a gőzökéhez való finom, fekete szén is. A jobb érzésű kocsisok a gabonával töltött zsá­kokat is kilyukasztották, de még a diófáknál, és megszórták az utat a szárnyasállatok örö­mére. Persze tették magukat, mintha nem volna benne kezük a hullajtásban. Danyi bácsi viszont nagy lármát csapott, hogy szemetet csinálnak neki a kompjában. Persze akkor került erre sor, amikor a sze­keres emberek már túljutottak a hallótávol­ságon. Akkor se mindig. Csak olyankor, ha idegenek is látták az urasági javak tékozlá­sát. És most itt van ez az íze a vízben... — Az a fekete? — Az. Kár, hogy olyan alacsony Itt a víz. Ha za­varos volna, az lenne most jó. — Szén az — jelenti ki némi vizsgálódás után a felderítésben jártas Opra. — Szén — erősíti meg a révész. — Hogy kerül az oda?! — Most itt van, nagyságos úr. Múlt héten a malom mellett volt. Azelőtt a folyó alatt Most ide tettük. Hordozzuk. Hol ide, hol oda. A harcsáknak van kitéve. — Miknek? — öreg harcsák járnak ide. Szaglásszák vagy nyalják, mint tehenek a sót, nem tudom, de járnak rá. — Még ilyet se hallottam. — Mink se akartuk elhinni, amikor a re­­benyici öreg tutajostól hallottuk, de bevált Tetszik emlékezni arra a nagy, dög harcsára, amit nyáron küldtem a kastélyba? Azt is a szén mellett fogta el az öcsém, Andri, a gőz­ekés. — Hát nem te fogtad, Danyi? — Ráérek én arra?! Nekem mindig haj­­hásznak. Még éjjel is. Ha hiszi, ha nem, nagyságos úr, három napja nem aludtam ve­tett ágyban. Csak a csizmákat rúgtam le fer­tály órára, és dűltem le kicsit pihenni. Nem aludni, csak feküdni... Most már vetett ágyban pihen. Aludhat kedvére, nem neki hajhásznak. Úgy ment el, mint az alámosott partoldalból leomló föld, mit a gyökerek görbe ujjai eleresztenek he­vert egy kis hullámot maga körül, és rábízta sorsát a folyóra, mely valahol valamit kiso­dor belőle újból a fényre. Mert mindig úgy volt: egyik partot mosta a víz, a másikat meg rakta. Várnai Zseni: ...Mert minden asszony így ítél! Én mondom és te add tovább, hasítson a világon át, a Föld körül, egy perc alatt, hogy nem szabad, hogy nem szabad! Ahány asszonyszív dobban itt, verje riadó dobjait, hogy nem szabad ... hogy nem szabad! a Hang az éteren szalad s al­ár a süllyedő hajón, vészhír sikolt a leadón: Megálljatok, mert elveszünk! Veszélyben van az életünk! A vér riad, a szív riad: — Az én fiam! A Te fiad! S az alvó asszonytáborok szívén a jelzés átrobog s az óriás szív megremeg: — Vigyázzatok... jaj emberek! Az életünk... az életed, földed, hazád és mindened, prédára, hogyha feldobod, a tűzesőben ellobog... s kultúrád fölött nagy Nyugat a rusztai sakál ug­at! Föléget mindent önkezed... a technikád! A fegyvered! Én mondom, és te add tovább! Hasítson a világon át tüzesen, mint a déli szél... mert minden asszony így ítél: — Az én fiam! — A Te fiad! — Az embererdő fölriad! A föld megindul, ég szakad az ég a földre leszakad és mennydörög, hogy Nem szabad! Hogy nem szabad! Hogy nem szabad!

Next