Népszava, 1968. április (96. évfolyam, 78–100. szám)
1968-04-14 / 88. szám
Vajda Sándor: Anyámtól érzékenységet, képzeletet örököltem. Apámtól a munka szeretetét, a tétlenség gyűlöletét Apám alkatilag nem volt boldog ember. Arról nem volt szó, hogy boldogtalan lett volna, ahhoz hiányzott a lelki megrendülés, a képzelete is. Egy életen át azt hittem, engem nem szeret. Ez nem volt így. Erre akkor jöttem rá, mikor nem dacoskodhattam vele, nem feleselhettem. Sokszor hónapokig nem beszélt velem, rám sem hederített, szóra sem érdemesített. Ez így volt akkor rendjén. Kapcsolatunk semmi volt. Amikor a frontról háromnapi szabadságra hazajöttem, a szabóval télikabátjából a bundabélést kivetette, nekem adta. Katonáktól pénzt vettem fel a harctéren, nem kis öszszegeket, kifizette. Ifjúságáról majdnem soha nem beszélt, hányatott, kalandos, szegény ifjúságáról. Talán restellte vagy azt hitte, tekintélyén esik csorba. Hosszú nyomozást folytattam. A nyomozás, felderítés lehetőségei korlátozottak. Szinte egyetlen tanúra építettem. Nagynénémre. Anyám húgára. És elmosódott, pontatlan, bizonytalan emlékekre. Hallomásos mlékekre. Azokra a ritka esetekre, mikor apám ifjúságát emlegette. Apám nem volt italos ember, bár előfordult, hogy felhevülve jött haza, nem gyakran, ilyenkor beihatott. És kedve nagyon változékony volt. Legtöbbnyire szúrós, vad, morózus, átcsapva a vad indulatig, ritkán feloldódó, családias, meghitt percei olyan gyerek voltak, hogy csak erőltetve tudok ezekre emlékezni. Utálta a semmi embereket, akik sohasem fogtak szerszámot a kezükbe, nem ismerték a munkát. Apám szakmájában fogalom volt, és mester lett nagy gyárakban. Legkorábban kelt a családban, akár vert a hó, kavargott a nyúlós köd, égetett a füstölgő hideg (mert a hideg éget). Igényes volt öltözködésére. Ha ingén egy redőt talált, képes volt poklot csinálni. A nehéz munkát szerette, megfogta. Nem számított neki, hogy kínlódás, gürcölés. Neki nem volt az. Olyan virtus volt, ami nem tudatos, hanem szenvedély, öröm. És hogy virtus, arról fogalma sem volt Láttam őt dolgozni. Lebegő fehér köpenyben. Soha még embert nem láttam így dolgozni. Pedig erre már nem volt szükség. A mester volt. Henyélhetett volna, magát kímélve. Erről nem volt szó. Mikor a mérnök jött szalmaszőke osztrák, katonatiszti származék, államhivatalnokkatona feudális családból, apám sohasem dolgozott. Ezt osztálytudatnak nevezném. Zsebre tett kézzel, szája szélén cigarettával a gépek előtt állt magyarázta a munkafolyamatot, a festési illatosítást az eljárás technológiáját. De ha a mérnök nem volt ott nemegyszer láttam, beleveszve a ködtengerbe, alakjának csak körvonalai látszottak. Mint egy admirális állt az üst előtt. Vívta csatáját a szappan tengerrel, a felcsapó hullámokkal, tölcsérekkel, a tüzes, maró gőzzel, golyószerűen felszökő szappannal. A betonon lúg és vízmoszat, tócsa, kifutott szappan ingoványa. Szétesett a bakancs, a lúg ollózta egyenletes darabokra. A folyékony szappan gömbölyű lyukakat vájt a kezünkön, és a vér nem pirosan, feketén bugyogott elő a szétnyílt bőrrongyok közül Gumikesztyűvel próbáltunk védekezni. (Egyébként nem szívtuk mellre, rá sem rántottunk.) Apám kezén soha nem volt kesztyű. Megvetette az ilyet. És ami megdöbbentett. A gőz, tépett, mint a sarki hideg, lefejtette ajkunkról és orrunkról a bőrt, tetoválta arcunkat hosszú, vékony vágásokkal, fülünket meglágyította, szétpuhította, apámat nem tudta megtámadni. Makulátlan és gondozott maradt, bőrszegélyes sapkában, vasalt, sziromfehér köpönyegben, kicsi, sárgásbarna szeme egykedvűen nézett. Ha hazajött, finom, mámorító illattal telt meg a lakás. Mámorító, ami olyan távol állt egyéniségétől, ridegségétől. Sohasem láttam mámorosnak, de szerettem volna! Vaskosságban elragadtatónak, tütesen elérzékenyülten kedvesnek, valamilyen titkos kellemtől lenyűgözőnek. Nem volt így soha az életében lenyűgöző, mámortól felragyogva, mámortól bájt sugározva. Másképp volt lenyűgöző. Megfogalmazhatatlan, hideg idegenségével, indulattól elsápadva, falfehéren, rozsdapillák alatt sárgásbarna szemével, nem piros, feltűnően halvány ajakkal, az indulattól felforrva. Féltem tőle. Nem elképzelhetetlen, néha éntőlem. Apám fia voltam. Az ő fia. Szénfekete hajú, barna bőrű fiú voltam, ebben anyámra ütöttem. Ha az öreg meg akart bántani, rám nézett kis, fény nélküli, barna szemével, azt mondta — cigány. Németül mondta — der Zigeuner. Szerette a húsleveseket. Anyám aranysárga húsleveseit Én is szerettem. Forró, csillagos pontokkal, ringatódzó holdas karikákkal, benne a zsíros hús, marhahús. És anyám töltött hala. Kemény, tömör, feszes kocsonyával. Csak úgy reszketett, megfagyva. A hal volt az előétel ünnepekkor. Kevés idillikus (a szón meghökkenek) családi estékre emlékszem. Az ebédlőasztal körül. Sokszor sírhatnékom volt Épp nekiláttam anyám húslevesének, belemerve kanalamat gyűrűdző, olvasztott aranyába, mikor apám szidni kezdett Gyermekkor és sarjadó ifjúságom így elbukott, tört alá a mélybe, így lett nyomorult kiszolgáltatott, elhullott Anyámat is boldogtalanná téve. Kicsi mamámat A magam hibáit nem tudtam felfogni, látni, sírásomat hallottam, zokogásomat és már nem kellett megvádolnom magamat, megbocsátanom magamnak, az ifjúság könnyein felmenti magát, és mást von felelősségre, mást vádol. Aztán ennek is vége volt. Hidegség szállt a szívemre. Megijedtem magamtól. És most Az évtizedekkel szembenézve. Nincs mit megbánnom, nincs mit visszavonnom, boldog lehettem volna, nem voltam. Nem érezhetek bűntudatot Nincs miért ? Apám tizenöt éves korában az Osztrák—Magyar Monarchia nagyon messzi tájáról került Pestre. A monarchiának is perifériájáról. A ferencjózsefi császárság nemzetiségi konglomerátuma. Ahol rutén favágók, német hivatalnokok, morva fuvarosok, faúsztatók, halárusok, arisztokrata cseh—osztrák ulánus tisztek és császári helytartók éltek. Apámnak el kellett mennie a szülői házból, mert kevés volt a betevő falat és sok volt az éhes száj. Apai nagyapámról nem tudok semmit. Hogy apám gyalogolt-e, a gyerekember, nekivágva az utaknak, erről nincs bizonyíték. Három nővére férjnél, Pesten élt, ide tartott, ide menesztették. Nem kísérte senki. A szegény ember fia bánata után megy, bánata elől szökik, az élet teszi önállóvá. Hogy Herbergerekben (a menedékhelyeket így hívták) halt volna meg, nem nagyon hiszem. Félős lehetett, nem merész. De talán igen. Ingyenben. Alig pénzért. Csavargókkal nem bratyizhatott. Félthette tőlük cipőjét, bekecsét, amit a szegénypiacon vehettek neki. És inni? Hátha. Összeütve a poharakat. Isten. Isten. Egymás fölé épült priccsekről lekúszva, a sötétben összetorlódva, nyájként, egy éjszaka hozhatta a szegényembereket össze. Mert az azilokban gyertyát, petrolvilágítást hamar eloltottak a felügyelők. Miért szégyellte ezeket apám, ha volt ilyen, miért nem beszélt erről? Mert nem akart barátkozni. Mert gőgös, akaratos, büszke ember volt, aki nem akarta feltárni élete rejtekeit, gyerekkora buktatóit, szomorú csillagait. öreg, öreg. Ha ezekről beszélt volna, akkor talán nem maradt volna érintetlen a tányérban anyám húslevese. És nem átkoztam volna az életet, hogy a világra jöttem. Hát szerettem én a takaros, gondozottan öltözött apámat? Bámultam a bűvészt, aki varázslóként elképesztett felfoghatatlan zsonglőrködésével a munkában. És azt a tizenöt éves fiút szeretem, akit a kevés vagy semmi kenyér hajszolt neki a nagyvilágnak. Hátha elkapta a csendőr! És ha éhes volt, egy pékkirakat előtt ácsorogva, orrát az üveghez szorítva, vonzotta, odatapadva egy vekni kenyér. Érdekelt volna, belém fúródva, mintha éles kés horgonyozna a szívemben, milyen volt az, amikor éhes volt? Meglátszott a haján, a száján, remegő szemhéján? És milyen volt ennek az embernek, az én édesapámnak éhesen a lába nyoma a porban? Mit mutatott ez a lábnyom? Ha valakit megölnek, a helyszínen lerajzolják a test körvonalait, ahogy elzuhant. Hát az éhes emberé? Tud az ilyen ember még valakit piszkálni, nekimenni, jogát követelni? Erről semmi adat. Homokba fut minden. Ha apám zsarnok volt, meg van magyarázva. Ha otthon úgy viselkedett, mint a cár, nem csodálkozom most már. Nem olvasott soha semmit. Újságot sem. Nem érdekelte más, mint a szakmája. »A halál után nincs semmi.“ Ezt mondotta. Hogy zsenialitása, szakmai zsenialitása természetes volt neki, tudta, ezen nem lehet csodálkozni. A nagy személyiség tudja, ő az. És elismerték mérnökök, gyárosok, akik el akarták csalni magukhoz, tudták, sok hasznot hoz művészete Mindent értett a szakmájából, sőt, mindenkinél többet tudott. Kikérték véleményét, tudásával döntött a szappanfőző, akinek talán két elemije volt, és nehezen írt Az ő titka maradt, hogyan tudta legmagasabb tudományként, elragadtató, kápráztató művészetként elsajátítani szakmája legelvontabb, árnyalt titkait, finomságait, rejtekeit. Zsonglőrje és doktora lett, enciklopédikusan, egyetemes szakmai képzettséggel, verzátus, amire csak egy szó van — zsenialitása. Rengeteg német tudományos szakkönyve volt, nehézkesen, de végtelen alapossággal, szóról szóra olvasta, tanulmányozta őket. Ezért megvetette a sarlatánokat, a kóklereket A tőkés társadalomban a létbizonytalanság állandó volt, sohasem lehetett tudni, mikor teszik ki az embert az utcára. Az ember volt a legolcsóbb árucikk, így volt apámmal is. Kétszer vesztette el már nagykoromban állását A fekete kilátástalanság, pénztelenség, a munkanélküliség, gond verte, sorvasztotta, zilálta a családot A második állásvesztés után, mikor a Párizsi Áruház szappangyárából elküldték, anyám már nem élt. Apám még egy ideig verekedett az élettel, gyorsan öregedett és beteg lett Megfojtotta a gond és az alattomos szarkoma. Darabonként összezsugorodott és meghalt. Halálakor nem sírtam. Ez később történt Tíz év múlva. Egyik percről a másikra. Halálakor közönyömet felváltotta az önkínzás. Apám a halálon túl is büntetett. A hét kerületben volt egy szappangyár, középüzem. Klein és Fia. Az udvaron lovas kocsik. Hordók. Bálák. Ládák. Kút Istálló. Raktár. Itt ragadta torkon apámat a kizsákmányolás ordasként. Naponta tizenkét órás munkaidő. Se pihenő, se ebédidő. A ruhát egy szegre akasztották. A tizenöt éves fiú testén, bőrén, arcán érezte — üsd, vágd! A kazamataszerű keskeny, hosszú főzdeteremben örökké a pincesötétség. Ebben a koporsó hosszúkás és szűk falú, veremszerű teremben bukott el a gyerek világa, a hit, a tűnődés, csodálkozás, és bámulás romlatlan világa. Révülete. Talán az álmodozás szikrái, melyek élete csúcsán elragadtatóvá aláirthatták volna. A gyötrelem nem mélyítette el, haragvóvá, indulatossá tette. Szégyellte egész életében a gyermekévek megaláztatását, ennek bizonyítéka, hogy gyermekkora nagyrészt ismeretlen maradt előttünk. Sohasem játszott. Kergették. És rémült szeme a botot látta, az öklöt. Hogy nőtt volna sovány, keskeny vállán a repülés szárnya, kilépve a bánatból, elhagyatottságból, mikor a vállat oda kellett tartani, hogy sóval tömött zsákot dobjanak rá. Behúzta fejét, hatvankilós láda éles, reszelt acélkapocsként mélyedt húsába, egyre beljebb hatolt. Mintha éles fogak lennének. És vágott a nyakba horganyozott, vékony lemez gyanánt. A bőr a vállcsonton szétereszkedett, szétnyílt magától a rázúduló nyomástól. A vér a fejébe tolult. Forróságot érzett a fejben, jeges hideget a lábban. És hol volt édesanyja? Elébe hullott volna lekaszált fűként, hogy a verejtéktől hengerelt kövön feligya, felcsókolja könnyeit, bocsánatot könyörögve (kitől? az élettől?), mert gyermekének az élet rossza jutott. Sivalkodott volna, megöli, meggyilkolja magát, ártatlanul, bűntudattal verve magát. Mint azt az anyák teszik. Nem volt sehol. A gyerek sivalkodásával, fuldokló zokogásával egyedül maradt, így nőtt férfivá. Bibliaian zorddá. Nővérénél lakott, még csak albérlő sem volt. Megtűrt a konyhában, vagy talán a cselédszobának elnevezett ablaktalan, sötét, ketrecszerű, szűk négy fal között, ahol lélegzeni sem lehetett A kispolgári dunyhás közöny peremén, a szobáktól távol, olyan magára maradt árvagyerekféle volt Apám ismerte a tél vasszerű, égető hidegét, ez játszott fürtjeivel. És égette a hideg szél, a proletárok szele, égette le pilláit, héjazta le beesett arcáról a sápadt bőrt, mikor még éjjel volt a téli reggel. Botorkált rohanó kocsik között A műhelybe. A taposó robotba egyre mélyebben, mint a lápos ingoványba besüllyedni. Meggyulladt és megfagyott. A hidegben. A forróságban. De a műhelyben szerette meg a munkát, vált életcéljává. Lett a maga módján alkotóvá, művésszé. Azt nem tudom, járt-e lányokhoz, nyugtalanságát a szép, édes nyugtalansággal csillapítani. És azt sem, hogy a kimerültségtől vassá merevedett lábbal ment-e kocsmába? Szorosabban a többi ember mellé húzódva, akiket hártyafeszessé merevített a güri, rideggé, szótlanná a tengernyi bánat? Ha tudnám, táncban forgott! Bumsztatta. A harmonikaszó és pergő, sikongató lányok. Dura, Dóra, Marissa, issza, issza, iszassza, dudaszóra meg nem állja, juhahha, juhahha, juha, hullán hó, hóóóó, hullám hó, kohó, juha, hó, juha. Nem hiszem, hogy a liget mögötti Trieszti nő, Zöld vadász apámat látta volna. Hol forgatag tutujgatta, danája ellágyította volna. Bezzeg én a helyében! (Kitől örököltem olykori mulatós kedvemet?) És nótázott-e? Szép hangja volt. Ha lággyá, jókedvűvé vált, dalolt. Említett egy szappanfőzőt, apám Egyszeműnek hívta, az sokat dalolt a műhelyben. Falábát lecsatolta, a kazán peremére csapta, kidöntötte hangját, a falábbal verte ki a taktust Tehát voltak apámnak érzelmei A kis cselédszoba falának neki támaszkodott, olyan áttetszően vékonyan, mint a vékony árnyék. A hulló vakolatnál nem becsülték többre. Volt egy ládája, abban tartotta ruháit fehérneműjét Nekem volt anyám, akit a halál tépett el tőlem. De ez a gyerek árván, villámsújtottan, egyedül élt a világban, az életben. Ha megütötték, hallgatott mert mi mást tehetett volna! Ha meglopták, megint hallgatott Mik voltak ennek a gyereknek az aranyhegyei? Kifáradt testéből kifutott verejtéke, csillagai. Ez a gyerek adott magára. Szép ruhái voltak. És verítéke mézéből, csillag kincséből aranyórát vett. Aranyórát! Szerettem volna látni a fiút ahogy előveszi az órát és nézi. A nagymutatót, a fénylő számokat a leheletvékony fedelet ahogy kipattintotta. Valahogyan boldog lehetett. Ládájában tartotta ruhái alatt Ellopták. A nővér-sógor házban. Erről öregkorában is beszélt az apám ifjúságának története. Csokola Mihály: FÖLDSZINTES HÁZ tudták, hol van gyógyszertár, vagy hol lakik orvos. Aztán keservesen felsírt a kislány. Valamit tenni kellett. Felkapta a kabátot, feleségének nem is szólt, csak kiment. Előre, az első ajtóhoz. Megkocogtatta az ablakot, benyitott. — Jó estét kívánok! Elnézést kérek — mondta halkan. A nyitott szobaajtó sötétjét a televízió kékes fénye színezte meg. Krákogás hallatszott, majd az asszony jött elő. — Elnézést — mondta újra —, de a kislányom belázasodott, talán ha volna egy germicidkúpjuk, sajnos, senki mást nem ismerek. — Nekünk nincs — mondta, és felrántotta szemöldökét. — Lajos, gyere csak! — szólt be.— Az új lakónak beteg a lánya. — A kislány? — jelent meg az öreg is. Géza bólintott. — Lázas — mondta az asszony. — De nem ismer senkit, és nyolc óra... — Ühüm. Na, jól van, fiatalember — bólogatott az öreg —, menjen haza nyugodtan, mindjárt meglesz az a gyógyszer. — Köszönöm! — mondta Géza, és zavartan kijött a konyhából. Még el sem érte a saját lakását, már hallotta, hogy nyílik elöl az ajtó. Később csoszogást, lépéseket hallott, majd több ajtó csukódását is. — Mit csinálsz az ajtónál? — nézett rá a felesége. — Ne szórakozz ott, inkább nekem segíts! — kiáltotta túl a gyereksírást. Nem válaszolt, nem mozdult. Hangok törtek át az üvegen, beszédfoszlányok. És kis idő múlva kopogtak az ajtón. Az öregember jött a ruhakefés asszonnyal. Neki volt germicidkúpja. Kettőt is hozott. Az anya megköszönte, de közben gyanakvón pislogott. Ekkor erőteljes léptek kongtak végig a betonjárdán, megint kopogtattak, s már lépett is be egy szivacskabátos férfi a konyhába. — Jó estét kívánok! — mondta. Kezében a jól ismert keskeny, hasas bőrtáska. — Gyermekorvos vagyok, itt lakom a túloldalon, most szóltak, hogy beteg itt egy baba-Géza bólintott, felesége mutatott a szoba felé. És ahogy az orvos elindult, mögötte az ajtó fénysávjában előtűnt az erősen fakult, rózsaszín virágmintás ruhájú nő. 1968. április 14 A lakások két oldalt, egymással szemben helyezkedtek el, mintha két szemben levő lenne egypár. Minden lakás előtt saját ízlés szerint beültetett virágoskert bontotta a szimmetriát. Ezek a kis növényszigetek, élére állított piros téglával határolva, valóságos dzsungelt alkottak néhol, vagy egyszerűen semmit nem ültettek bele, csak gyommag talált magának szállásra. Máshol szőlőtőkék sorából eredt vesszők egy fészerre emlékeztető körvonallal lugast alkottak a szoba-konyhás lakás halványsárgára festett, hulló vakolatú előterében. A homályos kapu alól betonjárda futott ki, majd kettévált, mint egy kétágú villa, s a lakások előtt folytatódott tovább. Felületén vénára meg artériára hasonlító repedésekkel. Ennek az udvarnak jobb utolsó lakásába költözött feleségével és tízhónapos kislányával Géza. Délután érkeztek, és erősen besötétedett már, mire minden a lakásban volt. Géza fáradtan megállt a nyitott ajtóban, a fény és a sötétség határán, mert az udvarban nem égett villany. Csak a kapu alatt sárgállott valami poros, negyvenes égő. De hátul, kissé távolabb, gyárépület magasodott a házak és kerítések fölé. S innen a férfinak úgy tűnt, hogy a gyár erős lámpáinak fényét mintha csak a hűvös szél sodorná felé a kőkerítéseken át. De zajok nem hallatszottak arról, s az udvar is csendes volt. Reggel hangos veszekedésre ébredtek. A kislány is felsírt, és már ordított. Géza felült az ágyban, még csak hallotta, de nem értette a szavakat. Álmos volt, s az egész olyan zűrzavaros. Még senkit nem ismert, a házfelügyelővel is egyszer találkozott. Aztán a kábulat elszállt. Az udvaron egy férfi kegyetlenül káromkodott. Egy női hang valakit szidott... A felesége is felébredt már. Pizsamában megálltak az ablaknál, a függöny mögött, melynek árnyékát rájuk vetítette a szemközt feljövő nap. — Hová kerültünk mi? — kérdezte az asszony döbbenten. — Ilyen jelenet még neorealista filmen sincs — mondta Géza. — Felkavarodik tőle a gyomrom. Különösen egy erősen fakult virágmintás ruhájú nő volt elemében. Hangereje példátlan volt. — Te jó isten, micsoda ház ez! — mondta az aszszony. — Mi is munkások vagyunk, de ilyet még nem hallottam. Eljöttek az ablaktól, de a hangok tovább kísérték őket. Később dulakodás hallatszott, mire Géza bekapcsolta a rádiót és jó hangosra állította. A vasárnapi ebédet már csendben fogyasztották el, és délután is néma maradt az udvar. De ők mégsem mozdultak ki a lakásból. Az asszony még rendezgette a szobát, Géza pedig a kislánnyal játszott. Este korán lefeküdtek. Lehúzták az ablakrolót, sötét volt. Halkan járt az óra és összebújtak a csendben, mintha egy őserdő közepén volnának, védtelenül... Másnap reggel Géza dolgozni ment. Felesége otthon maradt a kislánynyal, Ő később ébredt. Egész délelőtt csak egyszer ment ki, a közértbe, különben még az ajtót se hagyta nyitva, így ment ez egész héten. Délutánonként elmesélte, hogy milyen esemény történt. Csak egyszer volt parázs a hangulat. A mellettük lakó asszony valami ruhakefét hajított a szemben lakó férfi után, az meg felkapta, visszadobta, és betörte vele az ablakot. Szombat délután úgy határoztak, hogy begyújtanak a kályhába, a kislány miatt. Nappal sem volt már meleg, éjszakára meg még hűvösebb lesz. Géza lement a pincébe. Szűk kis előtere volt, s a lámpa fényében zöld penész tapétázta a boltíves mennyezetet s a nyirkos falakat. Míg fát aprított, valahonnan szennyvízcsatorna buzogása hallatszott. Sietett, mert lent még hidegebb volt. Feljött a kannával, végigment az udvaron. Kihalt volt, mégis úgy érezte, mintha az ablakokból figyelnék őt. Később kellemes meleg gyűrűzött a kályhából, kényelmesen levette zakóját, és beledőlt a fotelba olvasni. — Ez a kislány olyan furcsa. Figyelj csak ide! — hallotta feleségét. — Csillog a szeme, és piros az arca. Hőmérőt vettek elő, és hamarosan kiderült, hogy a kislány lázas. Az aszszony Gézát hibáztatta, amiért csak most fűtöttek be. De a férfi szerint felesége volt a hibás, mert ő tartózkodott délelőtt otthon. Vitatkoztak egy ideig, sőt veszekedni kezdtek. — Fejezd már be! — kiáltott Géza. — Este nyolc óra van, inkább azon gondolkozzunk, mit lehetne tenni. — Nincs itthon semmilyen orvosság. — Kérni kell valakitől... — mondta a férfi, de megakadt. — Senkit nem ismerünk. De ezek úgyse adnának — legyintett az asszony. — Csinálok egy kis vizes borogatást a lábára — mondta, és a konyhába ment. Géza tudta, hogy az nem ér semmit, és boszszankodott. Nem ismerték a környéket sem, és nem NÉPSZAVA