Népszava, 1968. május (96. évfolyam, 101–126. szám)

1968-05-19 / 116. szám

Elkallódó munkás-paraszt tehetségek Még néhány hét és az egyetemeken, főiskolákon ismét beköszönt a felvé­teli vizsgák időszaka. Az idei középiskolás elképze­lések ismeretében megál­lapítható, hogy a jelent­kező diákok mintegy 60 százaléka a szellemi fog­lalkozású családokat kép­viseli, 40 százalékuk pe­dig munkás-, illetve pa­rasztszármazású. Önma­gában megnyugtató ez az arány, hiszen azt jelzi, hogy 19 000 értelmiségi Teljesen logikus és in­dokolt az a feltételezés, hogy a mérnök-, tanár-, orvosember gyereke na­gyobb arányban hoz »­pluszt« magával; örököl bizonyos képességeket, megszokja a rendszeres tanulást, hozzájut ottho­nában is az olvasmányok­hoz, korrepetálhat szülei­vel , vagy fogadnak mellé korrepetitort A jelentkezési arány tehát tulajdonképpen tükrözi a szülői házak közötti kü­lönbséget, azt a tényt, hogy az értelmiségi diá­kok ma még bizonyos «•helyzeti*« és képességbeli előnnyel indulhatnak a továbbtanulásban. De hát valóban ilyen megnyugtató a helyzet? Az utóbbi években szá­mos üzemből kaptunk jel­zéseket arról, hogy a munkások nem így látják. Az idei jelentkezési szá­mok, ha ezeket kissé be­hatóbban elemezzük, iga­zolják, hogy észrevételeik helytállóak, nincs okunk a megnyugvásra. Orszá­gunkban mintegy kétmil­lió gyermekes családban ipari, illetve mezőgazda­­sági fizikai munkás a családfő. Az értelmiségi, alkalmazotti és más csa­ládok száma körülbelül 400 000. Ha ezekkel az adatokkal vetjük össze az egyetemre jelentkezők számát, akkor kiderül, hogy a szellemi foglalko­z különböző pályavá­lasztási felmérések, beis­kolázási tapasztalatok esz­tendők óta erőteljesen jel­zik a munkás- és paraszt­családok túlnyomó több­ségében makacsul élő szemléletet: minél előbb keressen a gyerek. Ha to­vább taníttatják, akkor is olyan iskolatípusba irá­nyítják gyerekeiket, ahol 17—18 éves korukra szak­mát kapnak, s utána azon­nal munkába állhatnak. (Ezt a törekvést különö­sen jól szemléltetik az idei gimnáziumi jelentke­zések: ebbe az iskolatí­pusba — amely köztu­dottan a legjobb előké­szítő az egyetemi tovább­tanulásra — a jelentkező munkásdiákok aránya mindössze 29—30 száza­lék, sőt, a fiúk között még ennél is rosszabb.) E szemlélet mögött két­ségtelenül anyagi okok is meghúzódnak. (Ezekben a családokban általában több a gyerek, kevesebb az egy családtagra jutó jövedelem.) De nemcsak ez, hanem sok más for­rása is van — például a diák mellett szép számú, 13 000 munkás-paraszt fiatal is latba veti erejét a felsőfokú tanulmányo­kért. A 60:40 arány azt is igazolja, hogy a szárma­zási kategorizálás eltör­lése, a tehetségkiválasz­­tás spontán formája sem bontja meg az egészséges megoszlást, hiszen majd­nem egyenlő arányban képviselik a jelentkező diákok a két csoportot zásó családok köréből minden 21-ik gyerek je­lentkezik felsőfokú tanul­mányokra, a fizikai dol­gozó családok gyerekei közül pedig­­ minden 154-ik. Az arány tehát 21:154. Ekkora eltolódás a tehet­ségek születésében a csa­ládok között már nem valószínű. Másról van szó. Nyilvánvaló, hogy lé­nyegesen több a tehetsé­ges munkás-paraszt gye­rek, mint amennyi ma az egyetemre jelentkezik. Ezt két dolog is szemléletesen igazolja: egyrészt az alsó­tagozatos pedagógusok ta­pasztalata, hogy az álta­lános iskolák alsó négy osztályában alig van, illet­ve szinte semmi különség nincs a munkás-paraszt és értelmiségi szülők gye­rekeinek érdemjegyei, ké­pességei között; másrészt a felsőoktatás esti és le­velező tagozataira tízez­rével jelentkeznek tehet­séges fizikai dolgozók, akik élve tanulási lehető­ségeikkel, hosszú évek után is képesek pótolni elmaradt tanulmányaikat. A munkás-paraszt gyere­kek továbbtanulásánál olyan torzulásról van szó, amely az általános isko­la alsó tagozata és az egyetemi képzés közötti nyolc évben keletkezik. Miből fakad a torzulás a hagyományos szakmasze­retet, a családi tradíció­­, hiszen alig változta­tott a helyzeten a tavaly életbe, léptetett szociális és tanulmányi segély. Pe­dig ennek kifejezetten az a célja, hogy a kisebb jö­vedelmű családok gimná­ziumba íratott tehetséges gyerekeinek anyagi gond­jait mérsékelje. A segély­kereteket mégsem tudták mindenütt felhasználni — nem volt elég jelentkező! Ha ehhez hozzáadjuk azt a mínuszt, hogy igen sok munkáscsaládban ma­gára hagyatva tanul a gyerek, nem áll mögötte a család szellemi örök­sége; tanulási problémái­ban nem igényelheti az esetek nagy részében a »családi konzultáció­« se­gítségét — ami már az általános iskola felső ta­gozatán is érzékelhető —, nyilvánvaló, miért bonta­kozik ki oly nehezen a munkás- és parasztgyere­kek tehetsége, miért jut el közülük aránytalanul kevés az egyetemi felvé­teli igy­nek. Beszélgettem nem­régiben egy pesterzsébeti iskola igazgatójával: hi­vatásszeretettől fűtött, nagy tudású pedagógus. Lemondóan jegyezte meg, hogy alig-alig ismer kör­nyékükön olyan nevelőt, aki vállalna többletmun­kát a munkásgyerekekért. »Úgy is szakmára adják őket a szülők, miért ne­hezítsük a dolgunkat« — ez a nézet alakult ki sok nyolcadik osztályt tanító pedagógusban. A furcsa pedagógiai szemlélet azután tovább él a középiskolák jó ré­szében, csakhogy itt már kiugróan élessé válnak a különbségek. Azok a mun­kásgyerekek, akiket a gimnázium I—II. osztá­lyaiban magukra hagy­nak, többnyire nem tud­ják követni a feszített tempót. S mivel nem kapnak hathatós támoga­tást az iskolákban, kiala­kul az a tanulmányi áz­a­­lagkülönbség, amely után ilyen érvelés alap­ja: »Nem győzik a mun­­kásgyerekek az intenzív, magas szintű tanulást, tehát nem érdemes szor­galmazni egyetemi képzé­süket sem.« Hiba lenne teljesen fi­­­gyelmen kívül hagyni a problémák anyagi vonat­kozásait. Ám tapasztal­ható olyan törekvés, amely mindent csak pénz­zel vél megoldani; peda­gógusok, de szülők is sok helyütt hangoztatják, hogy nincs más megol­dás, mint a kollégiumi férőhelyek növelése, va­lamint az, hogy anyagilag tegyék érdekeltebbé a nevelőket a munkásgye­rekek tanításában. Való­ban szükséges is, hogy a tanácsi pénzgazdálkodási szervek adjanak minél több kézzelfogható segít­séget az anyagi gondok megoldásához. Mat képletet kell kidol­gozni közös társadalmi erőfeszítéssel, amely pon­tosabban és igazabban tükrözi a tehetség mérté­két és képes felváltani az anyagi és szellemi hát­rányok mínuszát a tehet­ségek segítésének nagy többletével. Várkonyi Margit Megnyugtató és nyugtalanító arányok Visszahúzó családi kör Hamis, lefegyverző nézetek Oktatáspolitikánk min­den szintjén ismertek ebbé-kevésbé az említett gondok. S egy-egy prób­ám a megoldásánál a se­­gítőkészség jó hatásait is örömmel tapasztalhatjuk, bár szállóige a kerület­­ben a Berzsenyi gimná­zium több nevelőjének példája: sorozatosan ál­­lozzák fel szabad idejű­két, szakkörökben, tanuló­­árokban korrepetálással parkodnak egy-egy tized­­­el emelni a munkásdiá­­kok tanulmányi átlagát. A Madách gimnáziumban ugyancsak ismerek olyan­anárokat, akiknek semmi fáradság nem sok, ha a hátványosabb helyzetben evő diákok eredményéről van szó. Vagy a Fürst Sándor gimnázium példá­ja, ahol számokban is ki­fejezhető az eredmény: a gyerekek 70 százaléka munkásszármazású, s a törődés, a segítés nyomán általában jó a tanulmá­nyi eredményük. Sorolhatnánk tovább a szép példákat, hiszen sok pedagógus törekszik mély felelősségtudattal arra, hogy pótolja ezeknél a gyerekeknél a szülői ház még hiányzó örökségét, megadja az iskolában azt a többletet, ami szüksé­ges a továbbtanuláshoz. A jó és haszos segítő­készség azonban koránt­sem általános. S hibákról, a téves szemléletekről an­nál fontosabb szólni, mi­vel a tennivalók — a munkás-paraszt diákok továbbtanulásának javítá­sára — elsősorban a ne­velőmunkában jelentkez- Ami a pénznél is fontosabb Csakhogy olyan prob­léma megnyugtató meg­oldásáról van szó, amihez ma már nem elegendő egy-egy határozat, peda­gógiai célzatú direktíva — de önmagában még a szervezett anyagi segítés sem. Elsősorban a szülők és a pedagógusok köré­ben elterjedt helytelen szemléletekkel kell fel­venni a harcot. Társadalmi méretű munkát kell vállalniuk az oktatási szerveknek, leg­elsősorban a gyakorló pe­dagógusoknak. Gazdag, változatos pedagógiai fegyvertárunk egészét fel kell használnunk, hogy eredményeket érhessünk el. Csak egy-két példa: célszerű jó előre számba­­venni, kik azok a tehet­séges munkás-paraszt gye­rekek, akiket képességeik alapján középiskolába — elsősorban gimnáziumba — javasolnak az általános iskolák pedagógusai. A szülők meggyőzését ilyen esetekben nem sza­bad egyetlen beszélgetés­sel elintézettnek tekinte­ni, hanem szinte tantes­tületi méretekben kell egy-egy gyerek sorsát egyengetni. (Előkészíteni például a tanulmányi se­gélyt is részére, egy-két budapesti kerületben lát­tunk jó példát erre.) Kínálkozik módszer­ként a szakköri munka javítása is, hiszen a szak­kör nemcsak arra szolgál, hogy izgalmas kísérletek­kel gyarapítsa a gyerekek tudását, hanem arra is, hogy világosabbá tegye a tantervi anyagot, segítsen megjegyezni, elmélyíte­ni a tudást. A szám­talan módszer, lehetőség közül nem szabad kifelej­teni a tanulmányi segélyt, amit még jobban kiter­jesztenek a következő tanévben. Legsürgetőbbnek most mégis az látszik, hogy a tétlenségre kárhoztató megnyugvásból, a 40:60 bővöletéből rázzunk fel mindenkit. össznemzeti érdekünk, hogy minden tehetség kibontakozhas­­sék és a legjobbakból vá­lasztódjon ki és erősödjön tovább az új, szocialista, magyar értelmiség. A 21:154 — rossz arány. Olyan matemati­ 2 Wegym­ájus^1^ NÉPSZAVA Kazánfalazási kivitelezését azonnali kezdéssel vállaljuk Megrendelés: Fővárosi Vegyesipari Javító Vállalat termelési osztály, BUDAPEST IX., Lenhossék utca 18. sz. Telefon: 138—066, 334—410 Ügyintéző: PETŐ ANDRÁS Heti postánkból Sokat szenvedő édesanyától kap­tunk levelet: segít­séget kér, hogy visz­­szakapja férjét, gyermekeinek apját. A kis faluban, ahonnan a fájdalommal te­lített sorok érkeztek, jól ismerik levél­írónkat. Tisztelik a szomszédok és pél­daként emlegetik nagyszerű magatartá­sáért, önfeláldozó, küzdelmekkel teli életéért, öt gyermeket hozott a világ­ra, s mindegyiket tisztességre, mások megbecsülésére nevelte. Négy fia és egy lánya közül a legkisebb most tizenkét éves. Azt gondolhatnánk, hogy most megelégedetten él, messze elkerüli a gond és a bánat. Gondoskodnak róla gyermekei és nyugodtan tekinthet öreg­sége elé, dolgos, munkás élete gyümöl­cseit most élvezheti... Sajnos, a helyzet és a valóság egész más képet mutat. »Szeretném elmon­dani nagy fájdalmamat, amit eddig ma­gamban hordtam.« Így kezdődik a le­vél, s az alkalmi papírra, láthatóan vízzel »hígított« tintával írt sorok sok keserűségről és könnyről árulkodnak. Fájdalom, keserűség és reménytelenség fűti át az egész levelet. Harmincegy évi házasság után hagyta el férje, mit­­sem törődve beteg, rokkant feleségével. »Várhatok-e segítséget abban, hogy visszahozzák férjemet attól az asszony­tól, aki behálózta és elrabolta családjá­tól? ... Igen, a férj elvesztette fejét, pil­lanatnyi hangulat és hamis érzelmek erősebbnek bizonyultak a családjához, a feleséghez és a gyermekekhez fűző kö­teléknél. Arról nem kaptunk választ a levélből, hogy új keletű, vagy régebbi ügyről van-e szó. De talán ez most lé­nyegtelen is. Otthagytak egy ötvennégy éves asszonyt, a családi otthon puha melegét jéghideg, családfő nélküli si­vár helyiséggé lealacsonyítva. Pedig az édesanya, félretéve büszke­ségét, többször is felkereste azt a »má­sikat«, s megpróbált szívére, eszére hat­ni Gúnyos nevetés, és sértő megjegy-~­­­zés volt minden eset­en a válasz. -Ért­hetik, ugye, megér­tik, milyen elkesere­dett vagyok. Nincs szív, nincs láb és nincs ideg, ami pótolhatná azt a sok munkát, amit férjemért a hosszú évek alatt elpazaroltam.« Megdöbbentően egyszerű és egyben író tollához méltó szép szavak az idézett mondatban! Pe­dig négy általánost éppenhogy csak »végigtanult« asszony írta ezeket a so­rokat. És a férj, kérdezhetné az olvasó, miért nem hallgatja meg feleségét. Az inkább bujdosik előle, letagadja magát, és munkahelyén be sem jelentette, hogy családjától külön él. Ezzel kiállította saját magáról, erkölcsi és emberi ma­gatartásáról az elmarasztaló ítéletet. Gyáva és kegyetlen egyszerre. A jelzők nem túlzottak. Mert már nem fiatal emberről van szó adott esetben, hanem a közel hatvanadikat taposó férfiról. De a feleség nem adja fel a harcot. Nemcsak azért, mert betegsége, szűkös anyagi helyzete miatt egyre nehezeb­ben tengeti életét, hanem azért sem, mert még mindig szereti és visszavárja emberét. -Én, sajnos betegségem miatt nem vállalhatok munkát. Jövőre töl­töm be a nyugdíjkorhatárt, azonban az öregségire nem számíthatok, mert két évem hiányzik a szükséges időhöz.« Lá­nya és két nagyobb fia ugyan némi kis pénzzel, rendszertelenül támogatja az édesanyját, de ez a segítség bizony ke­véske. Mert még két kiskorú gyermek nevelődik otthon, akikre főzni kell s ru­házkodásuk is gondot jelent... Nehéz, nagyon nehéz ügy. A bíróság ugyan megítéli majd az asszony- és a gyermektartást, de a férjet és az édes­apát semmiféle törvény nem kötelez­heti a visszaútra. Ezt csak a lelkiisme­ret és a megértés kényszerítő ereje te­hetné meg. És éppen ez az, ami hiányzik, s ami sajnos, nem pótolható bírói ítélettel. Samarjai Tibor Munka ellen önsebzés Veszélyes dival Szinte gyerekarcú, fél­karú fiatalember nyit be az ajtón. Munkahelyi pa­naszának orvoslását kéri. Majd megköszöni a taná­csot és már emelkedi­e fel a székről. Megállítom. — Mi történt a karjá­val? Zavartan lesüti tekinte­tét Némi unszolásra mégis beszélni kezd. — Csak lógni akar­tam ... Két-három hétig napozni, strandolni... Készakarva törtem el a kisujjamat. Jó idő volt. — Zsebkendővel feldör­zsöltem a kezem — je­lenti ki egykedvűen. — Az orvosnak azt mond­tam, hogy megégettem. — Mégis gyanút fo­gott? — Beköptek. — Nem fájt? — Á, ki lehet bírni. — Kinek az ötlete volt? — Eszébe juthat min­denkinek. — Sajnos, mindig akad egy jó barát, aki beleviszi a rosszba — panaszkodik édesanyja. — Az egyik haver — azzal csinálták ezt — már börtönbe ke­rült, mert betört a mos­tohaanyjához. Itthon nem ezt látja a gyerek. Én húsz, az uram huszon­öt éve dolgozik egy de­Béla már betöltötte ti­zennyolcadik évét. Mag­nóval matat a szépen be­rendezett szobában. A be­mutatkozásnál megütő­­dik. — Újságíró nálam? — kérdezi, jólesett a nap... Nehogy túl gyorsan gyógyuljon, kicsit elkötöttem az alsó­karomat ... Nem tudtam, hogy nagy baj az, ha el­hal... Szóval, le kellett vágni... A válaszhoz nehéz sza­vakat találni. H. Ervin arckifejezése, tekintete feleslegessé is teszi a szemrehányást. De hiába keresem ugyanezt a 17 esztendős ipari tanuló arcán, ártat­lan kék szemében. Igen. Kislányunk az osz­tály legjobb tanulója. Fe­rit is szigorúan fogjuk. Este nem csavaroghat. De én nem is panaszkodha­­tom rá. Nem felesel, se­gít nekem. Nem is hazu­dik ... Mégis nehezen boldogulunk vele. Nem szerette az előző munka­helyét. Az iparitanuló-is­­kolából ki is vágták. Nagy keservesen elintéz­tem, hogy felvegyék mű­szerésznek, de ha itt is baj lesz vele, én már nem tudom, mit csinálok. — Nem lesz. Többet azért nem teszek ilyent — szólal meg halkan a fiú, s egy pillanatra le­­mállik arcáról a közöny felvett póza. Sz. Balázs, a nagykátai 23 éves segédmunkás azonban ennél is rosz­­szabbul járhat. — Régi kuncsaftunk — mondja a nagykátai se­bész. — Ha akar, dolgo­zik, ha nem akar, nem. Visszértágulás folytán al­­szárfekélye van. Gyógyít­ható, ha megtartja az or­vosi utasítást De ahe­lyett, hogy feküdne, kocs­mába jár. Egy szép napon pedig megjelent itt egy A »csíny« egyhónapos munkaképtelenséget vont maga után, persze —■­ a körülmények ismeretében — táppénz nélkül. Lába azonban most sincs rend­ben. Nyilvánvaló, hogy a fekélyesedési hajlamnak nemigen használ a smirg­lizés. — Tudja-e, hogy ennek amputáció lehet a vége? — kérdezem a szép szál fiatalembertől. — Mondta a doktor úr — feleli bizonytalanul. — De az öntödei munka sem jó nekem. Szeretnék ülő­­foglalkozást. Ha esetleg portás lehetnék. És ha nem inna any­­nyit... Arcát most is ve­rekedés ütötte sebek ék­­telenítik. Dolgozni nem volt két napja, mert — úgymond — a vonaton ellopták iratait. Kérdés, hogy viselt dolgainak megfelelő kö­vetkezménye volt-e csu­pán a táppénz letiltása? Bizonyos, hogy nem. Egyik-másik munkabe­égési sebbel. Úgynevezett égési sebbel. Az égésnek ugyanis jellegzetességei vannak. Nos, ez a seb másként festett. Azért meghallgattam, hogy tör­tént, és beküldtem a be­tegellenőrzésre. Ahol a beteg jegyző­könyvileg elismerte, hogy előre megfontolt szán­dékkal maga idézte elő sérülését: bal lábát boká­ja felett csiszolóvászonnal feldörzsölte. Igen azonban kissé nagy­vonalúan elsiklanak az önsebzés ténye felett. A 18 éves N. Péter pél­dául — ahogy a jegyző­könyv rögzíti — négyszer sebezte meg kezét előre megfontolt szándékkal. Az utolsó — remélhetőleg valóban utolsó — eset után az üzem — a társa­dalmi bíróság tárgyalásá­tól is eltekintve — hoz­zájárult kilépéséhez. Szü­leit nem értesítették. Édesanyja abban a tudat­ban él, hogy a fiú mind­össze egyszer tévedt meg és követett el olyasmit, amire ő sohasem lett vol­na képes. — Az influenzajárvány idején lázasan is bejár­tam dolgozni, mert lát­tam, mennyire hiányoz­nék. Ez a gyerek pedig ilyesmit is meg tudott tenni, hogy ne kelljen dolgoznia — kesereg ke­zét tördelve. Képes volt rá. És saj­nos elég sokan képesek rá. Ha nem inna annyit... „Beköptek Nem volt kedvem dolgozniu n Csodálkozását zavar váltja fel, amikor a láto­gatás okáról értesül. — Nem volt kedvem dolgozni, odaütögettem kezem a falhoz. Négy napra betegállományba vettek. Van az úgy, hogy hülyeséget tesz az ember — mormogja szégyen­kezve. De — teszi hozzá, mint­egy védekezésül — olyan érdekes ez, hogy az új­ságba kerülhet? Olyan érdekes. Mert sajnos, sokan vannak, akik ilyen »hülyeséget*« megtesznek. És sokan na­gyon rá is fizetnek. Kati nemrég még har­madéves ipari tanuló volt A múlt idő — az ön­sebzésnek tulajdonítható.­­A Tüdőt kértem meg — az egy fiú —, hogy üs­sön az ujjamra, mert ve­le akartam tölteni a dél­utánt. Rávert egy tég­lával ...« A jegyzőkönyvben le­fektetett vallomást mind­össze annyival egészítem ki, hogy Kati kisujja fel­ső ízével és szakmájával fizetett ezért a játékért. Szigorúbban! Pedig önsanyargató igyekezetük legtöbbször hajótörést szenved a ren­delőintézeti sebészorvo­sok tapasztalatain. Egy­két keresztkérdés és az önjelölt beteg töredelmes vallomást tesz. — A vallomást azon­ban nem követi megfele­lő intézkedés — vélik a X. kerületi szakorvosi rendelőintézetben. — Eléggé elharapózott divat ez, főképp a gyerekek kö­zött. Veszélyes divat, amely egészségükre, íté­lőképességükre, erkölcsi alapállásukra is hat Nem szabad beérni a táppénz­letiltással, szigorúbban kell büntetni. A felszólítás egyik címzettje a munkahely, amely — szó szerint — hivatalból tudomást sze­rez a történtekről. Eljár­nia azonban nemcsak hi­vatalból kell Hanem meggyőződésből. Élve a meggyőzés, a gondolat, a gondolkodásformálás esz­közeivel. És szükség ese­tén a szigorú büntetéssel is.• H. Ervin tragédiája in­dított, hogy közelebbről megismerkedjem az ön­sebzőkkel, az önsebzéssel. Elég sokan vannak. Különösen tavasszal, nyá­ron vetemednek rá egy kis szabad idő kedvéért. Megátalkodottan, vagy »heccből«, vagy csak könnyelműségből. Az önsebzést mégsem szabad gyermekcsinynek elkönyvelni. Sem otthon, sem az üzemben. Végtére is — csalás. Elképesztő indítékú, megdöbbentő tett. Komolyan kell venni. Mert maradandó lelki­­­s testi következmények­­kel járhat. Lukács Mária

Next