Népszava, 1968. május (96. évfolyam, 101–126. szám)
1968-05-19 / 116. szám
Elkallódó munkás-paraszt tehetségek Még néhány hét és az egyetemeken, főiskolákon ismét beköszönt a felvételi vizsgák időszaka. Az idei középiskolás elképzelések ismeretében megállapítható, hogy a jelentkező diákok mintegy 60 százaléka a szellemi foglalkozású családokat képviseli, 40 százalékuk pedig munkás-, illetve parasztszármazású. Önmagában megnyugtató ez az arány, hiszen azt jelzi, hogy 19 000 értelmiségi Teljesen logikus és indokolt az a feltételezés, hogy a mérnök-, tanár-, orvosember gyereke nagyobb arányban hoz »pluszt« magával; örököl bizonyos képességeket, megszokja a rendszeres tanulást, hozzájut otthonában is az olvasmányokhoz, korrepetálhat szüleivel , vagy fogadnak mellé korrepetitort A jelentkezési arány tehát tulajdonképpen tükrözi a szülői házak közötti különbséget, azt a tényt, hogy az értelmiségi diákok ma még bizonyos «•helyzeti*« és képességbeli előnnyel indulhatnak a továbbtanulásban. De hát valóban ilyen megnyugtató a helyzet? Az utóbbi években számos üzemből kaptunk jelzéseket arról, hogy a munkások nem így látják. Az idei jelentkezési számok, ha ezeket kissé behatóbban elemezzük, igazolják, hogy észrevételeik helytállóak, nincs okunk a megnyugvásra. Országunkban mintegy kétmillió gyermekes családban ipari, illetve mezőgazdasági fizikai munkás a családfő. Az értelmiségi, alkalmazotti és más családok száma körülbelül 400 000. Ha ezekkel az adatokkal vetjük össze az egyetemre jelentkezők számát, akkor kiderül, hogy a szellemi foglalkoz különböző pályaválasztási felmérések, beiskolázási tapasztalatok esztendők óta erőteljesen jelzik a munkás- és parasztcsaládok túlnyomó többségében makacsul élő szemléletet: minél előbb keressen a gyerek. Ha tovább taníttatják, akkor is olyan iskolatípusba irányítják gyerekeiket, ahol 17—18 éves korukra szakmát kapnak, s utána azonnal munkába állhatnak. (Ezt a törekvést különösen jól szemléltetik az idei gimnáziumi jelentkezések: ebbe az iskolatípusba — amely köztudottan a legjobb előkészítő az egyetemi továbbtanulásra — a jelentkező munkásdiákok aránya mindössze 29—30 százalék, sőt, a fiúk között még ennél is rosszabb.) E szemlélet mögött kétségtelenül anyagi okok is meghúzódnak. (Ezekben a családokban általában több a gyerek, kevesebb az egy családtagra jutó jövedelem.) De nemcsak ez, hanem sok más forrása is van — például a diák mellett szép számú, 13 000 munkás-paraszt fiatal is latba veti erejét a felsőfokú tanulmányokért. A 60:40 arány azt is igazolja, hogy a származási kategorizálás eltörlése, a tehetségkiválasztás spontán formája sem bontja meg az egészséges megoszlást, hiszen majdnem egyenlő arányban képviselik a jelentkező diákok a két csoportot zásó családok köréből minden 21-ik gyerek jelentkezik felsőfokú tanulmányokra, a fizikai dolgozó családok gyerekei közül pedig minden 154-ik. Az arány tehát 21:154. Ekkora eltolódás a tehetségek születésében a családok között már nem valószínű. Másról van szó. Nyilvánvaló, hogy lényegesen több a tehetséges munkás-paraszt gyerek, mint amennyi ma az egyetemre jelentkezik. Ezt két dolog is szemléletesen igazolja: egyrészt az alsótagozatos pedagógusok tapasztalata, hogy az általános iskolák alsó négy osztályában alig van, illetve szinte semmi különség nincs a munkás-paraszt és értelmiségi szülők gyerekeinek érdemjegyei, képességei között; másrészt a felsőoktatás esti és levelező tagozataira tízezrével jelentkeznek tehetséges fizikai dolgozók, akik élve tanulási lehetőségeikkel, hosszú évek után is képesek pótolni elmaradt tanulmányaikat. A munkás-paraszt gyerekek továbbtanulásánál olyan torzulásról van szó, amely az általános iskola alsó tagozata és az egyetemi képzés közötti nyolc évben keletkezik. Miből fakad a torzulás a hagyományos szakmaszeretet, a családi tradíció, hiszen alig változtatott a helyzeten a tavaly életbe, léptetett szociális és tanulmányi segély. Pedig ennek kifejezetten az a célja, hogy a kisebb jövedelmű családok gimnáziumba íratott tehetséges gyerekeinek anyagi gondjait mérsékelje. A segélykereteket mégsem tudták mindenütt felhasználni — nem volt elég jelentkező! Ha ehhez hozzáadjuk azt a mínuszt, hogy igen sok munkáscsaládban magára hagyatva tanul a gyerek, nem áll mögötte a család szellemi öröksége; tanulási problémáiban nem igényelheti az esetek nagy részében a »családi konzultáció« segítségét — ami már az általános iskola felső tagozatán is érzékelhető —, nyilvánvaló, miért bontakozik ki oly nehezen a munkás- és parasztgyerekek tehetsége, miért jut el közülük aránytalanul kevés az egyetemi felvételi igynek. Beszélgettem nemrégiben egy pesterzsébeti iskola igazgatójával: hivatásszeretettől fűtött, nagy tudású pedagógus. Lemondóan jegyezte meg, hogy alig-alig ismer környékükön olyan nevelőt, aki vállalna többletmunkát a munkásgyerekekért. »Úgy is szakmára adják őket a szülők, miért nehezítsük a dolgunkat« — ez a nézet alakult ki sok nyolcadik osztályt tanító pedagógusban. A furcsa pedagógiai szemlélet azután tovább él a középiskolák jó részében, csakhogy itt már kiugróan élessé válnak a különbségek. Azok a munkásgyerekek, akiket a gimnázium I—II. osztályaiban magukra hagynak, többnyire nem tudják követni a feszített tempót. S mivel nem kapnak hathatós támogatást az iskolákban, kialakul az a tanulmányi ázalagkülönbség, amely után ilyen érvelés alapja: »Nem győzik a munkásgyerekek az intenzív, magas szintű tanulást, tehát nem érdemes szorgalmazni egyetemi képzésüket sem.« Hiba lenne teljesen figyelmen kívül hagyni a problémák anyagi vonatkozásait. Ám tapasztalható olyan törekvés, amely mindent csak pénzzel vél megoldani; pedagógusok, de szülők is sok helyütt hangoztatják, hogy nincs más megoldás, mint a kollégiumi férőhelyek növelése, valamint az, hogy anyagilag tegyék érdekeltebbé a nevelőket a munkásgyerekek tanításában. Valóban szükséges is, hogy a tanácsi pénzgazdálkodási szervek adjanak minél több kézzelfogható segítséget az anyagi gondok megoldásához. Mat képletet kell kidolgozni közös társadalmi erőfeszítéssel, amely pontosabban és igazabban tükrözi a tehetség mértékét és képes felváltani az anyagi és szellemi hátrányok mínuszát a tehetségek segítésének nagy többletével. Várkonyi Margit Megnyugtató és nyugtalanító arányok Visszahúzó családi kör Hamis, lefegyverző nézetek Oktatáspolitikánk minden szintjén ismertek ebbé-kevésbé az említett gondok. S egy-egy próbám a megoldásánál a segítőkészség jó hatásait is örömmel tapasztalhatjuk, bár szállóige a kerületben a Berzsenyi gimnázium több nevelőjének példája: sorozatosan állozzák fel szabad idejűkét, szakkörökben, tanulóárokban korrepetálással parkodnak egy-egy tizedel emelni a munkásdiákok tanulmányi átlagát. A Madách gimnáziumban ugyancsak ismerek olyananárokat, akiknek semmi fáradság nem sok, ha a hátványosabb helyzetben evő diákok eredményéről van szó. Vagy a Fürst Sándor gimnázium példája, ahol számokban is kifejezhető az eredmény: a gyerekek 70 százaléka munkásszármazású, s a törődés, a segítés nyomán általában jó a tanulmányi eredményük. Sorolhatnánk tovább a szép példákat, hiszen sok pedagógus törekszik mély felelősségtudattal arra, hogy pótolja ezeknél a gyerekeknél a szülői ház még hiányzó örökségét, megadja az iskolában azt a többletet, ami szükséges a továbbtanuláshoz. A jó és haszos segítőkészség azonban korántsem általános. S hibákról, a téves szemléletekről annál fontosabb szólni, mivel a tennivalók — a munkás-paraszt diákok továbbtanulásának javítására — elsősorban a nevelőmunkában jelentkez- Ami a pénznél is fontosabb Csakhogy olyan probléma megnyugtató megoldásáról van szó, amihez ma már nem elegendő egy-egy határozat, pedagógiai célzatú direktíva — de önmagában még a szervezett anyagi segítés sem. Elsősorban a szülők és a pedagógusok körében elterjedt helytelen szemléletekkel kell felvenni a harcot. Társadalmi méretű munkát kell vállalniuk az oktatási szerveknek, legelsősorban a gyakorló pedagógusoknak. Gazdag, változatos pedagógiai fegyvertárunk egészét fel kell használnunk, hogy eredményeket érhessünk el. Csak egy-két példa: célszerű jó előre számbavenni, kik azok a tehetséges munkás-paraszt gyerekek, akiket képességeik alapján középiskolába — elsősorban gimnáziumba — javasolnak az általános iskolák pedagógusai. A szülők meggyőzését ilyen esetekben nem szabad egyetlen beszélgetéssel elintézettnek tekinteni, hanem szinte tantestületi méretekben kell egy-egy gyerek sorsát egyengetni. (Előkészíteni például a tanulmányi segélyt is részére, egy-két budapesti kerületben láttunk jó példát erre.) Kínálkozik módszerként a szakköri munka javítása is, hiszen a szakkör nemcsak arra szolgál, hogy izgalmas kísérletekkel gyarapítsa a gyerekek tudását, hanem arra is, hogy világosabbá tegye a tantervi anyagot, segítsen megjegyezni, elmélyíteni a tudást. A számtalan módszer, lehetőség közül nem szabad kifelejteni a tanulmányi segélyt, amit még jobban kiterjesztenek a következő tanévben. Legsürgetőbbnek most mégis az látszik, hogy a tétlenségre kárhoztató megnyugvásból, a 40:60 bővöletéből rázzunk fel mindenkit. össznemzeti érdekünk, hogy minden tehetség kibontakozhassék és a legjobbakból választódjon ki és erősödjön tovább az új, szocialista, magyar értelmiség. A 21:154 — rossz arány. Olyan matemati 2 Wegymájus^1^ NÉPSZAVA Kazánfalazási kivitelezését azonnali kezdéssel vállaljuk Megrendelés: Fővárosi Vegyesipari Javító Vállalat termelési osztály, BUDAPEST IX., Lenhossék utca 18. sz. Telefon: 138—066, 334—410 Ügyintéző: PETŐ ANDRÁS Heti postánkból Sokat szenvedő édesanyától kaptunk levelet: segítséget kér, hogy viszszakapja férjét, gyermekeinek apját. A kis faluban, ahonnan a fájdalommal telített sorok érkeztek, jól ismerik levélírónkat. Tisztelik a szomszédok és példaként emlegetik nagyszerű magatartásáért, önfeláldozó, küzdelmekkel teli életéért, öt gyermeket hozott a világra, s mindegyiket tisztességre, mások megbecsülésére nevelte. Négy fia és egy lánya közül a legkisebb most tizenkét éves. Azt gondolhatnánk, hogy most megelégedetten él, messze elkerüli a gond és a bánat. Gondoskodnak róla gyermekei és nyugodtan tekinthet öregsége elé, dolgos, munkás élete gyümölcseit most élvezheti... Sajnos, a helyzet és a valóság egész más képet mutat. »Szeretném elmondani nagy fájdalmamat, amit eddig magamban hordtam.« Így kezdődik a levél, s az alkalmi papírra, láthatóan vízzel »hígított« tintával írt sorok sok keserűségről és könnyről árulkodnak. Fájdalom, keserűség és reménytelenség fűti át az egész levelet. Harmincegy évi házasság után hagyta el férje, mitsem törődve beteg, rokkant feleségével. »Várhatok-e segítséget abban, hogy visszahozzák férjemet attól az asszonytól, aki behálózta és elrabolta családjától? ... Igen, a férj elvesztette fejét, pillanatnyi hangulat és hamis érzelmek erősebbnek bizonyultak a családjához, a feleséghez és a gyermekekhez fűző köteléknél. Arról nem kaptunk választ a levélből, hogy új keletű, vagy régebbi ügyről van-e szó. De talán ez most lényegtelen is. Otthagytak egy ötvennégy éves asszonyt, a családi otthon puha melegét jéghideg, családfő nélküli sivár helyiséggé lealacsonyítva. Pedig az édesanya, félretéve büszkeségét, többször is felkereste azt a »másikat«, s megpróbált szívére, eszére hatni Gúnyos nevetés, és sértő megjegy-~zés volt minden eseten a válasz. -Érthetik, ugye, megértik, milyen elkeseredett vagyok. Nincs szív, nincs láb és nincs ideg, ami pótolhatná azt a sok munkát, amit férjemért a hosszú évek alatt elpazaroltam.« Megdöbbentően egyszerű és egyben író tollához méltó szép szavak az idézett mondatban! Pedig négy általánost éppenhogy csak »végigtanult« asszony írta ezeket a sorokat. És a férj, kérdezhetné az olvasó, miért nem hallgatja meg feleségét. Az inkább bujdosik előle, letagadja magát, és munkahelyén be sem jelentette, hogy családjától külön él. Ezzel kiállította saját magáról, erkölcsi és emberi magatartásáról az elmarasztaló ítéletet. Gyáva és kegyetlen egyszerre. A jelzők nem túlzottak. Mert már nem fiatal emberről van szó adott esetben, hanem a közel hatvanadikat taposó férfiról. De a feleség nem adja fel a harcot. Nemcsak azért, mert betegsége, szűkös anyagi helyzete miatt egyre nehezebben tengeti életét, hanem azért sem, mert még mindig szereti és visszavárja emberét. -Én, sajnos betegségem miatt nem vállalhatok munkát. Jövőre töltöm be a nyugdíjkorhatárt, azonban az öregségire nem számíthatok, mert két évem hiányzik a szükséges időhöz.« Lánya és két nagyobb fia ugyan némi kis pénzzel, rendszertelenül támogatja az édesanyját, de ez a segítség bizony kevéske. Mert még két kiskorú gyermek nevelődik otthon, akikre főzni kell s ruházkodásuk is gondot jelent... Nehéz, nagyon nehéz ügy. A bíróság ugyan megítéli majd az asszony- és a gyermektartást, de a férjet és az édesapát semmiféle törvény nem kötelezheti a visszaútra. Ezt csak a lelkiismeret és a megértés kényszerítő ereje tehetné meg. És éppen ez az, ami hiányzik, s ami sajnos, nem pótolható bírói ítélettel. Samarjai Tibor Munka ellen önsebzés Veszélyes dival Szinte gyerekarcú, félkarú fiatalember nyit be az ajtón. Munkahelyi panaszának orvoslását kéri. Majd megköszöni a tanácsot és már emelkedie fel a székről. Megállítom. — Mi történt a karjával? Zavartan lesüti tekintetét Némi unszolásra mégis beszélni kezd. — Csak lógni akartam ... Két-három hétig napozni, strandolni... Készakarva törtem el a kisujjamat. Jó idő volt. — Zsebkendővel feldörzsöltem a kezem — jelenti ki egykedvűen. — Az orvosnak azt mondtam, hogy megégettem. — Mégis gyanút fogott? — Beköptek. — Nem fájt? — Á, ki lehet bírni. — Kinek az ötlete volt? — Eszébe juthat mindenkinek. — Sajnos, mindig akad egy jó barát, aki beleviszi a rosszba — panaszkodik édesanyja. — Az egyik haver — azzal csinálták ezt — már börtönbe került, mert betört a mostohaanyjához. Itthon nem ezt látja a gyerek. Én húsz, az uram huszonöt éve dolgozik egy deBéla már betöltötte tizennyolcadik évét. Magnóval matat a szépen berendezett szobában. A bemutatkozásnál megütődik. — Újságíró nálam? — kérdezi, jólesett a nap... Nehogy túl gyorsan gyógyuljon, kicsit elkötöttem az alsókaromat ... Nem tudtam, hogy nagy baj az, ha elhal... Szóval, le kellett vágni... A válaszhoz nehéz szavakat találni. H. Ervin arckifejezése, tekintete feleslegessé is teszi a szemrehányást. De hiába keresem ugyanezt a 17 esztendős ipari tanuló arcán, ártatlan kék szemében. Igen. Kislányunk az osztály legjobb tanulója. Ferit is szigorúan fogjuk. Este nem csavaroghat. De én nem is panaszkodhatom rá. Nem felesel, segít nekem. Nem is hazudik ... Mégis nehezen boldogulunk vele. Nem szerette az előző munkahelyét. Az iparitanuló-iskolából ki is vágták. Nagy keservesen elintéztem, hogy felvegyék műszerésznek, de ha itt is baj lesz vele, én már nem tudom, mit csinálok. — Nem lesz. Többet azért nem teszek ilyent — szólal meg halkan a fiú, s egy pillanatra lemállik arcáról a közöny felvett póza. Sz. Balázs, a nagykátai 23 éves segédmunkás azonban ennél is roszszabbul járhat. — Régi kuncsaftunk — mondja a nagykátai sebész. — Ha akar, dolgozik, ha nem akar, nem. Visszértágulás folytán alszárfekélye van. Gyógyítható, ha megtartja az orvosi utasítást De ahelyett, hogy feküdne, kocsmába jár. Egy szép napon pedig megjelent itt egy A »csíny« egyhónapos munkaképtelenséget vont maga után, persze —■ a körülmények ismeretében — táppénz nélkül. Lába azonban most sincs rendben. Nyilvánvaló, hogy a fekélyesedési hajlamnak nemigen használ a smirglizés. — Tudja-e, hogy ennek amputáció lehet a vége? — kérdezem a szép szál fiatalembertől. — Mondta a doktor úr — feleli bizonytalanul. — De az öntödei munka sem jó nekem. Szeretnék ülőfoglalkozást. Ha esetleg portás lehetnék. És ha nem inna anynyit... Arcát most is verekedés ütötte sebek éktelenítik. Dolgozni nem volt két napja, mert — úgymond — a vonaton ellopták iratait. Kérdés, hogy viselt dolgainak megfelelő következménye volt-e csupán a táppénz letiltása? Bizonyos, hogy nem. Egyik-másik munkabeégési sebbel. Úgynevezett égési sebbel. Az égésnek ugyanis jellegzetességei vannak. Nos, ez a seb másként festett. Azért meghallgattam, hogy történt, és beküldtem a betegellenőrzésre. Ahol a beteg jegyzőkönyvileg elismerte, hogy előre megfontolt szándékkal maga idézte elő sérülését: bal lábát bokája felett csiszolóvászonnal feldörzsölte. Igen azonban kissé nagyvonalúan elsiklanak az önsebzés ténye felett. A 18 éves N. Péter például — ahogy a jegyzőkönyv rögzíti — négyszer sebezte meg kezét előre megfontolt szándékkal. Az utolsó — remélhetőleg valóban utolsó — eset után az üzem — a társadalmi bíróság tárgyalásától is eltekintve — hozzájárult kilépéséhez. Szüleit nem értesítették. Édesanyja abban a tudatban él, hogy a fiú mindössze egyszer tévedt meg és követett el olyasmit, amire ő sohasem lett volna képes. — Az influenzajárvány idején lázasan is bejártam dolgozni, mert láttam, mennyire hiányoznék. Ez a gyerek pedig ilyesmit is meg tudott tenni, hogy ne kelljen dolgoznia — kesereg kezét tördelve. Képes volt rá. És sajnos elég sokan képesek rá. Ha nem inna annyit... „Beköptek Nem volt kedvem dolgozniu n Csodálkozását zavar váltja fel, amikor a látogatás okáról értesül. — Nem volt kedvem dolgozni, odaütögettem kezem a falhoz. Négy napra betegállományba vettek. Van az úgy, hogy hülyeséget tesz az ember — mormogja szégyenkezve. De — teszi hozzá, mintegy védekezésül — olyan érdekes ez, hogy az újságba kerülhet? Olyan érdekes. Mert sajnos, sokan vannak, akik ilyen »hülyeséget*« megtesznek. És sokan nagyon rá is fizetnek. Kati nemrég még harmadéves ipari tanuló volt A múlt idő — az önsebzésnek tulajdonítható.A Tüdőt kértem meg — az egy fiú —, hogy üssön az ujjamra, mert vele akartam tölteni a délutánt. Rávert egy téglával ...« A jegyzőkönyvben lefektetett vallomást mindössze annyival egészítem ki, hogy Kati kisujja felső ízével és szakmájával fizetett ezért a játékért. Szigorúbban! Pedig önsanyargató igyekezetük legtöbbször hajótörést szenved a rendelőintézeti sebészorvosok tapasztalatain. Egykét keresztkérdés és az önjelölt beteg töredelmes vallomást tesz. — A vallomást azonban nem követi megfelelő intézkedés — vélik a X. kerületi szakorvosi rendelőintézetben. — Eléggé elharapózott divat ez, főképp a gyerekek között. Veszélyes divat, amely egészségükre, ítélőképességükre, erkölcsi alapállásukra is hat Nem szabad beérni a táppénzletiltással, szigorúbban kell büntetni. A felszólítás egyik címzettje a munkahely, amely — szó szerint — hivatalból tudomást szerez a történtekről. Eljárnia azonban nemcsak hivatalból kell Hanem meggyőződésből. Élve a meggyőzés, a gondolat, a gondolkodásformálás eszközeivel. És szükség esetén a szigorú büntetéssel is.• H. Ervin tragédiája indított, hogy közelebbről megismerkedjem az önsebzőkkel, az önsebzéssel. Elég sokan vannak. Különösen tavasszal, nyáron vetemednek rá egy kis szabad idő kedvéért. Megátalkodottan, vagy »heccből«, vagy csak könnyelműségből. Az önsebzést mégsem szabad gyermekcsinynek elkönyvelni. Sem otthon, sem az üzemben. Végtére is — csalás. Elképesztő indítékú, megdöbbentő tett. Komolyan kell venni. Mert maradandó lelkis testi következményekkel járhat. Lukács Mária