Népszava, 1968. augusztus (96. évfolyam, 179–204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
A FORIPE tulajdonképpen úgy alakult, hogy G. Robi meg én háromnegyedórás műsort adtunk egy zenétlen sétahajón. Robit a mamája kérte meg, hogy játsszon valamit az üzemi sétahajózáson, ő pedig engem kért fel társnak. Akkor már vagy két éve együtt játszottunk az egyik fővárosi kultúrotthon színjátszócsoportjában, s százszor is megtárgyaltuk egymással, hogy jó lenne már valami könnyedebb dolgot is csinálni. A csoportban ugyanis már egy éve csupa súlyos (és őszintén szólva erőnket meghaladó) darabot játszottunk, ami a többieknek megfelelt, mert ők valóban színészek akartak lenni (egy-kettőből az is lett később), de mi puszta szórakozásból színművészeskedtünk, s szerettünk volna egyszer már önfeledten, nevetve szórakoztatni magunkat. A kétszemélyes műsort úgy oldottuk meg, hogy én konferáltam Robit, ő meg engem. Kimondhatatlanul nagy sikerünk volt: Rom mamája vörösre tapsolta a tenyerét. Vicceket mondtunk, tréfás pantomimjeleneteket adtunk elő — közönségünk mosolyogva tombolt. Nem elírás: mosolygott lelkes igyekezetünkön, és tombolt — hiszen így illett, egy kollégának a fia adta a műsort. És mosolygott megjelenésünkön is: mindketten valószínűtlenül soványak és nyurgák voltunk, s bár elmúltunk már húszévesek, éppen úgy festettünk, mint a nyakigláb kamaszok. A műsor nem várt sikere föllelkesítette kéttagú gárdánkat. Elhatároztuk, hogy most már valóban végrehajtjuk régi tervünket, a nehézveretű tragédiákról áttérünk a könynyű műfajra, önállósítjuk magunkat, és kabarét fogunk csinálni. A tagtoborzás aránylag könnyen ment. Cs. Petit és B. Gabit sikerült megnyernünk, no és Évátgyönyörű barna szeme volt, már csak erre emlékszem, s arra, hogy mindannyian epekedve udvaroltuk körül, és két hét alatt betanultunk egy műsorra való jelenetet, magánszámot. Ekkor fellépések után néztünk, sikerült is egy gyári kultúrás barátunk segítségével meghívatnunk magunkat vállalatuk szüretimulatságára. Műsorunkat megtapsolták, az üzemvezetőségtől vacsorát kaptunk jutalmul meg sok bort, hajnalra úgy becsíptünk, hogy végigtáncoltuk a Váci utat A siker — és jutalmunk — annyira föllelkesítette kis gárdánkat, hogy műsorunkat több üzemnek is fölajánlottuk. A szegényebb vállalatok, akik nem tudtak hivatásosokat hozatni, kapva kaptak az olcsó alkalmon: azontúl minden szombat este játszottunk, vendéglátóipari vállalat házimulatságán, gyárban, szövetkezetben ,általában tánc előtt. Kezdtünk profik lenni: jó érzékkel megszimatoltuk, hol lehet a fellépésért vacsorát és italt kapni, már válogattunk, csak azokra a helyekre mentünk el, ahol a cégnek komoly reprezentációs kerete volt Rettenetesen ripacskodtunk, de volt önkritikánk: csoportunkat FŐRIPE-nek (Fővárosi Ripacs Egylet) keresztel Köves József tük, a hajdani K. u. K. induló dallamára egyleti indulót is költöttünk: Mikor a FÖRIPE színgárda kivonul A világ kivirul, és a láng szíve kigyúl Mikor a FÖRIPE színgárda produkál. Még a Filharmónia is gratulál, gratulál. (S azt mondja:) Uraim kérem, köszönöm, köszönöm. Ezt a jó előadást igazán köszönöm ... Műsor után, borozgatás közben mindig ezt daloltuk kórusban, és persze megtapsoltuk magunkat Általában ott maradtunk táncolni is, mint „vendégművészek” mindig kaptunk odaadó partnereket a lányok közül. Csak azt sajnáltuk, hogy Éva műsor után mindig eltűnt — úgy hiszem, mindegyikünk vele szórakozott volna a legszívesebben. Végül is azonban hiába udvaroltuk körül egyetlen nőszereplőnket, ő mindanynyiunk közeledését kedvesen elutasította (bár Gabival többször volt külön útja, de hát erről csak ők nyilatkozhatnának). Könnyen megrekedhettünk volna művészetünknek ezen az alacsony színvonalán, ha történetesen Cs. Petinek nincsenek rendezői ambíciói. De voltak, s ő egy alkalommal föllázadt. , — Valami komolyabbat kellene művelnünk — mondta egy szombat éjjel a Pilvaxban, ahová fellépés után gyakran ellátogattunk (s hiába, mert még mindig csak Petőfiéknek van ott emléktáblájuk). — Én már össze is állítottam egy izgalmas irodalmi kabaréműsort. Budapest minden jellegzetessége benne van, csak a keretjátékot kellene megírnod — fordult hozzám. — A többi együtt van... Az ötlet tetszett, csak Gabi, aki világéletében nagyétkű volt, sajnálkozott, hogy akkor vége a jóízű vacsoráknak, nem tudjuk többé degeszre enni magunkat — Dehogynem! — intette le Robi, aki lelkesen támogatta a javaslatot — Ha komolyabb a műsor, komolyabb intézményektől kaphatunk meghívást... Még komolyabb cég, még komolyabb vacsora, nem? — A barátságos vigyorral körülnézett Gabi a vacsora szóra megnyalta szája szélét, de a következő pillanatban megint letört: — És hol tudnánk próbálni? Ez valóban nagy gond volt, közben ugyanis a kultúrház feloszlatta színjátszócsoportját. Mi azért is ragaszkodtunk görcsösen a folytatáshoz, mert úgy éreztük, ha most — ezért — abbahagyjuk, az ifjúságunkat kell eltemetnünk. Mert nemcsak a színpad kedvelése hozott össze ben WM WM gü ^ ........ M&& nünket/ fiatal életünk játékos együttlétre vágyott, közösségre, s a színházasdi tartalmas és kedves formája volt az együttes életnek. Megegyeztünk, hogy mindenki körülnéz: feltétlenül meg kell találnunk azt az intézményt, amelyik elvállalja csoportunkat. Robinak volt a legtöbb szerencséje: egy peremkerületi művelődési ház igazgatója próbatermet adott, s vállalta, hogy — ha tetszik a műsor — a ház csoportjaként szerepelhetünk. Lelkesen kezdtem írni az összekötőszöveget, s két hét alatt elkészültem vele. Nem kenyerem a dicsekvés, de remekbe sikerült. Annyira jó lett, hogy gondot adott: ki legyen a narrátor, aki betanulja. Olyan embert kellett találnunk, akinek van bátorsága egyedül maradni a színpadon. Sz. Pétert szerveztük be végül azzal, hogy ő szavalóversenyt is nyert, és már volt narrátor — ha nem is túlságosan nagy sikerrel. (Ugyanis a klubban egyszer ipari tanulóknak adtunk elő egy egyfelvonásost, Sz. Péter egy öreg munkást alakított, tiki visszaemlékezik küzdelmes ifjúságára. Ki kellett sétálnia a függöny elé, s komolyan, meditálva valami ilyesmi szöveggel indítani: „Azt mondják, az emlékek súlyossá teszik az embert... Mi húz, mi húz a föld felé?” — S mikor a szónoki kérdést föltette, s nagy busa koponyáját lehajtotta, egy recsegő kamaszhang bekiáltott: „A nagy fejed.” Péter megállt, remegett a lába, a röhögés megzavarta, de aztán feltalálta magát, s így improvizált: „A fejem... a fejem emlékektől súlyos.” Mire még nagyobb röhögés tört ki a nézőtéren.) Az első próbán Péter remekül mondta az összekötőszöveget, komoly és merev faarcával szinte kihangsúlyozta a poénokat. — Nagyon jó! — dicsérte botcsinálta rendezőnk. — Csak Gabi jönne már, nélküle nem tudunk továbbmenni ...! Nem tudtuk, mi történt Gabival Leültünk a nézőtéren, csevegtünk, hogy agyonüssük az időt. Türelmetlen voltam, kisétáltam a kapu elé. Gabi akkor szállt le a villamosról. Mikor közelebb ért, csodálkozva vettem észre, hogy vörös a szeme alja. — Hát veled mi történt? — meredtem rá. _ Tekintete elhomályosodott Megpróbált uralkodni magán, nagyokat nyelt, de aztán megrázkódott a válla, és zokogva támaszkodott a kapuhoz. — Meghalok... — mondta rekedten. — Hülye vagy — legyintettem, de azért félve néztem égő arcát — Mi az isten történt veled? — Orvosnál voltam — hüppögte. — Azt mondta, olyan erős érszűkületem van, hogyha nem vigyázok, pár éven belül kész leszek ... — Ez lehetetlen! — kiáltottam. Mert ezt valóban nem lehetett elhinni. Hiszen Gabi majdnem két méter volt, és kilencven kiló, úgy nézett ki, mint egy tejcsarnok reklámja Hogy ez a fiú halálos beteg? Hihetetlen ... Bent körénk gyűltek a többiek is. — Diétáznom kell — magyarázta Gabi. — És többé nem szabad dohányoznom ... A cigaretta méreg nekem. Meg az ital is ... Kimondhatatlanul sajnáltuk. Nem is folytattuk a próbát, képtelenek voltunk most a szerepekre gondolni, csak az zakatolt az agyunkban, hogy valahogy segíteni kellene a barátunkon. De hát nem voltunk orvosok... A következő próbán már Gabinak is jobb kedve volt, a játék feledtette vele a bajt. Csak az idegesítette, ha valaki rágyújtott mellette. — Legalább ne fújnátok rám olyan tapintatlanul! — zsörtölődött, de húsos orrát beletette a füstsugár útjába, így akart beszippantani a füstből egy vigaszra valót. — Te, és az nem lehet — nézett rá Éva sajnálkozva —, hogy rossz volt az a készülék, amivel vizsgáltak? Szomorú mosollyal válaszolt: — Rossz? Ezreket vizsgálnak vele... Azért a próbák folytak, sőt, egyre lázasabb ütemben. Gabi is lelkesen vett részt a próbákon, lassan visszanyerte egészséges színét, már a dohányzók sem zavarták, a játék közben — mert állítom, hogy csak közös játékunknak köszönhette nyugalmát — megfeledkezett a betegségről. Mi pedig lassan megnyugodtunk: ez a diagnózis csak tévedés lehet. Egy este éppen a májusi bemutatkozásról beszélgettünk, Robi azt mondta: lehet, hogy a szabadtérin is felléphetünk műsorunkkal, hétszáz néző előtt. — Sűríteni kell a próbákat — mondta Cs. Peti. Kopasz fejével valóban kezdett hasonlítani valami tiszteletre méltóan komoly rendezőhöz. — Találkozzunk holnap is... — Holnap csak később jöhetek — mondta Gabi. — Holnap megyek kontrollvizsgálatra. Elhallgattunk, lehajtottuk a fejünket. Gabi fölcsattant. — Ne gyulladjatok be! Nem lesz baj. Szerintem is rossz volt a múltkor a készülék... Biztattuk, hogy hát persze, persze, de azért másnap döcögve ment a próba, Sz. Péter háromszor is elakadt az indító szöveggel. — Nem tehetek róla — állt le dühösen. — Nem tudok most játszani. Mindig az van a fejemben, hogy Gabival mi lehet... Végül már nem is kínlódtunk tovább, leültünk a színpad szélére sorban, mint dróton a verebek, lábunkat lóbáltuk a zenekari ülés fölött, hülye viccekkel próbáltuk agyonütni az időt, de soha senki nem nevetett ... — Gondoljátok, hogy meggyógyul? — rágta a körmét régi szokása szerint SZ. Péter. — Kutyabaja sincs — mondta rá Robi meglehetősen bizonytalanul. Cs. Peti fölkelt, járkálni kezdett a színpadon. Bőrtalpú cipője alatt nyikorgott a padló. — Az istenedet...! — csattantam föl. — Ülj már le! De csak járkált, föl-alá, mint egy megszállott. Hirtelen megállt, lenézett ránk: — Milyen lehet meghalni ? Megborzongtunk. Senki nem válaszolt, de a csöndben — talán életünkben először — ott suhogott az elmúlás. Kínzó, fájdalmas érzés volt, az ereimben, a mellkasomban éreztem a gondolatot. Éva mellettem ült, reszketett a bal keze. Csak sóhajtoztunk, nem mertünk megszólalni. Nyolc órakor kinyílt az ajtó. Gabi széles vigyorral állt meg a nézőtér mellett — Mi van? — pattantunk fel Gabi fölemelte a fejét, karját nagy ívben kinyújtotta, s operettbonviváns hangon dörögte: — Adjatok egy cigarettát! A hatás leírhatatlan volt. Leugráltunk a dobogóról, őrjöngve csimpaszkodtunk a nyakába, öleltük, dögönyöztük, felszabadult öröm csillant a szemünkben. Azt is elérte, amire mi csak titokban mertünk gondolni néha: olyan hosszú, forró csókot kapott Évától, hogy zavarunkban lehajtottuk a fejünket. Egyszóval: óriási alakítás volt. Kár, hogy Gabi szerette a szakmáját, s a színjátszást csak szórakozásnak tekintette. Nagy színész lehetett volna belőle. Papsajtszínű nyár volt. Dél. Bakos Mihály ott ült a kazal tövén. Éhes volt nagyon, alig tudta türtőztetni magát. A többiek ettek. Gyorsan kapkodták szájukba a lebbencslevest, üres zöldbabot, tarhonyát, miegymást. Ahogy megjött az ételhordó kocsi, nagy zajjal, kanálcsörgéssel estek neki. De most csend volt. Nagy, kék felhők ballagtak át lassan az ebédelők felett. A gép döglött óriásként nekivetette oldalát az osztagnak. Bakos rágyújtott. Vécépapírba csavarta a dohányt, nem olyan büdös, mint az újságszéle. A gyors falatozás jót tett az embereknek. Arcukra kis nyugalom ült. A zsákos megszólalt. — Elmehetnénk segíteni a gépész uraknak. — Mit esznek? — Csirkét. Csirkelevest, meg mákos tésztát. A zsákos minden délelőtt, ahogy a padlásra hordta fel a gabonát, kiszaglászta az ebédet. A kék sapkás gépészek káromkodtak, hogy utálják már a csirkehúst, meg a mákos tésztát. Minden tanyán ezt főzték. A gépészeket a gazdák ebédeltették. Azért itt is jó ebédszag terjengett, a bádogbögrék, az ütött-kopott mázatlan cserépfazekak fölött. Kun János, az etető, galambtestet tépett szét kezével. Galambosa van otthon az udvarban. Esténként szokott egy kis ocsút szerezni mindig. Délben küldi vissza az ételhordó kocsival. Bakos Mihály igyekezett másfelé nézni, de a szeme minduntalan a párolgó fazekakra tapadt. Nagyokat nyelt. Azt mondta az ételhordó kocsis, elkésett az asszony, nem várhatott rá. Így is mindig morgás van kint, hogy de soká hozza azt a kis löttypöttyöt. Bakos dohogott magában. Az istent az asszony jó dolgába, tudhatná, pont tizenegy órakor indul a kocsi a faluból. Az emberek ettek, faltak. Nem törődtek Bakossal. Észre se vették, hogy ő kimaradt az ebédből. Mikor már végeztek, rázárták a fedőt a lábasokra. Akkor tűnt fel, hogy Bakos előtt nincs semmi. — Tán elaludt az aszszony, koma? — Nem tudhatom, mi lelte. — Mi? Hát mire megszoptatja a sok gyereket, harangoznak. Nagy hahota tört ki. Nemigen volt itt senkinek öt-hat gyerekénél kevesebb. De Bakosnak tizenkettő. Mióta megesküdtek, minden esztendőben egy gyerek. — Julis a szoknya ráncából is gyereket ráz ki. A különben hallgatag, öreg, mogorva, kazalrakodó Palkó mondta. Ahogy az ebéd vége felé járta, úgy ragadt rá a csintalanság az emberekre. Akik távolabb a fák alá húzódva ettek, keze fejükkel megtörölték a szájukat, mind idejöttek. Gyűrű zárult Bakos köré. Egész napon át alig-alig szólottak ezek az emberek valamit, most majd mindegyikből kitelt valami éles, vágó szó. Mind Bakoson csattant. Nem tudni, mi történt, a jóllakottság váltotta-e ki, vagy az egész délelőtti lóhalál futkározás után jólesett a másikat ingerelni. Hajnali kettő óta talpon volt a banda. Már tegnap érezni lehetett, hogy eső lesz, mikor idehúzattak. A gazda azt mondta, csak úgy nyúljanak hozzá a rakományhoz, ha egy napon megvannak vele. Nem engedi, hogy beázzon a kazal. A bandagazda megkérdezte: — Aztán mit szánna, ha ráhajtunk? — Annyi aludttejet ehettek, amennyi a halatokba fér. Kövérkés, borotvált, piros arcú ember volt a gazda. Ezerkétszáz kereszt a rakomány. A bandagazda ránézett az emberekre. Azok meg viszsza őrá. A kévevágó nagyon erősen leste a bandagazdát. Már tegnap üzent a felesége, mikor lesz már osztás, mert nincs otthon semmi. A gazda még felajánlott egy zsák búzát. Délig leeresztettek százkilencven mázsát. Az osztag felét. Szaladva jártak a rudasok, pedig tetőzésre hordták a szalmát. A villások kettesével hányták a sárga kévéket a gépre. Irtóztató irammal dolgoztak. Hátukon barázdákat hasított a rájuk ülepedett porból az izzadság. Derekukat veresre csípte a törökpor. Fellegre való üszögfüstöt nyeltek el reggel óta. Ha azt a sok magukba fojtott káromkodást mind szabadjára engedhették volna, tele lesz vele a tanya. Most talán ez tört ki az emberekből. Kirobbant, elszakított minden gátat. Mindenkinek nevethetnékje lett. Durva, hangoskodó, érdes hangú röhögések csattantak fel a kazlak tövén. Csak Bakos nem tartott velük. Rajta röhögtek. — Te csak gürcölsz itt, Mihály. Otthon meg a nyakába akasztják a szoknyát az asszonynak. Kicsit elült volna már a zsivaj, mikor a kévevágó azt mondta: — Így jár, aki szépasszonyt vesz feleségül. Ezzel tetőzött minden. A fa alatt ülők elvetették magukat, hemperegtek, fuldokoltak a nevetéstől. A törekes lányok sikongató, vihogó kacarászása kivált a nehéz nevetésekből. Bakosné, Juliska, nagyon csúnya kis asszony volt. Derekáig sem ért nagy darab uráztak. Két görbe lábával mindig futott, lógott rajta a szoknya. Úgy nézett ki az egész asszony, mintha tetőtől talpig egy szoknya lenne az egész. Kisszoknyának hívták. Kurta, rövid kis teremtés volt, a sok víztől, a sok szüléstől megnyúlt hassal. Bakos felugrott . Most már elég legyen, az istent a fajtátokba. Ne mocskolódjatok. Elhallgattak. Ismerték a csendes Bakos természetét, meg nagy erejét. Ha felmérgesítik, mindenre képes. Kijöttek a kék sapkás gépészek is, káromkodtak, hogy már megint csirkeleves, meg mákos tészta volt az ebéd. Vége szakadt mindennek. De az emberek felvillanyozódva bújtak a töreklyukba, másztak a kazalra, fogták a rudat. Bakos Mihály villát vett kezébe. Délutánra a kévehányókat váltotta. Felbúgott a nagy gép. Nyögve nyelte, harapta a súlyos kévéket. Hullt, folydogált az emberek izzadsága ismét minden szalmaszálra. Nemigen beszéltek. A nagy zúgásban nem is lehetett volna érteni. Szótlanul kevesebb port is nyertek. De egyszer csak a dob mellett hangosan elkiáltotta magát a kévevágó: — A hun szalad a Kisszoknya! Fogják meg, hej! A dűlőút végén tényleg látni lehetett, ahogy futott, erőltetetten szaladt az asszony. Noszogatta kis görbe lábait, lihegett, zihált. Látszott rajta, a falutól idáig szaladt. Fűzfából font kosarából csepegett a leves. Bakos belevágta a villát a hozzá legközelebb eső kévébe. Ott volt a létra is nekitámasztva a kazal falunak. Arra ügyet sem vetett. Nagy lendülettel lerúgta magát a földre. Akkorra Juliska már törölgette a lábasról egy csutak szalmával a kilötyögtetett levest. Pillanatra megállt a munka. — Most adják Bakosnak a pampuskát. — Most meg a kefét adják be neki. Röhörésztek az emberek. Bakos is meghallotta. Az éhség, meg a rajta csattanó csúfolódás egyszerre nekirontott agyának. Nagyot lépett. Felemelte a kezét. Teljes erővel vágott az asszony arcába. Az szótlanul tántorodott a kerítésnek. Bakos már rajta is. Püfölte az aszszonyt, mint a gép. Az jajgatott, sivalkodott, ahogy a torkán kifért. A gépész ijedten ugrott fel a hűvösről, ahová leheveredett. Levette a gázt a Hofferről, mert a szíj majd szétrázta az üresen forgó dobot. Az emberek jóleső érzéssel nézték az asszonyverést. Egész napi ingerültségük, a hajnal óta tartó állati iram ütközött most ki rajtuk. Megnyugtatóan hatott rájuk az óbégató, szerencsétlen kisasszony. Bakos nekidühödten, fékevesztve verte a már lassan eszméletlen nőt. A munka leállt teljesen. Az emberek a kíváncsiság gyönyörével körbevették őket, a sikongatásokra előkerült a gazda is. Ott állt az embergyűrűben, simára borotvált puhány, zsíros arccal. — Adjad neki, nem törik csontja — kacagott. Kellemes, csengő, derült nevetés volt ez. A perc töredéke alatt csend lett tőle. Nagy, ébresztő csend. A cséplőmunkások durva röhögése a torkukban maradt. Előbb még a kedvteléstől kipirult az arcuk. Most belesápadtak. Kun János rávetette magát Bakosra. — Észen légy, tel ketten fogták le a tomboló Bakost. A bandagazda elorditotta magát: — Törekesek penyecre, kazalosok kazalra! Hangtalanul mind elhordta magát. A némult csendben jól hallatszott, ahogy a mindig mogorva kazalrakó Palkó rákiáltott a gazdára: " — Ne tátsa itt a száját. Hirtelen borulás sötétítette el a napot. Valahonnan forgószél támadt. Megzizzent a fák levele. Közeledett a vihar. A cséplőmunkások mogorva komótossággal jártak-keltek. Lassan dolgoztak. Azt várták, csak idejében derékban kapja a zápor a kazlat. Bozsók Lajos: Forgószél népszava Demény Ottó: Család Apám elment , ha ritkán hazajön megkoccan nyitott ajtónkon a nád fojtott beszédet hallok s arcomon érzem suhanni ujjai hegyét-Anyám kinn hajlong a rizsföldeken kezébe békén simul a palánta de tőle alig karnyújtásnyira gúlába rakott fegyverek vigyáznak Bátyám alszik mert este útra indul, és oda volt a múlt éjszaka is, kocsijáról a lámpát leszerelte s lőszert szállít vaksötét utakon Néném a rönk mögött hasal maga alá húzott kezében beélesített kézigránát egy gyanús hang s már elröpíti jobban Én meg szalmababákkal játszom apa, anya, két lány és egy fiú békés nap süt a háncspajta elé, s együtt ebédel az egész család