Népszava, 1968. november (96. évfolyam, 257–281. szám)

1968-11-01 / 257. szám

Munkásokból — vezetők A legnehezebb KRESZ... Beszélgetés Szilágyi Sándorral, a vegyipari szak­szervezet főtitkárával E sorozat problémakö­réről Szilágyi Sándortól, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének főtit­kárától is véleményt kér­tem. Amikor aziránt ér­deklődtem tőle, vajon he­lyes és célszerű volna-e, hogy a jó képességű szak­munkások legjobbjaiból — Aligha — válaszol­tam, mire így folytatta: — Persze, mert jó ve­zetővé csak a vezetés gyakorlatában válhat az arra alkalmas ember. Hi­szen a KRESZ-t is hiába magolná be valaki, attól még nem tud jól vezetni, ahogy az autósok mond­ják: „vezetni már tud, de közlekedni még nem...’' Nos, hogy a jó képességű szakmunkások legjobbjai alkalmasak-e vezető posztra, erre jelképesen azt mondhatnám: éppen gyakorlati szaktudásuk és gazdag élettapasztalatuk révén — ők legalább már „közlekedni” tudnak. Vagyis eligazodni a mun­ka, az élet, a munkáskö­zösség sokféle, olyan kér­désében, amelyet csak könyvből és előadásból senki sem tanulhat meg, de amely nélkül nem sok napjainkban is lehesse­nek vezetők — először kérdéssel válaszolt: — Vajon helyes és jó dolog-e, hogy némely egyetemünkön már veze­téstudományi ismereteket is tanítanak? Nyilván he­lyes, de vajon ez már a vezetésre is képesítene? tudományuk lehet a ve­zetéshez ... Más összefüggésben ez­után azt fejtegette, hogy a vezetési követelmények szakterületenként eléggé eltérőek — sok közös vo­násuk ellenére is. Ezért nyilvánvaló, csak szakte­rületenként dönthető el, hol milyen feltételekkel vonhatók be rátermett munkások a vezetésbe. Némelyek azonban még ezzel szemben is azzal érvelnek, hogy a vezetés általános követelményei ma már sokkal magasab­bak és szerteágazóbbak, semhogy most is csak úgy emeljenek ki munkásokat, mint a felszabadulás utá­ni években. Csakhogy az immár valóban nagyobb követelmény nem csupán a munkásokból kiemelhe­tő vezetőkre vonatkozik, hanem az értelmiségiek soraiból valókra is. Nőktől sok mindent ta­nulhatnak az újak. Ám régi tapasztalat, hogy a vezetéshez szükséges ké­pességet nem lehet egy­szer s mindenkorra meg­szerezni, még kevésbé a vezetői tekintélyt. Ezeket ugyanis szinte naponta meg kell újítani, különö­sen az üzemi vezetőnek, mert a munkások hamar észreveszik, ha szakmai­lag megrekednek, vagy emberileg deformálódnak. Így hát nem szorul bizo­nyításra, hogy egy és mást még a régiek is ta­nulhatnak, s az új mun­kásvezetőktől is... — A vegyiparban is van lehetőség a legtehet­ségesebb munkások elő­menetelére ? — Szerintem ez nem­csak lehetőség, hanem szükséges is. Hiszen ipa­runkban például 1960-hoz képest most 30 000-rel töb­ben dolgoznak és még további fejlődés előtt is állunk. Ez szintén megfe­lelő embereket kíván az új csoport- és művezetői, illetve az üzemvezetői posztokra. És ezek zömét a legalkalmasabb szak­munkásokkal kellene be­töltetni. Már csak azért is, hogy a mérnökök és technikusok tudását főleg a gyártmányfejlesztés, az új eljárások és az új technológiák kidolgozásá­ra hasznosíthassuk... Ami nélkül nem sok tudományuk lehet... Életközelség — a konzerválódás ellen — Az viszont szintén bizonyos, hogy a vezető posztokra számításba jö­hető tanult szakmunká­sok a mai magasabb igénynek éppúgy megfe­lelnek, mint az értelmisé­gi szakemberek a rájuk vonatkozó másfajta mér­cének. Ezért fejlődésünk új szakaszában én társa­dalmi szükségletnek is tar­tom, hogy bizonyos funk­ciók megüresedésekort egy-egy tehetséges és ve­zetésre alkalmas munkás kinevezése is mérlegelés­re kerüljön. — Milyen vonatkozás­ban tekinti ezt társadalmi szükségletnek? — Mindenekelőtt a ve­zetés felfrissülése, az élet­közelség beáramlásának biztosítása érdekében. Közismert, hogy a veze­tés különböző szintjein dolgozó régi emberek egy részénél előbb-utóbb be­következik szemléletük, munkastílusuk bizonyos konzerválódása. Ezért de­mokratikus légkör mellett rájuk is jó hatással lehet az újszellemű, a munkás­élet sűrűjéből előlépő új vezető... — Csakhogy a régi ve­zetők egy része, akár­­honnét került a posztjára, gyakran úgy véli, hogy az új vezetők inkább csak tőlük tanulhatnak — és nem fordítva. Ezt a jelen­séget hogy látja? — Persze, a régi veze­ szervezet intézőbizottsági titkára, felveszi a tele­fonkagylót, és amíg vo­nalat kap, magyarázóan mondja: „A legjobb len­ne, ha sikerülne Hágával beszélni — ő tud a leg­többet az egész munká­ról, ő is irányította.” Az irodaépület ablaká­ból a finomítókra látni. A 45 méter magas, laikus számára titokzatos ezüst­­tornyok, csőrengetegükkel úgy ragyognak az őszi fényben, mint a filmhír­adó képein szoktak: min­den a biztonság, a nagy arányok, a logikus szép­ség képzetét kelti. Százhalombatta: Bencsik István, a szak­(Ehhez a mondathoz magyarázat kívánkozik: az a pillanat, amelyben Bencsik István felveszi a telefon­kagylót, 1968. október 16, reggel 9 óra 10 perc. Hága László még nincs Százhalombattán, úton van ide, teg­nap este érkezett haza a Szovjetunióból, KGST-tár­­gyalásról. Annál nagyobb az öröm, amikor fél órával később — az órák 9 óra 40-et mutatnak — lassú lép­tekkel közeledik, Cserháti technológus oldalán, hogy megnézze, hogyan halad az üzembe helyezés a három­heti leállás után a kétmillió tonnás alapbenzingyártó desztillációs toronyban. Magas férfi, vidáman közeledik, egy kézfogás, né­hány udvarias kérdés. Mindjárt rátérünk a lényegre. Ebben a pillanatban alig 10 méterről kiáltás larsan: „Tűz van!” A többit már tudja az ország, nem sebeket fel­szaggatni akarok, amikor ezt az októberi emléket le­írom — a kétmillió tonnás desztilláló toronyról szóló minden sort sokkal inkább az ő emlékének szeretném szentelni és a másik hét százhalombattai emlékének.) Az ezüsttornyok városa három parafinos párlat — és a már említett, alap­benzin két fajtája. Csak a „fiatalabbik” torony naponta — a tornák nyelvéről gyakorlatibb hasonlatra térve — hat dunai uszály, vagy 120 négytengelyes­­ ciszterna­kocsi tartalmát alakítja át. Egyszerű osztással ki­számítható, hogy eszerint a nap minden percében hat tonna üzemanyag ke­ring az ezüstszínű óriás vezetékeiben és testében — és az már nem mate­matikai kérdés, hanem a munkavédelemé és a lo­gikáé, hogy ilyen ütem­ben a legelső szempontot is megelőzi a biztonság, az emberek megóvása, a szükségesnél egy fokkal mindig nagyobb óvatos­ságú nők. Hogy mégis 1800 em­berre van szükség, az a szétágazó, sokrétű terme­lés sajátsága é­s hozzá­tartozik az is, hogy az üzemfenntartásnak , egy­magának 500 embere van. Olyan fiatal üzemóriás, hogy még meg sem szü­letett egészen — termé­szetes, hogy a gárdája is fiatal. Katona János üzemvezető például, a kétmillió tonnás desztil­láló 28 éves üzemvezető­je, nemrég végzett Veszp­rémben és nagyon sokan jöttek vele együtt az egyetemről, amely ugyan­csak fiatal intézmény. És a szakemberek? A szakmunkások? Nagyrész­­ben a régi finomítók küldték őket, például a régi csepeli, amely jövőre nyugdíjba megy, de sok a szőnyi, a Zala megyei és a szabolcsi. És sok a toborzott munkás és a be­járó: Iváncsa, Adony, Érd környéke, Fejér me­gye régi pusztái küldték munkára az ipar újon­cait Fiatalok és toborzottak Ne tekintse ezt a né­hány sort kegyeletsértés­nek, vagy az érzelmek felkorbácsolásának senki. Egyszerű tényként köz­löm, hogy egy órával a tragikus végű tűz előtt Bencsik Istvánnal már arról beszélgettünk: a szakszervezet ismételt és nagyon határozott kérését a biztonsági intézkedések aprólékos ellenőriztetésé­re­­ sok vezető hajlan­dó volt túlzásnak, fölös óvatoskodásnak tekinteni. Néha maga a tragikus sorsú Hága László is. Az ember hajlamos arra, hogy ilyen ragyogóan működő, rendkívül kor­szerű üzemben megszokja a benzin világának leve­gőjét. Tegyük még hozzá, hogy 1968. októbere — fájdalmaival együtt — bi­zonyára meghozta a ta­nulságokat is. Mert Százhalombattán a finomításnál ezerhat­­százan dolgoznak. Az építésen pedig to­vábbi kétezernégyszázan. A DKV I. és II.-ben — ezzel a két betűrövidí­téssel a Dunai Kőolajipa­ri Vállalat I. és II. egy­ségét, tehát a két fino­mító tornyot és a hozzá­juk később kapcsolódó 3 millió tonnás finomítót jelölik — tízmilliárdos beruházás valósul meg úgy, hogy 1975-re elérik az évi hatmillió tonnás kapacitást. Természete­sen nemcsak desztilláló tornyokról van szó, ha­nem 27 más üzemről is, úgyhogy a skála, az itt gyártott termékek skálá­ja a 96 oktánszámú ben­zintől a bitumenig és az aszfaltig ér. Ezek után az olvasó bi­zonyára munkásoktól nyüzsgő üzemeket képzel el — de itt, az „üzem” mindössze hat-hét ember foglalkoztatását jelenti egy műszakban, hiszen az egymillió tonnásnál is csak huszonheten dolgoz. A kétmillió tonnás Az, hogy dolgozik a 2. számú desztilláló torony, hivatalos nevén a 2 millió tonna évi kapacitású at­moszférikus vákuum­­desztilláció, az egész DKV fejlődésében jelentős ál­lomás. Naponta kereken 6000 tonna kujbisevi olaj halad át rajta és válik elsősorban 46—48 oktá­nos alapbenzinné. Ez az „alap” azt je­lenti, hogy távolról sincs igazuk azoknak, akik azt hiszik, hogy itt érdemes „öngyújtót (vagy mást) tölteni”. Nem is lehet. Egyrészt ez a benzin — nem hajtja meg a motort. Másrészt az olaj, majd a benzin zárt rendszerben kering — hogy mire ve­zet, ha ez a zártság nem tökéletes, azt talán most nem kell hangsúlyozni. Ebből a rendszerből ki­kerül még: cseppfolyós propán és bután, petró­leum, háromfajta gázolaj. „Miért nem közülünk választottak ?” Beszélgetésünk során szóba került az a minden munkahelyen vitával járó probléma, hogy egy-egy vezetői poszt üresedése­kor kívülről vagy a bel­ső gárdából biztosítsák-e az utánpótlást? A mun­kások ilyesmire talán még érzékenyebben reagálnak, mint mások. Szilágyi elv­társ ennek még a han­gulati hullámzásait is jól ismeri. — A kívülről jött veze­tővel szemben olyan el­lenérzés szokott lenni, „hogy miért nem közü­lünk választottak, itt ta­lán nincs alkalmas em­ber?" És a fenntartások addig élnek, amíg az­­ il­lető nem bizonyít... A belülről lett új vezetőt pedig — a belső válasz­tás általános helyeslése mellett — esetenként szintén kritikusan fogad­ják. Olykor ilyen néző­pontból: „miért pont őt?” És ha ebben gyakran nincs is vita, akkor ilyes­féle a várakozás: „örü­lünk, hogy te lettél a fő­nök, de majd meglátjuk, hogy oldod meg, amit magad is reklamáltál.. Egyetértettünk abban, hogy az ilyen problémá­kat nyilván azok a mun­kásból lett vezetők képe­sek a legjobban megolda­ni, akik korábban is reá­lis emberek voltak. És — nagyképűség nélkül — to­vábbra is a kollektívára támaszkodó, s az ügyet előbbre vinni akaró, ter­mészetes magatartási­ em­berek maradnak... Szenes Imre Csehszlovákiából hazatért csapataink ünnepélyes fogadtatása A magyar néphadsereg a alakulatai Csehszlovákiá-­­­ból folyamatosan vissza­­v­érkeztek helyőrségükbe.­­ Az egységeket mindenütt­­ ünnepélyes külsőségek­­ között fogadták. Nagy-­­ szabású ünnepséget ren­­­­deztek Zalaegerszegen is. A város zászlódíszbe öl­­­­tözött főterén sorakoztak­­ fel a díszalakulatok, a­­ díszemelvénnyel szem-­é­ben, amelyen a megye és­­ a város vezetői, valamint s Kálazi­­ József vezérőr­­­­nagy és Nádasdi József, a­­ KISZ KB titkára foglal­tak helyet.­­ Nemcsak a tér két ol­­i­dalát, hanem a környező­­ kisebb utcákat is meg­­­ töltötték a zalaegersze­­­­giek ezrei. A csapatzász-­­­ló ünnepélyes bevonulása­­ után felharsant a díszjel,­­ amikor Csémi Károly al­­­­tábornagy, a honvédelmi­­ miniszter első helyettese­­ megérkezett. Lakatos Bé­­­­la vezérőrnagy kíséreté-­­­ben ellépett a díszegység­­ előtt, majd a Himnuszt­­ követően Lakatos Béla vezérőrnagy tett jelentést­­ a néphadsereg vezérkari­­ főnökének arról, hogy a parancsnoksága alatt álló , csapatok­a a testvéri cseh-­­ szlovák nép internacio-­­­nalista megsegítését, a , honvédelmi miniszter pa-­­ rancsában megszabott fel­­idatokat becsülettel tel­­esítették. Jelentette to­vábbá, hogy a csapatok­nak és a környezetükben evő csehszlovák lakos­ságnak harcokkal kapcso­­atos személyi és anyagi vesztesége nem volt. A parancsnok jelentése után Kálazi József vezér­őrnagy olvasta fel a hon­védelmi miniszter paran­csát, majd Varga Gyula, a megyei pártbizottság el­ső titkára köszöntötte a lazatért egységek kato­náit és tisztjeit. —­ Megnyugvással és örömmel tölt el bennün­ket az a tény, hogy in­­ternacionalista kötelezett­ségünknek eleget téve, szűkebb hazánkban, me­gyénk székhelyén, jó erő­ben és egészségben üd­vözölhetem önöket — mondotta. A továbbiak­ban az öt szocialista or­szág együttes segítség­­nyújtásáról beszélt, majd a szovjet—csehszlovák egyezmény jelentőségét méltatta. — Tudjuk — mondotta beszéde további részéből —, hogy Csehszlovákiá­ban a szocialista társa­dalmi rend további szi­lárdítása, fejlesztése még sok erőfeszítést kíván a szocializmus őszinte hí­veitől, de bízunk abban, hogy a csehszlovák nép, pártja vezetésével — kö­vetkezetes kétfrontos har­cot folytatva — megold­ja történelmi feladatát. A köszöntő szavakra Lakatos Béla vezérőr­nagy válaszolt. Hangsú­lyozta, hogy a magyar csapatok baráti segítő­készséggel léptek Cseh­szlovákia földjére, arra törekedtek, hogy Cseh­szlovákia lakosságával, a haladó erőkkel együtt vessenek gátat a szocia­lizmus ügyét támadó tö­rekvéseknek. — A feladat végrehaj­tásában részt vett harco­sok, tisztesek, tiszthelyet­tesek, tisztek politikai érettségről, fegyelemről és határozottságról tettek ta­núbizonyságot — mondot­ta. — Megbecsülést, elis­merést szereztek maga­tartásukkal. Feladatain­kat úgy végeztük, hogy a baráti csehszlovák nép nemzeti érzéseit és szo­kásait semmilyen sérelem ne érje. Óvtuk a cseh­szlovák dolgozók munká­jának gyümölcseit, a nemzeti vagyont és a sze­mélyi tulajdont. Felada­taink ellátása közben ne­hézségeink leküzdésében erőt adott számunkra az a tudat, hogy velünk érez és együtt gondolkodik az egész ország. A magasabb egység pa­rancsnoka beszéde végén a csapatok személyi állo­mánya nevében köszöne­tet mondott a politikai, állami és katonai veze­tőknek azért a maga el­ismerésért, amelyben az egységeket feladataik tel­jesítéséért részesítették. Ezután Csémi Károly altábornagy köszöntötte a Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizott­sága, a magyar forradal­mi munkás-paraszt kor­mány és a honvédéln­ miniszter nevében az ha­zatért egységeket. A Csehszlovák Szocialista Köztársaságnak nyújtott baráti segítségről szólva a többi között a következő­ket mondotta: — Eredményes volt küldetésünk, mert szövet­ségeseinkkel együtt hoz­zájárultunk ahhoz, hogy Csehszlovákiában vissza­szorultak a szocializmus elleni erők és megindult a politikai konszolidáció. Keresztülhúzták az impe­rialisták és a nyugatné­met militaristák arra vo­natkozó vágyálmait, hogy kiszakítsanak egy orszá­got a szocialista közös­ségből. A néphadsereg vezér­kari főnöke ezt követően arról beszélt, hogy a szovjet—csehszlovák tár­gyalások és a megkötött egyezmények kedvező fel­Szlovákiában a szocializ­mushoz hű erőknek ah­hoz, hogy a párt és a munkásosztály vezető sze­repének biztosításával to­vábbhaladjanak a szocia­lista rend, a proletárdik­tatúra megszilárdítása út­ján.­­ A külső imperialis­ta erőknek a szocialista Csehszlovákia ellen irá­nyuló kísérleteivel szem­ben pedig kellő garan­ciát nyújtanak a legutóbb megkötött szovjet—cseh­szlovák szerződés alapján Csehszlovákiában maradt szovjet csapatok — mon­dotta Csémi Károly altá­bornagy, majd így foly­tatta: — Mi bízunk abban, hogy csehszlovák elvtár­­saink és barátaink a most megkezdett úton mind erőteljesebben és eredmé­nyesebben haladnak elő­re és harcuk sikerrel jár. Pártunk és kormányunk határozott szándéka, hogy amint eddig, a jövőben is erősítjük országaink, né­peink, néphadseregeink szocialista, internaciona­lista barátságát, együtt­működését. Megelégedés­sel tölt el bennünket, hogy a csehszlovákiai helyzet kedvező alakulása lehetővé tette a baráti szocialista hadsereget­, köztük a magyar néphad­sereg csapatainak haza­térése megkezdését. Csémi Károly altábor­nagy végezetül a párt és a kormány nevében meg­köszönte a csapatok po­litikailag szilárd, bátor és áldozatkész helytállását . Legyenek büszkék arra — mondotta —, hogy részt vettek a nem­zetközi osztályharc e na­gyon fontos ütközetében, mélységesen igazságos ügyet képviseltek, telje­sítették internacionalista kötelességüket. Az Internacionálé hang­jai után az alakulatok díszmenetben vonultak el a város dolgozói és a tri­bün vendégei előtt. S bár felvonulásuk eddigi ma­gatartásukhoz méltóan fe­gyelmezett volt, tekinte­tükkel a katonák és tisz­tek is, hozzátartozóikat keresték a tömegben, akikkel — a megérde­melt pihenés előtt — most találkoztak először. D. I* A KÖZELI­ EUSEOVEI Kádár János táviratban üdvözölte Max Reimannt, Németország Kommunis­ta Pártja Központi Bi­zottságának első titkárát 70. születésnapja alkal­mából. Kállai Gyula, az ország­­gyűlés elnöke csütörtökön bemutatkozó látogatáson fogadta Hugo Boatti Os­­soriót, az Argentin Köz­társaság rendkívüli és meghatalmazott nagykö­vetét, aki a közelmúlt­ban adta át megbízóle­velét. Dr. Polinszky Károly művelődésügyi miniszter­­helyettes csütörtökön tá­jékoztatta a sajtó képvi­selőit az egyetemek új szervezeti szabályzatának tervezetéről, amelynek vi­tái a napokban kezdődtek meg a felsőoktatási intéz­ményekben. Yarcolett Gowon vezér­őrnagy, a Nigériai Szö­vetségi Köztársaság ál­lamfője táviratban kö­szönte meg Losonczi Pál­nak Nigéria nemzeti ün­nepe alkalmából küldött jókívánságait. Mohammad Reza Pah­­lavi Aryamehr iráni csá­szár táviratban mondott köszönetet Losonczi Pál­nak, Irán nemzeti ünne­pe alkalmából küldött jó­kívánságaiért. Csütörtökön Szentend­rén ülést tartott az or­szággyűlési képviselők Pest megyei csoportja. Megjelent a tanácskozá­son Kállai Gyula, az MSZMP Politikai Bizott­ságának tagja, a Hazafias Népfront Országos Taná­csának elnöke, az ország­­gyűlés elnöke is. J Élni és boldogulni jöttek Egész város már az ezüsttornyok környéke. Mozival, klubbal, csinos könyvtárhelyiségekkel, üzletházakkal, mindenfé­le iparos, szolgáltató szö­vetkezet műhelyével, tisz­ta munkásszállásokkal (nem is szólva a lakóte­lep nagyon korszerű la­kásairól), sok-sok remény­séggel, a jövendő megala­pításának ezernyi kis sejtjével. Az emberek ide is, mint minden új ipartelepre, élni és bol­dogulni jöttek. És napi 3—3,5 milliót máris le­tesznek az ország aszta­lára — gyakorlatilag a beruházás már megtérült. Elismerés érte műszaki vezetőnek és szerelőnek, építőnek és kis takarító­asszonynak, technikusnak, üzemi tűzoltónak, min­den rendű és rangú száz­­halombattainak, akik olyan­­büszke szeretettel dolgoznak az ezüsttornyok városán. Feljegyzésben lapozga­tok, amely az építkezés során megvalósult szocia­lista együttműködési szer­ződéseket foglalja össze, s végül a kétmillió tonnás vákuum-desztilláló vizs­gáiról és átadásáról szól. „Igen­­ rövid idő alatt termelésbe lendült, szep­temberben már ez a be­rendezés dolgozta fel a­­Barátság­-vezetéken érke­ző kőolaj nagy részét, és dr. Hága László főtech­nológus, az üzembe helye­zés vezetője, büszkén je­lenthette a próbaüzem befejezésekor: az óriás a tervezettnél jobb gazda­ságossági mutatókkal, ki­váló minőségben dolgoz­za fel a kőolajat." Baktai Ferenc NÉPSZAVA 1968. november 1

Next