Népszava, 1969. március (97. évfolyam, 50–74. szám)

1969-03-16 / 63. szám

A Nagybulváron mentünk Párizs­ban egy délután, pontosan a Boule­vard des Italiens-en, július végén, ke­rülgetve a nyüzsgő tömegben az ap­­róbb-nagyobb cafék és sörözök jár­dára kitett székeit és asztalait, ami­kor a feleségem, hosszabb hallgatás után, elgondolkozva megszólalt: — Nézd, hogy hullnak a levelek. Csakugyan. Észre sem vettem ed­dig. Sárga falevelek gurultak előt­tünk végig a járdán, és sárgultak a járdaszéleken búsan álldogáló és kis vasketrecbe szorított fákon. És ekkor felbukkant bennem a nagy Ady-vers híres kezdősora: Párisba tegnap beszökött az ősz ... Lassan, mintha a mélységből küz­­dené magát a felszínre, elmerült tu­datom mély vizéből, kezdtek kiala­kulni bennem a verssorok. A versél­mény és a vers születésének az él­ménye tökéletes volt. A legnagyobb intenzitással kezdtem újra átélni a verset. Úgy születtek bennem né­hány botlás után, kiformálódva a so­rok, mintha ... mintha én magam ír­tam volna, és bennem tolultak volna fel a környező élmény hatására. Hal­kan, lépteink ritmusára, mondani kezdtem a verset: Szent Mihály útján suhant nesztelen kánikulában, halk lombok alatt­­ találkozott velem. Nem itt történt, nem ezen a he­lyen, ahol mi mentünk most, az Ola­szok körútján. Nem itt fakadtak fel a költő lelkében ezek a csodálatos sorok. Jó darabig kellett még menni innen, le a boulevard-okon a Szent Dénes utcáig, átbújni a Napkirály diadalíve alatt, és végig a keresztező Boulevard Sephilopolon. A Szajná­hoz érve, elhaladni a Szent Jakab tornya, a Tour Saint-Jacques mellett, és át a Szent Mihály hídján, kiér az út a Boulevard Saint Michelre. Oda, ahol a költő is ballagott egykor. Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemen kis rőzse­dalok: Füstösek, furcsák, búsak, bíborok, Arról, hogy meghalok Furcsa volt ez a találkozás. Mind a ketten éreztük, hogy a vers hangu­lata tökéletesen adja vissza a nyár­végi Párizs hangulatát 1906-ban szü­letett a koraősz kifejezésének ez a remekműve. A „tréfás” falevelek, amelyek ott, azon a nyári délutánon előttünk röpködtek, úgy érzem, az Ady levelei is. És talán minden magyar faleveles is, aki Párizsban járt, és aztán meg­magyarázhatatlan nosztalgiával te­kintett vissza erre a városra. Párizs tulajdonképpen olyan, mint minden nagyváros. Lehet, hogy szép. Vagy talán nem is olyan szép, csak valami megmagyarázhatatlan grácia és érdekesség omlik el az idomain. Haussemann építette ilyennek, 111. Napóleon prefektusa, még a múlt század közepén. Elrendezése, nagy bulvárjai, sugárútjai ekkor formá­lódtak ki. A „kis” Napóleon hitvány kis császár volt. Volt azonban egy te­hetséges prefektusa, aki legalább egy évszázadra megszabta Párizs arcula­tát. Kialakította ritmusát. Egy évszázad óta a városnak ezt az arcképét látták a Párizst járó ma­gyarok. Ilyennek találta már Jókai 1878-ban, amikor Róza asszony és a kis Róza kíséretében meglátogatta a világkiállítást. Ezt a Párizs-képet hozta magával egy egész életre Amb­rus Zoltán 1886-ból, féléves tartózko­dás után, és sohasem mosódott el benne, pedig többet nem volt Fran­ciaországban, hosszú élete végéig. Justh Zsigmond ebben a Párizsban írta Naplóját, és erről a Párizsról ír­ta első könyvét is, a Párizs elemeit. De azért ez még egy más Párizs volt. Jóval kisebb, és talán jóval ké­nyelmesebb. Egyes részei kopottab­­bak, máshol fényesebb. Ady idejében is még, 1906-ban, pöfögő gőzvasút kanyargóit a villamosok helyén. A metrón még csak két vonalon lehe­tett utazni. A harmadikat, az észak- déli vonalat éppen ebben az évben kezdik építeni. Ma már villamos sincs és a■ metrónak 14 vonala fut, rendkívül ésszerű kiterjedésben a föld alatt. A Nagy Boulevard való­ban fő ütőere volt a zajgó városnak, és nemcsak leghosszabb körútja, amelyik onnan kezdve, ahol a Boule­vard Strassbourg, a Keletre induló vasutak pályaudvarához, Ady Gare de l’Estjéhez futó Boulevard Stras­bourg metszi, egyre szürkébb külvá­­rosiasságba süpped. Az Ady Párizsában még emeletes omnibuszok döcögnek a fürge kis autóbuszok helyett, a császárkorból itt rekedt, nehézkes imperialok. Az autók tömege helyett pedig egylovas fiákerek vagy kétlovas gumirádlisok. „Elképzelhetetlen zaj és forgalom volt az utcákon” írja az egyik szem­tanú. — Bizonyára nem álmodott li­­dércálmaiban sem 1968-ról. Az apró szállodákban még gyertyával világí­tottak, és a fürdőszoba ismeretlen fo­galom volt, míg csak az első nagy háború alatt az amerikai katonák ki nem randalírozták. Meglettek a für­dőszobák, sőt, a villanyvilágítás is, minden kis szállodában. Azóta még az éjjeliszekrényen is villanylámpák fénylenek, igaz, hogy kellő önmér­séklettel ontják a fényeket. És dalos város volt az akkori Pá­rizs. Minden utcasarkon daloltak. Soha annyi nótát nem szórtak a szél­be és az emberek fülébe, mint akkor Párizsban. A francia sanzon virágko­ra volt ez. Énekesek álldogáltak ott hosszú sorban, ahol ma nagy hajú és egy cseppet sem poétikus figurák pingálnak az aszfaltra. A női derekakat a széles vagy szé­lesre tömött csípők fölött és a dom­ború keblek alatt erős fűzők szorítot­ták össze ama bizonyos darázsderék­ká. A női kalapok malomkerék terje­delmet utánoztak, és töméntelen vi­rágot, tollakat, és legalább egy kolib­ri madarat hordtak díszként. A fér­fiak dísze elsősorban a szakáll volt, a komoly bajusz és a barkó. Egyéb­ként kürtőkalapot hordtak, magas, rendkívül kényelmetlen keménygal­lért, szélesre kötött nyakkendőt és keményített kézelőt, amelyet munka közben gondosan levetettek. Renge­teg széles,, puha kalapú, lötyögős bársonynadrágot viselő, torzonborz szakállú alak nyüzsgött az utcákon. Elsősorban a Montmartre-on és a Quartier-ban, a diáknegyedben. Ezek a festők voltak. Számukat állítólag 50 ezerre lehetett becsülni. „Barangolok utcáidon, csodálatos, nagy és szent város, kit csókos vá­gyakkal akarok néhány mámoros hét óta megközelíteni. Barangolok, és azt akarom, hogy az enyém légy. Nem tud szeretni, nem érthet, nem érezhet a te nagyszerűségedben senki más, csak én” — írja Ady első Párizsból keltezett cikkében. Azon a nyáron, 1906-ban, Bölöni György tanúsága szerint Ady június 20-án érkezett Párizsba. A Vér és arany nyara volt ez. A költő hihe­tetlen bőséggel ontja verseinek ara­nyát. Hetenként, bármi történik is, fáradtság, betegség, háromnapos dar­­vadozások a kiskocsmákban, ponto­san szállítja a posta a három Ady­­verset, és a remeknél remekebb cik­keket, glosszákat. A költő nagyon szívesen üldögél a Szent Mihály útja sarkán, szemben a Luxembourg-kerttel, egy kisvendég­lőben. Akkor Gambrinusnak hívták, most Médicis-nek. Ennek a kis kávé­­háznak a teraszán írta igen sok ver­sét. Szemben vele a gyönyörű kert. A hűvös, őszies nyárban, mert itt volt ez a nyár is, ahogy az emléket Bölöni György, Ady párizsi éveinek társa és krónikása, ránk hagyta, a le­veleiket pergető platánfák, az őszie­sen nedves szélben hajladozó virá­gok mindennapos látványa. Rendsze­rint innen indult el, a Szent Mihály útján végig, a nyüzsgő diáknegyed fő útvonalán, a Szent Mihály teréig, a Place Saint-Michelig, hogy ott fel­­szálljon a Gare Saint-Lazare felé vi­vő imperialra, és Lédához menjen, mert a „csókok asszonya” ott lakott, nem messze a Szent Lázár pályaud­vartól, a Rue Lévis-ben. Elért az ősz és súgott valamit. Szent Mihály útja beleremegett. Züm, züm, röpködtek végig az úton Tréfás falevelek. Hol történt ez? A Szajna felé vagy még az út elején? Ott, ahol kifordul az ember, hogy a széles útra térjen? Talán még a kávéház teraszán su­hant be a költő lelkébe az ősz. Az ősz elmúlást lehelő hangulata. Azon­nal nagyméretű jelképpé tette. A vi­rágzó életbe besuhanó elmúlás jel­képévé. Egy perc: a nyár meg sem hőkölt belé , Párizsból az ősz kacagva szaladt. Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán Nyögő lombok alatt. ■ • • Az Olaszok körútján mentünk, amikor hűvös szél csapódott felénk és zörögni kezdtek a sárga falevelek a járdán. Mire a Boulevard Poissonniere-re értünk, azonban már újra kisütött a nap. Teljes júliusi pompájával. A felhők felszakadoztak, és a kék ég hibátlan tükre mosolygott ránk. Mintha varázsló játszott volna ve­lünk, szétgurultak, eltűntek a sárga falevelek. Nyár volt ismét, kacagó nyár. — Milyen nagy vers ez — gondol­tam. Mindent pontosan kifejezett 1906 nyarán. Még azt is, amit mi ér­­?»'•»'̇• 1968 júliusának egy hűvöskés délutánján. t Galabárdi Zoltán: m LmjM IS©«® Samuel J. Woodhead gombokat és paszományokat árusított szolidan prosperáló boltjában, egy forgalmas washingtoni utca közepe táján, nem messze a Fehér Háztól. A gombo­kat, paszományokat a felesége és a leánya készítette a bolt mögött meg­húzódó szerény műhelyben. Boltján és kis családján kívül Mr. Woodhead két rendíthetetlen elvet vallott a magáénak. — A huszadik század amerikai század! — ez volt az egyik. A másik így szólt: — Az amerikai fegyvere­ket diadalra kell vinni! Két rendíthetetlen elve közül a másodikat utóbb, egy jelentés hatá­sára, kénytelen volt módosítani. A jelentést egy speciális kongresszusi bizottság tette közzé, és többek mel­lett arról szólt, hogy a vietnami par­tizánok legfőbb fegyver- és hadi­anyagszállítója maga az Egyesült Államok, szorosabban az Egyesült Államok hadserege. (A bizottság nyo­mós érveket sorolt fel bizonyítékul. A tények rovatában szerepelt az az eset is, amelyről a bizottság meg­bízható tanúk révén nyert értesü­lést: egy ultramodern, ám partizán kézbe került tank kilőtt egy ugyan­olyan típusú, amerikai kézben ma­radt tankot, nem is annyira marciá­­lis indulatból, sokkal inkább azért, mert a tankot kezelő gerillának né­hány alkatrészre volt szüksége. A bizottság egyik, technokratikus haj­landóságú tagja fel is tette a kér­dést: a harckocsipark kímélése vé­gett nem lenne-e kifizetődő időnként szervezetten alkatrészeket juttatni a Vietkongnak?) Mr. Woodheadet mélyen elgondol­koztatta a kongresszusi bizottság je­lentése, annyira, hogy második szá­mú rendíthetetlen elvét azután ilyen formában vallotta a magáénak: — Az amerikai fegyvereket ne­künk kell diadalra vinnünk! Mindazonáltal Mr. Woodhead alapjában nagyon egyszerűnek látta a világot. Az üzlet tisztes megélhe­tést biztosított, az adóhivatal nem okvetetlenkedett — mit kívánhatott volna még? Mint elveihez tűzön-ví­zen át ragaszkodó jellem, minden választáson a Demokrata Párt jelölt­jére szavazott, de akkor sem búsult, ha a Köztársasági Párt jelöltje fu­tott be — tudta, mint annyian má­sok, hogy a jelöltek csak addig kü­lönböznek egymástól, ameddig je­löltek. Holmi fajüldözőkkel nem azo­nosította magát, noha a szíve leg­mélyén meg tudta érteni őket, annak viszont kifejezetten örült, hogy az állam, nyilván az üzletemberekre való tekintettel, nem rendszeresített külön pénznemeket a négerek szá­mára. Egy alkalommal valami félre­­szakadt autóbusz tömegkatasztrófát okozott a boltja előtt; hatan lelték halálukat a rettentő felfordulásban. A lapok másnap fényképes riporto­kat hoztak az esetről, s minden fényképen látható volt a bolt teljes portálja. Samuel J. Woodhead BU­­TONS and TRIMMINGS — ekkor Mr. Woodhead bizonyítva látta, hogy a Mindenható gondol rá, különben aligha juttatta volna a kitűnő in­gyenreklámhoz. Mindebből talán világosan kitet­szik, hogy Mr. Woodhead egyike volt azoknak az amerikai polgároknak, akikből meglehetősen sok van. A többitől legfeljebb annyiban külön­bözött, hogy az átlagosnál valami­vel sűrűbben hangoztatta két rendít­hetetlen elvét: — A huszadik század amerikai század! Az amerikai fegyvereket ne­künk kell diadalra vinnünk! Elveit és esetleges egyéb nézeteit leginkább a boltja közelében műkö­dő kis kávéház különtermében mon­dogatta, az ott székelő asztaltársa­ság tagja gyanánt. Az asztaltársaság a reklámfőnöki ambíciókkal kacér­kodó Mr. Cattle-t tekintette vezér­­egyéniségének. Szerda délutánonként szoktak összejönni, megbeszélték a politikai és az üzleti élet dolgait, a nevezetesebb sporteseményeket, oly­kor, ha odáig emelkedett a hangu­lat, hazafias dalokat is énekeltek. A társaságban harmonikus egység uralkodott, egyedül Mr. Black pen­getett néha ellenzéki hangokat. Mr. Black temetkezési vállalkozó volt, ez a tény ütött némi hézagot egyébként százszázalékos lojalitásán.­­ Az Államok világszerte futó­szalagon állítja elő a prímábbnál prímább halottakat — szokta pana­szolni —, és mi haszna van ebből az itthoni temetkezési vállalkozók­nak? Semmi! Nem értem a kor­mányt ... Ennek az asztaltársaságnak egyik összejövetelén került szóba az a til­takozási mozgalom, amellyel bizo­nyos erők és személyek az Államok vietnami küldetését destruálják, sőt, egyesek felgyújtják magukat, még­hozzá nyilvánosan. A társaság tag­jai éles szavakkal ítélték el a dest­rukciót, Mr. Cattle pedig feltette az obligát kérdést: — Kíváncsi vagyok, köztünk van-e olyan, aki elégetné magát a kormány vietnami politikájának támogatásá­ra? Az obiigát kérdést obiigát csend követte. És ebben a csendben egy­­szercsak megszólalt Mr. Woodhead. — Én ... én elégetném magamat! Talán az­­ördög késztette szólásra? Vagy a legendás hazaszeretet? Nem. Mr. Woodhead gondolni akarta a heroikus tettet, s csupán egy pilla­natnyi, pszichológikus rövidzárlat hatására mondta ki. Szívta is volna vissza azonnal, de úgy megrémült, hogy a lélegzet is beléje szorult. — Ejha! — füttyentett Mr. Cattle, majd szűkre húzta a szemét: a szűk­re húzott szem nála is a legmélyebb gondolkodás kifejezésére szolgált. — Na nézd csak... — dünnyögte. — Várjunk csak ... elégetés ... ben­zin ... és ... igen ... hát persze, gyufa... Ember! — bődült el hirte­len. — Maga egy átkozottul nagy gondolatnak lett­­a nemzője! Mr. Woodhead tiltakozni akart, de már nem szabadulhatott. — Új korszakot nyitunk! — mennydörögte Mr. Cattle. — Új kor­szakot! Mr. Woodheadnek nem lett volna éppen kifogása az ellen, hogy nyíl­jon egy korszak, amelyben nagy­szerű emberek égő áldozatként fel­magasztosulnak a hazaszeretet oltá­rán, de halálosan rémítette a gondo­lat, hogy az új korszak hajnalfényét az ő testéből kicsapó lángok festik az égboltozatra. — Máris akcióba lépek! — kiál­tott Mr. Cattle. — Uraim! — fordult a társaság tagjaihoz. — Legyenek tudatában annak, hogy a sors kivé­teles történelmi pillanat részeseivé tette önöket! — Azzal fejébe csapta a kalapját és elrohant. Szegény Mr. Woodhead még min­dig nem bírt szólni, csak sóhajto­zott és reszketett. A tagtársai tá­mogatták haza. Megilletődött csend­ben vonultak, senkinek nem volt bá­torsága megtörni a szent pillanatok áhítatát, csak magában gondolta egyik is, másik is, hogy nincs el­veszve az az ország, amelyiknek ilyen fia van. A kapunál néma kéz­szorítással vettek búcsút Mr. Wood­­headtól, Mr. Black pedig ünnepé­lyesen megígérte, hogy a becses hamvakról ő fog gondoskodni, ter­mészetesen első osztályú kivitelben. — Minden el van intézve! — ron­tott be másnap délután Mr. Cattle Mr. Woodhead otthonába. — Szom­baton elégetjük magát — mondta energikusan, mit sem törődve a te­hetetlenné bénult Mr. Woodhead csengő tiltakozásával és a zokogó családdal. — Na de... — dadogott Mr. Woodhead —, én azt nem úgy,, mint élő ... ha mint élő ... — Ne bolonduljon meg! — for­­tyant föl Mr. Cattle. — Hallotta, minden elő van készítve ... — De az életem! — sikoltott Mr. Woodhead. — Az életem! — Ugyan! — legyintett Mr. Cattle. — Csak nem képzeli... ugyan! Bízza rám! Nem lehetne azt állítani, hogy ezek a szavak megnyugtatták Mr. Woodhead-et. Megnyugodni csak ak­kor sikerült, amikor Mr. Cattle fél­revonta, és gondosan beavatta az ak­ció minden részletébe. Nos, szombaton délután került sor az újkori Amerika történelmében kétségkívül párját ritkító esemény­re. Pontosan három órakor megje­lent a Fehér Ház előtti téren Mr. Woodhead, kezében hatalmas táblá­val. A táblán három harcias jelszó ékeskedett: A huszadik század ame­rikai század!!! Az amerikai fegyve­reket nekünk kell diadalra vin­nünk!!! Le a vörösökkel Vietnámban, le a destruktív elemekkel itthon — éljen a hadsereg!!! A kisded, ám feltűnő precesszió egyenesen a tér közepére ment. Ott Mr. Woodhead beletűzte a tábláját egy odakészített tartóba, maga pedig leült melléje. Abban a pillanatban, mintha a földből nőtt volna ki, egy komplett televíziós stáb termett ott. Tüstént elkezdtek nyüzsögni: huza­lokat cibáltak, káromkodtak, beirá­nyozták a kameráikat; szerencsére szép, napos idő volt, reflektorokat nem kellett felvonultatni. Annál in­kább felvonultak a tűzoltók, két irányból két autóval száguldottak elő, fülhasogató szirénaszótól kísér­ve. A hercehurca természetesen meg­tette a magáét: pillanatok alatt szá­mottevő csődület támadt a földön ülő férfi körül. Az autókról leugráló tűzoltók voltak kénytelenek néhány rendőrrel együtt kordont állni, hogy visszaszorítsák a tülekedőket. A televízió vezetője jelt adott. A kamerákon kigyúltak a piros lám­pák, a tömegen pedig a döbbenet moraja futott végig, mert Mr. Cattle odalépett Mr. Woodhead-hez, és lát­ványos sóhaj kíséretében átnyújtot­ta neki a két benzinkannát. Mr. Woodhead szertartásosan bólintott, aztán előbb­ egyik, majd a másik kannából magára zúdította a ben­zint. Amíg öntözte magát, a halálra szánt hősök lelkesültségével kiálto­zott. — A huszadik század amerikai század! Az amerikai fegyvereket ne­künk kell diadalra vinnünk! Le a vörösökkel Vietnamban, le a destruk­tív elemekkel itthon — éljen a had­sereg! A tömeg izgalma akkor érte el a tetőfokát, amikor Mr. Cattle átadott Mr. Woodhead-nek egy gyufásdo­­bozt. A torkokból az iszonyat ordí­tása tört elő, sokan elájultak, a hátsó sorokban a Yankee-doodle-t kezdték énekelni. A téren tanyázó galambok riadtan, apokaliptikus suhogással menekültek a borzalom színhelyéről. Mr. Woodhead, mint aki már rég túl van minden földi dolgon, szinte anyagtalanul mozogva elővett egy szál gyufát, és habozás nélkül vé­gighúzta a doboz oldalán. Megint el­ájultak néhányan, a gyengébb ideg­­zetűek eltakarták a szemüket, úgy várták a tragédia beteljesülését. De miért, hogyan , a gyufa nem gyul­ladt meg. Mr. Woodhead fejcsóválva dobta el a használhatatlan szálat, és másikat vett elő. Az se gyulladt meg. És nem gyulladt meg a harma­dik. És nem gyulladt meg a negye­dik. A hatodik. A tizedik! Ekkor az egyik televíziós kamera egészen megközelítette Mr. Wood­­head-et, s így Amerika-szerte pre­mier plánban jelent meg a képer­nyőkön a hősi arc, s a hősi arcon a bosszúság, majd a felháborodás, amely a használhatatlan gyufaszálak számával egyenes arányban fokozó­dott Egyidejűleg felerősödött a köz­vetítést vezető riporter hangja. — Mi az oka — kiáltott vádlón —, hogy ez a páratlan hazafi nem ké­pes végrehajtani csodálatos elhatá­rozását, amely pedig lángbetűkkel írná az egész világ szívébe: Amerika az igaz ügyért harcol Ázsiában?! Mi akadályozza meg ezt a páratlan ha­zafit, hogy mint lángoló üstökös száguldjon fel az égboltozatra? Miért nem képes megdicsőülni fenséges áldozatában? Miért? Miért? Miért? A tömeget újfajta érdeklődés ke­rítette hatalmába. Azt találgatták, vajon sikerül-e felgyújtania magát a rokonszenves férfinak, többen fo­gadást kötöttek a sikerre, illetve a sikertelenségre, egyik tűzoltó a leg­utolsó pillanatban knockautolt egy férfit, aki előzékenyen oda akarta dobni a saját gyufáját Mr. Wood­head-nek. Csak a galambok nem tértek vissza — a teret átható ben­zinszag távol tartotta őket. — Miért?! — kiáltott számonké­­rőn a riporter, midőn Mr. Wood­head elhajította az utolsó gyufaszá­lat és szomorúan, magatehetetlenül maga elé ejtette a dobozt. A kérdésre a tűzoltók parancsno­ka adta meg a választ. Odapattant a kamerák elé és messzecsengő hangon így kiáltott: — Én megmondom! Azért, mert a páratlan hazafi nem Torch gyufát használ! Ha mi, tűzoltók, tudtuk vol­na, hogy a páratlan hazafi nem Torch gyufát használ, ki se vonul­tunk volna! — Úgy van! — ujjongott a ripor­ter. — Kedves nézőink, végre meg­oldódott a rejtély! A páratlan hazafi nem tudta, hogy Torch gyufa nélkül nemcsak élni, de meghalni se lehet! Az utolsó szóra, mint jeladásra, a háttérből negyven reklámgört fu­tott elő. Ruha csak annyi volt raj­tuk, amekkorára ráfért a Torch gyufa emblémája. Csintalan táncba kezdtek, s közben elbájoló énekkel dicsérték a Torch gyufát, amely köz­tudottan egyedülálló a maga nemé­ben. — Remek! — ölelgette boldogan Mr. Cattle Mr. Woodhead-et. — Re­mekül sikerült! Ahogy a forgató­­könyvben meg van írva. Egy isten sem rendezhette volna jobban. A siker, Mr. Cattle őszinte örö­mére, tagadhatatlanul bekövetkezett, ugyanakkor azonban egy kis baj is történt: Mr. Woodhead súlyosan meghalt Hogy is ne hűlt volna meg! Tíz gallon benzin párolgott el róla! Egy hétig nyomta az ágyat. Köz­ben megtudta, hogy Mr. Cattle he­lyettes reklámfőnök lett a Torch gyufatrösztnél, a kongresszus pedig, az ő cselekedetétől fellelkesülve, újabb összeget szavazott meg a viet­nami háború céljaira. De meg kel­­lett tudnia azt is, hogy amíg má­soknak szerencsét szerzett, a maga álmát sutba dobhatja. Az Elnök sa­ját kézzel írt levélben utasította el szerény beadványát, amelyben azt kérte, hogy ha az egész hadsereg­ben nem is, de legalább a Vietnam­ban harcoló katonák öltözékén rend­szeresítsenek Woodhead-féle paszo­mányokat. „Fájlalom, hogy nem tel­jesíthetjük ... — ilyesmik álltak az Elnök levelében. — Hogy nézne ki egy modern hadsereg paszományok­kal ... kérjen valami mást...” — Lám, lám — sóhajtott keserűen Mr. Woodhead. — És még csak azt se mondhatom, hogy nem jártam jól. Tüdőgyulladást is kaphattam volna—

Next