Népszava, 1969. május (97. évfolyam, 99–124. szám)

1969-05-18 / 113. szám

Szabó Pál:Dombó­vári találkozás Tiszántúli létemre az első­­ világháború alatt kezdtem ismerkedni Du­nántúllal. Katonavonattal mentem által párszor raj­ta, a frontra menet, vagy a frontról jövet. Későbben­, írókorom kezdetén már Dunántúl is meg akart ismerni en­gem, hamarosan se szeri se száma a találkozások­nak. Hiszen „Papok, va­sárnapok” című regénye­met­­is már Dunántúlról írtam. Lent, az Ormány­­ság környéki emberekről, falukról, helyzetekről, ta­nítókról, egy papcsalád­ról, és Montenuvo herceg, belgrádi lakos ideáll, hu­szonnégy vagy huszonkét ezer holdas birtokáról. Akit, persze, nem her­cegnek írok, hanem gróf­nak. A regénynek csak egy szereplője van élő nevén: Barsi Pista, a ta­nító. Akivel jártuk ottan a borospincéket és aki­nek az élete még regény­beli szereplésénél is szí­nesebb, és gazdagabb volt. Erről a hercegi huszon­két ezer holdas birtokról­­ nem árult el semmit egyetlen dunántúli írás sem, legalábbis én nem olvastam. Pedig keres­tem, de nem találtam. És ekkor éreztem szinte fé­lelmesen, kijavíthatatla­nul, hogy Dunántúlon sokkal, de sokkal alacso­nyabb az ég, mint a Ti­szántúlon. Pedig nagy múlt ez, és nagy történelem, de az bizonyos, hogy Pannó­niát a kereskedelmi és hadiutak elágazása, tette jórészben azzá, ami. Én is sokat jöttem­­mentem ezeken az uta­kon, ismerkedtem néppel, munkával, múlttal, törté­nelmével és egyre fájdal­masabban éreztem, hogy bármerre járok is, kus­­hadnom kell, hogy bele ne üssem a Göncöl-sze­­kér valamelyik kerekébe a fejem. De az is megesett, hogy jöttünk vissza a faluba valamelyik borospincéből este, vagy még későbben, zaj, beszéd és én sunyitva lapítottam, mert úgy érez­tem, hogy menten elnyisz­­szantja a kaszáscsillag a nyakam. Hiszen! Akár es­te, vagy nappal, vagy éj­szaka, de olyan nagyon alacsony itt, Dunántúlon az ég! Igen. Ezt éreztem én itten. A régi, nagy törté­nelmek földjén, a sok­sok diófakopáncsok föld­jén, a meg nem született gyermekek földjén, a toll­piheszerű szélbe röppe­nő kicsi lelkek földjén, ahol sok volt a nagybir­tok, meg azokban az idők­ben sok volt az eladha­tatlan bor, a búzának­­marhának nincsen ára, az élet merő egy helyben to­vágás, vagyis vegetá­ció. A pap csak a saját gyermekét keresztelhette meg, a harangozó saját magának harangozott. Igen sokat jöttem-mentem én akkor itten. Nagyon meg­szerettem és nagyon meg­sajnáltam én ezt a föl­det, népet. Éltem, érez­tem a múltját, hittem a jövendőjét s érámhoz ké­pest próbáltam munkálni jelenét. Hátha a magza­tok nem röppennének be­le céltalanul a szélbe, és hátha az emberi tudat és érzés végtelen távolába feszül fel az ég? S most itt járok... Dunántúlon járok ... Dombóváron... és az el­ső érzésem az, hogy mi minden ,történt itten az­óta, az idők vajúdó, küz­delmes indulása óta, szin­te minden megvan, amit vártam, hittem, hirdet­tem. Még a kezdet kezdetén megismertem, megszeret­tem én ennek a tájnak az irodalmát, és szeretem is, mindmáig. Tudnék idézni versekből, prózák­ból, de jobb úgy, hogy ha már csak a lélekben él. Egy elettől kezdve becs­ben tartott kortárs, sőt sorstárs írta le valahol egyszer, hogy: . .. a Ti­szántúlon egy kissé min­denki őrült.” Tényleg? Hát igen. Tényleg. Egyik író tiszántúli módra őrült egy kissé, a másik író meg dunántúli mód­ra. Melyik micsodás. Vagyis hová való. Mert­­hiszen abszolút normális ember egyáltalán nem is létezik, hogyan létezne hát ilyen író? De kiválta­képpen hogyan lehetnék hát abszolút ész, tudás és értelem én, akinek, ha átmegyek a Dunán, hát az alacsony égboltról le akarják nyisszantani fe­jét a csillagok? Dombóváron vagyok mostan, egy délután, egy este, és jó fél éjszaka. Nagy idő ez, nagy él­mény, valamit próbálok belőle leírni, megmonda­ni, mert az egészet én már megmutatni nem tu­dom. Már csak azért sem, mert rólam is van szó, fő­ként rólam, de tán nem is így. Hanem olyanfor­mán, hogy ... mintha minden írásom, amit 1929-től leírtam, belezen­­dült volna Dunántúlba éppen úgy, mint Tiszán­túlba és máshova, és itt, Dombóváron most visz­­hangozik vissza. Az Apá­czai Csere János Gimná­zium és szakközépiskola 370 tanulóinak szívéből. Tulajdonképpen ... nem az a lényeg, hogy ki az az író, én vagy te, vagy ő, vagy bárki, akinek az egész élete munkáját fel­szívta a tüdejébe, befo­gadta vérkeringésébe és minden zendülését eltette a lelkébe ez a kárpsít,­­százhetven fiatal. Nem rólam van szó, és most már nem is csak az életemről, munkámról, hanem arról, hogyan vette át, hitte el és fo­gadta be lelkébe ez a gimnázium? Ez a gimnázium nem­csak jelképezi, hanem ki­fejezi, képviseli, éli Pan­nóniát, tehát a Dunán­túlt, ahol, valaha, olyan félelmesen és gyötrön re­kedt meg az élet. És ahol olyan, de olyan alacso­nyan ívelt a fejem, fe­jünk fölött az ég! Ez a gimnázium... mintha végtelen volna az egészség, szépség, fiatal­ság és az értelem és mint­ha belelobbant volna az idő a jövendő végtelen­jébe, hogy zengenek, sír­nak, és változnak, nyíl­nak, virágoznak itten a ma tennivalói, és a hol­nap reménységei. Kiárad az ifjú szívekből az élet minden értelme, a szép­ség teljes ismerete, az egymás után elhulló hét­köznapok élése, formálá­sa, szeretete. A nemzeti létünk nagy történelmi helyzeteiben, a lenni, vagy nem lenni kérdés riasztó idejében szólott így az irodalom és az ifjúság a néphez. Az irodalom és az ifjú­ság találkozása, azonos­sága az irodalommal a társadalmi fejlődésnek minden szakaszában tör­vényszerű. És ez a gim­názium már ezt éli, mondja, tudja. Az Ady­­verseket és -prózákat és jeleneteket olyan hittel, lélekkel, szívvel mondja, játssza, mintha nem is azt tenné, amit teszen, hanem valamilyen soha nem hallott győzelmi himnuszt énekelne, még­■ pedig olyan hangszere­léssel, mint amilyen a nyári hajnal, aminek a világba lobbanó lélegzet­­vétele összeér már a Föld felett szerte áradó vilá­gossággal. Az irodalom és ez ifjú­ság­igen, csak így lehet egész a világ és ez tudja biztosítani a holnapot. De hogyan olvadhat egy egésszé a kettő, itt, Dombóvárott a gimná­zium diáksága példát mutatott. De szemtől­­szemben kiknek is? A helyi s környékbeli tanároknak, pedagógu­soknak, és ami igen lé­nyeges: tanácsi és párt­vezetőknek, és maga az ifjúság is mostan vizs­gázott. Mégpedig abból, hogy fiatal hévvel és szinte határtalan lendü­lettel oda áll az alkotó munka elvégzésének az első sorába. Önnön magáért, a szo­cialista társadalomban az egész nemzetért. Köszönet illesse­­ ez al­kalommal a gimnázium vezetőit, amiért megmu­tatták, hogy az olyan so­kat pocskondiázott ma­gyar ifjúság nagy töme­gével tökéletesen szót le­het érteni. Csakhát ismer­ni kell, szeretni kell, és hát olyan nyelven kell vele beszélni, hogy sze­resse, akkor megérti és meg is fogadja. De hát... van ilyen különös, nagy hatású nyelv? Van. És ez pedig az irodalom és művészet. Csakhát világos, hogy ha példának okáért, ha a kecske rágja a kórót, még nem irodalom. De az se, ha az író éppen zölde­ket álmodott és leírja, de a zöldhagymabördő nya­kú szobor se művészet. Kivált ha nő az istenadta. S két csecselégy van oda pöttyentve két emlőjére a bimbó helyett. Egy tiszántúli melódiá­ba zendül meg bennem az itteni jó érzés, egye­lőre csak ezt tudom itt­hagyni ajándékul. De zeng a régi dal, régi slá­ger némi helyi változat­tal: „Édesebb itt a madárdal, kékebb az ég, hívebb a lány, szebb a rózsa..." Ami ugyan most fejti bimbóját, de én már lá­tom, amint virágba borul minden, ami én Cserjék, bokrok, fák, mezők is kiváltképpen a már nyi­ladozó fiatal emberi éle­tek. Kiss Dénes: A másik bolygó Amíg várta, szüntelen arra gon­dolt, amit a­ fiú mondott neki várat­lanul tegnap. Elkerekedett szemmel nézett rá, hiszen legalább fél éve, hogy csak­nem mindennap találkoznak munka után. A fiú műszerész egy nagy gyárban, valamilyen mechanikai mű­veknél, mondta is, de elfeledte. Meg is fogadta, hogy eljön eléje és elolvas­­­sa a feliratot. De ez is kiment az eszéből, csak a tegnapi beszélgetésre tudott gondolni. Amikor nem szólt, rá, csöndesen folytatta: — Ismerős vagy nekem. Csak tud­nám honnét? Sok kedves furcsaságot hordozott magában a fiú, már neve is szokat­lan: Baján. Először azt hitte, tréfál, de kiderült, hogy van ilyen név, örült neki. Tegnap a Duna-parton sétáltak. A fák alatt már este volt, de a hegyek taréján halványvörösen ottfeledkez­tek a nap sugarai. Fejét a fiú vállára hajtotta. Így szeretett a legjobban sé­tálni vele. Magának is váratlan volt, amikor ezt mondta: — Mi már találkoztunk. Régen. Csak elfeledtük. — Amint kimondta, természetesnek tűnt, hogy belement e játékba, annak ellenére, hogy egé­szen világos volt előtte az is: ez a sé­tájuk legalább a századik azóta, hogy a kis eszpresszóban a fiú a ka­bátjával véletlenül leverte a limoná­déját. — Igen, olyan ismerős vagy! — megálltak, a fiú két keze közé fogta a lány arcát. A szőke haj keretéből meleg ragyogása, szemek néztek visz­­sza rá. Hűség és ragaszkodás volt eb­ben a tekintetben. Hosszan nézték egymást. Hirtelen mindkettőjükben az a valószínűtlen gondolat kezdett ide-oda csapongani, hogy valóban is­merősök. Nem a sétákról, a mozik­ból, a beszélgetésekből, a mindenna­pi találkákról hanem messzebbről. Valahonnét az időtlen ifjúság álmo­dozásaiból, valahonnét egy sajátos valóságú világból. — Nekem is ismerősnek tűnsz már — súgta csókolózás közben a fiúnak és beleborzongott a gondolatba, vagy csak a szél támadt fel egy pillanatra és kapott bőréhez a ruhája alatt? Sokáig némán sétáltak. A karcsú híd árnyán hajó úszott át lassan, csöndben, mintha tünemény lenne. Még éltek bennük az előbbi szavak. Egymáshoz simultak és boldogok h­ol­tak, hogy ismerik egymást. — Örülök neked!-ü­­tik meg * Mu. Szavaiból rajongás sugárzott olyan jó, hogy vagy. — Én is örülök neked — orrát kedveskedve bökdöste a fiú arcához — Kutya, kutya! Kiskutya — dör­­mösíte Baján és érezte, hogy szája megtelik különös édességgel. Tett néhány lépést a folyó irányá­ba, majd hirtelen megfordult és fél­rehajtott fejjel fürkészte a fiú arcát. Haja, mint halvány félhold karéja, csüngött az arca mellett. Baján néz­te és így szólt : — Úgy nézel, mint aki szerelmes. Nem szólt vissza. Mosolya sem lett nagyobb és mintha messzebbről né­zett volna. Nem tudta pedig, hogy a fiú azt gondolja, ez már nem a játék, ez már szerelem! És pillantásával megpróbált elhatolni oda, ahol talál­kozhattak a lánnyal. Nagy, napsü­tötte rétre gondolt, ahol a dús, ma­gas füvet és a virágokat enyhe szellő ingatja, távol folyópart rémlett, fa­sor menetelt a látóhatárnál valaho­va. De ez csak egy pillanat volt. A táj széttörött, de abban bizonyos volt, hogy nyár volt, amikor talál­kozhattak. Még tovább is elért volna, de a lány szeme nem engedte, meleg fénye magánál tartotta mint finom háló. Szeretem! Szeretem! — gondol­ták. — Lehet, hogy szerelmes is va­gyok — mondta később a lány és el­indult az egyre sötétedő sétányon. A fiút melegség öntötte el, hiszen ez csaknem nyílt vallomás volt. Jól tud­ta, hogy így van, de a kimondott sza­vak külön fészket raktak benne. .A lány előtte lépkedett, féloldalt egy lé­péssel és olykor a pillantásával visz­­szavágott, útolérte. Megálltak, kap­kodás nélkül keresték egymás szájai. A rakparton teherautó suhant el, ka­tonákat vitt. De ők nem tudták, hogy azok nevelve kiabáltak le valami csiklandósat. Egymásba feledkeztek. — Ki vagy te? Hemyét jöttél? — mormogta a fiú. Arccal összesimulva állták.­­— Heimet jöttem— ezen moso­lyognia kellett, ujjával kedveskedve, finoman megütögette a fiú arcát. — Pat-pat — suttogta, aztán hangosan mondta: — Honnét jöttem? Egy má­sik bolygóról. A fiú megtorpant. — Egy másik bolygóról... — is­mételte a lány szavait és átváltozott az arca. Az nem tudhatta, hogy mire gondol, de megérezte, hogy olyasmi­re gondolhat, ami igaz s szép. A fiú­ban minden megvilágosodott és ezt később el is mondta. Igen, valóban egy másik bolygóról jött a lány, de az a másik bolygó­­s ezen a bolygón van. Annak a lakói mind a ketten.­­Milyen egyszerű is ez. Itt élnek ezen a másik bolygón és eddig nem is tud­tak róla. Járnak, kelnek egymás mel­lett, hallják egymás szavait, érintik egymás ruháját és mégsem találkoz­nak, és mégsem tudják, hogy van egy ■másik bolygó is, ahol találkozhatná­nak s megváltozna a világ arculata. Mert, nem csoda ez, akik szeretik és keresik egymást, azok mind felfede­zik ezt a csodálatos másik bolygót. Itt van közöttünk, rajta élünk, csak nem vesszük észre. Pedig ezen a másik bolygón mások a fák, más az ég szí­ne, a folyók moraja, a virágok illata. Mások é£ sendee tsjtjei ip­­patáét és szelídek, hum­or kismadarak. Az e­m­beriség itt él ezen a másik bolygót és mégsem találkoznak igazán az­­emberek. Csak keveseknek sikerül egymást megtalálni. Pedig sok min­­de­n segíthet, a fene, a szerelem a művészet, és szeretet. Ami egy másik ember szeméből sugárzik, az felér a világegyetem minden titkával. Ba­jin arcát átváltoztatta a mosoly, a megértés, megtalálás boldogsága. Lel­kesen mondta: — Most már tudom, hogy honnét ■ismerlek, hogy honnét ismersz" — Honnét? — sejtette, amit a fiú mondott, de hallani akarta. — Na, mondd már, pat-pat! — ujjaival s fiú arcbőrén játszott. — A másik bolygóról — mondta az, és mintha halvány lobogás ütött vol­na át arcán — mert én is ott lakom. Szótlanul imbolyogtak. A sötétség dzsungelágain távoli lámpák imbo­lyogtak lépéseik ütemére. Lehunytál­ a szemüket, de így is világos volt bennük, tisztán látták egymás arcát Jött a fiú. Már messziről észrevette a gyárból kijövök között. Arcán a jól ismert kedvesség. És még valami, ott látta azt a cinkosságot is, amiből tud­hatták: ők már ott élnek ezen a má­sik bolygón. Hirtelen a többiek arcát nézte. Tudnak-e a másik bolygóról Asszonyok, lányok, nehéz lépésű fér­fiak hozták mozdulataikon a munka fáradságát. Egy pillanatra megriadt, mert arra gondolt, hogy ezek talán sem is juthatnak el erre a másik bolygóra, nem találhatnak el oda. De aztán fiatalokat látott, kézenfogva jöttek. Arcukon megnyugodva látta, hogy öl­ is, ők is­­ másik bolyai lakot. Fővárosi méhész va­gyok. Olyannyira főváro­si, hogy még a méheim is tipikusan fővárosiak. Nem véletlen hát, hogy amikor elvittem őket Tolna me­gyébe akácvirágra, a szo­katlan környezet hatására az első útba eső fertőző betegségbe beleestek. Ta­lán nem influenza volt mert köhögni nem hallot­tam őket. Mit tesz ilyenkor egy vérbeli, fővárosi méhész? Elővettem a tíz éve sor­rendben összerakott, Ma­gyar Méhész című folyó­iratot. Tíz napig tartott, a min­d végéire értem, és igaz, hogy közben fele méhem elpusztult, de rá­jöttem valamire, ami na­gyon lényeges. Nevezete­sen arra, hogy ez a be­tegség nem magyar ere­detű, mert a Magyar Mé­hészben egy sort se ta­láltam róla. Mikor már csak hat kaptárban lézengett né­hány elcsigázott állat­kám, fogtam egy kis do­bozkát, teleraktam mé­hekkel, hogy visszautaz­zak velük Pestre, meg­vizsgáltatni őket. Derült, napfényes reg­gel volt, amikor felszáll­tam a vonatra, nadrág­­zsebemben a dobozkával, a dobozkában a­ méhek­kel. Fülkés kocsiba száll­tam, hogy semmi se za­varja kedvenceim nyu-■ .. .. -------------— Ágoston Lászlói A méhész pálmát. Útitársaim csen­des, szerény emberek vol­tak. Egyetlen idősebb hölgy hangoskodott csu­pán, ő is csak azért, mert amikor az első kis szöke­­­vényt kivettem a nyaká­ból, állítólag felborzoltam a kontyot. Természetesen elnézést kértem tőle és elmeséltem neki, hogy vándorolni vittem a mé­heimet Tolnába, de azok megbetegedtek és most orvoshoz viszem őket' ' Már majdnem Pest ha­tárába értem, mikor va­lahogy újra kinyílt a do­bozka, és a méhecskék mind a nadrágomba hull­tak. Egy ideig békésen tűrtem a mászkálásukat, de, sajnos, nagyon csik­landós vagyok... Egyen­ként, sorba másztak ki a nadrág szárán, én meg fülöncsíptem őket, aztán vissza a dobozba. Igen ám, de volt, amelyik fel­felé mászott, és dühítő pi-Pesire. Útitársaim kedve­ maszsággal inzultált. Mes­sen mosolyogtak, és csend­ dühödtem rájuk, s a mi­ben átszálltak egy másik vel egyedül voltam a fül­fülkébe. Nem baj — gon­doltam —, legalább nem zavarnak abban, hogy összefogdossam a többit is. Az történt ugyanis, hogy amíg a jobb nadrág­­száramból kihalásztam három eltévedt bogárkát, csaknem fele megszökött. Nagyon bosszantott a do­log, mert elutazásunk előtt kétszer is mondtam a feleségemnek, hogy ki­lyukadt a zsebem, be kel­lene varrni. Azt hiszik, megvarrta? Á, dehogy! Háromszor kirakta a het­venhét körömlakkos üve­gét, hatszor átlapozta a tíz éve sorrendben össze­rakott Pesti Divatot, az­tán elutaztam lyukas nad­rágzsebbel. kében — levetettem a nadrágomat és serényen rázogatni kezdtem kifelé az ablakon. A következő pillanatban azonban jött egy telefonpózna, is zutty, kikapta a kezemből a nadrágot. Úgy álltam ott, ingben,­­... glóriában ... Ke­zemben a dobozka, az aj­tóban a kalauz... A jegy a nadrágzsebemben ma­radt ... Meg kellett ma­gyaráznom a helyzetet... — Tudja — kezdtem —, vár­dorolni vittem a mé­­heket Tolnába, de azok megbetegedtek, és most orvoshoz viszem őket Pestre. — Igen ... igen ... — mosolygott a kalauz, és kí­vülről rám zárta az aj­tót. A pályaudvaron két henteslegény kinézesű úri­ember lépett hozzám, és udvariasan megkérdezték: — Hogy vannak a mé­heim? ... — Vándorolni vittem a méheket Tolnába, de azota megbetegedtek... — és máris rajtam feszült va­lami ..., valami izé, amit hátul kapcsoltak össze. A kórházban nagyon kedves volt az orvos — ő is méhész —, rögtön az állatkák felől érdeklődött Mondtam neki, hogy ván­dorolni vittem a méheket­­Tolnába, de azok ... Egyébként Bonaparte Napóleon az albérlőm, de rettenetesen kiállhatatlan alak. Azt mondja, hogy a méhek rusnya illatok. Meg azt is mondja, hog­y­­ha őt nem száműzték vol­na ide, a Szent Ilonára, majd ő megmutatná a vi­lágnak, meg a méheknek is! Én nem félek tőle, mert tudom, hogyha egy rajt a nyaka közé enged­nék, biz’ isten eszébe jut­na, hogy nagyon messze van attól a híres sziget­től... De én békés ember vagyok, ismeretterjesztő előadásokat tartok neki a méhek lélektanáról. Kár hogy a dobozkám az or­vosnál ihaladt, mert na­gyon szeretném, ha ez a fránya Napóleon is meg szeretné őket!... Demény Ottó: Vas ki tányérokat gyűjt Gyűjtők Ars poet­ika* vállalom (ezt nem kegynek szántam) felakasztja a falra sorban magam elé vetem a szót: csillognak a tányérok a falon annyi bolyhos fut fölöttük az izgága idő önveszejtő gond után míg elveszítik régi fényüketé add van aki kalandot gyűjt add a kezed RENDI, hogy legyen mindig mit mesélnie rakosgatva a kaland változik rideg voltam szépül hízik fakul vékonyodik mint sós szélben nőtt s egy pillanatban eltűnik örökre ősgyep de ma tenni tudok van aki ércpénzt vágott bélyeget tajtékpipát zöld ólomkatonákat tengeri kagylót autó modellt megkövesedett állatcsontokat s van aki semmit szülnivágyó anyák soha soha semmit• nem őriz meg nem vesz el nem kuporgat mert annyi néki egyszer megszeretni add a kezed REND! « mint birtokolni most már amíg él Ssődy Viktor: halni tudok! csak álldogáljon kinek ez a dolga — taktikázzon kinek kenyere: én józan legyek mint dolgos add kúszik a méla gyáva csend duzzadt belekkel totyog a polgár — szétfolyik az égT/ ~re fejemre száll a nap add add a kezed REND! vállalom mert ez a dolgom! gondvállaló kedv a kedvem — add add a kezed REND! s a ránk záródó közönyt szétvetem! Bencze József: Váljon mezzé.„­ Villámcsapások félelmei közt futottam át a túlsó sórra, de emlékeim nem hagyják feledni mi volt Itt törökdúlás óta. Szitkok pernyéjét, ódon szívek fiszkóte gyászszalagját elhordta az ég, abroszán a szelíd szabadságnak váljon mézzé minden keserűség!-----------­­

Next