Népszava, 1969. június (97. évfolyam, 125-149. sz.)
1969-06-01 / 125. szám
A pedagógusnapról, a nyomdaiparról ' • » 11 ' J. ' ' Három szakszervezet és a cippellataszos főtitkárának nyilatkozata Időszerű, az egyes iparágak dolgozóit és a lakosság egészét érintő kérdésekről kértünk nyilatkozatot a pedagógus-, a nyomdász- és a bőrösszakszervezet főtitkárától. PÉTER ERNŐ, A PEDAGÓGUSSZAKSZERVEZET FŐTITKÁRA: Kétszeresen is megérdemlik az elismerést — Miben látja a pedagógusnap jelentőségét? — Ezen a napon az ország a nevelőkre gondol, s talán sokan eltűnődnek azon, mi mindent köszönhetnek ők maguk személy szerint is egykori és mai nevelőiknek és, hogy milyen nagy szerepet játszik a pedagógusok mintegy százezres tábora az ország egész fejlődésében. A pedagógusok vállalták és vállalják a szocialista kultúrforradalom munkájának dandárját és büszkén gondolhatnak arra, hogy közreműködésükkel Magyarországon lényegében sikerült felszámolni a kulturális elmaradottságot — beleértve az analfabétizmust is —, amely a régi rendszer kínzó örökségeként maradt ránk. Mindehhez hozzá kell tennem, hogy ezt a hatalmas munkát a nevelők nehéz — gyakran nagyon is nehéz — körülmények között végzik. — Milyen tényezők nehezítik meg a pedagógusok munkáját? — Mindenekelőtt olyan objektív nehézségek adódnak, amelyeket szintén a felszabadulás előtti elmaradott, elhanyagolt oktatásügy rovására kell írnunk. Az iskolaépületek sok helyen korszerűtlenek, elavultak, esztétikai és műszaki szempontból egyaránt kifogásolhatók. Felszerelésük is gyakran szegényes. Súlyos gond a pedagógusok lakáshelyzetének megoldatlansága is. Nem sikerült még mindenütt biztosítani az iskolák szaktanárokkal való ellátását sem, s ez szintén nehezíti azoknak a pedagógusoknak a munkáját, akiknek más tantárgyat kell tanítaniuk, mint amelyikre a képesítésük szól. Nem utolsó sorban: a pedagógusok anyagi helyzetét sem lehet valami rózsásnak nevezni. — Nem ünneprontás, ha a pedagógusnap alkalmából ezek a nehézségek is szóba kerülnek? — Két okból sem. Elsősorban azért, mert ha a nehézségeket is megemlítjük, akkor még nyilvánvalóbbá válik, hogy a pedagógusok kétszeresen is megérdemlik az elismerést. Másfelől azért is szólni kell a gondokról, mert jó, ha mindenki tudja — a pedagógusok is és mindenki más is —, hogy ezek a gondok közismertek, s a párt, a kormány és a szakszervezet egyaránt mindent megtesz, hogy az ország anyagi teljesítőképességének arányában a pedagógusok helyzete is minden szempontból tovább javuljon. — Milyen eredmények mutatkoznak az utóbbi időben a pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsülése tekintetében? — Ami az anyagi megbecsülést illeti, meglehetősen közismert a pedagógus lakásépítési kölcsön, amely egészen rendkívüli kedvezményt nyújt a falusi nevelőknek. Talán kevesebben tudnak arról, hogy az oktatásügyben nemrégiben bevezetett bérgazdálkodási rend az eddigieknél lényegesen nagyobb lehetőségeket biztosít a pedagógusok jó munkájának anyagi elismerésére, a rendkívüli feljebbsorolásra és a jutalmazásra. Nagyon fontos azonban, hogy azokat az öszszegeket, amelyeket ez az új bérgazdálkodási rend ilyen célra felszabadít, valóban erre a célra használják fel mindenütt. Ezt azért kell megemlíteni, mert néhány helyen máris tapasztaltunk olyan törekvéseket, amelyek ezeket az öszszegeket más célokra szeretnék „átcsoportosítani”. Javában folynak annak a rendelkezésnek az előkészületei, amely a pedagógusok kötelező óraszámának régóta várt csökkentését fogja megkezdeni. Időszerű a felsőoktatásban dolgozó pedagógusok anyagi helyzetének rendezése is, hiszen ők a legutóbbi pedagógus bérrendezésből kimaradtak. Fontos munkát végeznek az oktatásügyben a technikai dolgozók is — az iskolai gondnokoktól kezdve a hivatalsegédekig és a fűtőkig —, az ő bérük rendezése szintén a közeljövőben megoldandó feladatok sorába tartozik. — A párt és a kormány mindent megtesz, hogy a pedagógusok iránti megbecsülését kifejezésre juttassa. Azt tapasztaljuk, hogy egyre javul az a pedagógiai propagandamunka is, amelyet a sajtó és a rádió végez a nevelési kérdések tisztázása érdekében, s ebben a munkában egyre ritkábban találkozunk olyan hibákkal és torzulásokkal, amelyek a pedagógusok megbecsülésének, tekintélyének ártanának. A szülők részéről ugyancsak sok megértést és segítőkészséget tapasztalunk. — A magam részéről azt kívánom a pedagógusoknak, hogy jó egészséggel és sikeresen zárják le a mostani tanévet, jól pihenjék ki magukat — a jó pihenésbe beleértem a művelődést, az országjárást, az emlékezetes külföldi utakat is, amelyekre a pedagógusoknak, szinte csakis nyáron jut idejük — aztán friss kedvvel, újult erővel gyürkőzzenek neki a következő tanévnek. (várkonyi) — Mi az, ami a legjobban foglalkoztatja most a szakszervezetet? — Szakszervezetünkhöz tartozó iparágak közül némelyiknek az elmaradottsága és a fejlesztési célkitűzések bizonytalansága, vagy hiánya az egyik alapvető gond. Ezért központi vezetőségünk folyamatosan napirendre tűzi az egyes iparágak helyzetét. Legutóbb például a gazdaságirányítás új rendszerének tapasztalatait összegezve vizsgáltuk azokat a jelenségeket, amelyek korlátozzák a reform még szélesebb körű kibontakozását. Sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy a ■nyomdaipar jelenlegi helyzete, műszaki, technikai elmaradottsága kedvezőtlen hatással van mind a napilapok és folyóiratok gyártására, mind pedig a könyvkiadásra. A korábbi mulasztások most fokozatosan éreztetik hatásukat. Mindenekelőtt az önerőből történő fejlesztés feltételei kedvezőtlenek. Ez gátolja a termelékenység megfelelő növekedését és akadályozza a ráfordítási költségek érdemi csökkentését. A kialakult helyzet ugyanakkor a dolgozók munkakörülményeinek javítását úgyszólván lehetetlenné teszi. A feszültségek feloldásában csak pillanatnyilag történhet némi enyhülés, de alapvető megoldást csak jelentős műszaki, technikai fejlesztés eredményezhet. Ezért most a negyedik ötéves terv előkészítésének időszakában szükségesnek tartjuk gondjainkat feltárni, hogy ezeket — a népgazdaság lehetőségeihez mérten — a tervkészítésnél figyelembe vehessük. A szülők egyik panasza, hogy gyakran késnek az iskolai tankönyvek és néha a példányszám is kevésnek bizonyul. Mi várható az idén a tankönyvek előállítását illetően? — Ebben az esztendőben fokozottabb erőfeszítéseket kell tennünk, mivel a nyomdaipari termékek iránti igény jelentős mértékben megnövekedett. Ennek ellenére a nyomdaipari munkások mindent elkövetnek, hogy időben elkészüljenek a tankönyvek, hiszen nem kevesebb, mint 762 fajta könyvet kell kinyomtatni 14 508 700 példányban. Az első negyedben már elkészült 220 fajta tankönyv, több mint négy és fél millió példányban. A célszerű az lenne, ha július 31-ig valamennyi tankönyvet leszállíthatnának. A nyomdák viszont csak augusztus 15-re tudják elkötelezni magukat, amely a túlzott beterheltség miatt érthető. Bízva a tankönyvet előállító nyomdák szocialista versenyében is, remélhető, hogy vállalásukat túlteljesítve, a végső szállításokat néhány nappal előbb eszközlik. Bízom a nyomdaipari munkások áldozatvállalásában, kötelességtudásában, s mint már annyiszor — ha munkakörülményeik miatt bosszankodnak is — a nemes célkitűzések érdekében most is megtesznek majd mindent. (rozsmann) S KIMMEL EMIL, A NYOMDÁSZSZAKSZERVEZET FŐTITKÁRA: Fel kell számolnunk az elmaradást TURZÓ LÁSZLÓ, A BÖRÖSSZAKSZERVEZET FŐTITKÁRA: Össze kell hangolni az ipar és a kereskedelem érdekeit . A cipőgyárak kevés megrendelést kaptak a belkereskedelemtől az év első negyedében. Mint mondják, ez nem csupán a munkások foglalkoztatását, de a lakosság megfelelő ellátását is befolyásolta. Mi erről a Bőripari Dolgozók Szakszervezete elnökségének véleménye? — A belkereskedelem nagy készlettel kezdte az évet. Megrendelése januárban mindöszsze 6, februárban 28, márciusban 68 százalékban kötötte le a cipőgyárak kapacitását. Az ipar úgy hidalta át a zökkenőket, hogy terven felül 2—3 millió pár cipőt felajánlott exportra. A tavaszi cipőforgalom azután kedvezően alakult. A nagykereskedelmi vállalatok sorra jelentkeznek plusz megrendeléssel. Igen ám, de az igények teljesítése most már nehézségekbe ütközik, mivel a korábbi „fölös” kapacitást lekötötték a gyárak exportra. Többi között ezzel is magyarázható, hogy a lakosság napjainkban gyakran nem, vagy csak hosszas járkálás után kap az üzletekben kedvére való cipőt. Hogy az ipar és a kereskedelem ellentétesen befolyásolt érdeke milyen bonyodalmakat okoz, az jól illusztrálható a Duna Cipőgyár példájával. Ahhoz, hogy a közkedvelt fröccsöntött talpú gyermekcipőkből kielégíthessék az igényeket, egész évben erre kellene használni a keményvalutáért beszerzett, korszerű osztrák gépet. Ezzel szemben jelenleg nyári jellegű lábbeliket gyártanak a gépen. Annak ellenére, hogy előrelátható: a vízhatlan, fröccsöntött talpú, zárt gyermekcipőkből ősszel kevesebb lesz a kelleténél. Napjainkban senki sem vállalja szívesen a készletezéssel járó terheket, mert az csökkenti a vállalati nyereséget, megkurtítja a részesedési alapot Véleményünk szerint a lakosság jobb ellátását, a gyári dolgozók folyamatos és zökkenőmentes foglalkoztatását, az ipar és a kereskedelem jelenlegi érdekellentétének feloldásával, enyhítésével lehetne, illetve kellene biztosítani. (mocsári) Két mozgalmas nap az Eötvös loránd tudományegyetemen A munkás-paraszt diákok továbbtanulása és fejlődésük segítése Kádár János beszélgetése egyetemistákkal és tanáraikkal Az emberi találkozások „történelmének” szinte törvényes rendje, hogy idő múltával szürkülni kezdenek az emlékezet képei, a beszélgetésekből foszlányok maradnak meg, az esemény filmkockák szaggatott sorává zsugorodik. Maradandó értékűvé — ha lehet ilyen kötetlenül fogalmazni — azok az események válnak, amelyeknek légköre, a beszélgetések fonala különösen izgalmas és érdekes. Korai még a jóslás, de Kádár János elvtársnak, az MSZMP Központi Bizottsága első titkárának látogatása az Eötvös Kollégiumban és az ELTE-n hosszú időre szóló beszéd- és vitatémát adott több száz egyetemistának, több tucat professzornak. Most, négy nappal az eszmeDr. Tóth Gábor, a kollégium igazgatója, szívesen meghívja szobájába azt a néhány kollégistát, akik különös lendülettel vettek részt a vitában. „Kicsit még fáradtak vagyunk” — vidámul Hamar Ferenc IV. éves bölcsészhallgató — nem is csak a vita forróságától, inkább attól a felelősségtől — talán nem nagyképűség, ha így fogalmazok —, hogy személyesen Kádár elvtársnak tehettük fel a kérdéseinket.” — Nem lehetett csodálkozni, hogy a „munkás-paraszt gyerekek” kérdéskomplexuma — később vissza-visszatérő jelleggel — először éppen itt, a kollégiumi beszélgetésnél hangzott el — mondja dr. Tóth Gábor. — Bennünket évek óta foglalkoztat a gond, magunk bőrén éreztük esztendők során, milyen súlyos problémákkal küszködnek azok a fiaink, lányaink, akik ide már bejutottak, azokról nem beszélve, akiknek egyetemre jutását — saját lelkiismeretünk is diktálja — nekünk feltétlenül segíteni kell — Latin kifejezés: „Studium generale” — tulajdonképpen azokat az előkészítőket jelenti, jellemzi, amelyeket itt a kollégium keretein belül szerveztünk meg vidéki, tehetséges, munkás-paraszt származású gimnazistáknak. Valamelyes tudásbeli segítség, sűrítve, tudáshézagok foltozgatása olyan gyerekek esetében, akiknek a tehetsége vitathatatlan, de a helyzete eleve hátrányos volt — ezt csináljuk. — Így Gyenge Sándor ötödéves bölcsész. Ezt a szervezett patronálást — ismét csak nem pontos a kifejezés, sokkal több ez patronálásnál — elmondotta, kicsit be is mutatta Tóth Gábor Kádár elvtársnak. A hallgatók pedig azt a véleményüket tolmácsolták, nagyon egyenes és őszinte megfogalmazásban a párt első titkárának, hogy jó lenne — szerintük — szervezettebb formát adni az ilyen támogatásoknak, rendszerbe foglalni, intézményesíteni ezeket. „Nem kaptam szót akkor este, mert már 22-en kérdeztek, beszéltek, s kedves vendégünknek legalábbis illett időt adni a válaszra” — jegyzi meg Gyenge Sándor. — „Pedig hozzátettem volna, hogy ezek a segítő akciók eléggé polarizáltak, most mindenki csinálvacsere után is állandó téma az Eötvösben, az egyetemen az őszinte hangulatú, szókimondó és egyenes vonalú beszélgetéssorozat. Kérdések tömege záporozott az Eötvösben, az egyetemen a kérdések pergőtüzét árasztották Kádár elvtársra: éjjeli órákba nyúló, közvetlen hangú, másnap folytatódó beszélgetések után kerül sor a Gólyavárban arra a diáknagygyűlésre, amelyről a tv, a sajtó is hírt adott. Próbálgatva centrumokat keresni a sokféle probléma, kérdés között, kínálkozik mindjárt az egyik legégetőbb , az Eötvös-belieket különösen foglalkoztató, a munkás-paraszt diákok helyzete, továbbtanulási lehetőségeik. Aztán, a késő esti órákban felröppent a konkrét kérdés is, bölcsészek, kollégisták fogalmazták Kádár elvtársnak, valahogy így: „Sajnálatos módon, a bölcsészettudományi karon a kívántnál alacsonyabb a munkás-paraszt származásúak aránya. Most 900 hallgató jelentkezett, ebből 31—33 százalék volt munkás- vagy parasztember gyereke. Felvesznek 190 hallgatót, tovább fog csökkenni ez a százalék. Ezen mindenképpen változtatni kell, s mi, akik a kollégiumban dolgozunk, próbálkozunk is... Mit lehet itt tenni , bár nagyon nehéz a feladat.” Az igazgató végigkísérte a kétnapos látogatás minden fázisát, hallotta ismét és ismét visszacsengeni a kérdést. Hogy várta a választ és az állásfoglalást — természetes, magától értetődő. De várták a kollégisták is. Türelmetlenül — izgalommal és némi „hátországgal” is, amire — nem leplezik — büszkék, s amit s ez a végső hatásfokot csökkenti.” A kollégium igazgatója nem kis izgalommal várta a csütörtöki, a Gólyavárban tartandó nagygyűlést. „Tulajdonképpen biztos voltam benne, hogy Kádár elvtárs ezekre az aggályainkra választ fog adni, eloszlatva egész sor kétséget. Diákjaimmal — nem túlzok, ha ezt állítom — ebben a kérdéscsoportban reméltük leginkább a pontos állásfoglalást. Most, a válasz birtokában, örömmel mondhatom, megerősített bennünket a munkánkban.” Visszapergetve a Gólyavár eseményeit, magam is emlékszem arra a türelmetlen figyelemre, amely megnyilatkozott, a fojtottabb csendre, az imittamott felhangzó, később egyre erősbödő, helyeslő suttogásra. Mert Kádár elvtárs — nagyon sok diák szíve szerint szólt. Az egészen pontos idézés kötelezettsége nélkül: arra utalt, hogy amikor az emlékezetes kongresszusi döntés megszületett az egyetemi felvételeknél a származás szerinti kategorizálás megszüntetéséről — a Központi Bizottságot és a kongresszust is nagyon komoly társadalmi, politikai és pedagógiai meggondolások vezették. A fejlődés, a társadalmi struktúra változása, az oktatáspolitikában is módosításokat követel és tett lehetővé. Nagy derültség volt a nagygyűlésen, amikor Kádár elvtárs azzal folytatta: az a nézet igencsak nehezen lenne tartható, hogy az egyik diáknak a származása van rendben, a másik aktív az ifjúsági munkában, a harmadik meg — tud! — Társadalmilag, a köztisztségek betöltése esetében is olyan követelményeket állítunk az emberek elé, hogy egyidejűleg legyenek politikailag megfelelőek, annak, a normának az értelmében, hogy értsenek egyet a szocialista építéssel, dolgozzanak érte, legyenek hűséges állampolgárai a Magyar Népköztársaságnak és értsenek a szakmájukhoz. A fiatalok esetében mindezeken kívül különleges jelentősége van olyan követelmény támasztásának, hogy keményen, kitartóan tanuljanak — emelte ki Kádár elvtárs. A diákok, a tanárok értelmezése egyforma volt az elmondottakkal kapcsolatban. Szociális felelősségérzettel De... S ez a „de” igen plasztikusan fogalmazódott meg Kádár elvtárs további fejtegetésében. „Segíteni kell, hogy a munkás- és parasztszármazású gyerekek megkapják a megfelelő helyet” — mondotta, nem takargatva azt a tényt sem, hogy a kongresszusi határozat első felét végrehajtottuk. A másik fele komoly társadalmi szervezőmunkát, önzetlen ténykedést, odaadó figyelmet, törődést kívánt volna meg ezrektől és tízezrektől... Ez pedig abban az értelemben és mértékben, ahogy a kongresszus elhatározta — még nem kielégítő. — A magam részéről csak egyetérteni tudok — és helyeselni, korántsem azért, mert így ildomos, hanem mert a valóságra ismertünk rá, annak tükörképét állította elénk Kádár elvtárs — mondja az igazgató. — Ez a fiúk véleménye is, akik — ugyanebben a témakörben — Kádár elvtárs további megállapításait is igen lényegesnek látják. Arról szól ugyanis, hogy nem tartják jónak a kialakult helyzetet, nagyobb mértékben csökkent a munkás-paraszt fiatalok részaránya,mint amit egyéb körülményekkel — például a társadalom struktúrájában bekövetkezett változásokkal — magyarázni lehetne. S hogy megmaradt az elismerés öröme — kicsit talán a kollégium munkájának értékelése is, amit egyébként meg is dicsért „nagygyűlésen kívül” is Kádár elvtárs — ugyan, miért lenne baj? Azt mondotta: „Én, a magam részéről annál jobban tisztelem és becsülöm azokat az embereket, intézményeket — mint például itt az egyetemet, a kart, a kollégiumot — amelyek mindezt komolyan kézbe vették, szervezték s tényleg nagyszerű példáját mutatták annak, mi a szociális felelősségérzet ... Folytassák ezt a tevékenységet és szélesítsék ... ennek az egyetemnek a keretein és a határain túl. — Mi folytatni is akarjuk, most már ennek a megerősítésnek a jegyében is — hangsúlyozza dr. Tóth Gábor. — itt is, az egyetemen is. Itt, az Eötvösben, persze, kicsit más módszerekkel, mint a karokon. A továbbtanulás kérdését — jóllehet, sokat lehetne még róla beszélni — felváltja egy másik, kicsit más karakterű, de az előzőekhez igen sokban kapcsolódó téma. Ez pedig: a diákönállóság, és — élve a kötetlen hangú beszélgetések merészebb megfogalmazásával: lehet-e forradalmiság a szürke hétköznapokon? (Következő cikkünkben erről a témakörről számolunk be.) Várkonyi Margit Napirenden egy régi gond A „Studium generale" és a tudós Kádár János az Eötvös Kollégiumban