Népszava, 1969. június (97. évfolyam, 125-149. sz.)

1969-06-01 / 125. szám

A pedagógusnapról, a nyomdaiparról ' • » 11 ' J. ' '­ Három szakszervezet és a cippellataszos főtitkárának nyilatkozata Időszerű, az egyes iparágak dolgozóit és a lakosság egészét érintő kérdésekről kértünk nyilatkozatot a pedagógus-, a nyomdász- és a bőrösszakszervezet főtitkárától. PÉTER ERNŐ, A PEDAGÓGUSSZAKSZERVEZET FŐTITKÁRA: Kétszeresen is megérdemlik az elismerést — Miben látja a pedagógusnap jelentőségét? — Ezen a nap­on az ország a nevelőkre gondol, s talán so­kan eltűnődnek azon, mi min­dent köszönhetnek ők maguk személy szerint is egykori és mai nevelőiknek és, hogy mi­lyen nagy szerepet játszik a pedagógusok mintegy százez­res tábora az ország egész fej­lődésében. A pedagógusok vál­lalták és vállalják a szocialista kultúrforradalom munkájának dandárját és büszkén gondol­hatnak arra, hogy közremű­ködésükkel Magyarországon lényegében sikerült felszámol­ni a kulturális elmaradottsá­got — beleértve az analfabé­tizmust is —, amely a régi rendszer kínzó örökségeként maradt ránk. Mindehhez hoz­zá kell tennem, hogy ezt a ha­talmas munkát a nevelők ne­héz — gyakran nagyon is ne­héz — körülmények között végzik. — Milyen tényezők nehezítik meg a pedagógusok munkáját? — Mindenekelőtt olyan ob­jektív nehézségek adódnak, amelyeket szintén a felszaba­dulás előtti elmaradott, elha­nyagolt oktatásügy rovására kell írnunk. Az iskolaépületek sok helyen korszerűtlenek, el­avultak, esztétikai és műszaki szempontból egyaránt kifogá­solhatók. Felszerelésük is gyak­ran szegényes. Súlyos gond a pedagógusok lakáshelyzetének megoldatlansága is. Nem sike­rült még mindenütt biztosítani az iskolák szaktanárokkal va­ló ellátását sem, s ez szintén nehezíti azoknak a pedagógu­soknak a munkáját, akiknek más tantárgyat kell tanítaniuk, mint amelyikre a képesítésük szól. Nem utolsó sorban: a pe­dagógusok anyagi helyzetét sem lehet valami rózsásnak ne­vezni. — Nem ünneprontás, ha a peda­gógusnap alkalmából ezek a ne­hézségek is szóba kerülnek? — Két okból sem. Elsősor­ban azért, mert ha a nehézsé­geket is megemlítjük, akkor még nyilvánvalóbbá válik, hogy a pedagógusok kétszere­sen is megérdemlik az elis­merést. Másfelől azért is szólni kell a gondokról, mert jó, ha mindenki tudja — a pedagó­gusok is és mindenki más is —, hogy ezek a gondok közis­mertek, s a párt, a kormány és a szakszervezet egyaránt mindent megtesz, hogy az or­szág anyagi teljesítőképessé­gének arányában a pedagógu­sok helyzete is minden szem­pontból tovább javuljon. — Milyen eredmények mutatkoz­nak az utóbbi időben a pedagógu­sok anyagi és erkölcsi megbecsü­lése tekintetében? — Ami az anyagi megbe­csülést illeti, meglehetősen közismert a pedagógus lakás­­építési kölcsön, amely egészen rendkívüli kedvezményt nyújt a falusi nevelőknek. Talán ke­vesebben tudnak arról, hogy az oktatásügyben nemrégiben bevezetett bérgazdálkodási rend az eddigieknél lényege­sen nagyobb lehetőségeket biz­tosít a pedagógusok jó munká­jának anyagi elismerésére, a rendkívüli feljebbsorolásra és a jutalmazásra. Nagyon fontos azonban, hogy azokat az ösz­­szegeket, amelyeket ez az új bérgazdálkodási rend ilyen célra felszabadít, valóban erre a célra használják fel minde­nütt. Ezt azért kell megemlí­teni, mert néhány helyen már­is tapasztaltunk olyan törek­véseket, amelyek ezeket az ösz­szegeket más célokra szeret­nék „átcsoportosítani”.­­ Javában folynak annak a rendelkezésnek az előkészüle­tei, amely a pedagógusok kö­telező óraszámának régóta várt csökkentését fogja megkezdeni. Időszerű a felsőoktatásban dol­gozó pedagógusok anyagi hely­zetének rendezése is, hiszen ők a legutóbbi pedagógus bér­rendezésből kimaradtak. Fon­tos munkát végeznek az okta­tásügyben a technikai dolgo­zók is — az iskolai gondno­koktól kezdve a hivatalsegé­dekig és a fűtőkig —, az ő bé­rük rendezése szintén a kö­zeljövőben megoldandó felada­tok sorába tartozik. — A párt és a kormány min­dent megtesz, hogy a pedagó­gusok iránti megbecsülését ki­fejezésre juttassa.­­ Azt tapasztaljuk, hogy egyre javul az a pedagógiai propagandamunka is, amelyet a sajtó és a rádió végez a ne­velési kérdések tisztázása ér­dekében, s ebben a munkában egyre ritkábban találkozunk olyan hibákkal és torzulások­kal, amelyek a pedagógusok megbecsülésének, tekintélyé­nek ártanának. A szülők ré­széről ugyancsak sok megér­tést és segítőkészséget tapasz­talunk. — A magam részéről azt kí­vánom a pedagógusoknak, hogy jó egészséggel és sikere­sen zárják le a mostani tan­évet, jól pihenjék ki magukat — a jó pihenésbe beleértem a művelődést, az országjárást, az emlékezetes külföldi utakat is, amelyekre a pedagógusoknak, szinte csakis nyáron jut ide­jük — aztán friss kedvvel, újult erővel gyürkőzzenek ne­ki a következő tanévnek. (várkonyi) — Mi az, ami a legjobban fog­lalkoztatja most a szakszervezetet? — Szakszervezetünkhöz tar­tozó iparágak közül némelyik­nek az elmaradottsága és a fejlesztési célkitűzések bizony­talansága, vagy hiánya az egyik alapvető gond. Ezért központi vezetőségünk folya­matosan napirendre tűzi az egyes iparágak helyzetét.­­ Legutóbb például a gaz­daságirányítás új rendszerének tapasztalatait összegezve vizs­gáltuk azokat a jelenségeket, amelyek korlátozzák a reform még szélesebb körű kibonta­kozását. Sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy a ■nyomdaipar jelenlegi helyze­te, műszaki, technikai elmara­dottsága kedvezőtlen hatással van mind a napilapok és fo­lyóiratok gyártására, mind pe­dig a könyvkiadásra. A koráb­bi mulasztások most fokoza­tosan éreztetik hatásukat. Mindenekelőtt az önerőből tör­ténő fejlesztés feltételei ked­vezőtlenek. Ez gátolja a ter­melékenység megfelelő növe­kedését és akadályozza a rá­fordítási költségek érdemi csökkentését.­­ A kialakult helyzet ugyanakkor a dolgozók mun­kakörülményeinek javítását úgyszólván lehetetlenné teszi. A feszültségek feloldásában csak pillanatnyilag történhet némi enyhülés, de alapvető megol­dást csak jelentős műszaki, technikai fejlesztés eredmé­nyezhet. Ezért most a negye­dik ötéves terv előkészítésének időszakában szükségesnek tart­juk gondjainkat feltárni, hogy ezeket — a népgazdaság lehe­tőségeihez mérten — a tervké­szítésnél figyelembe vehessük. A szülők egyik panasza, hogy gyakran késnek az iskolai tan­könyvek és néha a példányszám is kevésnek bizonyul. Mi várható az idén a tankönyvek előállítását illetően? — Ebben az esztendőben fo­kozottabb erőfeszítéseket kell tennünk, mivel a nyomdaipa­ri termékek iránti igény je­lentős mértékben megnöveke­dett. Ennek ellenére a nyom­daipari munkások mindent el­követnek, hogy időben elké­szüljenek a tankönyvek, hi­szen nem kevesebb, mint 762 fajta könyvet kell kinyomtat­ni 14 508 700 példányban. Az első negyedben már elkészült 220 fajta tankönyv, több mint négy és fél millió példányban. A célszerű az lenne, ha jú­lius 31-ig valamennyi tan­könyvet leszállíthatnának. A nyomdák viszont csak augusz­tus 15-re tudják elkötelezni magukat, amely a túlzott be­­terheltség miatt érthető. Bíz­va a tankönyvet előállító nyomdák szocialista versenyé­ben is, remélhető, hogy válla­lásukat túlteljesítve, a végső szállításokat néhány nappal előbb eszközlik. Bízom a nyom­daipari munkások áldozatvál­lalásában, kötelességtudásá­ban, s mint már annyiszor — ha munkakörülményeik miatt bosszankodnak is — a nemes célkitűzések érdekében most is megtesznek majd mindent. (rozsmann) S KIMMEL EMIL, A NYOMDÁSZSZAKSZERVEZET FŐTITKÁRA: Fel kell számolnunk az elmaradást TURZÓ LÁSZLÓ, A BÖRÖSSZAKSZERVEZET FŐTITKÁRA: Össze kell hangolni az ipar és a kereskedelem érdekeit . A cipőgyárak kevés megren­delést kaptak a belkereskedelem­től az év első negyedében. Mint mondják, ez nem csupán a mun­kások foglalkoztatását, de a la­kosság megfelelő ellátását is be­folyásolta. Mi erről a Bőripari Dolgozók Szakszervezete elnöksé­gének véleménye? — A belkereskedelem nagy készlettel kezdte az évet. Meg­rendelése januárban mindösz­­sze 6, februárban 28, március­ban 68 százalékban kötötte le a cipőgyárak kapacitását. Az ipar úgy hidalta át a zökkenő­ket, hogy terven felül 2—3 mil­lió pár cipőt felajánlott export­ra.­­ A tavaszi cipőforgalom azután kedvezően alakult. A nagykereskedelmi vállalatok sorra jelentkeznek plusz meg­rendeléssel. Igen ám, de az igé­nyek teljesítése most már ne­hézségekbe ütközik, mivel a korábbi „fölös” kapacitást le­kötötték a gyárak exportra. Többi között ezzel is magya­rázható, hogy a lakosság nap­jainkban gyakran nem, vagy csak hosszas járkálás után kap az üzletekben kedvére való ci­pőt.­­ Hogy az ipar és a keres­kedelem ellentétesen befolyá­solt érdeke milyen bonyodal­makat okoz, az jól illusztrál­ható a Duna Cipőgyár példá­jával. Ahhoz, hogy a közked­velt fröccsöntött talpú gyer­mekcipőkből kielégíthessék az igényeket, egész évben erre kellene használni a kemény­valutáért beszerzett, korszerű osztrák gépet. Ezzel szemben jelenleg nyári jellegű lábbeli­ket gyártanak a gépen. Annak ellenére, hogy előrelátható: a vízhatlan, fröccsöntött talpú, zárt gyermekcipőkből ősszel kevesebb lesz a kelleténél.­­ Napjainkban senki sem vállalja szívesen a készletezés­sel járó terheket, mert az csök­kenti a vállalati nyereséget, megkurtítja a részesedési ala­pot Véleményünk szerint a la­kosság jobb ellátását, a gyári dolgozók folyamatos és zök­kenőmentes foglalkoztatását, az ipar és a kereskedelem je­lenlegi érdekellentétének fel­oldásával, enyhítésével lehet­ne, illetve kellene biztosítani. (mocsári) Két mozgalmas nap az Eötvös loránd tudományegyetemen A munkás-paraszt diákok továbbtanulása és fejlődésük segítése Kádár János beszélgetése egyetem­istákkal és tanáraikkal Az emberi találkozások „tör­ténelmének” szinte törvényes rendje, hogy idő múltával szürkülni kezdenek az emlé­kezet képei, a beszélgetésekből foszlányok maradnak meg, az esemény filmkockák szaggatott sorává zsugorodik. Maradandó értékűvé — ha lehet ilyen kö­tetlenül fogalmazni — azok az események válnak, amelyek­nek légköre, a beszélgetések fonala különösen izgalmas és érdekes. Korai még a jóslás, de Ká­dár János elvtársnak, az MSZMP Központi Bizottsága első titkárának látogatása az Eötvös Kollégiumban és az ELTE-n­ hosszú időre szóló beszéd- és vitatémát adott több száz egyetemistának, több tucat professzornak. Most, négy nappal az eszme­Dr. Tóth Gábor, a kollégium igazgatója, szívesen meghívja szobájába azt a néhány kollé­gistát, akik különös lendülettel vettek részt a vitában. „Kicsit még fáradtak vagyunk” — vi­­dámul Hamar Ferenc IV. éves bölcsészhallgató — nem is csak a vita forróságától, inkább at­tól a felelősségtől — talán nem nagyképűség, ha így fogalma­zok —, hogy személyesen Kádár elvtársnak tehettük fel a kér­déseinket.” — Nem lehetett csodálkozni, hogy a „munkás-paraszt gyere­kek” kérdéskomplexuma — ké­sőbb vissza-visszatérő jelleggel — először éppen itt, a kollégiu­mi beszélgetésnél hangzott el — mondja dr. Tóth Gábor. — Bennünket évek óta foglalkoz­tat a gond, magunk bőrén éreztük esztendők során, mi­lyen súlyos problémákkal küsz­ködnek azok a fiaink, lányaink, akik ide már bejutottak, azok­ról nem beszélve, akiknek egyetemre jutását — saját lel­kiismeretünk is diktálja — ne­künk feltétlenül segíteni kell — Latin kifejezés: „Studium generale” — tulajdonképpen azokat az előkészítőket jelenti, jellemzi, amelyeket itt a kollé­gium keretein belül szervez­tünk meg vidéki, tehetséges, munkás-paraszt származású gimnazistáknak. Valamelyes tudásbeli segítség, sűrítve, tu­dáshézagok foltozgatása olyan gyerekek esetében, akiknek a tehetsége vitathatatlan, de a helyzete eleve hátrányos volt — ezt csináljuk. — Így Gyenge Sándor ötödéves bölcsész. Ezt a szervezett patronálást — ismét csak nem pontos a ki­fejezés, sokkal több ez patro­­nálásnál — elmondotta, kicsit be is mutatta Tóth Gábor Ká­dár elvtársnak. A hallgatók pedig azt a véleményüket tol­mácsolták, nagyon egyenes és őszinte megfogalmazásban a párt első titkárának, hogy jó lenne — szerintük — szerve­zettebb formát adni az ilyen támogatásoknak, rendszerbe foglalni, intézményesíteni eze­ket. „Nem kaptam szót akkor este, mert már 22-en kérdez­tek, beszéltek, s kedves vendé­günknek legalábbis illett időt adni a válaszra” — jegyzi meg Gyenge Sándor. — „Pedig hoz­zátettem volna, hogy ezek a segítő akciók eléggé polarizál­tak, most mindenki csinál­va­csere után is állandó téma az Eötvösben, az egyetemen az őszinte hangulatú, szókimon­dó és egyenes vonalú beszél­getéssorozat. Kérdések tömege záporozott az Eötvösben, az egyetemen a kérdések pergőtüzét árasz­tották Kádár elvtársra: éjjeli órákba nyúló, közvetlen han­gú, másnap folytatódó beszél­getések után kerül sor a Gó­lyavárban arra a diáknagy­gyűlésre, amelyről a tv, a saj­tó is hírt adott. Próbálgatva centrumokat keresni a sokféle probléma, kérdés között, kí­nálkozik mindjárt az egyik legégetőbb , az Eötvös-belie­­ket különösen foglalkoztató, a munkás-paraszt diákok hely­zete, továbbtanulási lehetősé­geik. Aztán, a késő esti órákban felröppent a konkrét kérdés is, bölcsészek, kollégisták fogal­mazták Kádár elvtársnak, va­lahogy így: „Sajnálatos mó­don, a bölcsészettudományi ka­ron a kívántnál alacsonyabb a munkás-paraszt származásúak aránya. Most 900 hallgató je­lentkezett, ebből 31—33 száza­lék volt munkás- vagy pa­rasztember gyereke. Felvesz­nek 190 hallgatót, tovább fog csökkenni ez a százalék. Ezen mindenképpen változtatni kell, s mi, akik a kollégiumban dol­gozunk, próbálkozunk is... Mit lehet itt tenni , bár na­gyon nehéz a feladat.” Az igazgató végigkísérte a kétnapos látogatás minden fá­zisát, hallotta ismét és ismét visszacsengeni a kérdést. Hogy várta a választ és az állásfog­lalást — természetes, magától értetődő. De várták a kollégis­ták is. Türelmetlenül — izga­lommal és némi „hátországgal” is, amire — nem leplezik — büszkék, s amit s ez a végső hatásfokot csökkenti.” A kollégium igazgatója nem kis izgalommal várta a csütör­töki, a Gólyavárban tartandó nagygyűlést. „Tulajdonképpen biztos voltam benne, hogy Ká­dár elvtárs ezekre az aggá­lyainkra választ fog adni, el­oszlatva egész sor kétséget. Diákjaimmal — nem túlzok, ha ezt állítom — ebben a kér­déscsoportban reméltük legin­kább a pontos állásfoglalást. Most, a válasz birtokában, örömmel mondhatom, megerő­sített bennünket a munkánk­ban.” Visszapergetve a Gólyavár eseményeit, magam is emlék­szem arra a türelmetlen figye­lemre, amely megnyilatkozott, a fojtottabb csendre, az imitt­­amott felhangzó, később egy­re erősbödő, helyeslő sutto­gásra. Mert Kádár elvtárs — nagyon sok diák szíve szerint szólt. Az egészen pontos idézés kötelezettsége nélkül: arra utalt, hogy amikor az emléke­zetes kongresszusi döntés meg­született az egyetemi felvéte­leknél a származás szerinti ka­tegorizálás megszüntetéséről — a Központi Bizottságot és a kongresszust is nagyon komoly társadalmi, politikai és peda­gógiai meggondolások vezet­ték. A fejlődés, a társadalmi struktúra változása, az okta­táspolitikában is módosításo­kat követel és tett lehetővé. Nagy derültség volt a nagy­gyűlésen, amikor Kádár elv­társ azzal folytatta: az a né­zet igencsak nehezen lenne tartható, hogy az egyik diák­nak a származása van rend­ben, a másik aktív az ifjúsági munkában, a harmadik meg — tud! — Társadalmilag, a köz­tisztségek betöltése esetében is olyan követelményeket állí­tunk az emberek elé, hogy egyidejűleg legyenek politi­kailag megfelelőek, annak, a normának az értelmében, hogy értsenek egyet a szocialista építéssel, dolgozzanak érte, legyenek hűséges állampolgá­rai a Magyar Népköztársaság­nak és értsenek a szakmájuk­hoz. A fiatalok esetében mind­ezeken kívül különleges jelen­tősége van olyan követelmény támasztásának, hogy kemé­nyen, kitartóan tanuljanak — emelte ki Kádár elvtárs. A diákok, a tanárok értel­mezése egyforma volt az el­mondottakkal kapcsolatban. Szociális felelőssé­gérzett­el De... S ez a „de” igen plasz­tikusan fogalmazódott meg Ká­dár elvtárs további fejtegeté­sében. „Segíteni kell, hogy a munkás- és parasztszármazású gyerekek megkapják a megfe­lelő helyet” — mondotta, nem takargatva azt a tényt sem, hogy a kongresszusi határozat első felét végrehajtottuk. A másik fele komoly társadalmi szervezőmunkát, önzetlen tény­kedést, odaadó figyelmet, törő­dést kívánt volna meg ezrektől és tízezrektől... Ez pedig ab­ban az értelemben és mérték­ben, ahogy a kongresszus elha­tározta — még nem kielégítő. — A magam részéről csak egyetérteni tudok — és helye­selni, korántsem azért, mert így ildomos, hanem mert a va­lóságra ismertünk rá, annak tükörképét állította elénk Ká­dár elvtárs — mondja az igaz­gató. — Ez a fiúk véleménye is, akik — ugyanebben a téma­körben — Kádár elvtárs to­vábbi megállapításait is igen lényegesnek látják. Arról szól­ ugyanis, hogy nem tartják jó­nak a kialakult helyzetet, na­gyobb mértékben csökkent a munkás-paraszt fiatalok rész­aránya,­­mint amit egyéb körül­ményekkel — például a társa­dalom struktúrájában bekövet­kezett változásokkal — magya­rázni lehetne. S hogy megmaradt az elis­merés öröme — kicsit talán a kollégium munkájának értéke­lése is, amit egyébként meg is dicsért „nagygyűlésen kívül” is Kádár elvtárs — ugyan, miért lenne baj? Azt mondotta: „Én, a magam részéről annál job­ban tisztelem és becsülöm azo­kat az embereket, intézménye­ket — mint például itt az egye­temet, a kart, a kollégiumot — amelyek mindezt komolyan kézbe vették, szervezték s tény­leg nagyszerű példáját mutat­ták annak, mi a szociális fele­lősségérzet ... Folytassák ezt a tevékenységet és szélesítsék ... ennek az egyetemnek a kere­tein és a határain túl. — Mi folytatni is akarjuk, most már ennek a megerősí­tésnek a jegyében is — hang­súlyozza dr. Tóth Gábor. — itt is, az egyetemen is. Itt, az Eötvösben, persze, kicsit más módszerekkel, mint a karokon. A továbbtanulás kérdését — jóllehet, sokat lehetne még ró­la beszélni — felváltja egy má­sik, kicsit más karakterű, de az előzőekhez igen sokban kap­csolódó téma. Ez pedig: a diák­önállóság, és — élve a kötet­len hangú beszélgetések meré­szebb megfogalmazásával: le­het-e forradalmiság a szürke hétköznapokon? (Következő cikkünkben erről a témakörről számolunk be.) Várkonyi Margit Napirenden egy régi gond A „Studium generale" és a tudós Kádár János az Eötvös Kollégiumban

Next