Népszava, 1969. július (97. évfolyam, 150–176. szám)

1969-07-30 / 175. szám

Két fiatal művész a Derkovits-teremben A televízió képzőművé­szeti rovatának immáron hagyományos műsora a TV Galéria havonként jelentkező nyilvános tár­lata. E műsort kultúrpo­litikai jelentőségűvé el­sősorban a hallatlanul nagy publicitás avatja. Ez a tény azonban nemcsak kitűnő alkalom a képző­művészet népszerűsítésé­re (a legóvatosabb becs­lések szerint is több tíz­ezren nézik végig az egyes adásokat), hanem nagyfo­kú felelősségtudatot, át­gondoltságot is követel a műsor szerkesztőitől. Nem mindegy ugyanis, hogy mit, és hogy milyen ha­tásfokkal népszerűsítenek ezen a „leglátogatottabb" kiállítási fórumon. Az ed­digi adásokból az a kö­vetkeztetés vonható le, hogy zömmel fiatal mű­vészek, fiatalos művé­szettel kerültek képer­nyőre. A műsor szerkesz­tői, helyesen, bizonyos didaktikai szempontokat is figyelembe véve a fo­kozatosság elvének be­tartásával állították össze a TV Galéria eddigi prog­ramját. Nemcsak a képzőmű­vészetben már járatos nézőkre számítottak, ha­nem azokra is, akik e műsor keretében ismer­kednek a vizuális művé­szet mai törekvéseivel. Ezért először azokat a művészeket mutatták be adásaikban, akiknek mű­vészi szemlélete közelebb áll a naturális valóság­hoz, és minden következő adás egy kicsit az elő­zőekre is épül. Ezekkel az előzményekkel együtt minden bizonnyal egyet­len rendszeres TV Galé­ria néző számára sem vá­lik érthetetlenné a mű­sor következő adásában szereplő két fiatal mű­vész, Honty Márta és Bors István áttételesebb, a lá­tott világot merészebben alakító művészete. Honty Márta gobe­linjeit, Bors István pedig szobrait mutatta be. E műfaji különbözőség ellenére abban azonban egységesek, hogy mind­kettőjük művészete az értékeknek (ebbe bele­tartoznak a hagyomá­nyok és a XX. század köz­napi ismeretekké váló tu­dományos értékei is) és a látott valóság elemeinek újrafelfedezése, átértéke­lése. Honty Márta a népmű­vészet, a népmese világá­ból indul ki, nem a nép­mesék bájos naivitása ra­gadja azonban meg mű­vészi fantáziáját, hanem a pogány mágia, a népi költés szimbólumokat, képi jelrendszereket te­remtő varázslata. Gobe­linjeiben, grafikáiban ál­landóan visszatérő motí­vum az égig érő fa, az életfa, az ezüstfa (ezek egyben képcímek is), a valamiféle ősi rítust meg­testesítő farsangi alakos­­kodók kentauri, félig em­beri, félig állati figurái. Ezekből az elemekből — képzőművészeti érték­mérőnek nem a legsze­rencsésebb jelző — köl­tői ihletettségű képi vilá­got teremt. Különösen szép két anyagba leszőtt nagyméretű gobelinje. Bors István munkáira kicsit pontatlan a szobor meghatározás, legalábbis abban az értelemben, ahogy a szobor fogalom elsősorban a figurális ala­kok megformáláshoz ta­padva él tudatunkban. Az ő művei mindenekelőtt plasztikák, méghozzá az esetek túlnyomó többsé­gében térplasztikák. Ter­mészetesen, ha csak va­lamiféle általános plasz­tikai nyelven akarna meg­fogalmazni valamiféle ál­talános művészi monda­nivalót, munkái semmit­mondóak, tartalmatlanok lennének.­­ Bors István plasztikái azonban na­gyon is konkrétak. Konk­rétak abban az értelem­ben, hogy egy földrajzi­lag is jól meghatározha­tó környezetre, de abban az értelemben is, hogy mindenkor az emberre, mint kiindulási alapra utalnak. Minden művé­nek, még a legelvonat­­koztatottabb formáknak is, az ember a legfőbb mértéke. A Derkovits-teremben megnyitott kiállítást jú­lius 31-én, 19.30-kor köz­vetíti a televízió. Rideg Gábor Akkor, ötven esztendő előtt, de­hogyis számoltam, de azóta hány­szor, de hányszor kíséreltem meg visszafelé lépni a folyóban. Különö­sen az első években milyen gyötrő­déssel, gyásszal terhelt szívvel kísé­reltem meg felidézni: vajon mikor kezdődött a végső, a katasztrófát megérző nyugtalanság? Melyik nap volt az, amikor megjelent a legsöté­tebb árnyék? A 127-ik vagy 128-ik? De hát fontos az ilyen könyvelői mé­­ricskélés? Akik valamiféle szünet nélküli örömünnepként emlegetik most azt a 133 napot, becsapják magukat és az utókort. Harctéri tudósítást kell ad­nunk azokról a hetekről, hónapok­ról — ha hívek akarunk maradni tegnapi életünkhöz. Igaz, persze, a fronton is van csendes, pihenő óra, amikor elnyújtózkodunk és az eget nézzük, amikor vidám dalba kez­dünk, amikor — jó a menázsi, levél érkezett hazulról, hajtjuk az ellent, nem szorít a bakancs, fényesre tisz­títottuk a puska csövét — csuda kedvünk kerekedik! Igen, voltak emelkedett óráink, napjaink, népünk tavaszát éltük és reménykedtünk, mégiscsak megoldjuk a roppant fel­adatokat. Rengeteg volt a gondunk, nagyon ölre kellett mennünk például május első napjaiban, de akkor volt erő, lelkesedés a szegény népben, talpra ugrottak az elvtársak a szol­noki, szajoli harcok idején. És június 24-én, a ludovikások és a monitorok lázadását, azt is legyűrtük. De hát akkor is, közben is aggódtunk, meg bosszankodtunk. Igen, szitkozódtunk, mennyi mindent csinálnak, csiná­lunk rosszul, micsoda vezetés ez, tűr­hetetlen! Tűrhetetlen volt nekünk, mert türelmetlenek voltunk. Meg némi igazunk is volt. Hogyan tűrhet­ték a burzsujok, feketézők, ráadásul a szocdemek vakondok munkáját?! Az álhírterjesztést! Befon bennünket a békanyál, a hínár, a moszat, ha ez így tart, a mélybe, a mocsárba húz valamennyiünket. Bizony nehezek voltak a gondok, de legyűrtük őket, és ami más fe­kete hír érkezett, arra rendszerint le­gyintettünk, fecsegés, burzsuj nyelv­­öltögetés, mit törődünk ilyen efemer dolgokkal, amikor századokra érvé­nyes munkát cselekszünk. Most azon­­­­ban, július utolsó hetében, tömé­nyebbekké váltak a felhők, sötéteb­­bek, súlyosabb viharral fenyegetők. A Margitszigeten, a Nagyszállóban laktam, itt utaltak ki szobát. Nálam­­nál sokkal rangosabbak, igazi veze­tők is laktak itt, a Vörös őrség né­hány parancsnoka szintén. Arról, hogy bármelyikünk szabadságra utaz­zon, itthagyja a posztját, szó sem le­hetett. Polgári ismerőseim résztvevő szóval kíváncsiskodtak: — Hát te nem veszed ki a sza­badságod? Mikor utazol a Balatonra vagy máshová? Legyintettem. Magyarázzam meg nekik, hogy forradalomban nem le­het szabadságra utazni? Méltatlan­kodtak a gyengéd lelkecskék, szem­­forgatóan sajnálkoztak: „Fura pro­letárdiktatúrát csináltok, nagy vív­mány, amikor a dolgozó nem veheti ki az évi szabadságát, hogy is mond­játok: ez a dolgozók állama? Hete­kig még vasárnapja sincsen.” Rájuk hagytam. A vezetőség a Szovjetházban nyilván mégis észre­vett valamit, és hogy jusson valami csekély nekünk is a természetből, pótüdülésként kaptunk itt szállást, az egyik két hétre, a másik négyre. Reggelenként — amikor hivatalba siettünk — láttuk a Sziget friss, zöld gyepszőnyegét, a virágzó bokrokat, hazafelé, legfeljebb éjszakai bogara­kat, fasötétet és faárnyékot, de ilyen­kor már olyan fáradtak voltunk, alig-alig volt szemünk a természet­hez. Ha egy épületben is laktam a fel­­sőb vezetőkkel, dehogy is merész­kedhettem a közelükbe, éppen hogy csak üdvözölhettem őket. Olykor elő­fordult, hogy hivatal után is volt még valamelyiknek valamilyen utasítása számomra, akkor ők hívattak. Ha így távol is voltam tőlük, mégis észre­vettem, hogy mostanában igen gond­terhelt arccal járnak és késő este, néha éjszaka, nem is a szállodában, hanem a Sziget valamelyik rejtet­tebb helyén egybegyűlnek és tanács­koznak. Nem szándékoztam hallga­tózni, restelltem volna is, de egyik­másik éjszaka kihallottam a Jan­­csak meg Szikra különösen dühös és azért harsogóbb hangját a vitából. A mondattöredékben Haubrich és Böhm neve szerepelt — nem hízelgő hangsúllyal — és Szolnok mellett Abonyt, sőt Gödöllőt is emlegették. Ezek a helyek már ijesztően közel voltak Budapesthez, és ha nem is tudtam, mert nem hallgathattam az egész beszélgetést, hogy milyen a hadihelyzet keleten, aggódva sejtet­tem, hogy erősen romlott. De felsejlő gondjaimat egy újabb nehéz felhő fedte el, az a személyes aggodalom, amit e napokban kapott távirat indított el. Anyám sürgöny­­zött július 26-án, hogy apámat, aki Hévízen volt korán és ott megbete­gedett, a keszthelyi kórházba szállí­tották. Az utazáshoz mindenféle en­gedélyhez volt szükségem, posztom­ról se távozhattam el olyan egysze­rűen, de mindezt kiverekedtem, és még az éjszaka bátyámmal apámhoz utaztunk. Az a vagon, az az utazás a félszázad múlt ellenére, kopás nél­kül, élesen él még ma is, azóta is emlékezetemben. Ott ülök a fülké­ben. Alig-alig bóbiskolt valaki is a többi fülkében, a vasutasok sunyi, alattomos megjegyzéseket tettek a diktatúráról, külsőnk alapján azt hit­ték, urak vagyunk, a szánk íze sze­rint akartak beszélni, vagy — ami még rosszabb — nem féltek kimon­dani véleményüket. Hajnalban Sió­fokra érkeztünk. A kihalt állomáson sokáig vesztegeltünk, így hát leszáll­tunk, egy csapnál megmosakodtunk. Cinke, veréb, egyéb madárnépség ér­tekezett, tanácskozott, csicseregte éj­szakai álmát, üdvözölte a kelő na­pot. Egy parasztforma ember, csupa folt ruhában, a töltés melletti csapá­son ballagott, felpillantott ránk, he­gyeset sercintett pipája mellől, sze­mélyünkről alkotott álláspontként foghattam csak fel — aztán tovább­ment. Nehéz volt a szívem. A hosszú, sárga, vigasztalan kór­házépület kietlen folyosóján ijesz­tően kongtak lépteink. Apám lesová­nyodott, sápadt, beesett arcára kevés mosoly rajzolódott, amikor belép­tünk szobájába. Nem hitt biztató sza­vainknak, vigasztalásainknak, érezte, hogy mennie kell. Amikor egy fél­órára kettesben maradtam vele, azt kérdezte, biztos-e az állásom, el tu­dom-e tartani anyámat és nővére­met — hiszen bátyámra nem lehet számítani, frissen nősült és a csa­ládalapítás gondja terheli. Nagyon sajnáltam apámat. Most beszél biz­tonságról? — Igen, természetesen, egészen biz­tosan ülök a nyeregben, eleget is ke­resek, de felesleges a gond. Meg­gyógyulsz papa, dolgozni fogsz me­gint, minek beszélünk erről? Nem ügyelt a szavamra. Búcsú­záskor görcsösen fogta a kezemet, megmaradt erejével szorította, szo­rította, aztán hirtelen elengedte. Olyan volt ez, mint egy félbemaradt mondat. Éjfél volt, amikor a folyo­sókon át — a sápadt gázlángok kí­sértetiesen világítottak — (belül is sápadt voltam) szállásomra tértem. Hajnalban keltettek, bevégeztetett. Bár a hír nem ért váratlanul ben­nünket, hiszen az orvosok nagyon kétkedve, reménytelenül szóltak ed­dig is hozzánk, lesújtva, nehéz bá­natban töltjük a napot. És még in­tézkedni is kell, a temetés felől tár­gyalni — egy ijesztő alak ecseteli a különböző koporsók és gyászszertar­tások, drapériák előnyeit, a Peer Gynt Nagy Sátánja jut eszembe , hatósági, hivatalos engedélyeket kell szerezni, anyagi kérdéseket rendezni. Ismerősök látogatnak, meghallgatom a szokásos mondatokat a részvétről. Aztán a beszélgetés közügyekre te­relődik, és majdnem egyhangú a saj­nálkozó kórus: rossz lóra tettem, vége a szépen indult „karrierem”­­nek, hiszen a diktatúra bukás előtt áll. Vidéki fecsegés, különben sínes erőm a védekezéshez, bánat, aggo­dalom, félelem árad el bennem, nagy fáradtság. Menekülök ezektől a pol­gároktól, távozásomkor az egyik ven­dég — Spanyolországba szerződött zongoraművész, aki alig várja már a vörösök bukását, hogy biztosan megkaphassa útlevelét — gúnyosan gyászindulót intonál. (Folytatása következik) Nádass József: A 134-ik nap (U A nyár műsorai //...És most folyjon a bor... Történelmi karnevál, nyári egyetem, operaelőadás az ősi Savaria falai között „...És most folyjon a bor, szálljon le közénk és hozzon mindenkinek jó kedvet Bacchus a vidám­ság istene...” A díszes tógába öltözött tisztes pre­fektus „végszava” után egyszerre felbomlik a rend a főtéren. Gladiáto­rok, lictorok, főpapok, fő­papnők, ifjú leányok és fiúk tódulnak a térre. Bi­gék rohamoznak. Az ar­tistacsoport ügyes flikk­­flakkal tör utat magának a tömegben. ... Azután beszáguld Bacchus díszes kocsija... Mindez még csak a kép­zelet szüleménye, azaz a „Savaria Karnevál 1969” forgatókönyvéből ragad­ták ki a rövid részletet. Ugyanis augusztus 24-én ismét megrendezik a 2000 éves Savaria főterén a színpompás, látványos, történelmi felvonulást. Az elő és az utójáték között megjelenik majd Colonia Claudia Savaria történe­te, a honfoglaló magya­rok, Mátyás és udvara re­neszánsz színpompájával, a török veszedelem és a Dózsa felkelés, a végvári vitézek hősi harca, a ku­ruc lobogás, a szabadság­­harc és a Tanácsköztársa­ság nehéz és nemes küz­delme. A befejező játék­ban pedig Szombathely mai életével ismerkedhet­nek meg a külhoni és ha­zai érdeklődők. A szerep­lők: a város mai polgárai. A két narrátor: Gombos Katalin és Sinkovits Im­re. A nagyszabású törté­nelmi játék rendezője: Turián György. Persze ezekben a na­pokban más érdekes ese­mény is akad Vas megye fővárosában. Augusztus 11. és 25. között rendezik meg a Savaria Nyári Egyetemet , amelyre az NDK-ból, az NSZK-ból, Ausztriából, Csehszlová­kiából, Svédországból sőt még az Egyesült Álla­mokból is várják a „ta­nulókat”. A szombathelyi Savaria Múzeumban lát­ható ekkor a Derkovits kiállítás is — festmé­nyek, metszetek és grafi­kák, a művész legszebb és legjelentősebb alkotá­sai. És augusztus 2-án, 3- án, továbbá 9-én és 10-én ismét megszólal az ódon és hangulatos Iseum falai között Mozart csodálatos operája, a Varázsfuvola. Sarastrót Supala Kolos, az Éj királynőjét Lehocz­­ky Éva és Geszty Szilvia énekli felváltva. További szereplők: László Mar­git, Bartha Alfonz, Nádas Tibor, Koltay Valéria. A szombathelyi szimfonikus zenekart és a Savaria 69 operakórust Koródy And­rás vezényli majd. (gantner) „Kérek egy anekdotát!’­ hangzott fel a múlt hét egyik kora estéjén Barát Apollónia felhívása a rá­dióban. Hogy milyen anekdotára gondolt a szerkesztő, arról rövide­sen meggyőződhettünk az illusztrációkból. Igazán kitűnő az ötlet: megmen­teni a feledés homályá­tól azokat a munkásmoz­galmi időkből származó, derűs perceket, vagy szívdobogtató izgalmakat okozó kis történeteket, amelyeket a történelem­­könyvekben nem olvas­hatunk, de igen jellem­zőek a korra. Az első ilyen „ízelítő” adás csak többé-kevésbé tetszett. Sokkal több lehetőség rejlik magában az ötlet­ben, mint amennyit sike­rült kihozni belőle. Az is rokonszenves vonása volt a műsornak, hogy ma­guk a régi veteránok el­ső személyben mesélték el a velük megesett kis epizódokat. Igaz, hogy ez­által ugyan hosszadalma­sabb lett egy-egy törté­net, mintha a rádiós szakemberek állították volna össze ökonomikus szerkesztésben, ízesebb volt az anekdota, mintha színészek olvasták volna fel. A szerkesztőnek ép­pen az első adás tanul­ságai alapján azonban erőteljesebben kellene használnia a vágóollót... Szabó György: Katona­ének című rádiószínházi darabjának magja lát­szólag alig volt több egy az 1919-es hősi korszak­ból származó epizódnál. Mégis igazi dráma kere­kedett belőle: az írónak sikerült valóságos embe­ri sorsokat művészi hite­lességgel ábrázolnia. Bra­vúros szerkesztési ötletet valósított meg a fiatal író: a dokumentumok ri­degen józan, és a forra­dalmi történet romanti­kától áthatott, pátosszal fűtött stílusait egymással váltogatta. Ilyen módon a valóságos történelem dokumentumadatai közé feszítette ki a mű cselek­ményét: a négy baj­társ izgalmasan szép küzdel­mét egymással, önmaguk­kal és az ellenséggel. A módszer tulajdonképpen nem új, ismerjük az iro­dalomból, a filmművé­szetből — a rádióban azonban nemigen hallhat­tunk eddig ilyenfajta mű­fa­jötvözeteket. Török Tamás rendező érdeme is pontosan le­mérhető: jó arányokban adagolta a műfaji csere­berét ahol a négy kato­na egyéni drámája túlsá­gosan feszültté válik, oda kellő mennyiségű „szá­raz” dokumentumot he­lyezett el, ahol pedig a dokumentumok vérlázító embertelenségekről szá­molnak be, és éppen ide­geinket feszítené túl a közlemény, ott a katonák filozófikus, vagy költői jellegű epizódjaival old­ja fel a robbanékony han­gulatot. Író és rendező nyilvánvalóan egyenérté­kűt alkotott ebben az esetben. Ez a megállapí­tás nem az író érdemeit csökkenti, vagy a rende­zőét csökkenti — ez az a bizonyos, ritkán tapasz­talható klasszikus arány, amelynek gyakrabban kellene megnyilvánulnia a rádió hangjátékai ese­tében. Mitől húszas a Húszas stúdió? — kérdezhetjük egyre gyakrabban ezzel a népszerű adássorozattal kapcsolatosan. Hiszen ré­­gesrég túlnőtte saját ke­reteit a műsor, mint a kamasz a ruháját. Az eredetileg húszéveseknek tervezett, de ma már szin­te mindenkihez szóló mű­sor amolyan közérdekű „kérdezz-felelek” riport­játékká növekedett az idők folyamán. A hétfői, különleges tudakozó al­címet viselő Húszas leg­alábbis ilyen volt, s nem egy előző adás esetében is tapasztalhattuk ezt a jó értelemben vett, ka­­maszos növekedést. A hallgató kérdezhetett, a rádió felelt, s ha nem tu­dott felelni, meghívott szakemberek gárdája állt készen a válaszokkal. Úgy látszik, a tényleges igények többet kívánnak még az ifjúságinak ter­vezett adásoktól is, így nőtt fel a Húszas stúdió teenageradásból felnőtté, és minden or­szágos kérdéssel hajlandó foglalkozni. Csak éppen a teenagerek sajátos prob­lémáival egyre keveseb­bet... Nem kellene a cí­met megváltoztatni ? Háry Márta r­ádiót nyIMt HORIZONT — Stanislaw Dygat len­gyel író, a Búcsúzások, a Bodeni tó és az Utazás szerzője július 31-én, csü­törtökön délben 12 órakor találkozik olvasóival és dedikálja műveit az Eu­rópa könyvesboltban. (VII., Lenin krt. 20.) — Új filmszínházat kap a IX. kerület. A József Attila lakótelepen Buda­pest egyik legnagyobb be­fogadóképességű, modern filmszínháza kerül tető alá Csütörtökön este — 20 órai kezdettel — emlék­ünnepséget rendez Petőfi halálának 120. évforduló­ja alkalmából a Hazafias Népfront Országos Taná­csa és a Magyar Írók Szö­vetsége a néphadsereg központi klubjának nyá­ri helyiségében. Dr. Ortu­­tay Gyula akadémikus, a Népfront alelnöke idézi meg először a forradal­már poéta alakját, majd Simon István, Kossuth­­díjas költő mond ünnepi beszédet.­­ A világiro­dalom gyöngyszemei közé tartozó Petőfi versekből állították össze az emlék­ünnepség műsorát. Köz­reműködik a műsorban Bánki Zsuzsa, Ilosvai Ka­talin, Török Erzsi, Arató Pál, Bánffy György, Bo­dor Tibor, Szabó Miklós, valamint a Munkásőrség Férfikara, a Vándor­kó­rus, a KISZ Központi Művészegyüttesének egye­temi énekkara. Műsorok Budai Parkszínpad: Palast­­revü ’99 (a berlini Friedrich­stadt Palast vendégjátéka, este 8). — Kiscelli Múzeum: Kamarazenekari hangver­seny, vezényel Németh Gyu­la (11/2. előadás, este 8; rossz idő esetén aznap a Zeneaka­démián). — Ligeti Sátorcir­kusz : Moszkvai Jégcirkusz (du. 4). KOSSUTH RADIO 4.30: Hírek. Időj. 4.23: 7. Közb. 5: H. Időj. 5.30: Reg­geli krónika. 5.44: Falurádió. 6: H. Időj. 6.15: Rádiórek­lám. 6.30: H. Időj. 6.40: Rá­dióreklám. 6.45: Műsor. 7. Regg. kr. II. Utána: Körzeti időjárás. 7.30: Új könyvek. 7.45: Orvosi tanácsok. 8: H. Időj. Műsorok. 8.17: Operett. Rátonyi R. műsora. 9.02: Kri­mi és valóság. IV. rész. 9.27: Népi zene. 10: H. Időj. 10.05: Élőhang a jövő hónap ma­gyar irodalmi műsoraiból. 10.25: Wagner operáiból. 11.30: Szabó család. 12: Déli kró­nika. 12.20: Ki nyer ma? 12.30: Tánczenei koktél. 13.15: Dalok, táncok. 13.50: Nőkről nőknek. 14.20: Grieg: c-moll szonáta (Kocsis Albert—Sza­bó Csilla). 14.45: Válasz a hallgatónak. 15: Hírek. Idős. 15.10: Jack Grunsky énekel. 15.20: Kutya és a krokodilus. Rádiójáték gyermekeknek. 16: Világgazda hírek. 16.05: Színes népi muzsika. 16.40: Atlasz. Világgazd. figyelő. 16.58: Műsor. 17: Hírek. Idős. 17.05: Külpol. figyelő. 17.20: Mascagni: Parasztbecsület. Egy felv. opera. 18.41: Tudo­mányos híradó. 18.58: Műsor. 19: Esti kr. 19.25: Kerek egy millió. Mocsár Gábor kisre­génye rádióra. 20.15: Magnó­sok, figyelem! 21: H. 21.03: Párbeszéd a nagyvilágga­l 21.53: HgL 22: H. Időj. Sport. 22.20: A dzsessz világa. 23.10: Szimfonikus zene. 24: Hírek. Időj. 0.10: Könnyűzene. PETŐFI RÁDIÓ 6.20: Torna. 6.30 18.05: Azo­nos a Kossuth-adóval. 8.05: Barokk muzsika. 8.45: Hel­lasz a „műtőasztalon”. Szécsi Éva előadása. Ism. 9: Mese. 9.05: Zenés képeskönyv. 9.33: Mi van a varázsdobozban? 10: A zene hullámhosszán. Közli. 11: Hírek. 11.55: Né­­hány­ perc tudomány. 12: Schubert: C-dúr vonósötös. 12.40: Falurádió. 13: H. Idős. 13.05: Operarészletek. 13.40: Orvosi tanácsok. 13.45: Idő­járás, vízállás. 14: Szimfoni­kus indulók. 14.10: Gombá­szok öt perce. 14.15: A Kutu** zenekar játszik. 14.30: Hírek, Körzeti időjárás. 14.35: Josef Schmidt és Joan Hammond énekel. 14.55: Falusi percek. 15: Patachich Iván: Sportké­pek. 15.17: Szimfonikus tán­cok. 15.30: Hírek. 15.33: Ked­velt régi melódiák. 16.06: A pénz. n. rész. Mihail Zos­­csenko humoreszkje. 16.20: Fúvós polkák. 16.30: Hírek. 16.33: Hegedűmuzsika. 16.48: Mai dalok. 16.55: Versek. 17: Hango. a stúdióban. 17.15: Csárdások. 17.30: Hírek. 17.33: Táncdalok. 17.43: Operett­­részi. 18: H. Idős. 18.10: Krí­zis. Dok.-műsor. 19: A Drezdai Filharmonikusok kamaraze­nekarának híve Weimarban. Közb. 19.52: Esti mese. 20: Esti kr. u. 20.25: Hangv. folyt. 21.15: Slágerstaféta. 21.45: Kulturális munka fél évszázadon át. 22: Népi zene. 22.38: Kamarazene. 23: Hírek. Időj. 23.10: Operettrészletek. 24: H. Időj. URH IS: H. Időj. 1810: Tánca, koktél. 18.55: Bach-művek. 19.20: Dzsessz Új-Zélandból. 19.50: Puccini operáiból. 20.29: H. 20.32: Kamarazene. 20.55: Láttuk, hallottuk. 21.15 hang­felvételek felsőfokon. 23: H. Idős. TELEVÍZIÓ 17.58: Hírek. 18.05: Tízen Túliak Társasága. 18.50: Esti mese. 19: Leonard Bernstein a muzsikáról. Humor a ze­nében. 20; Tv-híradó. 20.20: Indián nyár. Csehsz-1. dok.­­film Kanadáról. 21.10: Tele­sport. Európa—Amerika atlé­tikai viadal körv. Sstu ugari­ból. 22.20: Tv-híradó 2. POZSONYI TV 13: Tv-híradó. 19.35: Ri­portfilm Japánról. 20.05: Da­lok. 20.16: Európa—Amerika atlétikai viadal. 22.15: TV- híradó.

Next