Népszava, 1969. július (97. évfolyam, 150–176. szám)
1969-07-30 / 175. szám
Két fiatal művész a Derkovits-teremben A televízió képzőművészeti rovatának immáron hagyományos műsora a TV Galéria havonként jelentkező nyilvános tárlata. E műsort kultúrpolitikai jelentőségűvé elsősorban a hallatlanul nagy publicitás avatja. Ez a tény azonban nemcsak kitűnő alkalom a képzőművészet népszerűsítésére (a legóvatosabb becslések szerint is több tízezren nézik végig az egyes adásokat), hanem nagyfokú felelősségtudatot, átgondoltságot is követel a műsor szerkesztőitől. Nem mindegy ugyanis, hogy mit, és hogy milyen hatásfokkal népszerűsítenek ezen a „leglátogatottabb" kiállítási fórumon. Az eddigi adásokból az a következtetés vonható le, hogy zömmel fiatal művészek, fiatalos művészettel kerültek képernyőre. A műsor szerkesztői, helyesen, bizonyos didaktikai szempontokat is figyelembe véve a fokozatosság elvének betartásával állították össze a TV Galéria eddigi programját. Nemcsak a képzőművészetben már járatos nézőkre számítottak, hanem azokra is, akik e műsor keretében ismerkednek a vizuális művészet mai törekvéseivel. Ezért először azokat a művészeket mutatták be adásaikban, akiknek művészi szemlélete közelebb áll a naturális valósághoz, és minden következő adás egy kicsit az előzőekre is épül. Ezekkel az előzményekkel együtt minden bizonnyal egyetlen rendszeres TV Galéria néző számára sem válik érthetetlenné a műsor következő adásában szereplő két fiatal művész, Honty Márta és Bors István áttételesebb, a látott világot merészebben alakító művészete. Honty Márta gobelinjeit, Bors István pedig szobrait mutatta be. E műfaji különbözőség ellenére abban azonban egységesek, hogy mindkettőjük művészete az értékeknek (ebbe beletartoznak a hagyományok és a XX. század köznapi ismeretekké váló tudományos értékei is) és a látott valóság elemeinek újrafelfedezése, átértékelése. Honty Márta a népművészet, a népmese világából indul ki, nem a népmesék bájos naivitása ragadja azonban meg művészi fantáziáját, hanem a pogány mágia, a népi költés szimbólumokat, képi jelrendszereket teremtő varázslata. Gobelinjeiben, grafikáiban állandóan visszatérő motívum az égig érő fa, az életfa, az ezüstfa (ezek egyben képcímek is), a valamiféle ősi rítust megtestesítő farsangi alakoskodók kentauri, félig emberi, félig állati figurái. Ezekből az elemekből — képzőművészeti értékmérőnek nem a legszerencsésebb jelző — költői ihletettségű képi világot teremt. Különösen szép két anyagba leszőtt nagyméretű gobelinje. Bors István munkáira kicsit pontatlan a szobor meghatározás, legalábbis abban az értelemben, ahogy a szobor fogalom elsősorban a figurális alakok megformáláshoz tapadva él tudatunkban. Az ő művei mindenekelőtt plasztikák, méghozzá az esetek túlnyomó többségében térplasztikák. Természetesen, ha csak valamiféle általános plasztikai nyelven akarna megfogalmazni valamiféle általános művészi mondanivalót, munkái semmitmondóak, tartalmatlanok lennének. Bors István plasztikái azonban nagyon is konkrétak. Konkrétak abban az értelemben, hogy egy földrajzilag is jól meghatározható környezetre, de abban az értelemben is, hogy mindenkor az emberre, mint kiindulási alapra utalnak. Minden művének, még a legelvonatkoztatottabb formáknak is, az ember a legfőbb mértéke. A Derkovits-teremben megnyitott kiállítást július 31-én, 19.30-kor közvetíti a televízió. Rideg Gábor Akkor, ötven esztendő előtt, dehogyis számoltam, de azóta hányszor, de hányszor kíséreltem meg visszafelé lépni a folyóban. Különösen az első években milyen gyötrődéssel, gyásszal terhelt szívvel kíséreltem meg felidézni: vajon mikor kezdődött a végső, a katasztrófát megérző nyugtalanság? Melyik nap volt az, amikor megjelent a legsötétebb árnyék? A 127-ik vagy 128-ik? De hát fontos az ilyen könyvelői méricskélés? Akik valamiféle szünet nélküli örömünnepként emlegetik most azt a 133 napot, becsapják magukat és az utókort. Harctéri tudósítást kell adnunk azokról a hetekről, hónapokról — ha hívek akarunk maradni tegnapi életünkhöz. Igaz, persze, a fronton is van csendes, pihenő óra, amikor elnyújtózkodunk és az eget nézzük, amikor vidám dalba kezdünk, amikor — jó a menázsi, levél érkezett hazulról, hajtjuk az ellent, nem szorít a bakancs, fényesre tisztítottuk a puska csövét — csuda kedvünk kerekedik! Igen, voltak emelkedett óráink, napjaink, népünk tavaszát éltük és reménykedtünk, mégiscsak megoldjuk a roppant feladatokat. Rengeteg volt a gondunk, nagyon ölre kellett mennünk például május első napjaiban, de akkor volt erő, lelkesedés a szegény népben, talpra ugrottak az elvtársak a szolnoki, szajoli harcok idején. És június 24-én, a ludovikások és a monitorok lázadását, azt is legyűrtük. De hát akkor is, közben is aggódtunk, meg bosszankodtunk. Igen, szitkozódtunk, mennyi mindent csinálnak, csinálunk rosszul, micsoda vezetés ez, tűrhetetlen! Tűrhetetlen volt nekünk, mert türelmetlenek voltunk. Meg némi igazunk is volt. Hogyan tűrhették a burzsujok, feketézők, ráadásul a szocdemek vakondok munkáját?! Az álhírterjesztést! Befon bennünket a békanyál, a hínár, a moszat, ha ez így tart, a mélybe, a mocsárba húz valamennyiünket. Bizony nehezek voltak a gondok, de legyűrtük őket, és ami más fekete hír érkezett, arra rendszerint legyintettünk, fecsegés, burzsuj nyelvöltögetés, mit törődünk ilyen efemer dolgokkal, amikor századokra érvényes munkát cselekszünk. Most azonban, július utolsó hetében, töményebbekké váltak a felhők, sötétebbek, súlyosabb viharral fenyegetők. A Margitszigeten, a Nagyszállóban laktam, itt utaltak ki szobát. Nálamnál sokkal rangosabbak, igazi vezetők is laktak itt, a Vörös őrség néhány parancsnoka szintén. Arról, hogy bármelyikünk szabadságra utazzon, itthagyja a posztját, szó sem lehetett. Polgári ismerőseim résztvevő szóval kíváncsiskodtak: — Hát te nem veszed ki a szabadságod? Mikor utazol a Balatonra vagy máshová? Legyintettem. Magyarázzam meg nekik, hogy forradalomban nem lehet szabadságra utazni? Méltatlankodtak a gyengéd lelkecskék, szemforgatóan sajnálkoztak: „Fura proletárdiktatúrát csináltok, nagy vívmány, amikor a dolgozó nem veheti ki az évi szabadságát, hogy is mondjátok: ez a dolgozók állama? Hetekig még vasárnapja sincsen.” Rájuk hagytam. A vezetőség a Szovjetházban nyilván mégis észrevett valamit, és hogy jusson valami csekély nekünk is a természetből, pótüdülésként kaptunk itt szállást, az egyik két hétre, a másik négyre. Reggelenként — amikor hivatalba siettünk — láttuk a Sziget friss, zöld gyepszőnyegét, a virágzó bokrokat, hazafelé, legfeljebb éjszakai bogarakat, fasötétet és faárnyékot, de ilyenkor már olyan fáradtak voltunk, alig-alig volt szemünk a természethez. Ha egy épületben is laktam a felsőb vezetőkkel, dehogy is merészkedhettem a közelükbe, éppen hogy csak üdvözölhettem őket. Olykor előfordult, hogy hivatal után is volt még valamelyiknek valamilyen utasítása számomra, akkor ők hívattak. Ha így távol is voltam tőlük, mégis észrevettem, hogy mostanában igen gondterhelt arccal járnak és késő este, néha éjszaka, nem is a szállodában, hanem a Sziget valamelyik rejtettebb helyén egybegyűlnek és tanácskoznak. Nem szándékoztam hallgatózni, restelltem volna is, de egyikmásik éjszaka kihallottam a Jancsak meg Szikra különösen dühös és azért harsogóbb hangját a vitából. A mondattöredékben Haubrich és Böhm neve szerepelt — nem hízelgő hangsúllyal — és Szolnok mellett Abonyt, sőt Gödöllőt is emlegették. Ezek a helyek már ijesztően közel voltak Budapesthez, és ha nem is tudtam, mert nem hallgathattam az egész beszélgetést, hogy milyen a hadihelyzet keleten, aggódva sejtettem, hogy erősen romlott. De felsejlő gondjaimat egy újabb nehéz felhő fedte el, az a személyes aggodalom, amit e napokban kapott távirat indított el. Anyám sürgönyzött július 26-án, hogy apámat, aki Hévízen volt korán és ott megbetegedett, a keszthelyi kórházba szállították. Az utazáshoz mindenféle engedélyhez volt szükségem, posztomról se távozhattam el olyan egyszerűen, de mindezt kiverekedtem, és még az éjszaka bátyámmal apámhoz utaztunk. Az a vagon, az az utazás a félszázad múlt ellenére, kopás nélkül, élesen él még ma is, azóta is emlékezetemben. Ott ülök a fülkében. Alig-alig bóbiskolt valaki is a többi fülkében, a vasutasok sunyi, alattomos megjegyzéseket tettek a diktatúráról, külsőnk alapján azt hitték, urak vagyunk, a szánk íze szerint akartak beszélni, vagy — ami még rosszabb — nem féltek kimondani véleményüket. Hajnalban Siófokra érkeztünk. A kihalt állomáson sokáig vesztegeltünk, így hát leszálltunk, egy csapnál megmosakodtunk. Cinke, veréb, egyéb madárnépség értekezett, tanácskozott, csicseregte éjszakai álmát, üdvözölte a kelő napot. Egy parasztforma ember, csupa folt ruhában, a töltés melletti csapáson ballagott, felpillantott ránk, hegyeset sercintett pipája mellől, személyünkről alkotott álláspontként foghattam csak fel — aztán továbbment. Nehéz volt a szívem. A hosszú, sárga, vigasztalan kórházépület kietlen folyosóján ijesztően kongtak lépteink. Apám lesoványodott, sápadt, beesett arcára kevés mosoly rajzolódott, amikor beléptünk szobájába. Nem hitt biztató szavainknak, vigasztalásainknak, érezte, hogy mennie kell. Amikor egy félórára kettesben maradtam vele, azt kérdezte, biztos-e az állásom, el tudom-e tartani anyámat és nővéremet — hiszen bátyámra nem lehet számítani, frissen nősült és a családalapítás gondja terheli. Nagyon sajnáltam apámat. Most beszél biztonságról? — Igen, természetesen, egészen biztosan ülök a nyeregben, eleget is keresek, de felesleges a gond. Meggyógyulsz papa, dolgozni fogsz megint, minek beszélünk erről? Nem ügyelt a szavamra. Búcsúzáskor görcsösen fogta a kezemet, megmaradt erejével szorította, szorította, aztán hirtelen elengedte. Olyan volt ez, mint egy félbemaradt mondat. Éjfél volt, amikor a folyosókon át — a sápadt gázlángok kísértetiesen világítottak — (belül is sápadt voltam) szállásomra tértem. Hajnalban keltettek, bevégeztetett. Bár a hír nem ért váratlanul bennünket, hiszen az orvosok nagyon kétkedve, reménytelenül szóltak eddig is hozzánk, lesújtva, nehéz bánatban töltjük a napot. És még intézkedni is kell, a temetés felől tárgyalni — egy ijesztő alak ecseteli a különböző koporsók és gyászszertartások, drapériák előnyeit, a Peer Gynt Nagy Sátánja jut eszembe , hatósági, hivatalos engedélyeket kell szerezni, anyagi kérdéseket rendezni. Ismerősök látogatnak, meghallgatom a szokásos mondatokat a részvétről. Aztán a beszélgetés közügyekre terelődik, és majdnem egyhangú a sajnálkozó kórus: rossz lóra tettem, vége a szépen indult „karrierem”nek, hiszen a diktatúra bukás előtt áll. Vidéki fecsegés, különben sínes erőm a védekezéshez, bánat, aggodalom, félelem árad el bennem, nagy fáradtság. Menekülök ezektől a polgároktól, távozásomkor az egyik vendég — Spanyolországba szerződött zongoraművész, aki alig várja már a vörösök bukását, hogy biztosan megkaphassa útlevelét — gúnyosan gyászindulót intonál. (Folytatása következik) Nádass József: A 134-ik nap (U A nyár műsorai //...És most folyjon a bor... Történelmi karnevál, nyári egyetem, operaelőadás az ősi Savaria falai között „...És most folyjon a bor, szálljon le közénk és hozzon mindenkinek jó kedvet Bacchus a vidámság istene...” A díszes tógába öltözött tisztes prefektus „végszava” után egyszerre felbomlik a rend a főtéren. Gladiátorok, lictorok, főpapok, főpapnők, ifjú leányok és fiúk tódulnak a térre. Bigék rohamoznak. Az artistacsoport ügyes flikkflakkal tör utat magának a tömegben. ... Azután beszáguld Bacchus díszes kocsija... Mindez még csak a képzelet szüleménye, azaz a „Savaria Karnevál 1969” forgatókönyvéből ragadták ki a rövid részletet. Ugyanis augusztus 24-én ismét megrendezik a 2000 éves Savaria főterén a színpompás, látványos, történelmi felvonulást. Az elő és az utójáték között megjelenik majd Colonia Claudia Savaria története, a honfoglaló magyarok, Mátyás és udvara reneszánsz színpompájával, a török veszedelem és a Dózsa felkelés, a végvári vitézek hősi harca, a kuruc lobogás, a szabadságharc és a Tanácsköztársaság nehéz és nemes küzdelme. A befejező játékban pedig Szombathely mai életével ismerkedhetnek meg a külhoni és hazai érdeklődők. A szereplők: a város mai polgárai. A két narrátor: Gombos Katalin és Sinkovits Imre. A nagyszabású történelmi játék rendezője: Turián György. Persze ezekben a napokban más érdekes esemény is akad Vas megye fővárosában. Augusztus 11. és 25. között rendezik meg a Savaria Nyári Egyetemet , amelyre az NDK-ból, az NSZK-ból, Ausztriából, Csehszlovákiából, Svédországból sőt még az Egyesült Államokból is várják a „tanulókat”. A szombathelyi Savaria Múzeumban látható ekkor a Derkovits kiállítás is — festmények, metszetek és grafikák, a művész legszebb és legjelentősebb alkotásai. És augusztus 2-án, 3- án, továbbá 9-én és 10-én ismét megszólal az ódon és hangulatos Iseum falai között Mozart csodálatos operája, a Varázsfuvola. Sarastrót Supala Kolos, az Éj királynőjét Lehoczky Éva és Geszty Szilvia énekli felváltva. További szereplők: László Margit, Bartha Alfonz, Nádas Tibor, Koltay Valéria. A szombathelyi szimfonikus zenekart és a Savaria 69 operakórust Koródy András vezényli majd. (gantner) „Kérek egy anekdotát!’ hangzott fel a múlt hét egyik kora estéjén Barát Apollónia felhívása a rádióban. Hogy milyen anekdotára gondolt a szerkesztő, arról rövidesen meggyőződhettünk az illusztrációkból. Igazán kitűnő az ötlet: megmenteni a feledés homályától azokat a munkásmozgalmi időkből származó, derűs perceket, vagy szívdobogtató izgalmakat okozó kis történeteket, amelyeket a történelemkönyvekben nem olvashatunk, de igen jellemzőek a korra. Az első ilyen „ízelítő” adás csak többé-kevésbé tetszett. Sokkal több lehetőség rejlik magában az ötletben, mint amennyit sikerült kihozni belőle. Az is rokonszenves vonása volt a műsornak, hogy maguk a régi veteránok első személyben mesélték el a velük megesett kis epizódokat. Igaz, hogy ezáltal ugyan hosszadalmasabb lett egy-egy történet, mintha a rádiós szakemberek állították volna össze ökonomikus szerkesztésben, ízesebb volt az anekdota, mintha színészek olvasták volna fel. A szerkesztőnek éppen az első adás tanulságai alapján azonban erőteljesebben kellene használnia a vágóollót... Szabó György: Katonaének című rádiószínházi darabjának magja látszólag alig volt több egy az 1919-es hősi korszakból származó epizódnál. Mégis igazi dráma kerekedett belőle: az írónak sikerült valóságos emberi sorsokat művészi hitelességgel ábrázolnia. Bravúros szerkesztési ötletet valósított meg a fiatal író: a dokumentumok ridegen józan, és a forradalmi történet romantikától áthatott, pátosszal fűtött stílusait egymással váltogatta. Ilyen módon a valóságos történelem dokumentumadatai közé feszítette ki a mű cselekményét: a négy bajtárs izgalmasan szép küzdelmét egymással, önmagukkal és az ellenséggel. A módszer tulajdonképpen nem új, ismerjük az irodalomból, a filmművészetből — a rádióban azonban nemigen hallhattunk eddig ilyenfajta műfajötvözeteket. Török Tamás rendező érdeme is pontosan lemérhető: jó arányokban adagolta a műfaji csereberét ahol a négy katona egyéni drámája túlságosan feszültté válik, oda kellő mennyiségű „száraz” dokumentumot helyezett el, ahol pedig a dokumentumok vérlázító embertelenségekről számolnak be, és éppen idegeinket feszítené túl a közlemény, ott a katonák filozófikus, vagy költői jellegű epizódjaival oldja fel a robbanékony hangulatot. Író és rendező nyilvánvalóan egyenértékűt alkotott ebben az esetben. Ez a megállapítás nem az író érdemeit csökkenti, vagy a rendezőét csökkenti — ez az a bizonyos, ritkán tapasztalható klasszikus arány, amelynek gyakrabban kellene megnyilvánulnia a rádió hangjátékai esetében. Mitől húszas a Húszas stúdió? — kérdezhetjük egyre gyakrabban ezzel a népszerű adássorozattal kapcsolatosan. Hiszen régesrég túlnőtte saját kereteit a műsor, mint a kamasz a ruháját. Az eredetileg húszéveseknek tervezett, de ma már szinte mindenkihez szóló műsor amolyan közérdekű „kérdezz-felelek” riportjátékká növekedett az idők folyamán. A hétfői, különleges tudakozó alcímet viselő Húszas legalábbis ilyen volt, s nem egy előző adás esetében is tapasztalhattuk ezt a jó értelemben vett, kamaszos növekedést. A hallgató kérdezhetett, a rádió felelt, s ha nem tudott felelni, meghívott szakemberek gárdája állt készen a válaszokkal. Úgy látszik, a tényleges igények többet kívánnak még az ifjúságinak tervezett adásoktól is, így nőtt fel a Húszas stúdió teenageradásból felnőtté, és minden országos kérdéssel hajlandó foglalkozni. Csak éppen a teenagerek sajátos problémáival egyre kevesebbet... Nem kellene a címet megváltoztatni ? Háry Márta rádiót nyIMt HORIZONT — Stanislaw Dygat lengyel író, a Búcsúzások, a Bodeni tó és az Utazás szerzője július 31-én, csütörtökön délben 12 órakor találkozik olvasóival és dedikálja műveit az Európa könyvesboltban. (VII., Lenin krt. 20.) — Új filmszínházat kap a IX. kerület. A József Attila lakótelepen Budapest egyik legnagyobb befogadóképességű, modern filmszínháza kerül tető alá Csütörtökön este — 20 órai kezdettel — emlékünnepséget rendez Petőfi halálának 120. évfordulója alkalmából a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Magyar Írók Szövetsége a néphadsereg központi klubjának nyári helyiségében. Dr. Ortutay Gyula akadémikus, a Népfront alelnöke idézi meg először a forradalmár poéta alakját, majd Simon István, Kossuthdíjas költő mond ünnepi beszédet. A világirodalom gyöngyszemei közé tartozó Petőfi versekből állították össze az emlékünnepség műsorát. Közreműködik a műsorban Bánki Zsuzsa, Ilosvai Katalin, Török Erzsi, Arató Pál, Bánffy György, Bodor Tibor, Szabó Miklós, valamint a Munkásőrség Férfikara, a Vándorkórus, a KISZ Központi Művészegyüttesének egyetemi énekkara. Műsorok Budai Parkszínpad: Palastrevü ’99 (a berlini Friedrichstadt Palast vendégjátéka, este 8). — Kiscelli Múzeum: Kamarazenekari hangverseny, vezényel Németh Gyula (11/2. előadás, este 8; rossz idő esetén aznap a Zeneakadémián). — Ligeti Sátorcirkusz : Moszkvai Jégcirkusz (du. 4). KOSSUTH RADIO 4.30: Hírek. Időj. 4.23: 7. Közb. 5: H. Időj. 5.30: Reggeli krónika. 5.44: Falurádió. 6: H. Időj. 6.15: Rádióreklám. 6.30: H. Időj. 6.40: Rádióreklám. 6.45: Műsor. 7. Regg. kr. II. Utána: Körzeti időjárás. 7.30: Új könyvek. 7.45: Orvosi tanácsok. 8: H. Időj. Műsorok. 8.17: Operett. Rátonyi R. műsora. 9.02: Krimi és valóság. IV. rész. 9.27: Népi zene. 10: H. Időj. 10.05: Élőhang a jövő hónap magyar irodalmi műsoraiból. 10.25: Wagner operáiból. 11.30: Szabó család. 12: Déli krónika. 12.20: Ki nyer ma? 12.30: Tánczenei koktél. 13.15: Dalok, táncok. 13.50: Nőkről nőknek. 14.20: Grieg: c-moll szonáta (Kocsis Albert—Szabó Csilla). 14.45: Válasz a hallgatónak. 15: Hírek. Idős. 15.10: Jack Grunsky énekel. 15.20: Kutya és a krokodilus. Rádiójáték gyermekeknek. 16: Világgazda hírek. 16.05: Színes népi muzsika. 16.40: Atlasz. Világgazd. figyelő. 16.58: Műsor. 17: Hírek. Idős. 17.05: Külpol. figyelő. 17.20: Mascagni: Parasztbecsület. Egy felv. opera. 18.41: Tudományos híradó. 18.58: Műsor. 19: Esti kr. 19.25: Kerek egy millió. Mocsár Gábor kisregénye rádióra. 20.15: Magnósok, figyelem! 21: H. 21.03: Párbeszéd a nagyvilággal 21.53: HgL 22: H. Időj. Sport. 22.20: A dzsessz világa. 23.10: Szimfonikus zene. 24: Hírek. Időj. 0.10: Könnyűzene. PETŐFI RÁDIÓ 6.20: Torna. 6.30 18.05: Azonos a Kossuth-adóval. 8.05: Barokk muzsika. 8.45: Hellasz a „műtőasztalon”. Szécsi Éva előadása. Ism. 9: Mese. 9.05: Zenés képeskönyv. 9.33: Mi van a varázsdobozban? 10: A zene hullámhosszán. Közli. 11: Hírek. 11.55: Néhány perc tudomány. 12: Schubert: C-dúr vonósötös. 12.40: Falurádió. 13: H. Idős. 13.05: Operarészletek. 13.40: Orvosi tanácsok. 13.45: Időjárás, vízállás. 14: Szimfonikus indulók. 14.10: Gombászok öt perce. 14.15: A Kutu** zenekar játszik. 14.30: Hírek, Körzeti időjárás. 14.35: Josef Schmidt és Joan Hammond énekel. 14.55: Falusi percek. 15: Patachich Iván: Sportképek. 15.17: Szimfonikus táncok. 15.30: Hírek. 15.33: Kedvelt régi melódiák. 16.06: A pénz. n. rész. Mihail Zoscsenko humoreszkje. 16.20: Fúvós polkák. 16.30: Hírek. 16.33: Hegedűmuzsika. 16.48: Mai dalok. 16.55: Versek. 17: Hango. a stúdióban. 17.15: Csárdások. 17.30: Hírek. 17.33: Táncdalok. 17.43: Operettrészi. 18: H. Idős. 18.10: Krízis. Dok.-műsor. 19: A Drezdai Filharmonikusok kamarazenekarának híve Weimarban. Közb. 19.52: Esti mese. 20: Esti kr. u. 20.25: Hangv. folyt. 21.15: Slágerstaféta. 21.45: Kulturális munka fél évszázadon át. 22: Népi zene. 22.38: Kamarazene. 23: Hírek. Időj. 23.10: Operettrészletek. 24: H. Időj. URH IS: H. Időj. 1810: Tánca, koktél. 18.55: Bach-művek. 19.20: Dzsessz Új-Zélandból. 19.50: Puccini operáiból. 20.29: H. 20.32: Kamarazene. 20.55: Láttuk, hallottuk. 21.15 hangfelvételek felsőfokon. 23: H. Idős. TELEVÍZIÓ 17.58: Hírek. 18.05: Tízen Túliak Társasága. 18.50: Esti mese. 19: Leonard Bernstein a muzsikáról. Humor a zenében. 20; Tv-híradó. 20.20: Indián nyár. Csehsz-1. dok.film Kanadáról. 21.10: Telesport. Európa—Amerika atlétikai viadal körv. Sstu ugariból. 22.20: Tv-híradó 2. POZSONYI TV 13: Tv-híradó. 19.35: Riportfilm Japánról. 20.05: Dalok. 20.16: Európa—Amerika atlétikai viadal. 22.15: TV- híradó.