Népszava, 1969. október (97. évfolyam, 228–254. szám)

1969-10-18 / 243. szám

okoz egész népeknek, nemzeteknek is. Tisztelt Kongresszus! A VI. világkongresszus óta eltelt négy év alatt mozgalmunkat fájdalmas veszteségek is érték. Nagyszerű, bátor harcos­társak váltak ki soraink­ból. A világ szervezett dolgozóinak számos kivá­ló vezetőjétől kellett fáj­dalmas búcsút vennünk. Olyan emberektől, akik erejüket, életüket nem kí­mélve küzdöttek dolgozó társaik, hazájuk és az em­beriség szebb, boldogabb jövőjéért. Elvesztettük: Renato Bitossit, az SZVSZ elnökét, a nemzet­közi munkásosztály ki­emelkedő vezetőjét, az olasz proletariátus hű fiát; Vicente Lombardo To­­ledanót, az SZVSZ alapí­tó tagját és volt alelnö­­két, a mexikói proletariá­tus kiemelkedő harcosát. (Folytatás az 1. oldalról) Liu-Sang Csenget, az SZVSZ alelnökét és volt titkárát, a kínai munkás­­osztály hűséges fiát; Njonót, az SZVSZ volt alelnökét, az indonéz ka­tonai diktatúra áldozatát, akit a fasiszta terror ga­lád módon meggyilkolt; Fernando Sántít, a Vég­rehajtó Bizottság volt tagját, az olasz szakszer­vezeti mozgalom neves vezető egyéniségét;­­ Reza Roustát, a Főta­nács és a Végrehajtó Bi­zottság tagját, az iráni munkásmozgalom harco­sát; Otto Hornt, a Főtanács tagját, az osztrák szerve­zett dolgozók osztályhar­cos vezetőjét; a guatemalai Victor Emánuel Gutierezt, a madagaszkári Albert Razafinjohanyt, a csehszlovák Vaclav Paseket, a Főtanács volt tagjait; Georges Vanhautot, a Vegyipari Nemzetközi Szövetség francia elnökét; Willi Albrechtet, a Köz­­alkalmazottak Nemzetközi Szövetségének volt főtit­kárát az NDK-ból; a francia F. Mauricet, a Bőripari Nemzetközi Szö­vetség egyik alapító tag­ját és volt elnökét; a román Dumitru Ustu­­roit, a Kereskedelmi Nem­zetközi Szövetség volt fő­titkárát. Valamennyien méltók arra, hogy a világ dolgo­zói mindörökre szívükbe véssék nevüket, emlékü­ket, s kövessék életük, harcaik példamutatását. Munkánk megkezdése előtt emlékezzünk meg mi is elhunyt harcostársaink­ról, testvéreinkről, áldoz­zunk emléküknek egyper­ces néma felállásat. Kedves Elvtársak! Ked­ves Barátaink! A magyar szervezett dolgozók nevében még egyszer szívből üdvözlöm a kongresszus minden részvevőjét. Fogadják olyan szeretettel szívből jövő testvéri üdvözletün­ket és legjobb kívánsá­gainkat a kongresszus munkájához, amilyen öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy Buda­pest e rendkívüli hord­erejű közös munka szín­helye. Tisztelt Kongresszus! Nagy munka vár ránk ezekben a napokban — lássunk hozzá. Érezzük át a felelősséget, mely reánk hárul, végezzük úgy mun­kánkat, ahogyan azt el­várja tőlünk valamennyi szervezett dolgozó. Enged­jék meg, hogy a magyar szakszervezetek nevében őszinte szívből kívánjak mindannyiuknak erőt, egészséget és eredményes munkát a világ dolgozói­nak javára. A VII. szakszervezeti világkongresszust ezennel megnyitom. Ezt követően Louis Saillant, az SZDSZ főtit­kára szólalt fel­zött az egymás kölcsönös tiszteletén és megértésén alapuló kapcsolatok ala­kuljanak ki, mindenki jo­gainak és kötelességeinek egyenlő tiszteletben tartá­sával. Külső berkekben az utóbbi hónapokban az SZVSZ válságáról beszél­tek. A kongresszusra ma­gára vár annak a bizonyí­tása, hogy olyan szerve­zetnek, mint a mienknek a tökéletesítése nem vál­ság, hanem a növekedés állapota egy nyugtalan vi­lágban. Vietnami elvtársaink tudják, hogyan tud az SZVSZ szembe nézni az imperializmus elleni küz­delem kemény valóságá­val, amely mozgósítja egy­aránt azokat, akik a küz­delem első vonalában áll­nak, és azokat, akikre az a felelősség hárul, hogy megszervezzék a szolida­ritást minden formájában­­ a legapróbb részletekig. Az arab országok kül­döttségei jól tudják, hogy hitük és meggyőződésük teljes tiszteletben tartásá­val az SZVSZ miként nyújtja nekik hatékony szolidaritását mindazok­kal szemben, akik sértik emberi méltóságukat és országuk területének in­tegritását. Az SZVSZ a VII. szak­­szervezeti világkongresz­­szus után olyan mérték­ben fog tovább élni és mű­ködni, amilyen mértékben eleget tud tenni azon kö­vetelményeknek, amelye­ket a jelenkori világ vele szemben támaszt. A fejlő­dés pozitív lesz ahhoz az objektív nemzetközi hely­zethez képest, amely fenn­állt 1945 októberében, az SZVSZ megalakulásakor. Azokkal a módszerekkel ünnepeljük az SZVSZ megalakulását — lehető­ségeink szerint —, ame­lyek 1945 óta kiállták a próbát. A hibákat kikü­szöböljük. Törekedni fo­gunk, hogy a jó tulajdon­ságokat megerősítsük és ■megsokszorozzuk. Ez a mi belső ügyünk és kötelessé-­ günk. Meg is van hozzá a képességünk, hogy ez így legyen — jelentette ki az SZDSZ főtitkára, majd hangsúlyozta, hogy a tu­dományos ipari forrada­lom a szakszervezetekre elkerülhetetlenül egy sor új felelősséget és felada­tot ró. Louis Saillant ezután a közelgő Lenin-centená­rium jelentőségét méltat­va megállapította: Lenin születésének 100. évfordu­lóját eddig példa nélkül álló megemlékezéssel fog­juk ünnepelni. Az első szocialista állam megala­pítójának teste Moszkvá­ban, a Vörös téren, a mau­zóleumban pihen. Műve azonban fennmarad, és a világon az emberek mil­lióinak gondolatában to­vább él. További él a té­nyekben, mint anyagi erő, földkerekségünk óriási te­rületein. Lenin jelen van korunk legvilágosabban látó, leghaladóbb dolgo­zóinak a szívében. Ez is biztosíték arra, hogy Le­nin tovább él tanításai­ban. Neve az emberiség mai történetéhez fűződik. Mű­ve nélkülözhetetlen és hasznos támaszpont azon szakszervezetek számára, amelyek meg akarják őrizni azt az érdemet, hogy a munkásosztály­­ér­dekeit erőteljesen védik, és fel akarják fegyverez­ni a munkásosztályt a tő­ke és az imperializmus fe­letti megmásíthatatlan győzelem perspektívájá­val. Két éve Leningrádban együtt ünnepeltük az 1917-es ,Októberi Szocia­lista Forradalom győzel­mének 50. évfordulóját. Ez az ünnepség számunk­ra alkalmat nyújtott, hogy különös hálával és tiszte­lettel adózzunk Leninnek. 1970-ben a tiszteletadás Lenin emlékének és halhatatlan géniuszának olyan formát fog ölteni, amely a legjobban megfe­lel az egyes szakszerveze­tek helyzetének országaik­ban és szervezeteink szak­szervezeti jellegének. Az SZDSZ jelen lesz ezeken az ünnepségeken, melyek a proletár internacionaliz­mus valóságán alapulnak. Az SZVSZ főtitkára a továbbiakban rámutatott: a háború idején,az 1945-ös februári londoni szakszer­vezeti világkonferenciát is számítva, összesen nyolc nagy, felelősségteljes és reprezentatív szakszerve­zeti világösszejövetelt ké­szítettünk elő és tartot­tunk meg 25 év alatt. Kö­zülük mindegyiknek meg­volt saját jellegzetessége, amelyet ma is megőriz. Az SZDSZ a jövő évben beszélni fog erről. De vi­táink és munkánk közép­pontját mindig az a gond képezi, hogy kiszélesítsük a szakszervezetekbe szer­vezett munkásosztály erőit, és növeljük a nemzetközi szakszervezeti egység szín­vonalát. Ez az igyekezet mindig közvetlen kapcsolatban állt a dolgozó tömegek, sokrétű és változatos ak­cióival. Nagyon gyakran éppen ezek a tömegek ta­lálták meg az egység út­jait. A VH. kongresszusnak nem szabad eltávolodnia ettől az egységhagyomány­tól. Utólag ezt a kong­resszust aszerint fogják értékelni, hogy milyen volt a hozzájárulása az összes ország dolgozóinak egységéhez — állapította meg Louis Saillant. Készüljünk hát fel, hogy szívvel és lélekkel dolgoz­zunk a világ valamennyi szakszervezetének egysé­géért. Maradjon Budapest em­lékezetünkben, mint dele­gációink olyan találkozó­ja, amelyen becsületesen eleget tettek ennek a nagy és lelkesítő szakszervezeti feladatnak — fejezte be felszólalását az SZDSZ fő­titkára. Louis Saillant után Fock Jenő, a Magyar Népköz­­társaság forradalmi mun­kás-paraszt kormányának elnöke mondott beszédet- NÉPSZAVA ■V 1969. október 18 ) Louis Saillant: A budapesti kongresszus új utakat nyit a nemzetközi szakszervezeti szolidaritáshoz Elnökünk, Renato Bi­tossi korai és megdöbben­tő halála miatt, és mert ő most nincs közöttünk, az elnökség arra kért, hogy felszólaljak a VII. szak­­szervezeti világkongresz­­szus ünnepélyes megnyi­tóján. Teljes szívvel csatlakoz­ni kívánok Gáspár Sándor elvtárs szavaihoz, hogy kifejezzem fájdalmamat ilyen nagylelkű és áldo­zatkész elvtárs, barát, testvér elvesztése felett, mint amilyen az SZDSZ elhunyt elnöke volt Tizenkét nappal a VII. kongresszus megnyitása előtt hagyott el bennün­ket, mint ahogyan 12 nap­pal a IV. szakszervezeti kongresszus befejezése után, 1957-ben rendített meg bennünket G. di Vit­torio hirtelen halála. Renato Bitossi elhunyta­lak következményeit úgy kellene mindannyiunknak tekintenünk, mint utolsó felhívását arra, hogy az SZDSZ-en belül olyan kölcsönös barátság és bi­zalom érzése uralkodjék, hogy a józan gondolkodá­sú és felelősségteljes em­berek az élet egyes nehéz szakaszaiban vagy az éle­tük során megtalálják a helyes megoldást. Kellemesebb számomra most a beszédemnek az a része, amelyben az SZDSZ-t, magyar bará­tainkat, vendégeinket és főként David Morse úr, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal vezérigazgatójá­nak képviselőjét üdvöz­löm. Amikor mélységes rokonszenvvel köszöntöm Gáspár Sándor elvtársat és a magyar Szakszerve­zetek Országos Tanácsát, tudom, hogy a kongresz­­szus valamennyi részvevő­jének bensőséges érzéseit tolmácsolom. Régi, kedves barátom megharagudnék rám, ha túlságosan hangsúlyoz­nám köszönetünket neki és Magyarország vala­mennyi dolgozójának ezért a meleg fogadtatásért. Számukra ez természetes. Régóta és jól ismerjük őket. Ez a fogadtatás va­lóban természetes. De megvan a módja annak, hogy a természetesnek olyan különleges jelleget adjunk, amely azt a pro­letár internacionalizmus jóleső és meleg megnyil­vánulásává teszi. Ez eset­ben erről van szó. Ez öröm a szívnek és meg­nyugtató a léleknek. És a világ valamennyi tájáról egybegyűlt kongresszusi részvevők mindannyian az SZVSZ nagy családján be­lül mint testvérek talál­koznak a szívélyes magyar vendéglátás jegyében. Most pedig a kongresz­­szus nevében köszönteni szeretném Fock Jenő elv­társat, aki régebben a ma­gyar Szakszervezetek Or­szágos Tanácsának titká­ra volt, és jelenleg az or­szág miniszterelnöke. Meg­tisztel bennünket baráti jelenlétével ezen az emel­vényen, mi erre büszkék vagy­unk és köszönjük. Engedjék meg, hogy most a régi barátság dik­tálta kötelességet teljesít­sek, amikor a kongresszus nevében szívélyes és for­ró üdvözletet adok át a magyar Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezete tagjának, vagyis az SZVSZ egyik tagjának, a mi tisz­telt Kádár János elvtár­­sunknak, aki hazájában a Magyar Szocialista Mun­káspárt első titkára. Sarlós István elvtárs­nak, a budapesti városi tanács elnökének meg kell mondanom, hogy az SZDSZ szándéka fényes aranybetűkkel feljegyezni a VII. szakszervezeti vi­lágkongresszust, amelyet immár a mi nemzetközi szakszervezeti ú­tyervünkön budapesti kongresszusnak fogunk nevezni. Megkér­jük, hogy mindannyiunk nevében a magyar fővá­ros valamennyi lakójának adja át üdvözletünket és legjobb kívánságainkat. Ezután az SZVSZ főtit­kára a Nemzetközi Mun­kaügyi Hivatal vezérigaz­gatójának képviselőjét, Bolen urat, a magas kor­mányközi tisztségeket be­töltő svéd szakszervezeti harcost üdvözölte, majd így folytatta: Jelenléte ün­nepi ülésünkön a Nem­zetközi Munkaügyi Hiva­tal 50. évfordulóján azt je­lenti, hogy az NMH és az SZVSZ együttműködése tovább növekszik. Visszatérve Magyaror­szághoz, az SZVSZ-nek itt annyi barátja és elvtársa van, hogy hosszan kellene még sorolnom azokat a magas és felelősségteljes tisztséget betöltő szemé­lyiségeket a Magyar Nép­köztársaságban, hogy ■mindannyiukat üdvözöl­hessem. Itt, Magyarországon az SZVSZ már régi és ha­gyományos tapasztalatok­kal rendelkezik a magyar szakszervezetekkel való kétoldalú együttműködés terén. Az SZVSZ képvi­seltette magát 1948 októ­berében a magyar szak­szervezetek kongresszu­sán, amelyen határozatot hoztak, hogy a szakszer­vezetek minden erőt a szo­cialista társadalom felépí­tésére fordítanak. Azóta nem múlt el év, hogy ez az együttműködés ne vett volna fel új, élő, a kö­rülményekhez alkalmaz­kodó formákat mind a ne­héz megpróbáltatások ide­jén, mind a magyar nem­­zet életének békésebb fá­zisaiban.­­Elismerjük­­és nagyra értékeljük azt a harmo­nikus és alkotó kapcsola­tot, amely Magyarorszá­gon fennáll a szocialista építőmunka és a szakszer­vezetek tevékenysége kö­zött. Ebben az országban a szocializmus önmagáért beszél. Minden kapcsolat — munkahelyen, városon és falun egyaránt — meg­mutatja és bizonyítja a lakosság különböző réte­gei és a Magyar Népköz­­társaság vezető szervei között fennálló mélységes gondolati, cselekvési és irányzati egységet. Ez a szocializmus. Vélemé­nyünk szerint ez a népi demokrácia. Az SZDSZ-nek az a ta­nulmányi delegációja, amely az elmúlt tavasszal a magyar Szakszervezetek Országos Tanácsának a meghívására Magyaror­szágon járt, az alábbi kö­vetkeztetésekre jutott: A szocialista valóság Magyarországon a dolgo­zóknak abból a felelős­ségvállalásából és min­dennapi tevékenységéből alakult ki, amelynek az a célja, hogy anyagilag vi­rágozzék az ország társa­dalma, és hogy semmi ne tegye kétségessé a szocia­lizmus ideológiai értékét. A hirdetett elvek és a mindennapi gyakorlat oly­annyira összhangban van­nak, hogy a külföldről jö­vő teljes mértékben kielé­gítheti kíváncsiságát anél­kül, hogy ez veszélyt je­lentene a rendszerre. Ha ez az idegen olyan valaki, aki nem vallja magáénak a szocialista elvet, a lá­tottak és a hallottak mély lelkiismeret-vizsgá­­latra késztetik, és az tör­ténik, hogy felülvizsgálja a szocializmusról vallott negatív nézeteit, elgondol­kodik felettük. Ezek a gondolatok kedvezőek, és lisztért Kongresszus! Engedjék meg, hogy megtisztelő kötelességem­nek eleget téve, átadjam önöknek a forradalmi munkás-paraszt kormány üdvözletét. Dolgozó népünk testvén szeretettel fogadja önöket, a VII. szakszervezeti vi­lágkongresszus részvevőit, és azt kívánja, hogy mun­kájuk sikeres legyen, min­den kedves vendégünk érezze jól magát körünk­ben. A magyar dolgozók vá­rakozással tekintenek az önök munkájára. A világ­­­kongresszus közös munká­ban kialakított minden ál­lásfoglalása segít a mi né­pünknek is, erőt és lendü­letet ad a szocialista tár­sadalom építésében előt­tünk álló feladatok sike­res megoldásához. Néhány hónap múlva ünnepeljük Magyarország felszabadulásának 25. év­fordulóját. A győzelmes szovjet hadsereg meghoz­ta a békét, s egyben azt a lehetőséget, hogy végre a dolgozók vegyék kezükbe sorsuk intézését. A ma­gyar szervezett dolgozók ebben a negyedszázadban is a politikai harcok és a szocialista építőmunka el­ső soraiban voltak. Mun­kásosztályunk vezeti és szervezi a szocialista Ma­gyarország építését és vé­delmét Tevékenységében érvényre juttatja a prole­tár internacionalizmust. Azon elv vezérli, hogy nem lehet jó népünknek az, ami árthat a nemzet­közi munkásosztálynak. Tudjuk, ha jól oldjuk meg feladatainkat, akkor nem­csak népünket hanem osztálytestvéreinkel min­denütt a világon, a nem­zetközi munkásmozgalom ügyét is eredményesen szolgáljuk. Az eltelt két és fél év­tized alatt a magyar szak­­szervezetek tevékenysége jelentősen bővült és erő­södött tevékenységük szo­cialista jellege. Mindenna­pos munkájukkal elősegí­tik a dolgozók élet- és munkakörülményeinek ál­landó javítását, kulturális színvonalának emelését, s jelentős szerepük van a szocialista eszmék terjesz­tésében, a dolgozók világ­nézetének fejlesztésében. A szakszervezetek éber őrei az üzemi demokrácia betartásának. Hazánkban a kormány vezetői és a Szakszerveze­tek Országos Tanácsának tisztségviselői között szo­ros munkakapcsolat van. Rendszeresen találko­zunk és megbeszéljük a lakosság életszínvonalá­nak emelésével, egészség­­ügyi és kulturális ellátá­sával kapcsolatos kérdé­seket. Mint a kormány el­nöke, elmondhatom, hogy ezeken a megbeszéléseken számos olyan észrevételt, hasznos tanácsot kapunk a Szakszervezetek Országos Tanácsának vezetőitől, amelyeket munkánk során figyelembe veszünk. A szocialista tervgaz­dálkodás rendszerének fejlesztésével egyidejűleg megnövekedtek a szak­­szervezetek üzemi szer­veinek feladatai. Ma már jobban befolyásolják a termelésre, a bérezésre, az egészségügyi és kulturális kérdésekre vonatkozó he­lyi döntéseket A helyi szakszervezeti szervek közvetlenül él­vétnél, de­mokratikus jogaikkal. A szakszervezeteknek azonban nemcsak helyi célokat, egyes emberek vagy kisebb csoportok ér­dekeit kell képviselniük. Az érdekvédelem ennél sokkal szélesebb. A mun­kásosztálynak vannak az egész társadalmat érintő állami, politikai, gazdasá­gi érdekei is. A szakszer­vezetek mindezeket, vala­mint a nemzetközi érde­keket egyeztetik. Mi azt tapasztaljuk, hogy a szak­­szervezetek jól élnek a le­hetőségekkel és jogaikkal, sokoldalúan teljesítik fel­adataikat A VII. szakszervezeti világkongresszus bonyo­lult nemzetközi helyzet­ben kezdi meg a munká­ját. Az imperializmus, el­sősorban az amerikai im­perializmus bűnös tevé­kenysége következtében olyan súlyos válságokkal kell szembenéznünk, mint a hős vietnami nép ellen folytatott gyalázatos ag­resszió, a közel-keleti tér­ségben uralkodó háborús feszültség, az európai kon­tinens békéjét fenyegető megoldatlan problémák sora, és mindezzel párhu­zamosan a világméretek­ben folytatódó fegyverke­zési hajsza. Korunkban az erőviszo­nyok a szocializmus, a ha­ladás, a béke erőinek ked­veznek. A szocialista világrend­szer, s ezen belül minde­nekelőtt a Szovjetunió, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom, a haladás és a béke hívei hatalmas erőt képviselnek. Ez az erő képes keresztül­húzni a háborúra speku­láló monopoltőkés körök terveit. A szocializmus, a béke minden becsületes és jó szándékú hívének ösz­­szefogásával és egységes fellépésével érvényesíthe­tő az emberiség valódi ér­deke, biztosítható a társa­dalmi haladás. Az imperialisták arra törekszenek, hogy meggá­tolják ennek a nagy nem­zetközi egységfrontnak ki­bontakozását. Nem válo­gatósak az eszközökben, amikor azzal próbálkoz­nak, hogy sorainkban szít­sák az ellentéteket, a szét­húzást. Ezzel a törekvéssel szemben lépett fel a világ kommunista és munkás­pártjai túlnyomó többsé­(Folytatás a 3. oldalon) erősítik a jelenlegi ma­gyar társadalmat. Amikor azonban bará­tok és elvtársak jönnek, mint most a VII. kong­resszusra, akkor öröm és megnyugvás tölti el őket. És kialakul az elhatáro­zás, hogy maximális erő­vel hasson a proletár nemzetköziség. Meggyőződésem, hogy­ eb­ben a légkörben a VII. szakszervezeti világkong­resszus munkája során megtalálja a nemzetközi szakszervezeti élet gazda­gításának útját, és új uta­kat nyit a nemzetközi szakszervezeti együttmű­ködésnek és szolidaritás­nak — mondotta Louis Saillant. Szeretnénk, hogy az itt képviselt küldöttségek kö­­ rock Jenő: Nem kímélhetjük erőinket a szakszervezeti világmozgalom egységének erősítéséért folytatott küzdelemben mmm-m mMmw mWmW Ä ff

Next