Népszava, 1969. november (97. évfolyam, 255–279. szám)

1969-11-22 / 272. szám

„Gyarmatosítás“ Palócföldön Egy kecses sasmadár látható Balassagyarmat címerében. Nagy szár­nyai messzibb terjednek, mint a várost jelképező bástya. Nos, e sas most védőszárnyai alá fogad­hatja majd a város mel­letti kisközséget. Az El­nöki Tanács határozata ugyanis lehetővé teszi, hogy a városainkkal köz­vetlenül szomszédos fal­vak tanácsait­­ a váro­si tanács irányítása alá helyezzék. Ésszerű elgon­dolás, ez, amely főleg az érintett községek javát szolgálhatja. Ennek alapján a Nóg­­rád megyei Tanács a Ba­lassagyarmat városi Ta­nácsát Ipolyszög helyi ve­zetésével kívánta „össze­házasítani”. Ám a város vezetői — mint ezt Ke­mény János tanácstitkár elmondta — ilyen formá­ban nem látták értelmét a dolognak. Miért? A sas szárnyai alatt — Mert ez csak annyit jelentene, hogy a falube­liek, akiknek ügye vagy fellebbezése a másodfok­hoz tartozik, a járási ta­nács helyett pár lépéssel arrább, hozzánk jönnének, hiszen a két tanácsháza csak száz méternyire van egymástól. — Mit javasoltak hát a megyének? — Azt, hogy vállaljuk Ipolyszöget — de csak egyesítés formájában ... — Szóval csak úgy „gyarmatosítanák” kis szomszédjukat? — Hát nem erről van szó — válaszolt Kemény János, tréfát értő nevetés­sel —, bár Ipolyszög tényleg nagyon kicsi. A legutóbbi népszámlálás szerint mindössze 142 há­za van, 643 lakossal. De azt hiszem, azóta még ke­vesebb, mert jó néhányan beköltöztek városunkba. A falu ugyanis csak öt kilométerre van tőlünk. — Az ottani tszcs, amely egyedül életképte­len volt, már két évvel ezelőtt egyesült városunk ,.Palócföld” nevű szövet­kezetével, a tsz-en kívü­liek nagy többsége pe­dig a mi városunk ipará­ban, vállalatainál dolgo­zik. A gyermekeik az ál­talános iskola felső tago­zatát, a középiskolát, a különböző szakiskolákat is nálunk végzik el. Vi­szont körzeti orvost he­tenként párszor mi kül­dünk hozzájuk a helyi rendelésre,­­ így már érthető a javaslatuk. De vajon ez azt is jelentené, hogy Ipolyszögön teljesen meg­szűnne a tanács és az ot­tani lakosok kis ügyeikért is a városba szaladgál­hatnának? — A helyi tanács meg­szűnne, mert felesleges három függetlenített em­bert tartani. Apróságok­kal mégsem kellene hoz­zánk jönniük, mert rend­szeresen kimenne egy-egy előadónk és megoldana minden helyben elintéz­hető ügyet. Persze, az egyesítéssel azt a kötele­zettséget is magunkra kell majd vennünk, hogy segítsük Ipolyszög kom­munális fejlesztését. A megyei vb ezt az elgon­dolásunkat támogatja , ha városunk tanácsa és főleg az ipolyszögiek is elfogadják. De vajon elfogadják-e? A falucskába is elmen­tem megtudakolni. A település nagyon ki­haltnak látszik. Az a be­nyomásom, hogy a lako­sok többsége most is a városban van. Az úttalan utak tócsáiban csak li­bák totyognak, gágokznak. A tanács egyszerű kis házát zárva találom. Ko­pogásomra a másik oldal­ról kijön a városból ép­pen kiszálláson levő kör­zeti orvos , de neki is üres­ a rendelője. El­mondja, hogy a titkár tanácsakadémián van, s időnként a patvarci tit­kár helyettesíti. A tanács­elnök pedig csak egy tisz­teletdíjas nyugdíjas, aki­nek megadja a címét, a hivatalsegédről viszont nem tudja, merre van. „Akkor áldásom rá" Szabó Ignác tanács­elnök — amikor végre megtalálom — lényegileg mindenben alátámasztja a balassagyarmati tanács­­titkár szavait, majd meg­jegyzi : — Itt már majd’ min­denki tud a tervről, és nekünk semmi kifogásunk az egyesítés ellen. De ha akarja, beszéljen néhány más emberrel is ... Az elnök kimegy, hogy keressen valakit a kihalt utcán. Szerencsére hama­rosan arra kocog egy szekér két férfival, majd a szomszéd házak vala­melyikéből áthív egy asz­­szonyt is. Elsőként Már­ton Ferenc nyugdíjas raktáros mondja el tö­mören a véleményét: — Az egyesítéssel a mi falunk is jobban érvénye­sül majd... Szabó Sándorné tsz-tag már gyakorlatiasabb ész­revételt tesz: — Jó lesz Gyarmathoz tartozni, de akkor min­den csip-csup üggyel a városba kell majd men­ni? Mert akik itthon dol­goznak, azoknak csak könnyebb volt ide besza­ladni. Hogy lesz ezután? — Ezt megoldják — fűzi hozzá jól értesülten Családi István nyugdíjas tsz-mezőőr —, mert a vá­rosi tanácsnak lesz itt valamilyen kirendeltsé­ge, vagy kijáró embere... — Hát akkor áldásom rá... — nyugszik meg Szabóné. — Hiszen a tsz-eink egyesítése is be­vált. A szegény menyasszony — A tsz-ek egyesülése óta a munka is jobban megy? — Csak azóta megy igazán — állítja határo­zottan. — Bizonyság rá, hogy én most októberben is 2140 forintot keres­tem ... — Igen, ez így van — erősíti meg a tanácsel­nök. — De amikor a tsz­­eink egyesültek, akkor a mi szövetkezetünk még csak afféle szegény menyasszony volt, a gyar­mati „Palócföld” pedig a gazdag vőlegény. Most azonban már nekünk is lesz némi „stafírungunk”! Alig fél éve például fa­lunkban kavicsbányát nyitottunk, ahol három ember és két gép dolgo­zik, de már eddig is 1 200 000 forintot termel­tünk ki belőle ... Az ipolyszögiek joggal büszkék eredményeikre. És ha most járdát, meg kövezett főutat is remél­nek a várostól , mégis úgy vélik: a balassagyar­mati sasmadár sem akár­kiket vesz védőszárnyai alá... Szenes Imre Mongol mérföldek Hl. Eleven múzeum Ulánbátorban sok mú­zeum van. Csodálatos lát­nivalókkal fogadják ven­dégeiket, azt hiszem, a külföldiek közül nem eze­ket keresik fel legtöbben, hanem azokat a fallal kö­rülvett, tágas udvaron emelkedő, pagodaszerű épületeket, ahol egy ele­ven múzeum működik: a Gandan Tekcsingling ko­lostor. A lámák bizottsága nevében Minket megkülönbözte­tett figyelemmel fogad­tak: vendéglátóim, mon­gol testvérlapunk, a Hö­­kölmör szerkesztősége elő­re bejelentette látogatá­sunkat. A kapun belépve, lángvörös vászon tógasze­rűségbe burkolt, kopaszra borotvált fejű, idősebb férfi fogadott. A bemutat­kozás után a tolmács így fordította szavait: — A lámák bizottsága ■nevében szeretettel kö­szöntöm messziről jött vendégünket és kérem, te­kintse meg kolostorunkat. A demokratikus foga­lom említése kissé megle­pett — a lámák koránt­sem egyenrangúak s a legalsóbbrendűek szabá­lyosan szolgai munkát vé­geznek —, de szó nélkül követtem vezetőnket. A középső pagodaféle bejá­ratát színes köntösű, idős mongolok és fényképező­gépes külföldiek sokasága állta el. Vezetőnk kettőt­­hármat kiáltott, türelmet­len, éles hangon — való­sággal szétzavarta a bá­mészkodókat —, tekintet nélkül a csendesen imád­­kozókra és a bent zajló szertartásra. Utat csinált, és bevezetett a teremsze­rű helyiségbe. Ment to­vább előttem, de én za­vartan megálltam: nem tudtam, hogy követhe­tem-e, mert keresztülment az imádkozó lámák sorain, másrészt meglepett a szo­katlan hang és látvány, ami elém tárult. A napfényről belépve, pislogó gyertyák félhomá­lyában találtam magam. Szemben velem, hosszá­ban, támlanélküli, lóca­szerű, széles ülőalkalma­tosságok, azokon ültek a vörös tógás lámák. A bel­ső két sorban, egymással szemben, fiatalabbak, ke­zükben kis könyvecskék­kel, és hangosan imádkoz­tak. Mögöttük két sorban idősebb lámák, összefont karral, maguk elé mered­ten, némán. Az imádkozók hangját, vagy inkább éneklését — bár kétségtelenül szava­kat hadartak — nehéz szavakkal leírni. Magas, monoton fejhangon pereg­tek a sok torokhangot tar­talmazó mongol szavak, mintha megannyi eleven kereplő lett volna. Időn­ként felvették maguk mel­lől kis csengettyűiket, megrázogatták, megütöt­ték a hatalmas gongokat — aztán folytatták a ke­­replést, azaz a zsoltár­éneklést. Füstölgő tömjénrúddal közben vezetőm inte­getett, hogy kövessem. Utána­mentem a padok között — az imádkozók észre sem vettek —, az öreg láma megállt az aj­tóval szembeni oltárfélé­nél. Egy vázaszerű tartó­ból kivett egy tömjénru­­dat, az egyik gyertya fö­lött meggyújtotta és csak ekkor kezdett el magya­rázni. És ettől kezdve, míg el nem hagytuk a szent helyiségeket mindvégig a füstölgő tömjénrudat ma­ga elé tartva vezetett, ka­lauzolt bennünket. Megmutatta a másik, éppen üres imahelyisége­ket is. Mindegyikben ha­talmas értékek vannak felhalmozva. Az ajtóval szembeni falakon, vitrin mögött arany-, ezüst- és bronzszobrok tömege, két­oldalt kézzel írt — néme­lyik arannyal — ősi köny­vek a mennyezetig, illetve kisebb Buddha-szobrok halmaza. Külön könyvtár­­épületük is van, ahol büszkén mutatta meg a külön vitrinben őrzött ,,Az orvostudomány négy alapja” című, nagyon régi és nagyon értékes köny­vet, mellette az acélból készült, hosszú, tűszerű punktáló „szerszámokat”. A vendég trónján A látogatás végén „a lá­mabizottság tagja” beve­zetett bennünket (már tömjénfüst nélkül) a lá­mák jurtájába. A nagy, kerek sátor láthatóan rep­rezentatív célokat szolgál. Amikor a magas küszöböt gondosan áthágva belép­tem — a jurta küszöbére lépni sohasem szabad! —, arra lettem figyelmes, hogy valami pislákol: a mennyezeten az egyik neoncső volt. Akkor gyújt­hatta meg a bent ránk vá­rakozó szolgaláma. A jurta két oldalán ugyanolyan lócafélék áll­tak körben a fal mellett, mint a templomban, előt­tük asztalok, rajtuk tála­kon fél méter magas, nagy piskótaformájú tésztákból rakott máglyák, tetejükön üvegtálban tarka csoma­golású cukorkák. Csak az ajtóval szembeni, oltár­­szevű rész két oldalán állt támlás szék, díszes, lapos ülőpárnával. Olyan volt, mint két trónus. A jobb oldalihoz vezetett engem, ő maga átment a túloldal­ra és így, egymástól há­rom méternyire­­ beszél­gettünk. Nagyon kedves és szívé­lyes volt. Elmondta, hogy a kolostort 1638-ban ala­pították és 1839 óta mű­ködik ezen a helyen. Kö­rülbelül száz láma él itt, a hívők adományaiból tartják fenn magukat. Tagjai a Nemzetközi Buddhista Szövetségnek és munkájukat a békének szentelik. Közben a fiatal láma te­jes teát szolgált fel (amit jegyzetelés ürügyén sike­rült „elfelejtenem” meg­inni), majd a látogatás be­fejezéseként a vendég­könyvet tette elém. Köz­vetlenül előttem japán és NDK-beli vendég bejegy­zése állt. Én ezt írtam be­le: „Kívánom, hogy ered­ményes legyen tevékeny­ségük az emberiség béké­jéért Hiszen nemegyszer bi­zonyították a buddhisták — például Dél-Vietnam­­ban —, hogy nemcsak imádkozni tudnak a bé­kéért. Mailét Árpád A „láma-bizottság tagja” Az egyik imaház bejárata, kis nyeregtető alatt a henger alakú imamalmokat forgatják (A szerző felvételei) . II Szakszervezetek Országos Tanácsának ülése (Folytatás az 1. oldalról) sát elősegítse. A kong­resszuson elhangzott fel­hívásnak megfelelően bel­ső érzéseinkből fakadóan hazai programot dolgo­zunk ki a Lenin-cente­­nárium méltó megünnep­lésére. December 20-án pedig megfelelő progra­mot rendezünk vietnami testvéreink iránti szoli­daritásunk kifejezésére. Aktívan részt veszünk az európai országok szak­­szervezeti konferenciájá­nak előkészítésében. Az elhangzott tájékoz­tatót a SZOT-plénum egy­hangúlag elfogadta, s ezt, követően második napi­rendjén — Gáspár Sán­dor előterjesztésében — személyi kérdést tárgyalt. A Magyar Testnevelési és Sportszövetség Or­szágos Tanácsa novem­ber 21-én ülést tartott, amelyen Egri Gyulát — érdemei elismerésével — felmentette elnöki funk­ciójából és az MTI Or­szágos Tanácsa elnöksé­gének tagsága alól Az MTI Országos Tanácsa elnökévé dr. Beckl Sán­dort választotta meg. Az ülésen részt vett és fel­szólalt Biszku Béla, az MSZMP Politikai Bizott­ságának tagja, a Közpon­ti Bizottság titkára, első titkárának. Az ülés MSZMP Politikai Bizott­­ség részt vett és felszó­­ságának tagja, a Közpon­­tok­ Biszku Béla, az új Bizottság titkára. Az MTI Országos Tanácsának ülése Az MSZMP Baranya megyei bizottságának ülése Az MSZMP Baranya megbízatása miatt­­, fel­megyei bizottsága novem­ mentette tisztsége és a bér 20-án ülést tartott, pártbizottsági tagsága amelyen Rapai Gyulát, a alól. megyei pártbizottság el- Egri Gyulát megvá­­ló titkárát, érdemei elis­­lasztotta az MSZMP Ba­­merésével — más, fontos tanya megyei bizottsága A SZOT ülése A Szakszervezetek Or- Tanácsának elnökévé t Or­­szágos Tanácsának nő­ tént megválasztása miatt, vember 21-i ülésén dr. érdemeinek elismerése­ Beckl Sándort — a Ma-­vei — felmentette a SZOT gyár Testnevelési és elnökségi tagsága és txt- Sportszövetség Országos kari funkciója alól A kórházépítés zöld útja az országgyűlés szociális és egészségügyi bizottsága napirendjén Budapesten a harma­dik ötéves tervre elő­irányzott 1100 ágyból mindössze 300 készül el a tervidőszakban. Az Egészségügyi Miniszté­rium felmérése szerint 1968-ban a kórházi be­ruházások pénzügyi tel­jesítése az egész nép­gazdaság 90 százalékos arányával szemben mindössze 56 százalék volt, de az idei arány sem sokkal kedvezőbb. E néhány tény is indo­kolja, hogy az országgyű­lés szociális és egészség­­ügyi bizottsága dr. Posta László elnökletével napi­rendre tűzte az egészség­ügyi beruházások végre­hajtását. (Idén a Népszava is több cikkben hívta fel a figyelmet a „zöld út” szükségességére a kórhá­zak, rendelőintézetek, szo­ciális otthonok kivitelezé­sére.) A bizottság tagjai fele­lősséggel, felkészülten szóltak hozzá a témához. Az országgyűlési képvise­lők, valamint az egészség­­ügyi szakszervezet, az Egészségügyi Miniszté­rium, a fővárosi tanács egészségügyi főosztálya mellett jelen volt az Épí­tésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, a Pénzügy­minisztérium, az Országos Tervhivatal több illetékes vezetője, sorsa látszik kérdésesnek. Alátámasztották ezt az elöljáróban vázolt ada­tokkal, kiegészítve azzal, hogy a kórházépítés köz­tudomásúan nem tartozik a leghálásabb munkák kö­zé. Ezek a beruházások rendkívül bonyolult kivi­telezési feladatokat köve­telnek. A kórház tulaj­donképpen szálloda-, kony­ha-, étterem, kazánház­­komplexum. Ahhoz, hogy tető alá kerüljön, szám­talan alvállalkozó közre­működése szükséges. Az alvállalkozók határidő-el­tolódás és egyéb nehézsé­gek miatt meglehetősen akadozóvá teszik a terv­­teljesítést. Érthető, hogy az építő­ipar szívesebben vállalja a neki kedvezőbb kötele­zettségeket. És miután feladatainak 50 százalékát kötelező kijelölésre végzi, a fennmaradó 50 százalék erejéig lehetőleg válogat. Társadalmi érdeklődés A részvevők sokolda­lúan elemezték a kedve­zőtlen helyzetből kivezető út lehetőségeit. Aláhúzva, hogy az egészségügyi ellá­tás iránti igény társadal­mi igényt fejez ki. A tár­sadalmi igény szükségsze­rű velejárója a társadal­mi érdeklődés, amely je­lentős erőforrás. Az or­szággyűlési bizottság ülé­se szintén a társadalmi érdeklődés fontos meg­nyilvánulása. De a meg­oldást sürgetve is számol­ni kell azzal a közeggel, amelyben az egészségügyi beruházások folynak. Nem lehet figyelmen kívül hagyni az építőipari kíná­lat és az építőipar iránti kereslet közötti feszültsé­get. Irreális lenne az az igény, amely robbanás­­szerű változást kíván egészségügyi beruházások javára. Az adott közegben is van mód azonban előre­lépésre. Az építőipari kapacitás szűk keresztmetszetét sen­ki sem vonta, nem is von­ja kétségbe. A bizottság tagjai csupán azt hang­súlyozták, hogy az általá­ban problematikus hely­zetben is leginkább az egészségügyi beruházások Együtt keresni a megoldást harmadik ötéves tervben tíz új kórház áll a gyógyí­tás szolgálatába. Kétségtelen azonban, hogy a tíz közül nyolc kivitelezése még a máso­dik ötéves terv időszaká­ból húzódott át. És két­ségtelen, hogy az erre az öt évre előirányzott ágyak­nak jelentős díja marad Budapesten is, vidéken is. Nyilvánvaló tehát, hogy a kapacitást egyéb ténye­zők is szűkítik. Elsősor­ban a gazdasági ösztönzés hiánya Az egészségügy és az építésügy képviselői egybehangzóan vallják. A nehézségek ismereté­ben is lehet javítani a je­lenlegi helyzeten. Ami az építőipar és az egészség­ügy vezetőire egyaránt tennivalókat hárít. Szóba kerültek például a kór­­házépítés normatívái, me­lyeket közösen lehetne korrigálni. Szükséges len­ne iparosítani, erőtelje­sebben tipizálni az egész­ségügyi létesítmények ki­vitelezését. Együtt keresni a korszerű megoldásokat a gyorsabb üzembe helye­zés javára. Az elhangzottak nem hagytak kétséget afelől, hogy az építőipar is jön­ -hogy az ipart érdekeltté kell tenni a kórházépítés­t ésnak tartja az egészség­­ügyi létesítményeket. Bi­zonyítja ezt egyébként az a tény, hogy a korábbi öt­éves tervhez viszonyítva számottevő a kórházi ágy­fejlesztés. Tény, hogy a ben. Anyagilag ösztönözni olyan módon, hogy ne ke­rüljön hátrányos helyzet­be, ha az egészségügynek dolgozik. Indokolt a­z igény Az egészségügyi beru­házások apropójából min­dig szóba kerül a fontos­sági sorrend is. Ez a sor­rend azonban a tervek összeállításában dőlt el. A tervek megvalósítása már nem indokol újabb rang­sorolást, hanem végrehaj­tást. És korántsem meg­nyugtató, ha a tervek idő­szakonként csak 30 vagy 50 százalékban valósulnak meg. Joggal kéri tehát a meg­oldást az egészségügy. A kórházak zsúfoltságának megszüntetéséért, a gyó­gyítás jobb feltételeiért száll síkra, amikor a ter­vek valóra váltását, a be­ruházások kivitelezését sürgeti. És jóllehet, a par­lamenti bizottság tagjai megnyugvással vehették tudomásul, hogy az építő­ipari kapacitás és a keres­let feszültsége a követke­ző tervidőszakban lénye­gesen enyhül. Méltán tar­tottak igényt rá, hogy­ a harmadik ötéves terv ötö­dik évében közös erővel maximálisan igyekezzenek pótolni a lemaradást. Az országgyűlés szociális és egészségügyi bizottsága a közeljövőben kidolgozza erre javaslatait. A bizottság ülésén részt vett dr. Beresztóczy Mik­lós, az országgyűlés alel­­nöke, dr. Darabos Pál, az Orvos-Egészségügyi Dol­gozók Szakszervezetének főtitkára és dr. Szabó Zol­tán egészségügyi minisz­ter is. Lukács Mária N­É­P­S­Z­A­V­A 1969. november 11­­5

Next