Népszava, 1969. december (97. évfolyam, 280–303. szám)

1969-12-25 / 300. szám

EMBEREK FÓTRÓL Legtovább egy régi ka­rácsonyi képet nézegetek. A zöld fenyőről gazdagon omlik a csillogó díszítés, égnek rajta a gyertyák, s az idillikusra szánt felvé­telen gondosan fésült inté­zeti fiúk sakkoznak a ka­rácsonyfa előterében. Hir­telen arra gondolok, ilyen szomorú, kietlen ünnepet én sohasem láttam. Az igazgató sem szíve­sen beszél erről, csak hümmög valamit a csa­lád pótolhatatlanságáról A karácsonyról aztán nem is esik több szó, csak a többi napról, amikor a gyermekváros a gondosan fésült és öltöztetett lá­nyoknak, fiúknak igazi otthont jelenthet. Rendes ember lennék A precízen eltett leve­lekből. Kérdőívekből és a személyes látogatás emlé­keiből keressük erre a vá­laszt — és a bizonyságot is. Hogy emberré tudták nevelni az érettségivel, szakmával búcsúzó gyere­keket. — Hogy ezt sikerült el­érni — néz rám komolyan Barna Lajos igazgató —, hogy ezeket a leveleket kapják, azt hiszem, egyet­len dolognak köszönhet­jük: nagyon jó nevelői kollektívánk van... Ide csak az jön és az marad meg, aki valóban szereti és hivatásának tekinti ezeknek a család nélkül felnövekvő gyerekeknek a tanítását. Ezt a szeretetet akkor is érezniük kell, amikor számtalan nehéz­ség jelentkezik a gyerekek nevelésében, akkor is, amikor ennek méltánylása és megértése rendszerint csak azután történik, mi­kor a növendékek már kikerültek a gyermekvá­rosból. A kérdőívet diplomadol­gozatához küldte szét az igazgató. Egyik kérdése így hangzik, hogy emlék­szel vissza az itt töltött időre? L. János: „Jobb, mint most." S. B-né: „Kellemesen emlékszem vissza. Bár ve­lem sok baj volt, de utó­lag úgy érzem, hogy bol­dog voltam, most jobb." K. Péter: „Nincs igaz­ság. Én nagy csibész vol­tam, csak egy pofont kap­tam. De higgyék el, na­gyon jó lett volna, ha megvernek. Ma talán már rendes ember lennék." B-né S. K.: „A fóti pe­dagóguskollektívát nem feledhetjük, őket nem tudják lemásolni sehol sem. Nem tudok eléggé hálás lenni a sorsnak, hogy Tótra vetett." — Azokról nem tudunk csak, akiknek vagy na­gyon jól, vagy nagyon­­rosszul megy a soruk — mondja Molnár Istvánná, azaz Joli néni. — őket is megkeressük. Két éve utógondozói státusban foglalkozom a kikerült tanítványaink sorsával, életével. Házassági ba­jaikban, lakásügyeikben, gyermekeik születésekor egyaránt megkeresnek bennünket. Mindent készen kaptunk Pozsonyi út 73—75. Ordasi Józseféket „hátul az udvarban” találjuk, szoba-konyhás, rozoga la­kásban. Nyolcan laknak a hajópadlós, dohos helyi­ségben. Férj, feleség és két gyermekük, a férj húga, két öccse — egyik, szerencsére, katona, má­sik vájártanuló — és a feleség húga. A fiatal­­asszony kissé molett, ele­ven, kedves arcú terem­tés: gyermekgondozási se­géllyel van odahaza, a kétéves és tízhónapos csöppségekkel. — Nincs meg itthon a férjem, gépkocsivezető most túlórázik — kínál hellyel­ a jobbik fotelban — 1962-ben ismertük meg egymást Fóton,­­ akkor volt végzős asztalos ta­nuló, én érettségiztem. — Hogy emlékszem visz­­sza? Mit jelentett Fót — kérdi és ölébe húzza Klá­rikát. — Minden jó és tökéletes volt ott — talán ez volt a hátránya is Mindent készen kaptunk, a tanuláson kívül nem volt más problémánk. De például nem tanultunk meg főzni. Kaszinótojás és tartármártás készítését ta­nultuk a heti két órá­ban. Itthon pedig egy rántást nem tudtam megcsinálni. — Egyébként — teszi hozzá — elégedett va­gyok az életemmel. Ha letelik a szülési szabad­ság, óvónő- vagy tanító­képzőbe iratkozom. És ha lakást is kapnánk! — le­hulló karjai jelzik re­ménykedő boldogságát. — Azt ígérték ugyanis, hogy ezt a házat szanálják. Szoros kontyban, test­hez simuló dresszben, ba­­lettcipőben fogad Deák Jutka. Próbaszünet van az Állami Népi Együttes­ben. Kávéra a klubba te­lepszünk, közben elné­zést kér, majd rövidesen csizmában, pöttyös pró­baszoknyában jön visz­­sza a beszélgetésre. — Őszintén állíthatom, jól éreztem magam Fó­ton. Szerettem a tanáro­kat, könnyű volt megba­rátkozni az ottani kör­nyezettel. Aztán tánccso­portba kerültem, és a tánc mindent feledtetett velem. Persze, jártam irodalmi szakkörbe, kézi­labdáztam is, ennek ha­tása a darabosság, meg is látszik a mozgásomon. — Mit tartana meg fó­ti életéből? — Semmit nem akarok elveszíteni belőle! — mondja azonnal, majd el­gondolkozva hozzáteszi: — Ők segítettek minden­ben. Ole járták ki, hogy munkásszálláson lakhas­sak, ők neveltek a taka­rékosságra. Egyedülvaló­­ságomban szerencse az is, hogy önállóvá szoktat­tak, a többiek is csodál­ják — keserű mosoly tű­nik fel az arcán —, hogy milyen „prímán" megál­lok a lábamon. Szünet­ben, ha kimegyek Fótra, azt mondják: megjött a mi Jutkánk."’ Ray Erzsi néninek elmesélek min­dent, megtanítok a gye­rekeknek egy új táncot — és olyasmit érzek, hogy hazamentem ... Önbizalmat ad a munka Vékony, kamaszosan fiatal srácnak tűnik Mál­tai László okleveles gé­pészmérnök. Napokig ke­restem munkahelyén, a DIGÉP Hűtőgépgyárában, s vedlett díványú albér­letében, ahol egy öreg né­nike engedte meg számá­ra az állandó bejelentke­zést. — Próbaüzemet vezet­tem Zalában, jól érez­tem magam. Sok új do­loggal, rengeteg problé­mával találkoztam, és si­került megoldani őket, önbizalmat ad az ilyes­mi — neveti el magát. — Mire emlékszik leg­szívesebben?. .. — Egyik tanáromnak, Gulya Pálnak köszönhe­tek a legtöbbet. Azután a KISZ-nek is. A gyer­mekvárosban vezetőségi tagja voltam. De ne higy­­gye, hogy szokványos, unalmas szervezetünk volt, nálunk ez sokkal többet jelentett. Kiter­jedt életünk minden te­rületére. Amikor kikerül­tem, akkor vettem észre például, milyen egoisták az emberek. Belőlünk a hosszú közösségi élet ki­törölte ezt a tulajdonsá­got, csiszolódtunk egy­más mellett, mint a ka­vicsok. Később is hasz­nát vettem az egyete­men. Leningrádban vé­geztem, hűtőipari gépész­­mérnöki szakon. Csodála­tos egyéni stílusú, han­gulatú város volt, a diákélet ezernyi emléke, társaim odakötnek. Itt­honi barátaim egyébként a fótiak. Talán mégsem volt olyan szürke a képen az a karácsony... Valahol kárpótolt ez a közösség. Hiszen a nevelők, diákok, igazi otthont, családot te­remtettek egymásnak. Jakab Ágnes A család pótolhatatlan ... Önállóvá szoktattak ... Tovább fejlődik a Druzsba Alig több mint tíz esz­tendő telt el azóta, hogy a Távközlési Kutató Inté­zetben megkezdték a Druzsba, a szélessávú rá­­diórelé-rendszerek elmé­leti és gyakorlati mun­káit. E rendszerek az irányított rádióhullámok segítségével vezeték nél­kül nagy távolságra to­vábbítják az elektromos jeleket A rádióhullámok terjedési­­ tulajdonságait figyelembe véve, 40—50 kilométerenként telepí­tett berendezések lánco­lata képezi e hírközlési összeköttetést. Ez a rend­szer nagy számú távbe­szélő csatorna, televízió­műsor és egyéb jelek több ezer kilométer tá­volságú átvitelre, nyújta­nak műszakilag kifogás­talan és gazdaságos le­hetőséget. Az első évek munkája eredményeként kidolgozott berendezéstí­pus sikerült, bevált itt­hon is a Szovjetunióban is és több baráti ország­ban. A 600 távbeszélő összeköttetés megvalósítá­sára és televíziójel átvi­telére alkalmas, berende­zésből eddig körülbelül egymilliárd forint érték­ben gyártott a magyar ipar. Világszínvonal Az elért eredmények, sikerek feljogosították a TÁKI-t és az ipart, hogy továbblépjen és a koráb­biaknál nagyobb felké­szültséget, jelentősebb műszaki problémák meg­oldását igénylő feladato­kat vállaljon. A fejlődés, a mind nagyobb igények olyan új­­ rádiórelérend­­szer kidolgozását jelölték meg célként, amely előd­jénél lényegesen több távbeszélő csatorna, szí­nes t­evíziótel és egyéb felfajták átvitelét teszi le­hetővé igen l­ass távol­ságra, maximálisan au­tomatizálva. Ez a célkitű­zés megfelel a kijelölt vi­lágszínvonalnak. A szov­jet és a magyar szakem­berek a feladatok megol­dásának módjában és a műszaki mutatókban megállapodva elhatároz­ták, hogy a szovjet—ma­gyar műszaki-tudomá­nyos együttműködés ke­retében e kidolgozási munkát is közösen vég­zik. A Szovjetunió posta­ügyi minisztériumának rádiótechnikai kutató in­tézete és a Magyar Táv­közlési Kutató Intézet szoros tudományos és ki­dolgozási együttműködé­se eredményeként elké­szült az új Druzsba rá­­diórelé-rendszer. A ki­dolgozott berendezés mintapéldányain, az üzemszerű vizsgálatok során a szakértők megál­lapították, hogy azok ki­fogástalanul működnek. A szovjet—magyar ál­lamközi bizottság részle­tes ellenőrző vizsgálatai után engedélyt adott a sorozatgyártás megkezdé­sére. A félvezetősített Druzsba hat rádiócsator­nája egyenként 1920’ te­lefonösszeköttetés vagy egy színes televízióprog­ram négy különböző kí­sérőhanggal, illetve nagy sebességű adatjelek átvi­telére alkalmas. Az automatika átkapcsol Az új Druzsba üzem­biztos hatósugara 12 500 kilométer. Az összekötő állomások legnagyobb ré­sze emberi kéz érintése n­élkül működik, s ha előre nem látott hiba kö­vetkezne be, az automa­tika önműködően átkap­csol a ta­rtalék rádiócsa­­tornára. E­zzel egyidejű­­­leg a távkezelési rend­szer vészjelzést ad a fel­ügyelő állomásoknak. A szocialista tábor hír­közlési feladatai megol­dásához hozzájárult kö­zös berendezés kidolgozá­sa elmélyítette a politikai és a szakmai kapcsolatot a szovjet és a magyar in­tézet között A két inté­zet vezetői értékelték az elért szakmai eredménye­ket és az együttműködés tapasztalatait. Ezekben a hónapokban folynak a to­vábbi témaegyeztetések és a következő évek ku­tatási fejlesztési felada­tainak meghatározásai és a munkamegosztással kapcsolatos tárgyalások. Együttműködés A következő évek fel­adatai a már gyártásban levő berendezéstípusok állandó továbbfejlesztése és a rádiórelé-gyárt­­mányválaszték kiszélesí­tése. További nagyon fontos feladat a beren­dezéseknek az analóg és a digitális, rendszerű hír­hálózatokba való rugal­mas beiktathatósága, és nem utolsósorban a ma­ximális félvezet­ősi tés. A feladatok nagyok. Lényeges tudományos problémák várnak megol­dásra. Számos berende­zés továbbfejlesztése és új típus kidolgozása szükséges a szocialista tá­bor hírközlő hálózatának és hírközlési szolgáltatá­sainak szakadatlan növe­lésére és nem utolsósor­ban a magyar ipar ter­melési lehetőségeinek fo­kozására. A program végrehajtásának realitása a szovjet és a magyar szakemberek kipróbált ■együttműködésén alap­szik, amely biztosítékot jelent a munka eredmé­nyes voltára. Som­iiványi György Ünnepen — szolgálatban M­INDEN HAJNALBAN pontban fél három­kor ott áll széles pavilon­ja előtt, s kirakja lapjait akkurátusán, sorba, ahogy értük jönnek. Érdes kezé­vel átbetűzi törzsvendé­geinek listáját, miközben bosszúsan félresöpri a hó­pelyheket a lapokról. A szokásos reggeli forgatag­ban már ismerős munká­sok érkeznek, azok, akik minden reggel odaszalad­nak Kiss bácsihoz a friss lapokért. Tizenöt eszten­deje áll ugyanezen a stan­don, a Vörös hadsereg út­ja és Lehel utca sarkán. — Karácsony napján is korán nyitunk. A felesé­gem délután szokott fel­váltani s ilyentájt bizony jólesik hazatérni a meleg lakásba. Évek óta a kará­csonyfa nekünk meglepe­tés és nem a gyerekek­nek. Délelőtt Erzsike, Miklós és Attila feldíszí­tik, és estére meleg lakás­sal várnak haza bennün­ket. Az ajándékok? — Csontkeretes szemüvegét mosolyogva megigazítja: — A szomszédban van­nak. A feleségem nem tud titkot tartani... CI­TUS NŐVÉR varázsa, hogy mindig moso­lyog. A Péterfy Sándor utcai kórház portáján ta­lálkozunk vele. Az elmúlt éjjel tizenkét órás fárasz­tó szolgálata, még ilyen­kor, reggel kilenc óra fe­lé sem látszik rajta. — A B-belosztályon negyven betegem van. Nálunk, éjszakás nővérek­nél nincs szabadnap, min­den második nap dolgo­zunk. Az idén már har­madik éve, hogy az ün­nepestét munkában töl­töm. A betegekkel ilyen­kor kedves ünnepségeket tartunk. A kórházban, azért mindenki kicsit szo­morúbb. A nővér azon­ban legyen mindig vidám. A mi osztályunkon is lesz karácsonyfa. Mire az ün­nepség után visszatérünk a szobába, titokzatos mó­don mindig ott áll az asz­talomon néhány kis édes­ségcsomag. Jó érzés tud­ni, hogy a betegek szeret­nek. Ez természetes. Igyekszem őket mindig megnyugtatni és kicsit el­feledtetni velük a beteg­séget. — De idén karácsony­kor is biztosan akad olyan idősebb bácsi vagy néni, akit meg kell vigasztal­nom, mivel az ünnep es­téjét nem töltheti szeret­tei körében. Nekem így kezdődik az ünnep. És másnap délben már ott­hon leszek... A 63-as buszjárat ki­rándulóvonal. — Ma már, a Nagyko­vácsi—Hűvösvölgy útvo­nalon még az útszéli fákat is jól ismerem. fJETÉNYI JÓZSEF busz­vezető huszonkét éve viszi ugyanabban az irányban a turistákat és a hegyi lakosokat. — Itt a hegyen hajnal­ban sincs olyan zsúfolt­ság, mint lenn a város­ban, mégsem unalmas a vezetés. Nagyon szeretem a természetet — mondja a végállomás melegedőjé­ben, amíg a forró teát ké­szíti. — Reggelente és es­tefelé a szürkületben óvatosabban és jóval kö­rültekintőbben kell vezet­ni az erdei lakók miatt. Szarvasok, őzek vagy ép­pen egy róka nemegyszer váratlanul a kocsi elé ug­rik. — Hamar eltelik majd a karácsony délután. Szol­gálatban leszek és nagy forgalomra számítok. Igaz, hogy csak este tíz után érkezem haza, de a csa­lád mindig megvár az ün­nepséggel. A karácsonyi ajándékátadásnak nálunk hagyományai vannak. Az ajándék mindig meglepe­tés. A feleségemnek gyű­rűt vásároltam. Nem is sejti, hogy a rejtekhely az idén a vitrinben álló por­celán volt. JPIATAL ARC, nagy kék -* szemek. Középiskolás­nak nézné az ember. Sza­­lóki Sándor őrmester öt éve irányítja a forgalmat a Krisztina körúton. — Nem zavar se a túl meleg, se a túl hideg idő­járás. Megszoktam. A for­galmas utat szeretem, azt a helyzetet, amikor gyors, határozott intézkedésekre van szükség. Ha elgondo­lom, karácsony este tíz fe­lé már egyhangú, kihalt lesz a környék, mert min­denki ünnepel. Én szolgá­latban leszek, de a vacso­rát együtt fogyasztjuk el. A feleségem megvár. Lesz nagy meglepetés, mert megbeszéltük, hogy min­den fillért félrerakunk, nem veszünk ajándékot, mivel jövő tavasszal szö­vetkezeti lakásba költö­zünk. Én azonban a zseb­pénzemet rakosgattam össze, és egy új karórát tudtam venni neki... Esteledik. Siető árnyé­kok suhannak végig a sö­tétedő utcákon. Az abla­kokból ragyogó világosság árad. Ü­NNEP VAN, karácsony este. A családtagok előveszik a szeretet ünne­pére vásárolt ajándéko­kat. De meghittebben, csa­­ládiasabban ragyognak a karácsonyi fények, ha gondolunk az ünnep köz­katonáira, akik azért munkálkodnak, hogy za­vartalanul pihenhessenek a többiek. Győri Margit NÉP­SZAVA 1969. december 2­1* II l­doto A kik visszajöt... Három emberrel be­szélgettem. Hárommal azok közül, akik hosszú évek után ezekben a hetekben tértek haza külföldről. Nem firtat­tam, hogy annak idején miért mentek el, csak arra voltam kíváncsi, mi az, ami visszahozta őket...* KI SÁNDORT nővére­­*­* * Krisztina körút laká­sában találtam. A most 44 éves ember 1956-ban in­dult el nyugatra. Néhány hetet Ausztriában töltött, majd miután hallotta, hogy Angliában bánya­munkásokat toboroznak, jelentkezett, így jutott ki Angliába, ahol bányamun­kásnak egészségi állapota miatt nem vált be. Dolgo­zott építkezéseknél, út­építésnél, majd az egyik autógyárban Londonban. — Nem mondom, nem volt rossz dolgom — me­séli most. — De valaho­gyan mindig idegen ma­radtam, pedig megtanul­tam a nyelvet, barátkozni azonban csak a kint élő magyarokkal tudtam. Egy jó barátom volt, akivel an­nak idején együtt dolgoz­tam Magyarországon. Az időjárást is nehezen szok­tam, hiába kerestem meg a pénzt, nem találtam a helyemet. — Közben kétszer is jártam idehaza látogató­ban. Nem is tudom el­mondani, mit éreztem, amikor először hazai föld­re léptem. Már akkor el­határoztam, hogy végleg hazajövök, de előbb össze akartam egy kis pénzt spórolni. Annak ellenére, hogy már benne vagyok a korban, nem házasodtam meg,hogy könnyebb legyen majd a hazatérés. Novem­ber elseje óta végleg itt­hon vagyok. És higgye el, végre jól érzem magam. * . ZOLTÁN közgazdász, aki 58 éves, több mint húsz éve vándorolt ki Venezuelába Most, hogy régi­­g hant jött, öt felnőtt gyermeke kint ma­radt. — A honvágy, alföldi szülőfalum, ahol régi is­merősök most is kereszt­nevemen szólítanak, ezek a vágyak hoztak haza. Ott három bérháza is le­het az embernek, de hiányzik az „ambiente”, ami magyarul légkört je­lent. Ezt csak itthon talál­tam meg. Nem vagyok már fiatal ember, öt gyer­meket neveltem fel. Oda­kint mindig volt bennem nosztalgia a szellemi élet iránt. Bár kitűnően beszé­lek spanyolul , analitikai tanulmányokat is írtam ezen a nyelven —, most irodalommal szeretnék foglalkozni, s ezt csak az anyanyelvemen lehet. Sze­retem a dél-amerikai iro­dalmat, de egy színházi előadást igazán élvezni csak magyarul tudok. — Amikor tavaly láto­gatóban itt jártam szét­nézni, már tudtam, hogy itt a helyem, ahol öreg édesanyám él és apám sírja van. Gyermekeim már saját útjukat járják, s öreg anyámnak nagyobb szüksége van rám, mint nekik. Mit mondjak még? Amikor annyi év után megláttam a Dunát, és be­ültem a Ruszwurm cuk­rászdába, akkor éreztem igazán, mit jelent otthon lenni.* K­DOS. TÖRÉKENY,­­ EZÜSTHAJÚ, finom­­vonású asszony B. János­áé. Évtizedekig védőnő volt, aztán nyugdíjba ment. 1962-ben megláto­gatta Franciaországban élő fiát és kint maradt. Erről így beszél: — Fiam magyar lányt vett feleségül és négy gyermeke van. Amikor annak idején megérkez­tem Franciaországba, a legkisebb unoka kéthóna­pos volt. S bizony, fiam háztartásában is nagyon elkelt a nagymama. Ad­dig kértek, hogy marad­jak kint, amíg ráálltam De csak azzal a­ feltétellel: ha a gyermekek mra nő­­nek, visszajövök. . . Fiam és menyem gondoskodó szeretettel vettek körül, vezettem a háztartásukat és neveltem a gyerekeket. Fiam ma­gyar maradt, a gyermekek odahaza csak magyarul beszélhettek. Én is csak keveset tanultam meg franciául. — Aztán egy napon nem bírtam tovább... Az utóbbi időben már olyan honvágyam volt, hogy aludni sem tudtam. Leg­kisebb unokám szeptem­berben már iskolába ment, és én úgy éreztem, teljesí­tettem a feladatomat. Ne­héz volt a gyerekeket ott­hagyni, de a honvágyam erősebbnek bizonyult. Ott mindig idegennek éreztem magam, más a lelkivilága egy franciának, mint egy magyarnak. A hatóságok engedélyezték visszatéré­semet és november 10-én megérkeztem a Ferihegyi repülőtérre. Úgy éreztem, álmodom. S azóta már négy kilót híztam.•» * Három ember mondta el őszintén a sok közül, miért jött haza. S hadd tegyem hozzá még sze­mélyes élményemet is a világ másik feléről, a napsütéses Kaliforniá­ból, ahol nyáron vendé­geskedtem. Egyik este vacsorára voltam hiva­talos Hollywood dom­bon levő villájában egy harminc évvel ezelőtti ki­vándorolt házaspárhoz. Vacsora előtt kinéztem az ablakon, alattunk te­rült el az esti fényben tündöklő Los Angeles. — Milyen szép — je­gyeztem meg önkéntele­nül a háziasszonynak. — Szép, szép, de mennyivel szebb lenne a Gellérthegyről nézni a Dunát — válaszolta, és könnyes lett a szeme ... Balta Ödön

Next