Népszava, 1969. december (97. évfolyam, 280–303. szám)

1969-12-25 / 300. szám

Simon István B­ÉKESSÉG A FÖLDÖN A gyerekkori emlékek maradan­­di­­van s a megszépítő távolság fényétől is övezve élnek már később az emberben, mikor az élet küzdelmeitől el-elfáradva visszagon­dol a szülői ház gyermekzsivajos hangulatára. Különösen emlékezete­sek az évek múlásában ismétlődően visszatérő, hangulatos események, amelyek a családi tűzhely minden­kit az összetartozás érzésére nevelő melegét árasztották. Ezek között is az első helyen áll a karácsony, a fe­nyő illatú, sütemény ízű est, az aján­dékozás néhány órája. Még az év­szak zimankója, zord hidege is ki­emeli, mintegy kontrasztként, ennek az ünnepnek meghittségét. Kívül a hó borította földek, a tar, mezítelen fák ágai között fényesen sütő csilla­gok, az utcák haván a fénylő abla­kok kirajzolódó kockája. Ilyenkor mindenki szívesen húzódik a szoba melegébe, s a család örül egymás­nak". Ezért érezzük a karácsonyt a békesség ünnepének. A karácsony hangulatának tradi­cionális átérzése milliók és milliók ■részéről már századok óta tulajdon­képpen azt sugallja, hogy az életnek valójában egyetlen igazi értelme le­het, önmagunk szempontjából is, ha érezzük, nem vagyunk magányosak, ha tudjuk, hogy tetteinkkel máso­kért is szolgálunk. Mintegy részei leszünk így a számunkra nélkülöz­hetetlen közösségnek, a jószándékú emberiségnek. A legkisebb emberi közösség, a család ezért marad ben­nünk oly igézően szeretetével és soha nem fakuló szép emlékeivel. Ezért keresi, szomjúhozza szinte, akit va­lami okból kizárt ebből az élet. Köl­tők, írók hányszor fejezték ki meg­döbbentő erővel, ezrek és ezrek ér­zését tolmácsolva, ezt a nagy lelki érzést. József Attila szavaira gondol­junk csak, aki télnek érezte a magá­nyos, szeretet nélküli sorsot, melyet árpaságra jutva oly szenvedve viselt rövidke életében. „Valami nagy­­nagy tüzet kéne rakni — hogy mele­gednének az emberek” — írja alig tizennyolc évesen. Valóban, ez a nagy emberi tűz nem is lehet más, mint a tiszta, szép, önzetlen, egymás közti emberi békesség. S ennek hagyomá­nyos tudatosítója a karácsony is, amikor a család örömérzéseivel be­leolvad a nagyobb családba, a kü­lönböző nyelvű, de mégis egy nagy célért küzdő emberiségbe. A béke és a szeretet ereje legyőz­­i M keletien. S valahol ez az erő -*• mindig érezteti cselekvőképes­ségének visszafoghatatlan, a lélek­ben öntudatlanul is mindig cselek­­vésre kész dinamikáját. A nevelés, mondják, nem más végül is, mint szokásaink öröklődése, begyakorol­­tatása. Ez az ösztön olyan formában is működik, hogy alig figyelhetünk föl rá, nem is vesszük észre, mert esetenként annyira természetesnek tartjuk. A A mai estét megelőző órákban tíz­es százezrek ültek vonatra s húzód­nak oda néhány órára újra az el­hagyott szülői tűzhely mellé, régi emlékeket elevenítenek föl, s ezen senki sem csodálkozik. S azon se akadtunk föl, mikor első világhábo­rús apáink meséléseiből hallottuk, hogy a csataterek lövészárkaiban egymással szemben harcoló egysze­rű katonák karácsony este titokban meglátogatták egymást — fegyver­nyugvás volt —, s elfelejtették, hogy a felső hatalom egymás pusztítására rendelte őket a havas dekángokba. Bennük is azt sajnálták, amit ők is kénytelenek voltak elhagyni: a szo­morúan hiányos családi fészket. Egy­mást sajnálták egyformán nehéz helyzetükért. Elképzelhetetlen, hogy nagyobb távlatokban nézve is ne így legyen. Ha az egyes emberek érzésvilágát a közös hasonlóságon keresztül próbál­juk összefogni, biztosan megfogal­mazhatjuk magunknak korunk leg­jellemzőbb akaratát: a népek barát­ságának mind sürgetőbb tudatosítá­sát, az összefogás megteremtését. Hi­szen, ha külön-külön is úgy vágyunk a megértésre, a szeretet melegére, együttesen se változhat meg ez az emberi tulajdonság. S hatásának most már nem lehet semmi akadá­lya; se az úgynevezett faji, se a nyelvi különbség. Épp napjainkban lehetünk tanúi az­ egységes tiltakozásnak, ha bármi er­ő­szakos hatalmi erővel ezt az em­beri normatívát, az egyszerű embe­rek lelkében élő bármelyik humánus érzést valahol megsértik. Átérzett fájdalomként szinte­­ magunkénak tudjuk, ha valahol, mondjuk az anyanyelvük miatt, hátrányos hely­zetbe kényszerítenek embereket. A gyerekkor meleg anyaöle, a békés karácsonyesték emléke sajog föl ilyenkor érzéseinkben. Átérezzük valóban, mit is jelentene nekünk, ha a szenvedőkéhez hasonló körülmé­nyek között kellene élnünk. S mivel ez az érzés — nyugodtan mondhat­juk — világméretekben mind látha­tóbban kifejezésre is jut, megnőtt az emberek bizalma a békében, a test­vériség gondolatának diadalra jutá­sában. Évekkel ezelőtt egy távoli ország városának behavazott repülőterén töltöttem a karácsonyt. Olyan or­szágban, ahol nem ismerik ezt az ünnepet, mások a szokások. Az ott­hontól messze, egy szál-egyedül az idegenségben mégsem éreztem ide­genül magamat. A gondolattól, hogy otthon most millió és millió család készül az örömre, a szeretet meg­annyi kifejezését juttatva egymás­nak, egyszerre karácsonyi hangula­túvá varázsolódott szememben a nyüzsgő várócsarnok, a kint kavargó hópihék, a sok kivilágított, le- és felszálló repülőgép. Úgy éreztem, mintha az utasok is hatalmas asztal köré gyülekeztek volna színes cso­magjaikkal. A benső, nagy melegség, mely a karácsonyest érzésétől tá­madt szívemben, szinte az egész vi­lágot otthonossá, ismerőssé tette: otthoni meghittséget, barátságot su­gárzott szöröm. Békesség a földön — éreztem, mi­lyen áldása a létnek s az idő­nek a béke. Ma este is, mikor ismét a karácsony meghittségét érez­zük, gondolatban magunk körül tud­juk az emberiség jobbik felét. A szó-Hadd kezdjük mesésen. Lent, Biharban, a század legelején élt egy kőműveslegény. Tele kedv­vel, virtussal, úgy érezte, neki mu­zsikálnak. Lehetetlent nem akart is­merni. Azt gondolta, ha Jézusnak si­került a háborgó tengeren besétálni, miért ne mehetne ő is át a Körös felszínén, száraz lábbal. Meg is pró­bálta. Nem tört le, hogy nem sike­rült. Majd sikerül máskor. — S így folyt később is az élete: újra meg újra lehetetlennek látszó dolgokba fogott Mikor hazajön az első világhábo­rú lövészárkaiból, ahelyett, hogy meghúzná magát, politikára adja a fejét. Megházasodik, kőműveskedik, gyermekeket nevel, s amire még nem volt példa, egyszercsak regényt ír. Hat elemivel, 37 esztendős fejjel. Lehetetlenül hangzik, de sikerült. Idegen nyelvekre is lefordították. A honoráriumokért csordára való fe­jőstehenet vehetett volna. De ő in­kább pártot szervez sorsasainak, s vállalja egy folyóirat szerkesztését. Micsoda vállalkozás ez is? A Körös partján, fél liter édes pálinka mellett tervezi egy fekete bojtár, egy kőmű­­veskedő kisparaszt, meg egy pusztai tanító. Szerkesztik egy másfél ezres lakosú kis faluban, egy parasztház­ban, Ugrán, nyomják Berettyóújfa­luban ... ahogy lehet Esztendők múlva húszezer pengőt kínál érte egy tőkéscsoport, de a szerkesztő inkább a kor legnagyobb — mindenünnen kiszoruló — írójának adja, szinte csak szeretetből, a nyomdaszámla el­lenében. Emberek vagyunk. S már új „vállalkozása” van: egy politikai he­tilap (Szabad Szó) felelős szerkesztő­je, illetőleg „villámhárítója”. Minisz­terekkel, pénzemberekkel tárgyal, s lapjában vonul fel a népi értelmiség, készülve a jövendőre. A külpoliti­kai cikkeket többször kommunisták írják, s negyvenezer példányából még a rongyos szabolcsi falvakba is kerül, kerülök, juhászok, harmados munká­sok kezébe. Azért is bontják a fel­­szabadulás után olyan könnyű szív­vel a kastélyt, s várják a Paraszt Újság szerkesztőjét, mikor kerül arra az ócska dzsippen. Mert az— túl az ötvenen — fáradhatatlan munkája az új világnak, vállal mindent, amit jó szívvel vállalhat, újságot szerkeszt, képviselő, cikkezik, filmeket, regé­nyeket ír, közepibe hasít a kavargó életnek, s a jövendőbe hallgatódzva már hallani véli a sziket átszelő csa­tornákon az érkező hajók dudálását. Úgy érzi, most már csakugyan ne­­künk — a szegénységnek — muzsi­kálnak. A mesést váltsuk valóságosra: iro­dalmunk ismerői tudják: Szabó Pál­ról szóltunk. Ő akart átmenni legény korában a Kőrösön, Szabó Pál írta meg az Embereket 37 esztendős ko­rában, ő volt a Kelet Népe egyik in­dítója, s adta át a lapot Móricz Zsig­­mondnak, ő szerkesztette a Szabad Szót, majd a felszabadulás után a Pa­raszt Újságot, s írta a Talpalatnyi földet, meg az Új Föld regényét. Iro­dalmunk ismerői tudják: ő adott hírt először íróilag a paraszttá kárhozta­tott milliók közül. A parasztságból és a város sze­génységéből persze már előtte is so­kan érkeztek az irodalomba, de leg­többen iskolákon keresztül. Autodi­dakták csak magányosan, időben oly­kor századokra, térben országokra, sőt földrészekre egymástól. Ami a magyar irodalomban történt a két világháború közti időben, egyedüli az európai irodalmakban. A szegény­ség nemcsak iskolákon keresztül küldte fiait nagy számban az iroda­lomba — József Attilát, Illyés Gyu­lát, Szabó Lőrincet, Erdélyi Józsefet, Tamási Áront, Darvas Józsefet — a mélybe rekedtek is sorba jelentkez­tek. Vésztőn megszólalt egy juhász, Nádudvaron egy kubikos, ugyancsak versekben, szociográfiával, novellák­kal jött egy balmazújvárosi napszá­mos. Még a szomszédos országok ma­gyar szegénységéből is írók jelent­keztek: egy asztalossegéd és egy szö­vőgyári munkás. Romániában, Ko­lozsvárott, Magyar-Ózdról egy haris­­nyás szolgalegény küldött verseket. Csehszlovákiában még egy törpebir­tokos tűnt fel novelláival. Sint­a Ist­ván, Nagy Imre, Veres Péter, Nagy István, Asztalos István, Horváth Ist­ván. Sellyei József: a 20. századi ma­gyar irodalom történetébe valameny­­nyiük munkássága beletartozik. Mun­kásságuk az ellenforradalmi korszak­ban is jelezte: a nép készen van a felszabadulásra, s nem mond le tör­téneti szerepéről. Most azonban az író Szabó Pálról szeretnénk szólni, mit is hozott iro­dalmunkba. Kritikusaink jó része — különösen az első időkben — a mó­­riczi falukép továbbfejlesztőjének vélte. Igaz, az induló Szabó Pál Mó­ricz Zsigmondra tekint leginkább — Móricz Zsigmondot máig a legtisz­tább embernek és legnagyobb írónak vallja — de a magára talált Szabó Pál onnan indult, parasztábrázolásá­ban, amerre az öregedő Móricz Zsig­­mond haladt, részint már a népi iro­dalom termékenyítő hatására. A Tal­palatnyi föld nem a Sárarannyal, hanem a Pillangóval és a Boldog em­bernél tart belső rokonságot. Szépség és szerelem — ez a kettő lengi át a szabópáli szegénység világát, a teg­napi szegénység szépségét és szerel­mét a magyar prózában talán ő örö­kítette meg a legteljesebben. Szabó Pál faluképe nyugalmasabb a Móricz Zsigmondénál, bensősége­sebb, s olykor természetesebbek a hangsúlyai. Móricz Zsigmondnál mé­lyebben senki sem ábrázolta a pa­raszti világot, de ő a fajtájából kinőtt ember szívével fájlal, parasztjaival néma küzdelmet folytatott gyakorta, fájdalmukat olykor túl, olykor letom­pítva érezte. Szabó Pál paraszti alak­jai közül, sőt belőlük beszél, mindig pontosan érzi örömeiket és fájdal­maikat, s a valóságosnál sohasem lát­ja sem nagyobbnak, sem kisebbnek a lehetőségeiket. Az ő világában nincs kibírhatatlan sors, s nem nő a köl­dökig senki, le is, fel is szigorúan szabottak a határok. Az ő emberei­ élnek, ahogy tudnak. Szinte a törté­nelem alatt, ölelnek, élnek, teszik amit kell, mint József Attila versé­ben az ősök. Kis életek, de érzik a maguk életének a jelentőségét. „Va­lami benső vigasság van bennük”, emlékek, nóták kísérik őket, a bor nélkül is kedvre derülnek, már a friss levegőre. S velük a szerelem, életre szóló örömökkel. A Góz Jóskák, a Ju­hos Mariskák líraibb természetű népi hősök, az adott keretek között szinte az egy dagón melegével élnek, az éle­tet és napfényt szeretik, mint Ady nevezetes cikkében a madarak és a pogányok. Móricz Zsigmond is tudta, ábrázol­ta, hogy nincsen olyan szegénység, amely a lélek belső lehetőségeinek a kiélését teljesen lehetetlenné tenné, de a szerelem és szépség kivirágzá­sát a szegénysorokon Szabó Pál ta­lán nála is teljesebben írta meg. Már csak legényes életszeretete, idillre hajló látása következtében is. Mó­ricz Zsigmond vagy­ vagyokban látott, Szabó Pál „ahogy lehet”-ben gondol­kodik. Móricz Zsigmond többnyire a derékba roppanó sorsokra figyelt, tragikus látomásokkal küzdött. Sza­bó Pált ,a bimbózó életek vonzzák, s szinte egyetlen a népi írók között, akit talán nem is érintett a nép, il­letve a nemzet romlásának a víziója. Meggyőződése: amely nép annyit ki­bírt a múltban, nem pusztulhat el. Hite szerint a szépség és szerelem a legnagyobb és legszebb az ember szá­mára, megtartó nehéz időkben is. Szabó Pálban a létezés örömét tud­ja felszabadítani az élet minden apró szépsége. Innen fakad — legalábbis részben — áradó Lírája, s innen az a törekvése, hogy teljes szövetében, tel­jes szépségében mutassa meg az éle­tet. Vagyis költőien. Az elesett szegé­nyek sorsát — úgy érezte Szabó Pál — többnyire mesterségesen leszűkí­tett szegényes, naturalista és szo­­ciográfikus eszközökkel fejezte ki a próza. Maga segítségül hívja a lírát is, s azzal feszítgeti a hagyományos ábrázolás kereteit. Az embert érzé­sek, gondolatok, vágyak, szenvedé­lyek szövevényeként állítja a tájba, belehallgatódzva múltjába és vágyott jövőjébe. Mindent értőn, mindent is­merőn mutatja fel a dolgokat. Epikai nyugalommal. A legnagyobb dolgo­kat is úgy mondja el, mintha sem­mik se lennének s a legkisebbeket is kellő jelentőségre emeli. Szinte a fo­nóbeli mesemondó gyönyörűségével ír: ő az egyik utolsó művészünk, aki­nek a bölcsőjét még mesék ringatták. Szavain szinte csillog a reggeli nap­fény, s mire észrevesszük, már a vers magasába lengnek a mondatai. Külö­nösen, mikor tájakat és szerelmeket rajzol. Fölemeli ilyenkor a földhöz tapadó paraszti világot, mintha va­rázslat történne: tájakon, sortokon szivárványos pára lebeg, de nem szé­dülünk, az író somolygó, halk­ fényű humorának a jóvoltából talpunk alatt érezzük az alföldi sziket változatla­nul. Szinte énekelnek a földek, kocs­mák és a sorsok, híre sincsen a med­dő szomorúságnak. Igaz, erre a tájra is Móricz Zsigmond írta az első je­leket, a Hét krajcárral és az Égi ma­dárral —, de Szabó Pál művészete népesítette be alföldiekkel, s Tamási Áron székelyekkel. Az olvasó talán már kérdezi is: Szabó Pál 30—40 kötetéből mennyi­re érvényes, amit mondtam? Egészen talán kevésre, de minden könyvének sok részletére. S ha minden más mű­ve csak előkészület vagy epilógus lenne, a Talpalatnyi föld — vagyis a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső — egymagában is megőrizné századokra Szabó Pál nevét. A tegnap magyar falujáról nem ismerek szebb regényt. Szebb filmet sem láttam a Talpalat­nyi földnél, s a falu új életre indu­lásáról sem írtak nagyobb szívvel az Isten malmainál. A tavaszi szél, az Ahogy lehet, a Nyugtalan élet, a Most és mindörökké s annyi más könyv igazolja: Szabó Pál, a lehetetlenre vállalkozó egykori fiatalember élete során csakugyan győzött a lehetetlen­ségeken. Nem a Kőrösön, hanem a történelem megáradt folyóján is tisz­tán lábolt át Átmentette művészeté­ben — a tegnapi szegénységből a má­­ba — a szerelem és szépség kincseit,­­­retetre, megértésre, szép emberi életre vágyó milliókat. Nem hallgat­tak még el a Földön véglegesen a fegyverek. Itt is, ott is felparázslik a felszított szenvedély és gyűlölet. Ártatlanok szenvednek s válnak ár­vákká, hajléktalanokká vagy semmi­sülnek meg a hódítók, az elnyomók fegyvereitől. De napról napra nő a tiltakozók, a szenvedőkkel szolida­ritást vállalók serege, a béke tábora, mely az egyszerű munkásemberek otthonaiból verbuválódik, azokból az emberekből, akik a maguk tisztuló, boldogabb életét védelmezve, em­bertársaiknak is hasonlót szeretné­nek teremteni. Ne legyen a világon többé olyan, akit kizárhatnak a bé­kéből, a szeretesből, de mindenki érezhesse, legyen bárhol is, akár tá­vol az otthontól, hogy mindenütt a nagy család, a népek nagy közössége oltalmazza s pártolja. A fenyőgaty­­lyakon kigyúló fények, a szétröppe­nő csillagszórók nemcsak a kis ma­gyar otthonok örömét szimbolizál­ják, hanem a világ minden tája felé szétszálló gondolatot is, hogy te­remtsünk már egyszer igazi, félelem nélküli világot, érvényesüljön egy­szer s mindenkorra az az akarat, amit a magukénak tudnak a jóaka­­ratú emberek. Ez míg kint talán dereng a hó, ta­karója alatt várja a tavaszt, a termőföld, tisztán világolnak a tájakra a téli csillagok, mintha min­den egyetlen óhajt sugározna ma este: a békességet. Igen, békesség a földön a jóakaratú embereknek. Ezt akarjuk, mert ez lehet, ez az óhaj, az emberiségnek szánt legszebb ajándékunk. Csine Mihály Szabó Pál / KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMÁNY * IRODALOM * MŰVÉSZET Illyés Gyula Jól végződő nap A postás egyenletesen, de mégis már esti­ mód bicegve, ahogyan háztól házig lépdes: odaférceli a világhoz ezt a már ritkás utca­sort is, oda a tág emberiséghez. Én hozzám csak tök­nt a lenti útról s a már viharkabáto kat átfordításával jelenti, hogy semmi baj, békén pihen körben a messzi emberi faj. Jo-ÁJ **+-*—J­ÁÁiCsuyx-1 crzíL. * ** Algíri AAjt­á*cÁ/ Yi JAa-i­­*¡Z-Cqjs J ‚Sc-C i-j, u.k­L*Z a ^ A­lfa*, /M­JUteL

Next