Népszava, 1969. december (97. évfolyam, 280–303. szám)
1969-12-25 / 300. szám
Simon István BÉKESSÉG A FÖLDÖN A gyerekkori emlékek maradandivan s a megszépítő távolság fényétől is övezve élnek már később az emberben, mikor az élet küzdelmeitől el-elfáradva visszagondol a szülői ház gyermekzsivajos hangulatára. Különösen emlékezetesek az évek múlásában ismétlődően visszatérő, hangulatos események, amelyek a családi tűzhely mindenkit az összetartozás érzésére nevelő melegét árasztották. Ezek között is az első helyen áll a karácsony, a fenyő illatú, sütemény ízű est, az ajándékozás néhány órája. Még az évszak zimankója, zord hidege is kiemeli, mintegy kontrasztként, ennek az ünnepnek meghittségét. Kívül a hó borította földek, a tar, mezítelen fák ágai között fényesen sütő csillagok, az utcák haván a fénylő ablakok kirajzolódó kockája. Ilyenkor mindenki szívesen húzódik a szoba melegébe, s a család örül egymásnak". Ezért érezzük a karácsonyt a békesség ünnepének. A karácsony hangulatának tradicionális átérzése milliók és milliók ■részéről már századok óta tulajdonképpen azt sugallja, hogy az életnek valójában egyetlen igazi értelme lehet, önmagunk szempontjából is, ha érezzük, nem vagyunk magányosak, ha tudjuk, hogy tetteinkkel másokért is szolgálunk. Mintegy részei leszünk így a számunkra nélkülözhetetlen közösségnek, a jószándékú emberiségnek. A legkisebb emberi közösség, a család ezért marad bennünk oly igézően szeretetével és soha nem fakuló szép emlékeivel. Ezért keresi, szomjúhozza szinte, akit valami okból kizárt ebből az élet. Költők, írók hányszor fejezték ki megdöbbentő erővel, ezrek és ezrek érzését tolmácsolva, ezt a nagy lelki érzést. József Attila szavaira gondoljunk csak, aki télnek érezte a magányos, szeretet nélküli sorsot, melyet árpaságra jutva oly szenvedve viselt rövidke életében. „Valami nagynagy tüzet kéne rakni — hogy melegednének az emberek” — írja alig tizennyolc évesen. Valóban, ez a nagy emberi tűz nem is lehet más, mint a tiszta, szép, önzetlen, egymás közti emberi békesség. S ennek hagyományos tudatosítója a karácsony is, amikor a család örömérzéseivel beleolvad a nagyobb családba, a különböző nyelvű, de mégis egy nagy célért küzdő emberiségbe. A béke és a szeretet ereje legyőzi M keletien. S valahol ez az erő -*• mindig érezteti cselekvőképességének visszafoghatatlan, a lélekben öntudatlanul is mindig cselekvésre kész dinamikáját. A nevelés, mondják, nem más végül is, mint szokásaink öröklődése, begyakoroltatása. Ez az ösztön olyan formában is működik, hogy alig figyelhetünk föl rá, nem is vesszük észre, mert esetenként annyira természetesnek tartjuk. A A mai estét megelőző órákban tízes százezrek ültek vonatra s húzódnak oda néhány órára újra az elhagyott szülői tűzhely mellé, régi emlékeket elevenítenek föl, s ezen senki sem csodálkozik. S azon se akadtunk föl, mikor első világháborús apáink meséléseiből hallottuk, hogy a csataterek lövészárkaiban egymással szemben harcoló egyszerű katonák karácsony este titokban meglátogatták egymást — fegyvernyugvás volt —, s elfelejtették, hogy a felső hatalom egymás pusztítására rendelte őket a havas dekángokba. Bennük is azt sajnálták, amit ők is kénytelenek voltak elhagyni: a szomorúan hiányos családi fészket. Egymást sajnálták egyformán nehéz helyzetükért. Elképzelhetetlen, hogy nagyobb távlatokban nézve is ne így legyen. Ha az egyes emberek érzésvilágát a közös hasonlóságon keresztül próbáljuk összefogni, biztosan megfogalmazhatjuk magunknak korunk legjellemzőbb akaratát: a népek barátságának mind sürgetőbb tudatosítását, az összefogás megteremtését. Hiszen, ha külön-külön is úgy vágyunk a megértésre, a szeretet melegére, együttesen se változhat meg ez az emberi tulajdonság. S hatásának most már nem lehet semmi akadálya; se az úgynevezett faji, se a nyelvi különbség. Épp napjainkban lehetünk tanúi az egységes tiltakozásnak, ha bármi erőszakos hatalmi erővel ezt az emberi normatívát, az egyszerű emberek lelkében élő bármelyik humánus érzést valahol megsértik. Átérzett fájdalomként szinte magunkénak tudjuk, ha valahol, mondjuk az anyanyelvük miatt, hátrányos helyzetbe kényszerítenek embereket. A gyerekkor meleg anyaöle, a békés karácsonyesték emléke sajog föl ilyenkor érzéseinkben. Átérezzük valóban, mit is jelentene nekünk, ha a szenvedőkéhez hasonló körülmények között kellene élnünk. S mivel ez az érzés — nyugodtan mondhatjuk — világméretekben mind láthatóbban kifejezésre is jut, megnőtt az emberek bizalma a békében, a testvériség gondolatának diadalra jutásában. Évekkel ezelőtt egy távoli ország városának behavazott repülőterén töltöttem a karácsonyt. Olyan országban, ahol nem ismerik ezt az ünnepet, mások a szokások. Az otthontól messze, egy szál-egyedül az idegenségben mégsem éreztem idegenül magamat. A gondolattól, hogy otthon most millió és millió család készül az örömre, a szeretet megannyi kifejezését juttatva egymásnak, egyszerre karácsonyi hangulatúvá varázsolódott szememben a nyüzsgő várócsarnok, a kint kavargó hópihék, a sok kivilágított, le- és felszálló repülőgép. Úgy éreztem, mintha az utasok is hatalmas asztal köré gyülekeztek volna színes csomagjaikkal. A benső, nagy melegség, mely a karácsonyest érzésétől támadt szívemben, szinte az egész világot otthonossá, ismerőssé tette: otthoni meghittséget, barátságot sugárzott szöröm. Békesség a földön — éreztem, milyen áldása a létnek s az időnek a béke. Ma este is, mikor ismét a karácsony meghittségét érezzük, gondolatban magunk körül tudjuk az emberiség jobbik felét. A szó-Hadd kezdjük mesésen. Lent, Biharban, a század legelején élt egy kőműveslegény. Tele kedvvel, virtussal, úgy érezte, neki muzsikálnak. Lehetetlent nem akart ismerni. Azt gondolta, ha Jézusnak sikerült a háborgó tengeren besétálni, miért ne mehetne ő is át a Körös felszínén, száraz lábbal. Meg is próbálta. Nem tört le, hogy nem sikerült. Majd sikerül máskor. — S így folyt később is az élete: újra meg újra lehetetlennek látszó dolgokba fogott Mikor hazajön az első világháború lövészárkaiból, ahelyett, hogy meghúzná magát, politikára adja a fejét. Megházasodik, kőműveskedik, gyermekeket nevel, s amire még nem volt példa, egyszercsak regényt ír. Hat elemivel, 37 esztendős fejjel. Lehetetlenül hangzik, de sikerült. Idegen nyelvekre is lefordították. A honoráriumokért csordára való fejőstehenet vehetett volna. De ő inkább pártot szervez sorsasainak, s vállalja egy folyóirat szerkesztését. Micsoda vállalkozás ez is? A Körös partján, fél liter édes pálinka mellett tervezi egy fekete bojtár, egy kőműveskedő kisparaszt, meg egy pusztai tanító. Szerkesztik egy másfél ezres lakosú kis faluban, egy parasztházban, Ugrán, nyomják Berettyóújfaluban ... ahogy lehet Esztendők múlva húszezer pengőt kínál érte egy tőkéscsoport, de a szerkesztő inkább a kor legnagyobb — mindenünnen kiszoruló — írójának adja, szinte csak szeretetből, a nyomdaszámla ellenében. Emberek vagyunk. S már új „vállalkozása” van: egy politikai hetilap (Szabad Szó) felelős szerkesztője, illetőleg „villámhárítója”. Miniszterekkel, pénzemberekkel tárgyal, s lapjában vonul fel a népi értelmiség, készülve a jövendőre. A külpolitikai cikkeket többször kommunisták írják, s negyvenezer példányából még a rongyos szabolcsi falvakba is kerül, kerülök, juhászok, harmados munkások kezébe. Azért is bontják a felszabadulás után olyan könnyű szívvel a kastélyt, s várják a Paraszt Újság szerkesztőjét, mikor kerül arra az ócska dzsippen. Mert az— túl az ötvenen — fáradhatatlan munkája az új világnak, vállal mindent, amit jó szívvel vállalhat, újságot szerkeszt, képviselő, cikkezik, filmeket, regényeket ír, közepibe hasít a kavargó életnek, s a jövendőbe hallgatódzva már hallani véli a sziket átszelő csatornákon az érkező hajók dudálását. Úgy érzi, most már csakugyan nekünk — a szegénységnek — muzsikálnak. A mesést váltsuk valóságosra: irodalmunk ismerői tudják: Szabó Pálról szóltunk. Ő akart átmenni legény korában a Kőrösön, Szabó Pál írta meg az Embereket 37 esztendős korában, ő volt a Kelet Népe egyik indítója, s adta át a lapot Móricz Zsigmondnak, ő szerkesztette a Szabad Szót, majd a felszabadulás után a Paraszt Újságot, s írta a Talpalatnyi földet, meg az Új Föld regényét. Irodalmunk ismerői tudják: ő adott hírt először íróilag a paraszttá kárhoztatott milliók közül. A parasztságból és a város szegénységéből persze már előtte is sokan érkeztek az irodalomba, de legtöbben iskolákon keresztül. Autodidakták csak magányosan, időben olykor századokra, térben országokra, sőt földrészekre egymástól. Ami a magyar irodalomban történt a két világháború közti időben, egyedüli az európai irodalmakban. A szegénység nemcsak iskolákon keresztül küldte fiait nagy számban az irodalomba — József Attilát, Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet, Erdélyi Józsefet, Tamási Áront, Darvas Józsefet — a mélybe rekedtek is sorba jelentkeztek. Vésztőn megszólalt egy juhász, Nádudvaron egy kubikos, ugyancsak versekben, szociográfiával, novellákkal jött egy balmazújvárosi napszámos. Még a szomszédos országok magyar szegénységéből is írók jelentkeztek: egy asztalossegéd és egy szövőgyári munkás. Romániában, Kolozsvárott, Magyar-Ózdról egy harisnyás szolgalegény küldött verseket. Csehszlovákiában még egy törpebirtokos tűnt fel novelláival. Sinta István, Nagy Imre, Veres Péter, Nagy István, Asztalos István, Horváth István. Sellyei József: a 20. századi magyar irodalom történetébe valamenynyiük munkássága beletartozik. Munkásságuk az ellenforradalmi korszakban is jelezte: a nép készen van a felszabadulásra, s nem mond le történeti szerepéről. Most azonban az író Szabó Pálról szeretnénk szólni, mit is hozott irodalmunkba. Kritikusaink jó része — különösen az első időkben — a móriczi falukép továbbfejlesztőjének vélte. Igaz, az induló Szabó Pál Móricz Zsigmondra tekint leginkább — Móricz Zsigmondot máig a legtisztább embernek és legnagyobb írónak vallja — de a magára talált Szabó Pál onnan indult, parasztábrázolásában, amerre az öregedő Móricz Zsigmond haladt, részint már a népi irodalom termékenyítő hatására. A Talpalatnyi föld nem a Sárarannyal, hanem a Pillangóval és a Boldog embernél tart belső rokonságot. Szépség és szerelem — ez a kettő lengi át a szabópáli szegénység világát, a tegnapi szegénység szépségét és szerelmét a magyar prózában talán ő örökítette meg a legteljesebben. Szabó Pál faluképe nyugalmasabb a Móricz Zsigmondénál, bensőségesebb, s olykor természetesebbek a hangsúlyai. Móricz Zsigmondnál mélyebben senki sem ábrázolta a paraszti világot, de ő a fajtájából kinőtt ember szívével fájlal, parasztjaival néma küzdelmet folytatott gyakorta, fájdalmukat olykor túl, olykor letompítva érezte. Szabó Pál paraszti alakjai közül, sőt belőlük beszél, mindig pontosan érzi örömeiket és fájdalmaikat, s a valóságosnál sohasem látja sem nagyobbnak, sem kisebbnek a lehetőségeiket. Az ő világában nincs kibírhatatlan sors, s nem nő a köldökig senki, le is, fel is szigorúan szabottak a határok. Az ő emberei élnek, ahogy tudnak. Szinte a történelem alatt, ölelnek, élnek, teszik amit kell, mint József Attila versében az ősök. Kis életek, de érzik a maguk életének a jelentőségét. „Valami benső vigasság van bennük”, emlékek, nóták kísérik őket, a bor nélkül is kedvre derülnek, már a friss levegőre. S velük a szerelem, életre szóló örömökkel. A Góz Jóskák, a Juhos Mariskák líraibb természetű népi hősök, az adott keretek között szinte az egy dagón melegével élnek, az életet és napfényt szeretik, mint Ady nevezetes cikkében a madarak és a pogányok. Móricz Zsigmond is tudta, ábrázolta, hogy nincsen olyan szegénység, amely a lélek belső lehetőségeinek a kiélését teljesen lehetetlenné tenné, de a szerelem és szépség kivirágzását a szegénysorokon Szabó Pál talán nála is teljesebben írta meg. Már csak legényes életszeretete, idillre hajló látása következtében is. Móricz Zsigmond vagy vagyokban látott, Szabó Pál „ahogy lehet”-ben gondolkodik. Móricz Zsigmond többnyire a derékba roppanó sorsokra figyelt, tragikus látomásokkal küzdött. Szabó Pált ,a bimbózó életek vonzzák, s szinte egyetlen a népi írók között, akit talán nem is érintett a nép, illetve a nemzet romlásának a víziója. Meggyőződése: amely nép annyit kibírt a múltban, nem pusztulhat el. Hite szerint a szépség és szerelem a legnagyobb és legszebb az ember számára, megtartó nehéz időkben is. Szabó Pálban a létezés örömét tudja felszabadítani az élet minden apró szépsége. Innen fakad — legalábbis részben — áradó Lírája, s innen az a törekvése, hogy teljes szövetében, teljes szépségében mutassa meg az életet. Vagyis költőien. Az elesett szegények sorsát — úgy érezte Szabó Pál — többnyire mesterségesen leszűkített szegényes, naturalista és szociográfikus eszközökkel fejezte ki a próza. Maga segítségül hívja a lírát is, s azzal feszítgeti a hagyományos ábrázolás kereteit. Az embert érzések, gondolatok, vágyak, szenvedélyek szövevényeként állítja a tájba, belehallgatódzva múltjába és vágyott jövőjébe. Mindent értőn, mindent ismerőn mutatja fel a dolgokat. Epikai nyugalommal. A legnagyobb dolgokat is úgy mondja el, mintha semmik se lennének s a legkisebbeket is kellő jelentőségre emeli. Szinte a fonóbeli mesemondó gyönyörűségével ír: ő az egyik utolsó művészünk, akinek a bölcsőjét még mesék ringatták. Szavain szinte csillog a reggeli napfény, s mire észrevesszük, már a vers magasába lengnek a mondatai. Különösen, mikor tájakat és szerelmeket rajzol. Fölemeli ilyenkor a földhöz tapadó paraszti világot, mintha varázslat történne: tájakon, sortokon szivárványos pára lebeg, de nem szédülünk, az író somolygó, halk fényű humorának a jóvoltából talpunk alatt érezzük az alföldi sziket változatlanul. Szinte énekelnek a földek, kocsmák és a sorsok, híre sincsen a meddő szomorúságnak. Igaz, erre a tájra is Móricz Zsigmond írta az első jeleket, a Hét krajcárral és az Égi madárral —, de Szabó Pál művészete népesítette be alföldiekkel, s Tamási Áron székelyekkel. Az olvasó talán már kérdezi is: Szabó Pál 30—40 kötetéből mennyire érvényes, amit mondtam? Egészen talán kevésre, de minden könyvének sok részletére. S ha minden más műve csak előkészület vagy epilógus lenne, a Talpalatnyi föld — vagyis a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső — egymagában is megőrizné századokra Szabó Pál nevét. A tegnap magyar falujáról nem ismerek szebb regényt. Szebb filmet sem láttam a Talpalatnyi földnél, s a falu új életre indulásáról sem írtak nagyobb szívvel az Isten malmainál. A tavaszi szél, az Ahogy lehet, a Nyugtalan élet, a Most és mindörökké s annyi más könyv igazolja: Szabó Pál, a lehetetlenre vállalkozó egykori fiatalember élete során csakugyan győzött a lehetetlenségeken. Nem a Kőrösön, hanem a történelem megáradt folyóján is tisztán lábolt át Átmentette művészetében — a tegnapi szegénységből a mába — a szerelem és szépség kincseit,retetre, megértésre, szép emberi életre vágyó milliókat. Nem hallgattak még el a Földön véglegesen a fegyverek. Itt is, ott is felparázslik a felszított szenvedély és gyűlölet. Ártatlanok szenvednek s válnak árvákká, hajléktalanokká vagy semmisülnek meg a hódítók, az elnyomók fegyvereitől. De napról napra nő a tiltakozók, a szenvedőkkel szolidaritást vállalók serege, a béke tábora, mely az egyszerű munkásemberek otthonaiból verbuválódik, azokból az emberekből, akik a maguk tisztuló, boldogabb életét védelmezve, embertársaiknak is hasonlót szeretnének teremteni. Ne legyen a világon többé olyan, akit kizárhatnak a békéből, a szeretesből, de mindenki érezhesse, legyen bárhol is, akár távol az otthontól, hogy mindenütt a nagy család, a népek nagy közössége oltalmazza s pártolja. A fenyőgatylyakon kigyúló fények, a szétröppenő csillagszórók nemcsak a kis magyar otthonok örömét szimbolizálják, hanem a világ minden tája felé szétszálló gondolatot is, hogy teremtsünk már egyszer igazi, félelem nélküli világot, érvényesüljön egyszer s mindenkorra az az akarat, amit a magukénak tudnak a jóakaratú emberek. Ez míg kint talán dereng a hó, takarója alatt várja a tavaszt, a termőföld, tisztán világolnak a tájakra a téli csillagok, mintha minden egyetlen óhajt sugározna ma este: a békességet. Igen, békesség a földön a jóakaratú embereknek. Ezt akarjuk, mert ez lehet, ez az óhaj, az emberiségnek szánt legszebb ajándékunk. Csine Mihály Szabó Pál / KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMÁNY * IRODALOM * MŰVÉSZET Illyés Gyula Jól végződő nap A postás egyenletesen, de mégis már esti mód bicegve, ahogyan háztól házig lépdes: odaférceli a világhoz ezt a már ritkás utcasort is, oda a tág emberiséghez. Én hozzám csak töknt a lenti útról s a már viharkabáto kat átfordításával jelenti, hogy semmi baj, békén pihen körben a messzi emberi faj. Jo-ÁJ **+-*—JÁÁiCsuyx-1 crzíL. * ** Algíri AAjtá*cÁ/ Yi JAa-i*¡Z-Cqjs J ‚Sc-C i-j, u.kL*Z a ^ Alfa*, /MJUteL