Népszava, 1970. február (98. évfolyam, 27–50. sz.)

1970-02-07 / 32. szám

SZÉP SZÓ KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMÁNY * IRODALOM * MŰVÉSZET / Szalont­ai Mihály ILLÉS BÉLA Ki ne ismerné? — aki csak köny­vet vett a kezébe — a Kárpáti rap­szódiát és a mű főhősét, Bálint Gé­zát. Aki pedig ismeri, az meg ismét Illés Bélát is, az írót. Mert minden író önmaga képére formálja hőseit, és ha az a hős olyannyira összefonó­dott, szövődött azzal a közeggel, amelyben az író is élt, akkor már­­már önéletrajzi adatnak is tekinthet­jük, mint olyan valakit, aki nemcsak teremtménye az írónak, de megte­remtője is az író világának. Bálint Géza története hát éppen ez az ösz­­szeszövődés miatt Illés Béláé is. És mindkettőjüké a magyar munkás­mozgalom és sok vonatkozásban a nemzetközi munkásmozgalom tör­ténete is.­­ Kassán született, 1895. március 22-én. S neon mint Bálint Géza, a történet indításának helyén, Bereg­szászon. Nagyapja, jómódú szőlőbir­tokos, ..sújtásos magyar ruhában járt., zsidó szentkönyveket bújt” és fiát (az író és Bálint Géza apját) „Mó­­zes hitvallású, izzó magyar hazafié­nak nevelte. Furcsa és érdekes világ ez a század eleji Felvidék. Szlovák, román, cseh, ukrán, ruszin, magyar, sokfajta vallás, nemzetiség él itt. Szegény és gazdag kavargó, viharos viszonya válik kaotikus élménnyé az itt felnövőben, s ebből a káoszból két nagy élmény emelkedik csak ki. Az egyik Tarpa, Esze Tamás, a Rá­kóczi-szabadságharc nemzeti örök­sége. A másik a favágó szegényem­berek vérlázítóan megnyomorított helyzetének osztályélménye. Pesten végzi el a gimnáziumot. Újpesten és abban a pesti peremvá­rosban, amely a század elején a ma­gyar munkásélet egyik centruma, és ez a tapasztalat szövődik korábbi él­ményanyagához, mintegy meghatá­rozva azt. 1916-ban már „juris utritisque dok­tor". S ez az év, amikor írói pálya­futása is kezdődik. Ady ajánlósorai és Osvát segítsége (aki fütyült az ajánlásra, de érezte a tehetségest) jut­tatta nyomdafestékhez első kis írását a huszadik századi magyar irodalom eddig vitathatatlanul legtekintélye­sebb folyóiratában, a Nyugatban. Nem zseniális mű, fiatalos­­ indulat­tal, fiatalos bölcsességeket mond. Háború van. Az író a román, al­bán, olasz frontokon szolgál. Megse­besül, kórházvonatra kerül és 1917- ben megismerkedik egy Rudas Lász­ló nevű szigorú fiatalemberrel, és eb­­b­en az évben jelenik meg első önálló fiús könyvecskéje. Ez a pamflet „Dr. Aitrius Pál hon­védbaka hátrahagyott írásai” címet viseli. „A hazáért és mindnyájunk boldogságáért a barbár ellenséggel küzdve hősi halált halt közvitéz vég­­rendeleti akaratából sajtó alá ren­dezte Illés Béla”. Ez a kis könyvecs­ke egy szabadgondolkodó, Ady és a Nyugat hatása alatt álló fiatalember ironikus megjegyzéseinek gyűjtemé­nye. Az egyes fejezetek előtt Adytól, Kosztolányitól, Vázsonyi Jánostól vett mottók, s a szövegben gyilkos megjegyzések. Ugyanennek az időszaknak a ter­méke egy kis harmincegy oldalas ta­nulmány a „Szellemi munkások és a szocializmus” címmel és a Lieb­knecht emlékének ajánlott „Sparta­cus élete” című munka. A Spartacus Szövetség a német kommunista moz­galom gyűjtőneve volt és a mű vilá­gosan mutatta az író intellektuális gazdagodását, élet- és műveltségél­ményeinek ötvöződését. A háborús összeomlás s a felbom­ló monarchia elleni harc előbb a Vö­röskereszt Katonatanácsába, majd 1918-ban a Forradalmi Katonata­nácsba sodorja. A Tanácsköztársa­ság idején rövid ideig Újpest kul­­túrmunkájának irányítója, de mert nincs sok idő kulturális tevékeny­ségre, a helyi fegyveres erők pa­rancsnoka lesz. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrál, hogy megkezdje azt a hazájától kényszerű távollétben el­töltött negyedszázadot, amelyben két korszakot jelentő nagy regénye szü­letik. Bécsben ekkor a forrongó ke­let-európai országok emigránsai mind megtalálhatók, és első legszebb novellái ezekről az „eltaposott em­berekről” szólnak. Ezt az időszakot legmaradandóbban az ,.Aranyliba” című novellája fémjelzi, melyről Ro­main Rolland írta: „Nemcsak az anyagválasztása mesteri, de a fel­építés is, a drámai párbeszédek és nem utolsósorban a novella szánal­mas sorsú hőseinek jellemzése.” 1923-ig hol Kárpát-Ukrajnában, hol Bécs­­ben dolgozik mint pártmunkás, s ekkor írja azokat a novelláit, me­lyek miatt jogosan számítják a nem­zetközi proletárirodalom élvonalába. 1923 május végén a moszkvai va­sútállomáson Zalka Máté várja. Az Aranylibát, mire ideért, Rudas Lász­ló oroszra is lefordítja. És nemsoká­ra megjelenik a Szovjetunióban orosz nyelven első novelláskötete. Dolgozik segédmunkásként a moszk­vai Sarló és Kalapács Gyárban, eb­ben a régi munkásmozgalmi hagyo­mányokkal rendelkező nagyüzem­ben, de 1924-től a forradalmi írók nemzetközi szervezetének titkára, és mint ilyen, tizenegy év alatt találko­zik a világ minden nagy haladó író­jával, Lhoto-val, Borbi­sse-szel, Ro­main Rolland-nal. N­evével, Tagore­­val, Julius Fucsikkal, Aragonnal, nem beszélve a szovjet írónemzedék nagyjairól, Gorkijról, Majakovszkij­ról, Solohovról, Tagyejevről. Ezek az évek, az aktív kultúrpo­litikai tevékenység évei, látásmódja kiszélesedik, európai, sőt világmére­tekben tud gondolkozni a nemzet­közi munkásmozgalomról. S ezt ki­tűnően hasznosítja első nagyregényé­ben, az 1929-ben megjelenő „Ég a Tiszá”-ban. A könyv rövid idő alatt ötszázezer példányban jelenik meg, huszonnyolc nyelvre fordítják le. Kun Béla ír hozzá bevezetőt, mél­tatva benne, hogy ez az első olyan nagyobb jelentőségű szépirodalmi munka, amely a Magyar Tanácsköz­társaság jelentőségét bemutatja, és amely megtisztítja a proletár forra­dalmat a rászórt rágalmaktól. Ez az előszó volt a fő oka annak, hogy a kezdeti óriás siker után több mint húsz éves hallgatás követi a köny­vet és idehaza is újra csak 1957-ben jelent meg. 1936-tól megválik, irodalompoliti­kai funkcióitól, ekkor eltervez „Mo­dern szimpozin’' címmel egy írást­, mely 6 vacsora utáni beszélgetés ke­retében átlag 100 oldalon a nemzet­közi munkásmozgalom időszerű kér­déseivel, illetve magyar párt múlt­jával, jelenével kívánt foglalkozni, s mint ilyen, a munkásmozgalom en­ciklopédiája lehetett volna. Ez az írás nem készült el, viszont 37-ben hozzákezd, 1939-ben befejezi és 1941. június 21-én, azon a napon, amikor a hitleri Németország megtámadja a Szovjetuniót, megjelenik részletek­ben orosz nyelven a „Kárpáti rap­szódia”, Illés Béla legnagyobb hatá­sú regénye, amelyik majd először je­lenik meg Magyarországon művei közül. A „Kárpáti rapszódia” a magyar olvasók első találkozását jelentette a szocialista-realista irodalommal, s ez a találkozás igen sikeres volt — méghozzá a kritika segítsége nélkül, hiszen jóformán ma sincs a könyvről színvonalas elemzésünk. Ebből a könyvből nyertek rengetegen indí­tást — Bálint Géza példaélete nyo­mán — azok közül a fiatalok közül, akik ma kommunistának vallják ma­­gukat és ez a könyv lett, kristály­­tiszta szerkezetével, világos monda­nivalójával egyik megalapozója a szocialista magyar irodalomnak. Az „Ég a Tisza” egy mozgalom, a magyar kommunista mozgalom tör­ténete. A „Kárpáti rapszódia” vi­szont a főhős, Bálint Géza történe­te. Az első részben tizennégy éves koráig, megrajzolva a „boldog béke­idők” világát­ az Osztrák—Magyar Monarchiában; a második részben a hős életét tizennégy éves korától ti­zennyolc éves koráig, s egész életre való meghatározó élményként a munkásmozgalommal való megis­merkedését, hogy a harmadik rész­ben eljusson az aktív politikai tevé­kenység világába. Én­ regény tehát a „Kárpáti rapszódia”, és mégsem az, mert a főhős mellett — a valóság s a regény totális társadalomábrázo­lási szempontjának megfelelően — az értelmiségi kommunista mellett ott van ellenpontja és kiegészítője, Petrusevics Mikola, a „vörös Petru­­sevics”, a favágóból lett kommunis­ta vezető. Ez a regény lényeges továbblépés az „Ég a Tiszá”-nál de mindenek­előtt más. Nem folytatása tartalmi­lag és stilárisan, noha benne vannak az abban kiteljesedett erények. Ezen túl Illés írói alkatában olyan új vo­nás kiteljesedését bizonyította, ami az írót és különösen ezt a művét, a magyar irodalom klasszikusai közé emeli. Ez az új vonás a művészi sűrítés tökéletesen természetes, egyszerű, szinte eszköz nélküli megvalósítása, az ős-epikus tökély, az apropó nél­küli elbeszélés tudománya, amikor valaki valamit elkezd és természe­tesen, egyszerűen benne vagyunk világában, akár akarjuk, akár nem. Megsűrűsödött élettapasztalat, a tár­sadalmi mozgások tudományos isme­rete, tiszta emberi humanizmus érett itt össze olyan bölcs és természetes koncentrátummá, hogy sokszor már csak a népmesék egyszerűsége vete­kedhet vele. 1941 júniusában önkéntesként be­vonul a moszkvai II. Népfölkelő Hadosztály első ezredébe. Végighar­colja a második világháborút, tizen­nyolcszor tüntetik ki és alezredes­ként szerel le. S majd huszonöt évi emigráció után, 1945 januárjában újra látja Bu­dapestet. Ahogy eddig is, élete eztán is összeforr a szocialista irodalomért folytatott harccal. Sok-sok kis könyv, novella, dráma után, 1954-ben jele­nik meg harmadik nagy műve, „A honfoglalás”. Dokumentum és él­­ményregény ez a mű, tulajdonkép­pen egy korszak szépirodalmi for­mába oldott rajza. Körképe a máso­dik világháború olyan magyar vo­natkozásainak, amelyek a magyar emigrációból kikerült hősök kap­csán mutatják meg az egyszerű szov­jet és magyar katonát. Ez a m­ű a „Kárpáti rapszódia” mellett a leg­többet olvasott­ és a legismertebb Il­lés Béla könyv. Itt a stílusnak és közlésmódnak látszólagos könnyed­sége, egy — feltétlen korszerű — el­beszélő nyelvet jelent Ez természe­tességéből fakadóan már-már az élő­beszéd erejével, de nem kötetlensé­gével egy új, sajátos, újabb kori iro­dalmunkban eddig nem ismert stílus­eszményt képvisel. Illés Béla nemsokára 75 éves lesz. Művei, a Szépirodalmi Könyvkiadó­nál megjelent életmű sorozaton kívül is, nagy példányszámban forognak közkézen, s a különböző könyvtári és mikrostatisztikai vizsgálatok sze­rint legnépszerűbb, legtöbbet olva­sott íróink közé tartozik. Méltán s megérdemelten. Czinke Ferenc: Bányászok Bessenyei György Emberformáló művekért C­ soóri Sándor január 24-i cikke — Népművelés és kölcsönösség címmel — minden bizonnyal nem egy hozzászólást teremt majd. Mondanivalójának lényege egyike a legjelentősebb megállapításoknak melyek a közelmúltban szerencsé­sen megszaporodott, a népművelés kérdéseit érintő vitaindító cikkek­ben megfogalmazódtak. Nevezetesen az, hogy a népművelésnek nem­csak egyszerűen sugárköre kiter­jesztéséről kell hogy szó essék, ha­nem struktúráját is meg kell vál­toztatni. Úgy, hogy a népművelés iránya ne maradjon meg a jelenle­gi, fentről lefelé irányuló vonalban. Azaz, hogy vannak „művelők” és „művelendők”, hanem — szerinte — figyelembe kell venni a népművé­szet, a népi kultúra eddigi eredmé­nyeit, jelenségeit, s a népművelés irányát, folyamatát ezáltal befolyá­solva, termékennyé tenni. Ez a gondolat számtalan tanulsá­got kínál, nagy sereg továbbgondol­ni valót ad a művészet, s még in­kább a művészet közönséghez való eljuttatásának módjához. Legelső­sorban is annak a számbavételét, vizsgálatát — ha úgy tetszik, fel­mérését —, hogy mi áramlik alulról fölfelé, mit kap és mit kaphat a „hivatásos” művészek által művelt terület „lentről”, a néptől. Ennek a „lentről felfelé” (topog­ráfiai helyet jelöltünk, s nem szín­vonalat!) való áramlásnak nem egy, hanem egyelőre fel sem mérhetően sok útja van. Egyelőre s ez alka­lommal egy motívumát kellene meg­említeni. Azt a területet, melyet hi­vatásos, lapjainkban megjelenő, kö­tettel rendelkező írók művelnek. Aktuális példa kínálkozik kiin­dulópontként: a fiatal novellisták most megjelent antológiája, a „Na­ponta más.” Tizenhét novellát tar­talmaz, s ebből mindössze három játszódik a munkásság világában. (Abból is egyik a kötet legrosszabb írása.) Az antológia értékét, szer­kesztési elveinek sikerességét vagy sikertelenségét majd eldönti a kri­tika Fent említett szempontunktól függetlenül még kitűnő antológia le­hetne. (Sajnos, távolról sem az.) Ez­úttal minket csupán a jelenség ér­dekel. S mivel egyszeri jelenség vaj­mi kevés bármiféle következtetés le­vonásához, soroljuk hozzá a magyar próza éves terméséből összeállított antológiákat, a Körképeket. 1964- től. Egyetlen kötetben sem akadt há­romnál több munkástémájú írás. A felemlített tények természete­sen nem elegendőek arra, hogy „vészharangot kongas­sunk”: kiveszett a munkásábrázolás a magyar irodalomból jelszóval. Nem mértük fel számszerű pontos­sággal a közelmúlt évek valameny­­nyi regényét-novelláját, de aki fo­lyóiratainkat, prózai alkotásainkat csak nagyjából is áttekinti, aligha juthat más következtetésre, mint ar­ra, hogy ha nem is veszett ki gyö­keresen ez a téma a magyar iroda­lomból, alaposan háttérbe szorult. S ez a letagadhatatlan jelenség min­dennek mondható, csak egészséges­nek nem. Annak a közismert s nagyon fon­tos ténynek az előrebocsátásával — és hangsúlyozásával! — hogy az irodalmi művek értékelésénél nem elsősorban a téma a döntő, hanem az írói szemlélet, mégis azt mond­hatjuk: ha egy-egy téma megsokszo­rozódik, vagy kivész, számszerűen lecsökken, akkor ott gondolkozni, vizsgálni való jelenségnek­­vagyunk tanúi. Nemcsak bajos, hanem teljes­séggel eredménytelen lenne az a tö­rekvés, mely az írókhoz intézett „körlevél” formájában kívánná „megoldani” ezt a problémát. Ezt, melynek gyökere nem elsősorban az egyes írók tudatában, eleve eltökélt tartózkodásában van, hanem sokkal inkább egy mélyebb, de lényegesen veszedelmesebb helyen: közgondol­kodásunkban. Legfelszínen ott van ugyan egy kézenfekvőnek látszó, de semmi esetre sem kielégítő magya­rázat, mely szerint íróink okkal-jog­­gal fordulnak el az ötvenes évek tá­volról sem szívidomító tapasztala­tai alapján a munkásábrázolástól. Nem kívánják felújítani a naivan primitív, brosúradirekciók alapján megrajzolt, sematikus munkásvilá­­got. Ez a magyarázat még az ötvenes évek közepén is csak alapos fenntar­tásokkal és kiegészítésekkel volt el­fogadható. De napjainkban semmi­képpen sem lehet döntő érv. Az iga­zi író ott kezdődik, mikor túlteszi magát az előírásokon, s a világ egé­széről saját maga próbál magának kifejezendő képet alkotni. S­okkal inkább elgondolkoztatóbb, problémák seregét támasztó érv az, mely a munkásság napjaink­ban történő, szinte szemmel alig kö­vethető átalakulását említi, mond­ván: e gyors átalakulás nem enge­di meg az alapos, kiérlelt írói ábrá­zolást. Ebben az érvben már sok igazság van. A mai magyar mun­kásság aligha tekinthető egységes rétegnek. Okát-módját-körülményeit már számtalan hozzáértő tanulmány tárgyalta, a technika fejlődésétől kezdve a falusi életforma felbomlá­sáig Ez az állandó, mozgó, hullám­zó problématömeg valóban nehéz feladatot ró napjaink írójára. Egyre nehezebb felemelkednie az általáno­sítás szintjére. Ismételjük — s fogjuk még sok­szor —: semmiképpen nem célunk a leegyszerűsítés, a semmire nem mutató primitív vulgarizálás, az üres sablon. Ez többet árt, mint hasznos. S elsősorban annak a célnak, ami­n többek között ez a cikk is íródik: a munkásábrázolás ügyének. S az egy­szerűség-bonyolultság problémáját sem fogjuk —s nem foghatjuk fel merev ellentétként. A mai munkás­ábrázolás problémáját bonyolultnak látjuk. Sőt, talán a legbonyolultabb­­nak, melyet napjaink problémaren­getege diktál De úgy véljük — s a világirodalom nem egy­ alkotása bi­zonykodhat állításunk mellett — a társadalom, s az élet bonyolultságait az igazán nagyok közérthető módon adták olvasóik elé. D­e — ismét de — nem szabad fe­lednünk,­ ha célunk az — már­pedig nem lehet más —, hogy a kultúrába, műveltségbe újonnan be­kapcsolódó rétegeket a mi oldalunk­ra akarjuk vonni, s önmaguk tudó, öntudatos emberekké formálni, ak­kor ki kell vonni őket az „elandalí­­tó", a figyelmet a problémákról el­terelő „művészi” termékek sugár­köréből. (Mindenki tudja, mire gon­dolok!) Ez az öntudatra ébresztés, saját sorsukkal szembenézésre taní­tás pedig nem történhet másképpen, mint úgy, hogy azt a bizonyos, so­kat emlegetett tükröt tartjuk elé. S rászoktatjuk, hogy ne jól fésült szu­­perdetektívek, dekorált grófnők és tökfejű milliomosok világában ke­resse­ a művészetet, hanem ott, ahon­nan önmagára ismerhet, akkor igen­is írói feladattá, kötelességgé válto­zik a mai munkásélet ábrázolása. S a kritika és a könyvkiadás köteles­ségévé, hogy elsősorban ezeket tá­mogatja. (A sznobizmus terrorja nemegyszer „emel vagy sújt”, de­vagy kiiktat a magyar irodalomból műveket. S velük szemben az ellen­állás — kritikai életünk egyik — ha nem a legnagyobb hiányossága, hogy nem képes vele szemben felvenni a harcot.) „Régi dolog, hogy az unalmas író olcsó hatásnak nevez mindent, ami érdekes. S ez az oka, hogy a mai re­gény nem tud a mélyebb rétegekig ereszkedni hatásával: a nép kény­szerül a ponyvairodalomhoz fordul­ni, ha érdekesebb és életbevágóbb dolgokról is akar olvasni, mint az írónak erőltetett lelki finomságai és divatérzelgései. Az írók egymást ter­rorizálják a céhsablonnal, de a nép olyan, mint a gyermek — nem le­het auktoritással terrorizálni.” Ezeket a sorokat nem egy vulgá­ris materialista, de még csak nem is marxista kritikus írta, hanem — Ba­bits Mihály. S mélyen igaza volt. S megállapítása nyomatékosan húzza alá azt, amit korábban állítottunk: az öntudatra ébresztő, emberformá­ló művek érdekessége, közérthetősé­ge fegyver jelenleg a kezünkben ab­ban a küzdelemben, melyet azért ví­vunk — nem mindig a legszerencsé­sebb hadihelyzetből, s néha vajmi gyenge fegyverekkel —, hogy iroda­lommal, művészettel először talál­kozók valóságosan is az irodalommal, művészettel, s ne annak hitvány másával jegyezzék el magukat. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy „egy téma” kevesebb teret kap napjaink irodalmában. (Még ha még oly fontos is!) Hanem arról, hogy ez a jelenség valaminek a kö­vetkezménye. Okát egyfajta sajátos — egyelőre alig elemzett — szemlé­leti beszűkülésben véljük feltalálni Mai irodalmunk gyakran csigaként húzódik vissza egy egyre szűkebb, perspektívátlanabb világba. Félre­értés ne essék: a Berettyó partján kedvese után búsuló Nagy Jancsi érzés- és gondolatvilágáról is lehet jobb novellát írni, mint egy nagy történelmi sorsfordulóról. A kér­dés az, hogy milyen világ aspek­tusából nézte, jelenítette meg témá­ját a szerző. Gorkij Éjjeli menedék­helye az emberi esettségeknek gaz­dag tárháza. Mégsem leverő, hanem lazító hatású munka. Illyés Gyula szenvtelen hangú műve, a Puszták népe, éppen egyszerű, letompított, erős színeket, hangokat kerülő stí­lusával ér el maximális hatást A mai helyzet- és lélek­rajzok­ban ez a hatásfok sokszor lecsökken. Nem fali­­újsághősöket, plakátalakokat kérünk számon. Túlságosan is sok volt már belőlük. Hanem a dolga és önmaga tudó, öntudatos, cselekvő embert. Benne abban a történelmi folyamat­ban, amelyben élünk. Ahogyan a pro­letárból munkás lesz, ahogy a kistu­lajdonosi szemléletű ember az ország gazdájává válik. NÉPSZAVA 197­9. február 7 .

Next