Népszava, 1970. február (98. évfolyam, 27–50. sz.)
1970-02-07 / 32. szám
A társadalom védelmében — a társadalmon kívül A . a toronyban igazit fegyverén az őr, tekintete végigpásztázza a hatalmas udvart. Három sávban kőlapokkal kirakott négyzet szegélyezi a gyepet, egyenletesen csattognak a talpak, egy-kettő, egy-kettő. Egy órán át sétálnak az elítéltek, sorban, vezényszóra szürke kabátok, vastag nadrágok, egyforma sapka a fejeken. Arc nélküli tömeg. Az épület tetején szikrázik a hó, távolabb erdő borította, festői táj, dombok, házak, nyaralók. Idilli béke és szépség sugárzik az alvó téli vidékből. Az őr ismét az udvar felé fordul; mellén, a keze ügyében, szíjon a fegyver. Szigorított börtön a hegyek között. Ki kerül szigorított börtönbe? Abba a büntetésvégrehajtási intézménytípusba, amelyben — ahogy a törvény is kimondja — a hegy büntetési fokozat közül a legkeményebb a fegyelem, amelynél — ha kirója a bírói tanács — megnyugszik az ítéletben az ügyész s odafigyel a társadalom. ..szigorított”. A parancsnok szobájában páncélszekrény őrzi az ítéleteket, itt, ebben a helyiségben mindazt tudják az elítéltről, amit tudni kell azokról az emberekről, akik a társadalom számára a legveszélyesebbek. — Aki mihozzánk kerül büntetése letöltésére, kivétel nélkül visszaeső bűnös. Olyan, akire az egyszeri — sőtsokszori — büntetés nem hatott — mondja a parancsnok alezredes. — Notórius betörők, csalók, kerítők, a három enyhébb büntetésfokozat nem tartotta őket vissza az újabb és újabb bűntől. Kötélfonás: napi 30 kilométerrel A fokozatok: büntetésvégrehajtási munkahely, szigorított munkahely, börtön, és szigorított börtön. Ami ez utóbbira jellemző, azt így foglalja össze az alezredes: — Az elítélt egész napi tevékenysége kötött, szabad ideje nincs. Csak kísérettel mehet az épületben bárhová. A zárkák mindig csukva vannak. A munka kötelező — ez egyébként minden büntetési formában így van — a munkafelügyelet viszont itt állandó. A külvilággal való kapcsolat rendkívül korlátozott, félévenként 20 perc beszélőt kap az elítélt, egyetlen személlyel. Másutt asztal mellett beszélhetnek, itt rács mögött s mindenki mellett ott áll az őr. Negyedévenként egyetlen levelet válthat családjával a rab, s legfeljebb 30 sort irhat. Fenyítési formáink szigorúak, a fegyelmi vétséget keményen bíráljuk el. » Egy séta a szavaknál is többet mondhat. Járjuk a folyosókat, s ahogy egy-egy ajtóhoz érünk, csöngetni kell. A vastag, vasrácsos ajtók nyílnak s azonnal csukódnak, még a kísérő főhadnagynak is csak egykettőhöz van kulcsa. A munkahelyeken kezdjük. ..Kötélfonás" — áll a táblán. Bentről monoton, trappoló léptek hangja szűrődik ki. Túl a sóhajok hídján Az elítéltek furcsa, egyhangú, siető mozgást végeznek, gyors léptekkel kísérik a pergő kódtömeget, meghúzzák a megtekert szálat, már csapják hozzá a következőt. Újabb futás, sodródik a harmadik, a negyedik szál, majd egybetekeredik s mellettük lehull a négyszálú, vékony kötél. Odább ezekből fognak össze négyet, futnak, sodornak, melléjük hull a „késztermék”, kezdődik minden elölről. Bőrvédő a tenyereken, por szállingózik a levegőben s a lábak egyenletes szaladása furcsa, kemény tánccá olvad. — Négy évet tölt itt — mutat kísérőnk az egyik fekete, középkorú férfira. — Egy nappal sem szabadul hamarabb, itt utolsó percig ki kell tölteni a büntetést. A férfi nem néz fel, szalad, sodor, mellette kupacban a kötelek. Durván számítva, napi 30 kilométert tesz meg így, kísérve a készülő munkadarabokat. A labdaüzemben fehérfekete, hatszögletű bőrdarabok, hegyekbe tornyozva. Kézzel varrnak minden öltést, amíg összeáll a futball-labda. A norma szoros és elég magas. Egy szőke fiatalember — eddig kilencszer büntették lopásért — felnéz, valamit súg a szomszédjának. Az őr hangja keményen dörren, a csend sűrűbbé válik, csak a surrogó fonál zizeg a kezekben. Túl a ,,sóhajok hídján” — így nevezték el az elítéltek a körletekhez vezető folyosókat — ismerős a kép. Aki a filmeken börtönt látott, maga elé képzelheti: egymás fölött körfolyosók, egyforma masszív, barna ajtók, zárva, az őrök léptei visszhangosan koppannak. Négy személyes zárka, lakói most tértek vissza a délelőtti műszakból. Szürke minden, az ágyakra feszített takarók, a pici rekeszekre osztott szekrény, a ruha, amit viselnek. Két könyv az egyik rekeszben. — Olvasni lehet, tanulni pedig, ha nincs meg a négy általános iskolai osztály, kötelező — jegyzi meg egyik kísérőnk. Nagyobb zárka, 24 személyes. Egyetlen gyengélkedő tartózkodik benn. Úgy élnek, hogy egymás minden mozdulatáról tudnak. És tud mindent az őr is, aki szabályos időközönként benéz a gömbölyű, pici ablakon. Fél ötkor harsan az ébresztő, este nyolc után tilos a beszéd. Sötét zárka Fegyelmi zárkák. Zakójuk mindig van, itt a fegyelemsértést azonnal megtorolják. Alacsony, kopasz férfi vágja vigyázzba magát, ahogy benyitunk — a fapriccsre nap közben tilos lefeküdni —, amióta büntetést kapott, újabb fegyelmezetlenséget is elkövetett. Kétszer próbált cigarettát csempészni a sötétzárkába. — Huszonöt évet töltöttek börtönben — mondja s különösebb érzés nincs a hangjában. — Ezt is kibírom. Ötödször van ebben a börtönben, miután előtte minden fokozatot végigjárt. Ebéddel csörömpölnek a folyosón a konyhások, műanyag tálakba pörkölt csurran. Magas kalóriájú ételt kapnak a dolgozók — kevesebbet, s váltogatva kenyér-víznapokat a sötétzárkára ítéltek. Fegyelmezni kell — és sokszor kell fegyelmezni. Aki idekerült, tízszer, hússzor rúgta fel a törvényt. Szórakozás nincs. A rádió hangszóróit minden normál zárkába bevezették, meghatározott időközönként, kiválasztott és magnószalagra vett, nevelő célzatú rövid műsorokat sugároznak Meghallgatásuk kötelező. — Amit láttak, úgy vélem, elgondolkoztató — mondja a parancsnok, amikor visszatérünk szobájába. — Ez a büntetésfokozat szigorú. Elvünk, hogy ezen a „szinten” elsősorban a könyörtelen szigorúsággal használunk a társadalomnak, az intézmény nevelő célzatának bizonyos fokú megtartása mellett . Sajnos, igen gyakori, hogy a szabadultak tekintélyes része — pár hét vagy hónap „szünet” után — visszaérkezik, újabb bűncselekménnyel alapján. Persze, akadnak olyanok is, akik négy-öt büntetés után észhez térnek. Sokat beszélgetünk az elítéltekkel, s jó néhányuk fogadkozik: „soha többé nem kerülök ide, megváltozom, munkát vállalok, becsületes életet kezdek.’’ A parancsnokság támogatja, segíti a szabadulókat, amenynyire lehetséges. S ha végleg „ad acta” tehetjük valamelyik „lakónk” kartonját, valahogyan úgy érezzük magunkat, mint a tanár, akinek becsülettel vizsgázott a növendéke. Csak hát.. . nagy még ezeken a vizsgákon a bukási százalék ... Mögöttünk maradnak a méteres falak, az őrtornyok sziluettjei, az elítéltek, akik a szigorított börtönélet kemény — de nagyon szükséges — leckéjét kapták. És sokan — mégis újabb és újabb bűncselekményt követnek el. Mire végigjárják a büntetési fokozatokat, tulajdonképpen hozzáedződnek ahhoz, amit itt mi, kívülállók, meghökkenve, borzongással szemlélünk. A megszokás, az edzettség után már ez sem riaszt el újabb bűnöktől. Várkonyi Margit n ||B A bánhidai Turul széles szárnyai körül februári havat kavar a szél. Tatabánya utcáin autók suhannak, a város új központja, itt, ahol város sem volt, csak bányászfalvak laza füzére, most forgalmas, vidám, eleven. A megyei pártbizottság archívumában magnószalag surrog, fiatal katonatiszt hallgat vissza egy régi-régi emléket. A közelgő felszabadulási évforduló teszi időszerűvé, hogy azokra gondoljanak, akik 1944—45-ben tettek és meghaltak azért, hogy a mai világ előbb érkezzen Tatabányára. Nem rajtuk múlt, hogy nem minden elgondolásuk sikerült, de amit tettek, az ma már történelem. Azokban az években, hónapokban az ösvények a Gerecsén, a Turul mögött, Vértesszöllős irányában és a hegyvidék sok más pontján sok hallgatag embert láttak, asszonyokat és férfiakat, akik csak egymás előtt voltak beszédesek. Akkor sok megbeszélnivalójuk volt. A magnóról egyenletesen, frissen árad Király Lajos hangja. Egy nappal korábban a Gellérthegyen, a Szirtes úton ugyanarról a történetről, amelyet itt, ez a férjhang mond el, egy ősz, de nagyon fiatalos, láthatóan törhetetlen aszszony számolt be: Jutanicsné, Döme Piroska. A férfihang és a női hang mintha duettben szólna, most utólag. Hogy jegyzeteimet lapozgatom, különösen érezhető, menynyire szinkronban dolgozik emlékezetük. Legfeljebb a nem együtt átélt élmények jelentkeznek, mint egymás kiegészítői, de a lényeg, a Tatabánya és környéki bányászellenállás 1944-es története, annál pontosabban rajzolódik fel. Epizódjaiból akár kalandfilmet lehetne írni — de regényt bizonyosan. Néhány vonatkozását megörökítette Döme Piroska: az Asszony a viharban színes fedelével ott is van minden tatabányai könyvesbolt kirakatában, IBUSZ-pavilonban. De vajon hányan gondolják, hogy a történet helyszíne a különös, csillepályák szabdalta égbolt alatt. Tatabánya? Az illegális párt bányász kommunistái már a háború előtt készültek arra, hogy adott esetben a Gerecsét és a Vértest, sőt vele összekapcsolva a többi hegyvidéket, is, összefüggő partizánterületté változtatják, Horthy és Hitler hátában. Ennek megfelelően szemrevételezték a titkos fegyverraktárnak alkalmas helyeket, illegális találkozóhelyeiket a hegyekben rendszeresítették, s amikor sor került rá, — különösen 1943-tól — jól szervezték a szabotázsakciókat, csilekisiklatásokat, kötélszakadást, röpcédulázást. Három-öt főnyi kis akciócsoportok: merészek, mint az ördög és nyíltszívűek, mint a bányász. Néha kicsit túl nyíltszívűek is. A hosszútávú szervezésnek, a bátran stratégiainak nevezhető elgondolásnak olyan gazdája volt, mint Tóth-Bucsoki István. Ma utcája van Tatabányán. Akkor kis boltja volt. Ez a kis bolt a sejtszerű szervezkedés, az egymást sem ismerő illegális párttagok konspirációs központja lett. Király Lajos például már a háború éveiben pártutasítást kapott: nem járhat a felsőgallai szakszervezeti házba, köteles teljesen lojális magatartást tanúsítani. Népszavát nem olvashat, csak Friss Újságot. Nem tetszett neki, mitagadás: azután, amikor — a német koncentrációs táborba hurcolt bajtársaival szemben — megérte a felszabadulást, már értékelni tudta a Tóth-Bucsoki stratégiát. A háború utolsó éveiben Király már maszek kisiparos, gumijavító üzeme van. Ahova mindenki bemehet. És amelynek tulajdonosa Pestre jár anyagért. Hogy milyen anyagért, az az ő dolga. A nem politizáló kisiparos így találkozott öszsze Kelenföldön egy bizonyos Ilonkával, aki ugyanúgy volt Ilonka, mint ahogy a kisiparos nempolitizáló. „Szőke nő Kelenföldön, kezében újság” — ez volt az ismertetőjel. A nő fedőneve: Zrínyi, a férfié: Bezerédi. Ebben az esztendőben a Döme—Király—Golub Rudolf vonalhoz a párt irányítói részéről Ságvári Endre kapcsolódott — ugyanők a másik irányban Nedermannal, Mannherzcel, Neischllel alkottak eltéphetetten, ám sokszor egymás előtt sem ismert füzért. Nedermann például nem tudta, hogy Király is illegális párttag. Sőt, kissé le is becsülte a magát minden közösségi, ügyből kivonó kisiparost Néhány nappal azelőtt, hogy elhurcolták, mégis úgy látszott, fel próbálja vele venni a kapcsolatot. Célzásokat tett, agitálta csináljon már valamit. Király nem mondhatta, hogy csinál. Akkor legalább arra kérte, „ha velem valami történik, gondolj a családomra”. És ha Király Lajost valami bántja majd élete végéig, az ez a különös véletlen, hogy Nedermann meghalt anélkül, hogy tudta volna: összetartoztak. Akcióik sorában volt olyan is, amely szélesebb távlatokat nyitott volna: együttműködést kezdeményeztek a Környebányán őrzött 200 szovjet hadifogollyal istPShW! A két elbeszélésből teljesen világosan kialakul a kép: Várgesztesen egy olyan régi „mozgalmi” ember konyháján beszélték meg az előkészületeket, ahol jelen volt — a németbarátnő is. Később pedig két olyan — németül kitűnően beszélő — „szovjet hadifogoly tiszt” jött tárgyalni, akiknél mindig volt ital, akik állandóan nagy hangon fenyegetőztek, hogy ők majd adnak a németeknek és akikről ma, 1970-ben minden televíziónéző azonnal megállapítaná, hogy Gestapo-provokátorok ... Ennek a tatabányai történetnek olyan mellékszálai vannak, amelyek elnyúlnak Dunaalmásig, ahol egy református tiszteletes az illegális támaszpont, Nagy Kornél, vagy Farkas Lajos esete, akinek sikerült eltűnnie a csendőrnyomozók elől, méghozzá a saját pincéjükben, ahonnan a háború végéig nem jött elő, viszont illegális röpcédulákat gyártott: vannak olyan valóban regényes vonatkozásai, hogy a pártösszekötő Döme Piroska kisfia álnéven, mint kibombázott gyerek Tardosbányán rejtőzött és ő is alkalmazkodott a mély illegalitás körülményeihez, hiszen anyját évek óta körözték ... És írni kellene lebukásokról, halálról valahol Dachauban, barakk-hónapokról — Döme Piroska számára Ravensbrückben, ahol a véletlen szeszélye a Kállay-vonalat képviselő Sombor-Schweinitzer feleségével zárja össze. Angyalföldről, a Dévai utcáról, a békepártról egy kissé — minthogy minden mindennel összefügg — az egész illegális munkáról. Amelynek egyre fogynak az élő tanúi —, de nem csökkenhet tisztelete. Buktái ftnt ösvények a Turul mögött Igények és lehetőségekV eszélyes dolog manapság társaságba járni.''Legyen az színház, a művelődési ház zenés, táncos rendezvénye, az üzem, az intézmény bármelyik évfordulóhoz kapcsolódó ünnepélye vagy — uram bocsá' — akár iskolabuli. A közös kiruccanásokat jó néhányszor perpatvar követi, mivel leányaink, asszonyaink legújabban nem a férfiak kedvéért, inkább a barátnők, az ismerősök és a munkatársak „heccelésére” követik vagy szeretnék követni az eléggé szeszélyesen változó divatot. A gyakran kétkedéssé fajuló rivalizálás általában akkor éri el csúcspontját, ha a társaság hölgytagjai — látszólag ügyet sem vetve egymásra — olyan külföldről származó „isteni cuccot” fedeznek fel a másikon, melyet legfeljebb a luxusáruházak kirakataiban csodálhatnak meg az egyszerű halandók. A családinak indult „dráma” ilyenkor sokszor társadalmi, politikai színezetet ölt, s nemritkán rosszízű és igazságtalan következtetésekkel párosul. Az előforduló hangulati túlkapások társadalmilag nem tragikusak. De egyénileg azzá válhatnak, ha nem tesszük tisztába saját gondolatainkat. S a tisztába tevés alatt nem a hajdani „bezzeg ...” módszerekre gondolunk. Arra, hogy unos-untalan emlékezzünk és emlékeztessünk rá, honnan indultunk. Bár talán erről sem ártana a jelenleginél többet és többször szót váltani egymással, mert az utóbbi időben kissé szégyenlős szemérmességgel kezeljük korábbi személyes múltunkat. A múlt reális számbavétele persze csak az itt-ott fellelhető úrhatnámságot teszi nevetségessé, de nem ad és nem is adhat menlevelet napjaink vitathatatlanul létező, megoldásra váró problémáira. Többi között arra, hogy az egyébként világhírű magyar divat honi érvényesülését jócskán akadályozza: az úgynevezett nemes kikészítésű textíliákból — a figyelmet érdemlő fejlődés ellenére — még mindig kevesebbet gyártunk a kelleténél, ráadásul azok jó részét — méteráruban vagy konfekcionálva — exportáljuk. A megoldás látszólag egyszerű: állítsuk le az exportot. Lányaink, asszonyaink ily módon egyre inkább kedvük szerint öltözködhetnek. A lazsantlehetőség azonban csalóka. Korunk ízlésének, követelményeinek megfelelő textíliák, kötött holmik zömét olyan importbeszerzésű gépekkel és anyagokból állítják elő, melyekért a rajtuk és belőlük készült exporttal fizetünk. Mondhatja valaki, fizessünk mással. Igen ám, de a szándék valóraváltása nem a szubjektív elhatározástól függ. A külkereskedők valószínűleg nem haragudnának érte, ha a többi iparágunk is a jelenleginél több korszerű — teljesítményben, árban és szállítási határidőben versenyképes — termékkel jelentkezne a világpiacon. Nincs más választás, a lehetőségekhez kell igazítanunk igényeinket. Így tömegméretekben hiába fáj mindaddig a szívünk a külföldről behozott vagy a külföldre szállított „isteni cuccokért”, míg nem teremtjük meg hozzá a feltételeket. Nyugodjunk hát bele a megváltoztathatatlanba? Szó sincs róla. A pillanatnyi lehetőségeket túlszárnyaló óhajok teljesíthetősége azonban csak fokozatosan teremthető meg. Nagyjából olyan időbeni gyorsasággal, ahogyan termékeink exportképességét, tehát cserélhetőségét, eladhatóságát tovább javítjuk. A gépiparban, a nehéziparban és másutt. Szépen, ízlésesen természetesen addig is öltözködhetünk. Nem vigasztalás, de „Európa második Párizsának” kreációi jól érvényesülnek az úgynevezett hagyományos alapanyagú öltözékeken is. Feltéve, ha lelkiismeretes munkával készítik el azokat, sárban és minőségben is megfelelő választékot kínálnak belőlük. Mindenki tudja, hogy ilyen szempontból nincs minden rendben nálunk. Az iparági szakszervezetek „hangulatjelentései” szerint a munkások leginkább a drágulás miatt méltatlankodnak. Az észrevétel általában kétirányú ,s a korszerűnek számító holmik fogyasztói ára meghaladja az átlagos vagy annál kisebb jövedelmű rétegek, családok lehetőségeit, illetve az olcsóbb cikkekből meglehetősen szűkös a választék. A textíliák, kötöttáruk, alsó- és felsőruhák. Lábbelik minőségére ugyancsak sok a jogos kifogás. Bosszankodásra tehát van okunk. Hiba viszont, hogy a „kifakadások” sokszor egyoldalúan csengenek. Úgy tűnik, hogy jó néhányan — gyárigazgató, mérnök, technikus és munkás egyaránt — elfelejtkeznek róla: ilyenkor tulajdonképpen önmagunknak teszünk vagy lehetünk szemrehányást. \yí, s ez nem is lehet másképp. A szo- 1-^ cializmus viszonyai között terme- 1..J lök és fogyasztók vagyunk egy személyben. Kölcsönösen egymás hasznára vagy kárára tevékenykedünk. A selejt bosszúja, az árdrágítás következménye alól — ha társadalmi méretűvé válik — senki sem menekülhet. Az unalomig ismételt igazságot nem mindenki veszi komolyan. A „méltatlankodók”, jó része így azután pontatlanul címezi meg panaszát, s a rendcsinálást szinte kizárólag felülről várja. Vitathatatlan, csökkenne a panaszok száma, ha az esetenkénti gazdasági viszszaéléseket, az árdrágítást és a minőségrontást az eddigieknél szakszerűbben és határozottabban üldöznék a jog eszközeivel is, az arra illetékesek. El kellene végre érnünk, hogy senki se játszhasson bújácskát a jogszabályokkal, s a vétket érdem szerint büntessék. Ám biztos, hogy pusztán erre nem alapozhatunk. Az új gazdasági mechanizmus a vállalati kollektívák, a munkások, a gazdasági vezetők, mozgalmi tisztségviselők jó szándékára, becsületességére is épül. A bizalmatlanság éltető elemétől, a nagyobb önállóság és érdekeltség adta fokozottabb felelősségvállalás lehetőségétől fosztaná meg az irányítás új rendszerét. Így semmiben, vagy alig különbözne a régitől, amikor a legtöbb kérdésben csak felsőbb utasításra, a tervmutatók tömegével megbéklyózva lehetett cselekedni. Ráadásul, akik nagyon keresték, így is megtalálták a „kiskaput”. A hiba tehát nem a mechanizmusban, inkább a lehetőségekkel viszszaélő vállalati kollektívákban, emberekben van. Józannl gondolkozva, könnyű belátni, hogy az ellátás további javulására csakis akkor számíthatunk, ha — a gépi, technológiai lehetőségeket maximálisan hasznosítva — olyan árucikkeket gyártunk, melyek — árban, minőségben és választékban — igazodnak a fogyasztói igényekhez. Mocsári Károly A Szír-csoport emlékműve A fővárosi jubileumi ünnepségek nyitányaként szerdán leplezik le a XIII kerületi Szent István parkban a Szír-csoport emlékművét. Szír fedőnéven Weinberger Dezső vívott hősi küzdelmet társaival, köztük Miklós nevű fivérével a fasiszták ellen. A több mint két méter magas szobor erőteljes, dinamikus testtartású férfit ábrázol, akinek egyik keze beárnyékolja az arcát, ökölbe szorított másik kezét pedig ütésre emeli A szobor az illegalitás körülményei között is elszántan harcoló névtelenpartizánokat szimbolizálja. A zöld pázsitból emelkedik ki a természetes sziklát utánzó emlékmű, amelynek oldalán ez a felirat olvasható: „A hős budapesti partizán, Szír emlékére, aki csoportjával bátran harcolt a német fasiszták és hasai cinkosaik ellen”. NÉPSZAVA 1979. február'5