Népszava, 1970. február (98. évfolyam, 27–50. sz.)

1970-02-07 / 32. szám

A társadalom védelmében — a társadalmon kívül A . a toronyban igazit fegyverén az őr, tekinte­te végigpásztázza a hatal­mas udvart. Három sáv­ban kőlapokkal kirakott négyzet szegélyezi a gye­pet, egyenletesen csat­tognak a talpak, egy-ket­tő, egy-kettő. Egy órán át sétálnak az elítéltek, sorban, vezényszóra szürke kabátok, vastag nadrágok, egyforma sap­ka a fejeken. Arc nélküli tömeg. Az épület tetején szik­rázik a hó, távolabb er­dő borította, festői táj, dombok, házak, nyaralók. Idilli béke és szépség su­gárzik az alvó téli vidék­ből. Az őr ismét az ud­var felé fordul; mellén, a keze ügyében, szíjon a fegyver. Szigorított börtön a hegyek között. Ki kerül szigorított bör­tönbe? Abba a büntetés­végrehajtási intézménytí­pusba, amelyben — ahogy a törvény is kimondja — a hegy büntetési fokozat közül a legkeményebb a fegyelem, amelynél — ha kirója a bírói tanács — megnyugszik az ítéletben az ügyész s odafigyel a társadalom. ..szigorított”. A parancsnok szobájá­ban páncélszekrény őrzi az ítéleteket, itt, eb­ben a helyiségben mindazt tud­ják az elítéltről, amit tudni kell azokról az em­berekről, akik a társada­lom számára a legveszé­lyesebbek. — Aki mihozzánk ke­rül büntetése letöltésére, kivétel nélkül visszaeső bűnös. Olyan, akire az egyszeri — sőt­­sokszori — büntetés nem hatott — mondja a parancsnok al­ezredes. — Notórius be­törők, csalók, kerítők, a három enyhébb büntetés­fokozat nem tartotta őket vissza az újabb és újabb bűntől. Kötélfonás: napi 30 kilométerrel A fokozatok: büntetés­végrehajtási munkahely, szigorított munkahely, börtön, és szigorított bör­tön. Ami ez utóbbira jel­lemző, azt így foglalja össze az alezredes: — Az elítélt egész napi tevékenysége kötött, sza­bad ideje nincs. Csak kí­sérettel mehet az épület­ben bárhová. A zárkák mindig csukva vannak. A munka kötelező — ez egyébként minden bün­tetési formában így van — a munkafelügyelet vi­szont itt állandó. A külvilággal való kapcso­lat rendkívül korlátozott, félévenként 20 perc be­szélőt kap az elítélt, egyetlen személlyel. Má­sutt asztal mellett be­szélhetnek, itt rács mö­gött s mindenki mellett ott áll az őr. Negyedéven­ként egyetlen levelet vált­hat családjával a rab, s legfeljebb 30 sort irhat. Fenyítési formáink szi­gorúak, a fegyelmi vét­séget keményen bíráljuk el. » Egy séta a szavaknál is többet mondhat. Járjuk a folyosókat, s ahogy egy-egy ajtóhoz érünk, csöngetni kell. A vastag, vasrácsos ajtók nyílnak s azonnal csu­kódnak, még a kísérő fő­hadnagynak is csak egy­­kettőhöz van kulcsa. A munkahelyeken kezdjük. ..Kötélfonás" — áll a táb­lán. Bentről monoton, trappoló léptek hangja szűrődik ki. Túl a sóhajok hídján Az elítéltek furcsa, egy­hangú, siető mozgást végeznek, gyors léptekkel kísérik a pergő kódtöme­­get, meghúzzák a meg­tekert szálat, már csapják hozzá a következőt. Újabb futás, sodródik a harmadik, a negyedik szál, majd egybetekere­­dik s mellettük lehull a négyszálú, vékony kötél. Odább ezekből fognak össze négyet, futnak, so­dornak, melléjük hull a „késztermék”, kezdődik minden elölről. Bőrvédő a tenyereken, por szállin­gózik a levegőben s a lá­bak egyenletes szaladása furcsa, kemény tánccá olvad. — Négy évet tölt itt — mutat kísérőnk az egyik fekete, középkorú férfira. — Egy nappal sem szaba­dul hamarabb, itt utolsó percig ki kell tölteni a büntetést. A férfi nem néz fel, szalad, sodor, mellette kupacban a kötelek. Dur­ván számítva, napi 30 ki­lométert tesz meg így, kísérve a készülő mun­kadarabokat. A labdaüzemben fehér­fekete, hatszögletű bőrda­­rabok­, hegyekbe tornyoz­va. Kézzel varrnak min­den öltést, amíg összeáll a futball-labda. A norma szoros és elég magas. Egy szőke fiatalember — ed­dig kilencszer büntették lopásért — felnéz, vala­mit súg a szomszédjának. Az őr hangja keményen dörren, a csend sűrűbbé válik, csak a surrogó fo­nál zizeg a kezekben. Túl a ,,sóhajok hídján” — így nevezték el az el­ítéltek a körletekhez ve­zető folyosókat — isme­rős a kép. Aki a filme­ken börtönt látott, maga elé képzelheti: egymás fölött körfolyosók, egyfor­ma masszív, barna ajtók, zárva, az őrök léptei visszhangosan koppannak. Négy személyes zárka, lakói most tértek vissza a délelőtti műszakból. Szürke minden, az ágyak­ra feszített takarók, a pi­ci rekeszekre osztott szekrény, a ruha, amit vi­selnek. Két könyv az egyik rekeszben. — Olvasni lehet, ta­nulni pedig, ha nincs meg a négy általános is­kolai osztály, kötelező — jegyzi meg egyik kísé­rőnk. Nagyobb zárka, 24 sze­mélyes. Egyetlen gyen­gélkedő tartózkodik benn. Úgy élnek, hogy egy­más minden mozdu­latáról tudnak. És tud mindent az őr is, aki szabályos idő­közönként benéz a göm­bölyű, pici ablakon. Fél ötkor harsan az éb­resztő, este nyolc után tilos a beszéd. Sötét zárka Fegyelmi zárkák. Z­akó­­juk mindig van, itt a fe­gyelemsértést azonnal megtorolják. Alacsony, kopasz férfi vágja vi­­gyázzba magát, ahogy benyitunk — a fapriccs­­re nap közben tilos lefe­küdni —, amióta bünte­tést kapott, újabb fegyel­mezetlenséget is elköve­tett. Kétszer próbált ci­garettát csempészni a sö­­tétzárkába. — Huszonöt évet töl­­töttek börtönben — mondja s különösebb ér­zés nincs a hangjában. — Ezt is kibírom. Ötödször van ebben a börtönben, miután előtte minden fokozatot végig­járt. Ebéddel csörömpölnek a folyosón a konyhások, műanyag tálakba pörkölt csurran. Magas kalóriá­jú ételt kapnak a dolgo­zók — kevesebbet, s váltogatva kenyér-víz­­napokat a sötétzárkára ítéltek. Fegyelmezni kell — és sokszor kell fegyel­mezni. Aki idekerült, tíz­szer, hússzor rúgta fel a törvényt. Szórakozás nincs. A rádió hangszóróit min­den normál zárkába be­vezették, meghatározott idők­özönként, kiválasztott és magnószalagra vett, nevelő célzatú rövid mű­sorokat sugároznak Meg­hallgatásuk kötelező. — Amit láttak, úgy vé­lem, elgondolkoztató — mondja a parancsnok, amikor visszatérünk szo­bájába. — Ez a büntetés­­fokozat­ szigorú. Elvünk, hogy ezen a „szinten” el­sősorban a könyörtelen szigorúsággal használunk a társadalomnak, az in­tézmény nevelő célzatá­nak bizonyos fokú meg­tartása mellett . Sajnos, igen gyakori, hogy a szabadultak te­kintélyes része — pár hét vagy hónap „szünet” után — visszaérkezik, újabb bűncselekménnyel a­lap­ján. Persze, akadnak olyanok is, akik négy-öt büntetés után észhez tér­nek. Sokat beszélgetünk az elítéltekkel, s jó né­­hányuk fogadkozik: „soha többé nem kerülök ide, megváltozom, munkát vállalok, becsületes éle­tet kezdek.’’ A parancs­nokság támogatja, segíti a szabadulókat, ameny­­nyire lehetséges. S ha végleg „ad acta” tehetjük valamelyik „lakónk” kar­tonját, valahogyan úgy érezzük magunkat, mint a tanár, akinek becsület­tel vizsgázott a növen­déke. Csak hát.. . nagy még ezeken a vizsgákon a bu­kási százalék ... Mögöttünk maradnak a méteres falak, az őrtor­nyok sziluettjei, az elítél­tek, akik a szigorított börtönélet kemény — de nagyon szükséges — lec­kéjét kapták. És sokan — mégis újabb és újabb bűncselekményt követnek el. Mire végigjárják a büntetési fokozatokat, tu­lajdonképpen hozzáedződ­nek ahhoz, amit itt mi, kívülállók, meghökkenve, borzongással szemlélünk. A megszokás, az edzett­ség után már ez sem riaszt el újabb bűnöktől. Várkonyi Margit n ||B A bánhidai Turul széles szárnyai körül februári havat kavar a szél. Tata­bánya utcáin autók su­hannak, a város új köz­pontja, itt, ahol város sem volt, csak bányászfalvak laza füzére, most forgal­mas, vidám, eleven. A megyei pártbizottság archívumában magnósza­lag surrog, fiatal katona­tiszt hallgat vissza egy ré­gi-régi emléket. A közel­gő felszabadulási évfor­duló teszi időszerűvé, hogy azokra gondoljanak, akik 1944—45-ben tettek és meghaltak azért, hogy a mai világ előbb érkez­zen Tatabányára. Nem rajtuk múlt, hogy nem minden elgondolásuk si­került, de amit tettek, az ma már történelem. Azokban az években, hónapokban az ösvények a Gerecsén, a Turul mö­gött, Vértesszöllős irányá­ban és a hegyvidék sok más pontján sok hallga­tag embert láttak, asszo­nyokat és férfiakat, akik csak egymás előtt voltak beszédesek. Akkor sok megbeszélnivalójuk volt. A magnóról egyenlete­sen, frissen árad Király Lajos hangja. Egy nappal korábban a Gellérthegyen, a Szirtes úton ugyanarról a törté­netről, amelyet itt, ez­ a férjhang mond el, egy ősz, de nagyon fiatalos, láthatóan törhetetlen asz­­szony számolt be: Juta­­nicsné, Döme Piroska. A férfihang és a női hang mintha duettben szólna, most utólag. Hogy jegyzeteimet lapozgatom, különösen érezhető, meny­nyire szinkronban dolgo­zik emlékezetük. Legfel­­­jebb a nem együtt átélt élmények jelentkeznek, mint egymás kiegészítői, de a lényeg, a Tatabánya és környéki bányászellen­állás 1944-es története, annál pontosabban rajzo­lódik fel. Epizódjaiból akár ka­landfilmet lehetne írni — de regényt bizonyosan. Néhány vonatkozását megörökítette Döme Pi­roska: az Asszony a vi­harban színes fedelével ott is van minden tatabá­nyai könyvesbolt kiraka­tában, IBUSZ-pavilonban. De vajon hányan gondol­ják, hogy a történet hely­színe a különös, csillepá­lyák­ szabdalta égbolt alatt. Tatabánya? Az illegális párt bányász kommunistái már a hábo­rú előtt készültek arra, hogy adott esetben a Ge­recsét és a Vértest, sőt ve­le összekapcsolva a többi hegyvidéket, is, összefüg­gő partizánterületté vál­toztatják, Horthy és Hit­ler hátában. Ennek meg­felelően szemrevételezték a titkos fegyverraktárnak alkalmas helyeket, illegá­lis találkozóhelyeiket a hegyekben rendszeresítet­ték, s amikor sor került rá, — különösen 1943-tól — jól szervezték a szabo­tázsakciókat, csil­­ekisik­­latásokat, kötélszakadást, röpcédulázást. Három-öt főnyi kis akciócsoportok: merészek, mint az ördög és nyíltszívűek, mint a bá­nyász. Néha kicsit túl nyíltszívűek is. A hosszútávú szerve­zésnek, a bátran straté­giainak nevezhető elgon­dolásnak olyan gazdája volt, mint Tóth-Bucsoki István. Ma utcája van Ta­tabányán. Akkor kis bolt­ja volt. Ez a kis bolt a sejtszerű szervezkedés, az egymást sem ismerő ille­gális párttagok konspirá­­ciós központja lett. Király Lajos például már a háború éveiben pártutasítást kapott: nem járhat a felsőgallai szak­­szervezeti házba, köteles teljesen lojális magatar­tást tanúsítani. Népszavát nem olvashat, csak Friss Újságot. Nem tetszett ne­ki, mitagadás: azután, amikor — a német kon­centrációs táborba hur­colt bajtársaival szem­ben — megérte a felsza­badulást, már értékelni tudta a Tóth-Bucsoki stra­tégiát. A háború utolsó éveiben Király már ma­szek kisiparos, gumijavító üzeme van. Ahova mindenki beme­het. És amelynek tulaj­donosa Pestre jár anya­gért. Hogy milyen anya­gért, az az ő dolga. A nem politizáló kis­iparos így találkozott ösz­­sze Kelen­földön egy bizo­nyos Ilonkával, aki ugyan­úgy volt Ilonka, mint ahogy a kisiparos nem­politizáló. „Szőke nő Ke­­lenföldön, kezében újság” — ez volt az ismertetőjel. A nő fedőneve: Zrínyi, a férfié: Bezerédi. Ebben az esztendőben a Döme—Ki­rály—Golub Rudolf vo­nalhoz a párt irányítói ré­széről Ságvári Endre kap­csolódott — ugyanők a másik irányban Neder­­mannal, Mannherzcel, Neischllel alkottak eltép­hetett­en, ám sokszor egy­más előtt sem ismert fü­zért. Nedermann például nem tudta, hogy Király is ille­gális párttag. Sőt, kissé le is becsülte a magát min­den közösségi, ügyből ki­vonó kisiparost Néhány nappal azelőtt, hogy el­hurcolták, mégis úgy lát­szott, fel próbálja vele venni a kapcsolatot. Cél­zásokat tett, agitálta csi­náljon már valamit. Ki­rály nem mondhatta, hogy csinál. Akkor legalább ar­ra kérte, „ha velem vala­mi történik, gondolj a családomra”. És ha Ki­rály Lajost valami bántja majd élete végéig, az ez a különös véletlen, hogy Ne­dermann meghalt anél­kül, hogy tudta volna: összetartozta­k. Akcióik sorában volt olyan is, amely szélesebb távlatokat nyitott volna: együttműködést kezdemé­nyeztek a Környebányán őrzött 200 szovjet hadifo­gollyal istPShW! A két elbeszélésből tel­jesen világosan kialakul a kép: Várgesztesen egy olyan régi „mozgalmi” ember konyháján beszél­ték meg az előkészülete­ket, ahol jelen volt — a németbarát­nő is. Később pedig két olyan — néme­tül kitűnően beszélő — „szovjet hadifogoly tiszt” jött tárgyalni, akiknél mindig volt ital, akik ál­landóan nagy hangon fe­­­nyegetőztek, hogy ők majd adnak a németeknek és akikről ma, 1970-ben min­den televíziónéző azonnal megállapítaná, hogy Ges­­tapo-provokátorok ... Ennek a tatabányai tör­ténetnek olyan mellékszá­lai vannak, amelyek el­nyúlnak Dunaalmásig, ahol egy református tisz­­teletes az illegális támasz­pont, Nagy Kornél, vagy Farkas Lajos esete, aki­nek sikerült eltűnnie a csendőrnyomozók elől, méghozzá a saját pincé­jükben, ahonnan a hábo­rú végéig nem jött elő, vi­szont illegális röpcédulá­kat gyártott: vannak olyan valóban regényes vonat­kozásai, hogy a pártössze­kötő Döme Piroska kisfia álnéven, mint ki­bombá­zott gyerek Tardosbányán rejtőzött és ő is alkalmaz­kodott a mély illegalitás körülményeihez, hiszen anyját évek óta köröz­ték ... És írni kellene lebuká­sokról, halálról valahol Dachauban, barakk-hóna­pokról — Döme Piroska számára Ravensbrückben, ahol a véletlen szeszélye a Kállay-vonalat képvise­lő Sombor-Schweinitzer feleségével zárja össze. Angyalföldről, a Dévai ut­cáról, a békepártról­ egy kissé — minthogy minden mindennel összefügg — az egész illegális munkáról. Amelynek egyre fogynak az élő tanúi —, de nem csök­kenhet tisztelete. Buktái ftnt ösvények a Turul mögött Igények és lehetőségekV­ eszélyes dolog manapság társaságba járni.''Legyen az színház, a műve­lődési ház zenés, táncos rendezvé­nye, az üzem, az intézmény bármelyik évfordulóhoz kapcsolódó ünnepélye vagy — uram bocsá' — akár iskolabuli. A kö­zös kiruccanásokat jó néhányszor per­patvar követi, mivel leányaink, asszo­nyaink legújabban nem a férfiak ked­véért, inkább a barátnők, az ismerősök és a munkatársak „heccelésére” követik vagy szeretnék követni az eléggé szeszé­lyesen változó divatot. A gyakran kétkedéssé fajuló rivalizá­lás általában akkor éri el csúcspontját, ha a társaság hölgytagjai — látszólag ügyet sem vetve egy­másra — olyan kül­földről származó „isteni cuccot” fedez­nek fel a másikon, melyet legfeljebb a luxusáruházak kirakataiban csodálhat­nak meg az egyszerű halandók. A csa­ládinak indult „dráma” ilyenkor sok­szor társadalmi, politikai színezetet ölt, s nemritkán rosszízű és igazságtalan kö­vetkeztetésekkel párosul. Az előforduló hangulati túlkapások társadalmilag nem tragikusak. De egyé­nileg azzá válhatnak, ha nem tesszük tisztába saját gondolatainkat. S a tisztába tevés alatt nem a hajdani „bezzeg ...” módszerekre gondolunk. Arra, hogy unos-untalan emlékezzünk és emlékeztessünk rá, honnan indul­tunk. Bár talán erről sem ártana a je­lenleginél többet és többször szót válta­ni egymással, mert az utóbbi időben kis­sé szégyenlős szemérmességgel kezeljük korábbi személyes múltunkat. A múlt reális számbavétele persze csak az itt-ott fellelhető úrhatnám­­ságot teszi nevetségessé, de nem ad és nem is adhat menlevelet napjaink vi­tathatatlanul létező, megoldásra váró problémáira. Többi között arra, hogy az egyébként világhírű magyar divat honi érvényesülését jócskán akadályozza: az úgynevezett nemes ki­készítésű textíliák­ból — a figyelmet érdemlő fejlődés elle­nére — még mindig kevesebbet gyár­tunk a kelleténél, ráadásul azok jó ré­szét — méteráruban vagy konfekcionál­va — exportáljuk. A megoldás látszólag egyszerű: állít­suk le az exportot. Lányaink, asszo­nyaink ily módon egyre inkább kedvük szerint öltözködhetnek. A lazsantlehető­­ség azonban csalóka. Korunk ízlésének, követelményeinek megfelelő textíliák, kötött holmik zömét olyan importbe­­szerzésű gépekkel és anyagokból állítják elő, melyekért a rajtuk és belőlük ké­szült exporttal fizetünk. Mondhatja valaki, fizessünk mással. Igen ám, de a szándék valóraváltása nem a szubjektív elhatározástól függ. A külkereskedők valószínűleg nem hara­gudnának érte, ha a többi iparágunk is a jelenleginél több korszerű — teljesít­ményben, árban és szállítási határidő­ben versenyképes — termékkel jelent­kezne a világpiacon. Nincs más választás, a lehetőségek­hez kell igazítanunk igényeinket. Így tömegméretekben hiába fáj mindaddig a szívünk a külföldről behozott vagy­ a külföldre szállított „isteni cuccokért”, míg nem teremtjük meg hozzá a felté­teleket. N­yugodjunk hát bele a megváltoztat­­hatatlanba? Szó sincs róla. A pilla­natnyi lehetőségeket túlszárnyaló óhajok teljesíthetősége azonban csak fo­kozatosan teremthető meg. Nagyjából olyan időbeni gyorsasággal, ahogyan termékeink exportképességét, tehát cse­rélhetőségét, eladhatóságát tovább ja­vítjuk. A gépiparban, a nehéziparban és másutt. Szépen, ízlésesen természetesen addig is öltözködhetünk. Nem vigasztalás, de „Európa második Párizsának” kreációi jól érvényesülnek az úgynevezett ha­gyományos alapanyagú öltözékeken is. Feltéve, ha lelki­ismeretes munkával ké­szítik el azokat, s­árban és minőségben is megfelelő választékot kínálnak be­lőlük. Mindenki tudja, hogy ilyen szempont­ból nincs minden rendben nálunk. Az iparági szakszervezetek „hangulatjelen­­tései” szerint a munkások leginkább a drágulás miatt méltatlankodnak. Az ész­revétel általában kétirányú ,s a korsze­rűnek számító holmik fogyasztói ára meghaladja az átlagos vagy annál ki­sebb jövedelmű rétegek, családok lehe­tőségeit, illetve az olcsóbb cikkekből meglehetősen szűkös a választék. A tex­tíliák, kötöttáruk, alsó- és felsőruhák. Lábbelik minőségére ugyancsak sok a jo­gos kifogás. Bosszankodásra tehát van okunk. Hi­ba viszont, hogy a „kifakadások” sok­szor egyoldalúan csengenek. Úgy tűnik, hogy jó néhány­an — gyárigazgató, mér­nök, technikus és munkás egyaránt — elfelejtkeznek róla: ilyenkor tulajdon­képpen­ önmagunknak teszünk vagy le­hetünk szemrehányást. \­yí, s ez nem is lehet másképp. A szo- 1-^ cializmus viszonyai között terme- 1..J lök és fogyasztók vagyunk egy sze­mélyben. Kölcsönösen egymás hasznára vagy kárára tevékenykedünk. A selejt bosszúja, az árdrágítás következménye alól — ha társadalmi méretűvé válik — senki sem menekülhet. Az unalomig ismételt igazságot nem mindenki veszi komolyan. A „méltatlan­kodók”, jó része így azután pontatlanul címezi meg panaszát, s a rendcsinálást szinte kizárólag felülről várja. Vitathatatlan, csökkenne a panaszok száma, ha az esetenkénti gazdasági visz­­szaéléseket, az árdrágítást és a minőség­­rontást az eddigieknél szakszerűbben és határozottabban üldöznék a jog eszkö­zeivel is, az arra illetékesek. El kellene végre érnünk, hogy senki se játszhasson bújácskát a jogszabályokkal, s a vétket érdem szerint büntessék. Ám biztos, hogy pusztán erre nem alapozhatunk. Az új gazdasági mechanizmus a vál­lalati kollektívák, a munkások, a gazda­sági vezetők, mozgalmi tisztségviselők jó szándékára, becsületességére is épül. A bizalmatlanság éltető elemétől, a na­gyobb önállóság és érdekeltség adta fo­kozottabb felelősségvállalás lehetőségé­től fosztaná meg az irányítás új rend­szerét. Így semmiben, vagy alig külön­bözne a régitől, amikor a legtöbb kér­désben csak felsőbb utasításra, a terv­mutatók tömegével megbéklyózva lehe­tett cselekedni. Ráadásul, akik nagyon keresték, így is megtalálták a „kiska­put”. A hiba tehát nem a mechanizmus­ban, inkább a lehetőségekkel visz­­szaélő vállalati kollektívákban, em­berekben van. Józann­l gondolkozva, könnyű belátni, hogy az ellátás további javulására csakis akkor számíthatunk, ha — a gépi, technológiai lehetőségeket maximálisan hasznosítva — olyan áru­cikkeket gyártunk, melyek — árban, minőségben és választékban — igazod­nak a fogyasztói igényekhez. Mocs­ári Károly A Szír-csoport emlékműve A fővárosi jubileumi ünnepségek nyitányaként szerdán leplezik le a XIII kerületi Szent István parkban a Szír-csoport emlékművét. Szír fedőné­ven Weinberger Dezső ví­vott hősi küzdelmet tár­saival, köztük Miklós ne­vű fivérével a fasiszták ellen. A több mint két méter magas szobor erőteljes, dinamikus testtartású fér­fit ábrázol, akinek egyik keze beárnyékolja az ar­cát, ökölbe szorított másik kezét pedig ütésre emeli A szobor az illegalitás kö­rülményei között is el­szántan harcoló névtelen­­partizánokat szimbolizál­ja. A zöld pázsitból emel­kedik ki a természetes sziklát utánzó emlékmű, amelynek oldalán ez a felirat olvasható: „A hős budapesti partizán, Szír emlékére, aki csoportjá­val bátran harcolt a né­met fasiszták és hasai cinkosaik ellen”. NÉPSZAVA 197­9. február'­­5

Next