Népszava, 1970. május (98. évfolyam, 101–126. sz.)

1970-05-28 / 123. szám

A staféta váltói A Tercia bolygó lánya• • • Randevúm volt a kedves mosolyú, rádiózva érkező Olasz Katalinnal. Találkoztunk, hogy mint nemzedéke egyik típusát, „kifaggassam” a mai munkáslányok gondolkodásáról, belső áradatáról. Ami a külsőt illeti, barna haj övezte huncut szemek, s érdekesen szép tekintet. Divatos bőrszoknyát és kardigánt visel. SzövőKiderül, ez nem tréfás ugratás, csak szellemes helyzetkép, ő ugyanis nyolc gépet kezel, s ha szakadnak a szálak, vagy géphibák adódnak, akkor több a dolga, és kevesebb a pénze. Ha viszont semmi „zűr” sincs, akkor főleg csak a gépeket figyeli, de többet termel, s vastagabb a boríték ... Ilyenkor havi 1800—2000 forintot visz haza. És így már megvan a stafírungra valója. Hiszen Kati húszéves lesz ... Megkérdem hát, tudja-e, ki írta az alábbi verssorokat: „Szövőlány cukros ételekről / álmodik, nem tud kartellekről. / S ha szombaton kezébe nyomják / a pénzt... kuncog a krajcár...” — József Attila — válaszol kuncogva, hogy ilyen könnyűt kérdezek egy nyolc osztályt végzett leánytól. — Megvettem a kötetét is, de van már ötven-hatvan más könyvem is .... • — És maga miről szokott álmozodni? — Egy modernül berendezett, szép lakásról — amire már spórolok ... — Hát a versbeli kartellekről mit tudna mondani ? . — Valami rémlik felőlány a Kistextben, ahol sok társa közül találomra őt választottam e beszélgetéshez. Szülei és öccse szintén munkások és Abonyban élnek, Kati pedig egy gyárukhoz közeli családi házban albérlőként. Amikor munkája és fizetése iránt érdeklődöm, meglepően válaszol: — Ha keveset dolgozom, többet keresek ... lük ... De nem tudom, mik azok ... — Próbáljon jellemezni egy-két olyan embert, aki mostani környezetében a legnagyobb hatással volt magára. — Nénje, apám húga az egyik. Ő is itt szövőnő, és én az ő révén kerültem ide. Először tőle tanultam a szövést, s egy ideig náluk is laktam. Nagyon dolgos, jó asszony, aki engem becsületes helytállásra nevelt a munkában és a magánéletben ... A főművezetőm, Fenyvesi Feri bácsi a másik, aki szerintem szövödénk legjobb mestere. Szigorú, de igazságos ember, és harcol is beosztottjaiért... A felnőttélethez tőlük kaptam a legtöbb útravalót... — Mi volt életének legnagyobb csalódása? — Hát... mi is? ... — töpreng komolykodva. — Amikor a csendes tanműhelyből először léptem a szintén csendesnek vélt nagy szövődébe. A gépek akkor még orkánszerűen ható csattogása szinte megdöbbentett... — És mi volt a legnagyobb öröme? — Olyan még nem volt, de már sok kis dolognak örültem — mondja nevetve —, mert otthon így neveltek Szüleimnek ugyanis sokat kellett gürcölniük és takarékoskodniuk, amíg saját családi házhoz juthattunk... És így hozzászoktattak, hogy minden kicsi jót örömmel fogadjak ... Felszabadulásom után például különösen büszke érzéssel vettem fel első önálló, 1600 forintos fizetésemet, mert társaim közt nekem volt a legnagyobb teljesítményem és keresetem... És — Ha munkahelyén másokat érintő igazságtalanságot tapasztal, próbál-e beleavatkozni, vagy érdektelenül hagyja? — Időnként panaszkodni hallom a már fél éve felszabadult új szövőlányokat, hogy még nincs állandó gépük, s mindig a hiányzókén kell dolgozniuk. Ilyenkor megfigyelem, vagy másoktól tájékozódom, hogyan dolgoznak. És ha jól, ajánlom a mesternek, hogy már nekik is adhatnának állandó gépet. Aztán ha meggyőződik igazamról — meg is teszi... Szóval, segíteni igyekszem az új lányokon ... — Ha megismerkedne egy hazánkba látogató és nyugaton élő, jómódú magyarral, vagy más, külföldi férfival, aki komoly udvarlás után feleségül kérné — hozzámenne-e? — Nem, mert a családomat nem hagynám el. És nem tudnám értékelni azt a jó módot, amelyben nincs benne az én munkám is. Mert később talán még a szememre vetné ... — Ha leendő férjének olyan fizetése lenne, amiből eltarthatná a családigen jó kedvem lett, amikor a KISZ-ben közös programjaink szervezőjének választottak, mert szeretem a vidámságot... — Voltak-e már munkahelyi konfliktusai, és mi miatt? — Néha a Feri bácsival, mert leszid, ha sokat dohányzom, én meg olykor őt szidom, ha nem javítják meg gyorsan valamelyik gépemet, ha hibás ... ját — vállalná-e, hogy csak háziasszony legyen? — Nem. Engem már nem elégítene ki az otthoni munka. Az én igényeim ennél már nagyobbak ... — Legutóbb milyen könyvet olvasott, s abból mi ragadta meg legjobban? — Épp a múlt héten fejeztem be egy nagyon izgalmas csehszlovák tudományos-fantasztikus regényt, amelynek címe: — E lehetőségek már most is szédítőek, mégis a férfiak, sőt a nők egy része is úgy véli pédául, hogy a nők nem alkalmasak vezető beosztásra és közéleti szereplésre. Magának erről mi a véleménye? — Már miért ne lennénk alkalmasak? Hiszen néhány fizikailag nehéz szakma kivételével a nők már mindenütt helytállnak. És vezetőként is, ha eszük s módjuk volt és van tanulni... — Üzemi tapasztalatai szerint a férfiak elősegítik-e, vagy gátolják a női egyenjogúság érvényesülését ? — Ebben nem látok „Egy bolygó Robinsonját“ Tizenkét űrhajós felfedező útjáról szól, akik 12 földi évig utaztak, amíg — öregedés nélkül, de elromlott űrhajóval — elérték egy másik naprendszer Tercia nevű bolygóját. És itt a földéhez hasonló létviszonyokat találtak — csak emberek nélkül ... Szerintem ilyesmi létezik is ... Amikor csodálkozom, hogy ilyen fiús könyv is érdekli, megjegyzi: „Ha Tyereskova, a mi világhírű szaktársnőnk igazi űrhajós lehetett, miért ne érdekelhetne engem az ilyen téma?” És tovább meséli a távoli naprendszer héroszainak kalandjait. Méghozzá oly érzékletes beleéléssel, hogy szinte már én is fantáziáini kezdek és Olasz Katit, e tipikus modern munkáslányt is a Tercia bolygó hősei közé képzelem, akik a világegyetem tőlünk irdatlanul távoli planétájára is elviszik az emberi géniuszt. — Szerintem ez száz év múlva már meg is valósulhat — zökkent vissza Kati a mába. — Nagyszerű hát, hogy az ilyen könyvek már nekem is érthetőbbé teszik a tudomány lehetőségeit... tisztán, de azt tudom, hogy nálunk a nők arányához képest kevés a női vezető. Gyárrészlegünk élén egyébként nő áll, művezetőnek viszont tényleg nem lennénk alkalmasak, mert nehéz szereléseket is végezniük kell. — Közismert, hogy a fiatalok gyakran bírálják az idősebbek bizonyos nézeteit és magatartását. Nos, maga is? — Igen, mert sok mindenben jogos ez a bírálat. Különösen abban, hogy már sokat emlegetik nekünk: „Bezzeg a mi időnkben másképp volt...” Márpedig napjainkban a mai életből kell kiindulni . — Akkor mit szól Veres Péter, a nemrég elhunyt író ama felfogáséhoz, amely szerint csak „annak az ifjúnak van joga és szava az öregek felett, aki többet és jobbat akar, és többet és jobbat is tud, s mindezt szebben is tudja, ízlésesebben és emberségesebben tudja megcsinálni — és még csak »fel sem vág vele«"? — Hát, ha jól meggondolom ... — és percekig gondolkodik —, akkor nagyon igaza van ... Lehet, hogy a mi bírálataink sok mindenben túloznak... És jobban is megérthetnénk az idősek múltra hivatkozásait, mert ők átélték azt, ahonnan idáig jutottunk. De azt már nem értem, hogy miután sok öreg és Veres Péter is annyit harcolt a múlt ellen , miért vetik a fiatalok szemére, hogy őket már nem érdekli ez a múlt... Olasz Katinak és az öregek stafétabotját tovább vivő nemzedékének ebben igaza is van, meg nem is. Később talán jobban megértik majd az élet, a múlt és jelen dialektikáját. Azt viszont természetesnek kell tartanunk, hogy generációjukat jobban érdekli a jelen és a jövő. Sőt, már a távoli jövő, a Tercia bolygó felfedezése is. Mert ez az élet, a fejlődés törvénye... • Szenes Imre ...nem túd kartellekről Tizenkét évi utazás — öregedés nélkül Jobban érdekli a jelen GIDÁSZI HARCOT VÍVNAK Kelemen János gátőr Köteleknél aggódva figyeli a gátakat, a szélkorbácsolta hullámzó vizet. Nyugdíj előtt áll, és amióta eszét tudja, itt él a folyó mellett de nem emlékszik rá, hogy valaha is így megbolondult volna a Tisza. Már a múlt hét szombatján azt jelentették: Tiszafürednél tetőzött a folyó, de azóta olyan az árvédelem, mint egy kitűnően szervezett hadművelet. Az ellenség, a pusztító erővel tomboló víz egyre nagyobb erők összevonását teszi szükségessé. A Tisza felső szakaszán most már viszonylag ,,béke” van. Az országutakon homokzsákokkal, szádfalakkal, gerendákkal megrakott gépkocsik, katonai alakulatok robognak. Most a Közép- Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság frontján, Tiszafüred és Csongrád között kell berendezkedni, sajnos tartós, hosszú harcra. Védekeznek a Hortobágy-Berettyónál és a Zagyvánál is, összesen 1200 emberrel, sok száz járművel, géppel. Nincs könnyű dolguk, hiszen több mint 200 kilométer hosszúságban mossa a fakadó és a szivárgó víz a gátakat. . Néhány nap alatt 32 buzgárt kellett elfojtani. A számok önmagukban nem fejezik ki, hogy mit jelent ez a sok tízezer méter, de ha csak 50 centiméteren nem sikerül a vizet viszszaszorítani, az elég ahhoz, hogy kaput nyisson a védvonalakon. Ma már az is nehezen mondja meg, hogy hol a folyó medre, aki idevalósi, mert ahol egyébként 150—200 méter széles, most 6—7000 méterre terpeszkedik, elborítva mindent, ami a hullámtérben útjában áll. Verzsenynél, Tiszaroffnál el sem nyughat, állandóan emelkedik és szerdán már 774 centimétert mutatott a mérce, 9 centiméterrel többet, mint amennyi az eddigi maximum volt. Egyed József, Pintér János s a többi gátőr jó ideig még nem fog találkozni az ággyal, az előrejelzések végig a Tiszán rekordáradást jósolnak, sok helyütt még 30 ezer holdat, megművelt területet „tüntetett" el. Tiszafüredtől szinte mindenütt dolgoznak. Tiszaderzsinél szkreperek „támasztják" a gátat, 1100 méter hosszúságban erősítik, hogy kibírja a hatalmas nyomást. Szemben, Tiszanánánál, Henter Lajos, Kardos Miklós és a többi Kisköre alatt a szombathelyi ÁKSZ-osztaggal találkozunk, ez most így dukál: ahol baj van, oda akár az ország másik végéből is eljönnek, s ugyanolyan erővel, odaadással dolgoznak, mintha a saját falujukat, otthonukat védenék. Nagy szükség van rájuk, hiszen az ÁKSZ-osztagok mindig ott jelennek meg, ahol a legsúlyosabb a helyzet, ahol a gátak már alig tudják tartani a vizet. Hat-nyolc méter hosszú vaslemezekkel „szögelik ki” a védvonalakat. Tiszaroffnál homokzsákkal védekeznek, Tiszabura, Tiszasüly és más községek belterületein is dolgoznak; megjelent a fakadó víz. Az országút közelében, a vízből a fák koronája látszik csak ki. A vizesemberek azt magyarázzák, 200 kilométer hosszúságban telepítettek a Tisza mentén a hullámtérbe ilyen erdősávokat, s most a gyakorlatbizokönnyűbúvár 600 méter hosszúságban műanyag fóliába csomagolja a teljesen szétázott gátat. A Kiskörei Vízlépcsőt teljes erővel építik, 1973- ra kész kell lennie, itt már az embert fogja szolgálni a víz. A ma már 200 millió forintot érő földteknőt, ahol megvetették az óriás létesítmény ágyát, védeni kell. Szigeti Ede vezényletével lokalizációs vonalat építenek a körgát körül, hogy ne legyen semmi baj. A földgyűrűben csak egyetlen sávot hagytak nyitva, az út kapuját, hogy az építkezéshez az anyagszállítás zavartalan legyen, s az itt dolgozó 1200 ember is közlekedhessen. Veszély esetén ezt a kaput egy óra alatt el tudják torlaszolni, nyírja, okosan tették: a lombok, a fák védik a hullámveréstől a gátakat. Hegedűs Lajos, a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetője szakemberekkel tanácskozik a következő napok legfontosabb feladatairól. Tudják, nem lehet gyors enyhülésre, levonulásra számítani. — Hatvanharmadik napja védekezünk — mondja. — A Tiszán általában 20—24 nap alatt levonul egyébként az ár. Érdekes, hogy amióta a vízügyi krónikát vezetik, összesen huszonkét alkalommal fordult elő, hogy 750 centinél magasabb vízállás volt Szolnoknál, de ebből nyolcszor a legutóbbi évtizedben. Szerdán 900 centimétert mértünk a városnál, s az áradás tovább tart. A vízhozamra jellemző, hogy általában másodr Szajolnál is erősítik a gátat. Szolnokon több iskolában honvédek laknak, a padokban tisztek ülnek, térképek fölé hajolva. Tiszaligetnél és a Zagyva torkolatánál mozog a föld, a helyi lakosság is segít, hogy a várost meg tudják óvni a víztől. Tószegen, a falu egyik részét, a bügei területet körbezárta avíz, úgy áll most a falu, mint egy sziget, az asszonyok ,,rácsokkal” járnak bevásárolni, a gyerekeket is így viszik az iskolába. Martfűnél a cipőgyárat védik. Tiszaug és Csongrád között gépek regimentje dolgozik. Molnár András, Donkor Raymond és sok száz társa hisz abban, hogy az ember erősebb lesz, mint az ár. Nyúl- és jászolgátakat építenek, védvonalakat magasítanak, mindig ott vannak, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, sohasem kérdezik, mikor pihenhetnek végre, percenként 100 köbméter víz folyik le Szolnoknál, most 3200 köbméter, tehát harminckétszerese. A több mint kéthónapos éjjel-nappali védekezést most nem pihenés, hanem, ha lehet, még feszítettebb, még veszélyesebb időszak követi. Sok minden közrejátszik abban, hogy mikorra vonul le az áradás, a Maros is, amelyen újabb árhullám várható, s a Tisza több mellékfolyója is. Egy biztos: lassú apadás lesz, legalább június 10-ig teljes erővel dolgoznunk kell a mi szakaszunkon. A gátak mellett a vízügyiek, a katonák, a munkásőrök, a vízzel való hadakozást önként vállaló ezrek minden megbecsülést megérdemlő, gigászi harcot vívnak. Moldován Tamás 6200 EMBER - 200 KILOMÉTER SZIGET LETT A FALUBÓL HATVANHARMADIK NAPJA gy gépkocsivezető véleménye A munkabérről, az üzemi légkörről, a vezetőiről, és a törzsgárda megbecsüléséről . Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Székely Gábor vagyok, az 1-es számú AKÖV rakodásgépesítési főnökség gépkocsivezetője és darugépkezelője. Tizenöt éve folytatom ezt az ipart. Előtte hét évig a szállító szakmában, dolgoztam, ugyanitt. Egyszóval 22 éve eszem a so. Semmilyen társadalmi munkát nem végzek, mert nem adnak. Igaz, nem is kérek. De azért a szakszervezetnek huszonhárom éve vagyok a tagja. Vagyis a munkássá válás pillanatától kezdve a szervezett dolgozókhoz tartozónak érzem magam. — Ha a főnökeimhez fordulok, hogy nem lehetne-e valamit változtatni a gépkocsivezetők és darugépkezelők keresetén, mert kevés ez a pénz — leginkább hallgatnak. Nem mondják, de úgy látszik, mintha azt gondolnák, hogy „menjek el, ha nem tetszik, ők nem segíthetnek”. — Ugyan hová mennék huszonkét év után? Egyébként is a vállalatom költségén vizsgáztam, gépkezelői tanfolyamot végeztem. Csak az a baj, hogy utána a korábbi brifőrök, illetve a rakodómunkások kenyerét. — Nem tartom magam fehér báránynak, követtem el jócskán szabálytalanságot. Nem égbekiáltó, nem anyagi előnyökkel járó szabálytalanságot, de mégis. Kárt is csináltam már. Fizettem is érte. De ki nem követ el hibát? Vázvezetői beosztásomhoz képest — a vezetőim ígérete ellenére — körülbelül 400 forinttal csökkent a havi keresetem. — Nagy huzavona után két éve teljesítménybérezést vezettek be. Eleinte kézzel-lábbal tiltakoztunk ellene, mondván, hogy a norma ezen a munkaterületen veszélyes az emberre, az árura és a gépre egyaránt. Persze, mondhattunk mi bármit, a norma maradt, mi meg végeztük a dolgunkat tovább. Kezdetben akadozott a munka, de végül is bevált a teljesítménybérezés. Sőt, most már az a baj, hogy nagyon is bevált. Néhányan jóval többet kerestünk, mint amennyit a vezetőink el tudtak viselni. Megvolt az ötezer forint is a havi 260—270 órára. Gépkocsit vezetünk, darut kezelünk, karbantartunk. Lényegében két-három ember helyett dolgozunk. Gyakran kötözőt sem adnak a daruhoz Ilyenkor a biztonsági munkát, a gép kitámasztását, az emelendő tárgy felfüggesztését nekünk kell elvégeznünk. — A teljesítménybérezés megszüntetése után egyre-másra kaptam a megjegyzéseket és olykorolykor most is az orrom alá dörzsölik, hogy bezzeg annak idején nagyon belenyúltam a kosárba és sokat akartam markolni. Pedig higgyék el, megdolgoztunk azért a pénzért. — Az órabér visszaállítása után szaktársaimnak több mint a fele elhagyta munkahelyét. Nem kell ezen csodálkozni, hiszen az újonnan belépők is majdnem ugyanazt a bért kapják, mint mi, akik 15—20 éve darus kocsival járunk. Minden szakmában van egy bizonyos begyakorlás idő, ami után többet érdemel a munkás, mert többet is teljesít. Mi régiek, most is ugyananynyit teljesítünk, mint akkor, amikor teljesítménybérben dolgoztunk. A keresetünk viszont jócskán csökkent. — Vezetőinket, sajnos, nemigen érdekli, hogy állandóan cserélődnek az emberek. Pedig szerintem ez a közöny sokkal többe kerül, mintha jobban megfizetnék a régieket. Az új embert megérzi a gép. Az állandó kezelőcserék kihatással vannak az üzembiztonságra, meg ránk, emberekre is. Menjek el, ha nem tetszik? m ! Az órabér visszaállítása után — A múlt év közepén visszaállították az órabérfizetést. Vagyis, amikor már nekünk jó lett a norma, a vezetőinknek már nem tetszett. Pedig korábban, amikor hadakoztunk ellene, azzal érveltek, hogy nem mehetünk visszafelé, az órabér már elavult munkabérforma. —12 forint az órabérem. Nem kevés pénz ez, de ezért a munkáért?... Legrosszabb a közöny — Semmi sem olyan rossz, mint a közöny. Ezért különösen jólesik, ha egyegy vállalat vezetője, ahol hosszabb ideig dolgozunk, levélben tájékoztatja főnökünket tevékenységünkről. Nemrégiben is érkezett vállalatunkhoz ilyen levél, amire a legutóbbi termelési tanácskozáson megközelítő pontossággal így reagáltak: „az egész levélügy nem lényeges, mert a gépkocsivezetők kikönyörgik megbízóiktól az elismerést”. — Nem könyörögtük lel, mert az elismerést nem lehet erőszakolni. Semmi értéke nem lenne akkor az egésznek. Ahol én dolgoztam, onnan is küldtek dicsérő levelet. Mellé 500 forint jutalmat is kaptam. Talán az ötszáz forintot is „linkre” adták? Egyébként jobban esett a dicséret, az elismerő szó az ötszáz forintnál is. — Ilyen és hasonló bosszantások fordulnak elő. De hol nincsenek ilyenek? Az ember néha akaratán kívül bosszantja a főnökét vagy a munkatársát és viszont. Csak az a baj, hogy az egyéni sérelmeket a nagyobb közösség is megérzi. — Foglalkoztam már én is azzal a gondolattal, hogy kilépek. Helyem is lett volna, ahol 210 órára annyi a bér, mint itt 260— 270 órára. De itt már mindenkit ismerek. Jó barátságban vagyunk, 41 éves fejjel nehéz lenne újraépíteni a baráti kört. Akárhogyan is van, szeretem ezt a munkát, szeretek itt dolgozni. Zsidai Pál NÉPSZAVA 1970. május 25 .