Népszava, 1970. szeptember (98. évfolyam, 204–229. sz.)

1970-09-26 / 226. szám

­ A Gorzsai Állami Gazdaságban gépesítették a vö­röshagyma betakarítását. Holland gyártmányú be­rendezésekkel dolgoznak. Az egyik gép kiemeli földből a termést, a másik pedig felszedi és szállí­tó járműre ömleszti (MTI Fotó : Tóth Béla felvétele) Papírpénzre működő automata ? Nem lehet forinttal megváltani Valamikor, nem is olyan régen szinte szocialista sztárként ünnepeltük a ki­váló munkateljesítményt elérőket. Fényképüket ki­raktuk az üzemek falára, rigmusokat, költöttünk a nevükre. Ezt szántuk a teljesítmény erkölcsi elis­merésének. Ma nincsenek ,,munka­­sztárok”, jól és rosszul dolgozók vannak, ritkán rakják ki a legjobbak fel­nagyított fényképét. De­­nem estünk-e a másik végletbe? Elég gondot for­­dítunk-e a munka és a jó ? A csinnadratta ideje lejárt. Lehet, hogy vala­mikor szükség volt rá, ez is pezsdített, serkentett, de ma az ilyen reklámra nemcsak hogy nincs szük­ség, kellemetlen is lenne az embernek. Visszaem­­lékszem rá — teszi hozzá Siklódi János lakatos, aki évtizedek óta itt dolgozik —, nekem mindig jólesett a kitüntetés, büszke vol­tam, de a végén valahogy rossz érzés volt „kinn lóg­ni”, s egy csillag alól visszabámult rám a fény­képem. Ma valahogy mást vár az ember... Nyilván pénzt — gon­dolom magamban, de nem. — Az anyagi elismerés rendkívül fontos. Anélkül, hogy megfizetnék, nem le­het elismerni a munka­teljesítményt és ha vala­Olajkár Gyulának, fes­tő csoportvezetőnek nagy gyakorlata van az erköl­csi ,és anyagi elismerés megítélésében, lévén, hogy számtalanszor volt része ebben is, abban is. — Ma talán az egyik legnagyobb baj, hogy gyakran egymással szem­be állítva, vagy-vagy ala­pon említik a pénzt és a kitüntetést Az emberek­nek nagyon fontos a pénz, ezt tekintik elsődlegesnek. Aki anyagi elismerést kap, azt megbecsülik er­kölcsileg is. Ez van álta­lában, de a saját gyakor­munkás erkölcsi elisme­résére? Megvan-e — mint elvileg kívánatosnak tart­juk — a munka anyagi és erkölcsi elismerésének összhangja? Milyen „mo­dern” formái vannak az erkölcsi elismerésnek? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a Kismotor és Gépgyár szakszervezeti irodájában az üzem né­hány dolgozójával, köz­tük olyanokkal, akiknek teljesítményéről annak idején nagybetűs feliratok adtak hírt ebben az üzem­ben. ki ezt tagadja, az szerin­tem hazudik — veszi át a szót Varga Ottó, az üzem sz-titkára. De az se mond igazat, aki azt állít­ja, hogy neki semmit sem jelent a dicséret, kitünte­tés, megbecsülés. Minden egészséges gondolkozású ember igényli az ilyesmit. Meggyőződésem nekem is, hogy a korábbi „nagy fel­hajtás” nem volt egészsé­ges, de legalább annyira egészségtelen a másik véglet, mikor az embert valami papírpénzre mű­ködő automatának tekin­tik. Az elv, az erkölcsi és anyagi ösztönzés össze­hangolása helyes, és nem is ezzel az elvvel van baj, hanem azzal, hogy nehéz megtalálni a helyes mér­téket, a lehetőségeket és az erkölcsi elismerés for­máit latunkból is tudunk pél­dát az ellenkezőjére. A közelmúltban fontos mun­kán kellett dolgoznunk, és reggeltől reggelig az üzemben maradtunk, mert megkértek rá. Ezt mi er­kölcsi kötelességünknek tartottuk, és nagyon jól­esett mikor a főnök reg­gel külön odajött megkö­szönni a munkánkat a meghívott bennünket egy pohár italra, mielőtt ha­zamentünk. Az ilyen gesz­tusokat nem lehet meg­váltani száz vagy százöt­ven forinttal. Persze for­dítva sem.C­sara. És éppen ilyen jó érzés az is, ha a termelé­si tanácskozáson említik meg nyilvánosan valaki­nek a nevét, miközben a borítékot átadjá­k. Ezt én csináltam Pálfalvi Antal, aki har­minc éve dolgozik ebben a gyárban, a kollektív szerződést említi jó példá­nak. A törzsgárdatagok anyagi és erkölcsi elis­merése ott teljesen szink­ronban van, s amit vala­mennyien külön hangsú­lyoznak: nemcsak a juta­lomüdülésben, a lakásel­osztásban, a gyerekek gyárban történő elhelye­zésében stb. élveznek elő­nyöket, hanem a megüre­sedett, jó munkahelyek betöltésénél is. A jó munka és a jó munkás erkölcsi elisme­résében talán a legfonto­sabb tényezőnek azt az üzemi légkört tartják, ami a jól dolgozókat körülve­szi. Ez sok mindenben megnyilatkozik, a bánás­módban, egy-egy kézfo­gásban, köszönésben, ab­ban, hogy megkérdezik a véleményüket a fontosabb döntések előtt, tanácsot kérnek tőlük a műszaki problémákban. A kerületben nemrég felmérést végeztek a fia­talok körében, s ott emlí­tette valaki a munka meg­becsülésével kapcsolat­ban: sajnos, az üzemek­ben manapság kiment a divatból, hogy az embe­rek büszkék legyenek köz­tük munkájára, ritkán hallani a büszke monda­tot: „Ezt én csináltam.” A Kismotor és Gép­gyárban elsősorban ezt a mondatot szeretnék minél többször hallani. A jó munkás erkölcsi és anya­gi megbecsülése — úgy érzik — valahol itt kez­dődik. A jó munka meg­becsülésénél. S kinek jut eszébe ennek fontosságát kétségbe vonni? . Eötvös Pál Mást vár az ember Kérés — köszönet „Líra" és a fiatalok Az**, akik azt hangoz­tatják, hogy nincs szük­ség ma már kitüntetésre, dicséretre, elismerésre, csak jobb fizetésre, leg­többször a fiatalokra hi­vatkoznak, mondván, hogy őket igazán nem érdeklik a „Urai” dolgok. Ebben az ütemben mások a tapasz­talatok. — Éppen ellenkezőleg. .Azt vettük észre, hogy a fiatalok igényelnék, csak mi nem törődtünk ezzel eleget. Az ő erkölcsi meg­becsülésükre nem fordí­tottunk elég gondot, eset­leges volt, nem találtuk meg ennek a formáit. A KISZ-vezetőséggel éppen­ a napokban határoztuk el, hogy „kiváló ifjú szak­munkás” kitüntetést ala­pítunk, s ennek emblé­máját kifüggesztjük az erre érdemes fiatalok gé­pére. Az ilyesmit a fiata­lok is igénylik, mint ahogy bármelyik idősebb kollégájuknak is jólesne, ha valamiféle „kiváló szakmunkás” vagy hason­ló embléma lenne a gé­pén. Az erkölcsi elismerés ízléses és szolid, de hatá­sos formáit kell megtalál­ni. Azt már nem igény­lik, hogy valami „cécót” csináljanak körülöttük, de mint valamennyien el­mondják, mindenki jóleső érzéssel olvassa a nevét a gyárban rendszeresített, sokszorosított üzemi tájé­koztatóban, ahol külön rovat van a jól dolgozók, a kitüntetettek felsorolá­ «Amilyen ügyben fordult a tanácshoz?” — „Meny­nyi ideig tartott ügyé­nek intézése? ...” Részlet az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetem statisztikai tanszékének nyolcpontos kérdőívéből, amelyet a közelmúltban küldtek ki a választói névjegyzéken szereplő 7 ezer székes­­fehérvári lakosnak — bélyeggel elátott válasz­borítékkal. A címzettek a szavazásra jogosultak át­lag 17 százalékát képvi­selték és a város külön­böző kerületeit és társa­dalmi rétegét reprezen­tálták. A felmérés célja volt, hogy megismerjék a lakosság véleményét a he­lyi államigazgatás mun­kájáról. A kérdőívek eltévednek A tanszék ezzel mint­egy folytatta az 1963-as kutatást, amikor ugyan­csak Székesfehérvárott afféle munkafényképe­zéssel elkészítette az ap­parátus belső „fotóját” — az akták útjáról, illetve a bürokratikus útvesztő­ről. Annak idején erről a vizsgálatról is beszá­moltunk. S arról is, hogy a fehérvári tanács mi­ként javított a munkán. A legutóbbi vizsgálat aktualitását növeli, hogy készül az új tanácstör­vény. A pártkongresz­­szusi irányelvek pedig ki­tűzik a célt, hogy „az államigazgatási munká­ban a szocialista demok­ratizmusnak, a dolgozók ellenőrzési tevékenységé­nek fejlesztésével párhu­zamosan növekedjék a munka szakszerűsége, gyorsuljon az ügyintézés és fokozódjék a közhiva­tali dolgozók személyi felelőssége, csökkenjen a bürokrácia”. Minden ilyen közvéle­ménykutatás elősegítheti az államigazgatás javítá­sát, az állampolgárok ügyeinek jobb intézését A felszabadulás előtt ilyen vizsgálatról szó sem lehetett Nem véletlen, hogy Magyary Zoltán, a horthysta bürokrácia ki­váló ismerője 1939-ben ezt írta: „A közigazgatás megszokta az életet ki­zárólag a saját szempont­jából nézni és nem látta önmagát kívülről, a kö­zönség szemével.” A székesfehérvári fel­mérés ezt a kívülről lá­tást próbálta megvalósí­tani. Tanácsaink részéről már voltak ilyen kutatá­sok — bár nem ilyen nagy arányúak. Mind­ezek szolgált tanulság­gal, haszonnal, de olykor nem érték el teljes cél­jukat Felemás eredmé­nyeik egyik jellemző pél­dáját ez a legutóbbi fe­hérvári felmérés is érzé­kelteti. Miért? A véletlenszerű­séggel elküldött 7 ezer kérdőív óhatatlanul sok olyan emberhez is elke­rült, akinek a vizsgált időszakban semmi dolga nem volt a tanácsnál. Bizonyság erre, hogy e névtelenül is kitölthető kérdőívekből­­ csak 1766 érkezett vissza. De a vizs­gált időszakban közülük is csupán 816 állampol­gárnak volt ügye az igaz­­gatásnál Bírálat, elismerés, hallgatás Kézenfekvő, hogy az ez­zel kapcsolatos lakossági vélemény megismerésére célszerűbb lett volna a kérdőíveket főleg­ olya­nokhoz küldeni, akiknek a vizsgált időszakban va­­­lamilyen tanácsi ügyük is akadt. Hiszen az ilyen fehérváriak száma a kér­dőívre válaszolók több­szöröse , és­­címüket a tanács nyilvántartja. A fehérvári felmérés ennek ellenére is szolgál néhány érdekes informá­cióval. Például azzal, hogy hányan hányszor jártak a tanácsházán. A kutatók szerint ennek gyakorisága reális. Az ál­lampolgár személyes meghallgatása olykor többször is szükséges, így gyorsabb, helyesebb döntések születhetnek, mint a levélbeli tájéko­zódással. „Mi a véleménye a ta­nácsi tisztviselők munká­járól?” E kérdésre a 816 dolgozó közül 514 (54 százalék) elégedetten vá­laszolt, mert ügyüket ud­variasan és gyorsan in­tézték el. De 132-en las­súnak ítélték a hivatalt, 18-an pedig udvariatlan­nak és gorombának. Mindössze egy állampol­gár vélte, hogy kivéte­leznek. Ám minderről 151-en nem nyilatkoztak. A kutatók feltevése sze­rint e 30 százaléknak sem lehet panasza az ügyintézésre, mert , más vonatkozásban sem bírál­tak. Így az ügyfelek 84 százalékát úgy értékel­lik, mint akik elégedettek a tanács munkájával. Az ügyintézés milyen­sége az elintézés időtar­tamától is függ. A 816 ál­lampolgár közül 435-nek a dolgát negyedóránál is gyorsabban rendezték. 79 lakos ügye 15—20 per­cig, 26-é pedig 30—35 percig tartott és csak 60 emberé húzódott el hosz­­szabb ideig. Ez utóbbiak jó része lassúnak minő­sítette a munkát, 217-en nem adtak választ. A kutatók figyelme a továbbiakban főként arra terjedt ki, hogy a lakos­ság elégedettsége miként alakul a város különböző kerületeiben, illetve a ta­nács egyes osztályai sze­rint. Ez utóbbiaknál ér­dekes, hogy a teljes elé­gedettség a pénzügyi, az ipari és a kereskedelmi osztályt érintően a leg­magasabb (62—75 száza­lék). Ott tehát, ahol fő­leg közületek és „masze­kok” ügyét intézik. Több mint statisztika A viszonylag legtöbb bírálat pedig az oktatási, igazgatási osztályokat és a vb-titkárságot illette (30—55 százalék). Itt je­lentkezik a lakosság leg­több egyéni kérelme, pa­nasza, lakásügye stb. Az sem véletlen hát, hogy ezekre az osztályokra vo­natkozóan elég nagy a véleményt nem nyilvání­tók száma *(20—21 száza­lék), ami szintén a bírá­lat egyik formája lehet! Közepes elégedettséget tükröznek az építési, egészségügyi és mezőgaz­dasági osztályokkal kap­csolatban, amelyeknek szintén sok egyéni ügy­felük van. Ezek az adatok a köz­vélemény és a tanácsi dolgozók számára sok mindent mutatnak. Még­is, e felmérés gyengéjé­nek tartjuk, hogy főleg statisztikai helyzetképre törekedett. Természete­sen, a tények, a valóság számszerű kifejezése nél­kül semmilyen felmérés nem képzelhető el. A la­kosság ügyeinek intézé­se azonban sokkal bonyo­lultabb, és szerteágazóbb, semhogy leszűkíthető volna a statisztikára. Így ugyanis nem derülhet ki világosan, hogy az elma­rasztaló vélemények mö­gött milyen okok, össze­függések, hatások húzód­nak meg. És­­még az el­ismerésekből sem szűrhe­tő le kellő tanulság. A fehérvári közvéle­ménykutatás e módjára nem lehet magyarázat, hogy ezt az ELTE sta­tisztikai tanszéke végez­te. Minden elismerésünk e munkájuké. De egy ilyen kutatás csak rész­ben statisztikai feladat. Hiszen célját csupán sokrétű tartalmi és hát­tér-elemzésekkel érheti el annál is inkább, mert a tudományos statisztiká­nak ez már régóta hagyo­mányos módszere. Ezt a fontos lakosság, véleménykutatást tehát célszerűbb lett volna fő­leg az adott időszak ta­nácsi ügyfelei közt lebo­nyolítani. És nem postán kiküldött, hanem kérde­ző biztosok által szemé­lyesen kitöltött ívekkel. Ennek feltételeit a fehér­vári tanácsnak kellett volna biztosítania. A ta­pasztalatok szerint így alaposabb információk nyerhetők és a névtelen­ség, az őszinte vélemény­­nyilvánítás is jól bizto­sítható. Mivel a közvélemény­kutatás a szocialista de­mokratizmus egyik isko­lája, vagy „osztálya”, ezért ezt is mélyebbre nyúlóan lehetne, kellene lefolytatni. Az ELTE sta­tisztikai tanszéke erre képes is. Nálunk egyéb­ként bármilyen­­ célból kutatják a közvéleményt — ez magára a közvéle­ményre is tartozik. Mert ennek helyes módja is, egyik formája lehet „a dolgozók ellenőrzési te­vékenységének”. Szenes Imre Nyolc kérdés — 7000 fehérvárihoz Közvélemény-kutatás az ügyintézésről Nemcsak csepeli gond­­ A kinőtt rendelőintézet „A csepeli rendelőinté­zet mindig zsúfolt. Ren­geteget kell várni és dél­utánonként többnyire még leülni sem tudunk a szűk váróhelyiségek­ben .. — A levélírónak igaza van — mondja dr. Ács Miklós, a XXI. kerületi szakorvosi rendelőintézet igazgató-főorvosa. — Ki­nőttük az épületet, ez az igazság. A rendelőintézet 1948- ban épült, méreteiben akkor megfelelt Csepel 40—50 ezres lélekszáma­Érthető, hogy a csak­nem kétszeresére gyara­podott lakosság gyógyí­tásához egyre szűkeb­b­­nek bizonyul az épület. A zsúfoltságot fokozza, hogy nemcsak a kerületi lakosok, hanem a csepeli nagyüzemek — papír-, posztó-, kőolaj-, növény­olajgyár, a Mirelit — munkásai is igénybe ve­hetik. De a Vasműben dolgozók szintén, hiszen az üzemi rendelőintézet csak egy műszakban ren­del. Emellett esetenként kisegítik a ráckevei járás egészségügyi szolgálatát is. — Az épület falait nem gumiból készítették — mondja az igazgató-főor­vos —, tehát a rendelé­seket, sajnos, csak egy­mást megrövidítve bővít­hettük. Az onkológiát például a szemészet ro­vására helyeztük el, és általában a szociális he­lyiségek terhére terjesz­kedtünk. A zsúfoltság kellemet­len a betegeknek, kelle­metlen a rendelőintézet­ben dolgozóknak is. Az tehát a külső kerület amúgy is csekély vonzó­erejét tovább csökkentik nak. 1960-ra azonban már 60 ezerre szaporo­dott a lakosság, a leg­utóbbi népszámlálás pe­dig 74 ezer embert szám­lált a kerületben. A növekedésre jellem­ző, hogy 1948-ban napi 100 volt, az idén már 330 a szakorvosi óra. A rendelőben nyolc körze­ti orvos és a sávfőorvos dolgozik, továbbá az alap­szakmák mellett szájsebé­szet, onkológia, trauma­tológia, gyógytorna is működik, említett terjeszkedési mód nem szolgál munka­körülményeik javára. Nem megfelelő az öltöző, egészségügyi intézmény­hez méltatlan­ a konyha, az ebédlő. Nincs kultúr­termük és így tovább. A fizikoterápián például képtelenek a gépek kö­zötti kötelezői távolságot biztosítani. A balneológiai kezeléshez tartozó fekhe­lyekért a „csúcsforga­lomban” sorban állnak. A kedvezőtlen viszo­nyok súlyosbítják az egészségügyben egyébként­­ általános létszámhiányt. Jellemző erre az üres or­vosi állások megdöbben­tő aránya. Krónikusan, tartósan hiányzik sze­mész-, fülész-, urológus-, EKG-, laboratóriumi és idegszakorvos. A napi 45 kitöltetlen óra gyakorla­tilag azt jelenti, hogy több mint hét orvost nél­külöznek immár állandó­sult jelleggel. Ez azután átmeneti „hézagokkal” párosul: jelenleg a sebé­szeten sem teljes a lét­szám, a kedvezőtlen munkafel­tételek. Az orvoshiány viszont fokozza a zsúfolt­ságot, a várakozási időt. Az urológián például — az említett hiány miatt — csak délután van rende­lés. És jóllehet a Csepe­len dolgozó szakorvosok többsége törzsgárdatag­­nak számít, áldozatké­szen, fáradságot nem kí­mélve dolgozik, az ob­jektív viszonyok miatt nem képesek tökéletesen teljesíteni az igényeket. — A rendelőintézet fejlesztése évek óta na­pirenden van — tájékoz­tat az igazgató-főorvos. — Mi abban bíztunk, hogy 1971-ben el is kez­dődik. Erre mégsem ke­rül sor, mert először azok a kerületek követ­keznek, ahol egyáltalán nincs rendelőintézet. Az MSZMP XXI. ke­rületi bizottsága több­ször foglalkozott a ren­delőintézeti gondokkal A csepeli rendelőinté­zet bővítése valóban fon­tos feladat. A fővárosi ta­nács egészségügyi főosz­tálya azonban korántsem nem akarásból helyezte a „pótigények” közé. — A negyedik ötéves tervben tulajdonképpen csak az úgynevezett át­húzódó feladatok között szerepelnek a rendelőin­tézetek — hangsúlyozza dr. Barth­a Ferenc főváro­si vezető főorvos. — Ilyen áthúzódó beruházás a X., a XX. kerületi rendelő bővítése. A helyzetre jel­lemző, hogy a harmadik ötéves terv 300 millió forintos beruházási össze­géből 170 milliót az is­mert építőkapacitás-hiány miatt csak a­ következő tervidőszakban tudunk felhasználni. A tervezett 1100 kórházi ágyból 100 csak a negyedik ötéves tervben készül el. És bár a következő öt évben a korábbi összeg kétszere­1967-ben megállapította, hogy szűk volta miatt képtelen ellátni a meg­növekedett­­ forgalmat, sürgősen bővíteni kell. Az idén ismét napirendre tűzték a kerület egész­ségügyi problémáit és is­mét megállapították: „A járóbeteg-ell­átásba­n a fejlődés ellenére is sok a gond, nagy a zsúfoltság, rendkívül mostohák, tart­hatatlanok a körülmé­nyek. Átlagon felüül a be­töltetlen orvosi óraszám. A helyzet javítása több irányú, sürgős intézkedést igényel. A megoldás fon­tos politikai kérdés... A kerület negyedik ötéves tervében kiemelt feladat­ként szerepel..., a fővá­rosi tanács egészségügyi főosztálya azonban csak a pótigények között szere­pelteti.’’ se. 600 millió forint áll rendelkezésünkre, sajnos a csepeli rendelőintézet­re és sok minden másra sem futja. — Még egy jellemző adat — teszi hozzá —, hogy 1970-ben a kórházi betegforgalom 12 száza­lékkal haladta meg a tíz évvel korábbit, anélkül, hogy az ágyak száma nö­vekedett volna. Tehát, ha minden jól megy, az ellátás 1975-ben éri el az 1960. évi színvonalat. A csepeli gondok tehát, mint csepp a tengert, tük­rözik a fővárosi betegel­látás helyzetét. Ismét ref­lektorfénybe állítva a be­ruházások — a Népszavá­ban többször szóvá tett — gyorsabb megvalósí­tásának fontosságát. Ami nélkül a rendelkezésre álló anyagi fedezet nem használható fel célsze­rűen. Lukács Mária Krónikus orvoshiány Sürgős intézkedést kíván Miért pótigény n­épszava 1970. szeptember 26 .

Next