Népszava, 1970. október (98. évfolyam, 230–256. sz.)
1970-10-18 / 245. szám
2 Százezer és négymillió Magyarországon 10 millió 200 ezer általános iskolás gyerek van, a különböző középiskolákban pedig a — szakmunkásképző intézettől a gimnáziumig — 700—800 ezer diák tanul. A családok napi témájául szükségszerűen kínálkoznak az iskolai élet apróbb-nagyobb eseményei, kihatásai. (Hozzátéve mindjárt, hogy nálunk nemcsak a futballhoz, hanem a pedagógiához is mindenki ért: mindenki bírálja és értékeli a pedagógusokat, módszereiket, munkájukat.) Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a X. pártkongresszus téziseiben nem egy utalás foglalkozik az iskolák és a pedagógusok munkájával; ha számot vetünk azzal, hogy alig néhány napja ért véget az V. nevelésügyi kongresszus, amelyen a korszerű pedagógiáról, a pedagógusok szinte valamennyi gondjáról szót váltottak — cseppet sem lehet csodálkozni köz- és magánéletünk sokféle megnyilatkozásán a pedagógiával és a pedagógusokkal kapcsolatban. Hatalmas társadalmi elvárások, egyéni és közösen támasztott igények tornyosulnak ma a pedagógusok elé, a külső szemlélő fejében óhatatlanul megfogalmazásra késztetve a kérdést: vajon mennyire reálisak ezek az igények, és egyáltalán, meddig fokozódhatnak az elvárások? Van-e elég ereje pedagógustársadalmunknak, hogy megfeleljen az igényeknek? A magyar oktatásügy utolsó 25 évét elemezve, kínálkoznék az egyértelmű „igen”. Az az ország, ahol 1938-ban mindössze 35—40 ezren végeztek a mai nyolc általánosnak megfelelő iskolát, eljutott addig, hogy ma évente 64—66 000 fiatal érettségi bizonyítvánnyal a zsebében lépi át a 18. életévét. A gyerekek 91 százaléka 14 éves koráig elvégzi a nyolc általánost, annyit tanul ez idő alatt, amennyit apjuk vagy nagyapjuk 20—30 év alatt sem. Ez a gigantikus oktatási csúcs nem született, nem születhetett meg csak rendeletekből, csak előírásokból — ehhez tíz- és tízezer tanító, tanár napról napra ismétlődő, elképzelhetetlenül sok energiát, odaadást és áldozatot igénylő munkája kellett Nevelőitől sohasem kívánt keveset a társadalom. Ma pedig, a hetvenes évek Magyarországán még újabb kívánalmak csatlakoznak a korábbiakhoz. Akik ma katedrán állnak, azt a gyerekből serdülővé, később felnőtté váló generációt nevelik, amely már a második ezredforduló Magyarországában dolgozik majd, szellemi tőkéjét a szocializmus fejlettebb formáját magára öltő társadalomban kamatoztatja. „Másfajta zaj.” Egy-egy tantárgy anyagának alapos megismerése és megismertetése is többet jelent ma, mint száz évvel előbb négy-öt évfolyamo; tankönyveikben olyan fogalmak, kitételek, példák és kísérletek szerepelnek, amelyek a háború előtt akadémiai kiadványokban sem voltak megtalálhatók. Az új körülmények nemcsak a pedagógiát forradalmasítják , hanem átformálják a pedagógusokat is. Az kell, hogy formálják. Eltekintve ezúttal a szűk családi berzenkedésektől, az előforduló bürokratikus intézkedésektől, idekívánkozik a kérdés: mit várhatunk a ma nevelőitől? Nagyon rossz ízűek és elhamarkodottak azok az ítéletek, amelyek egy-egy kevésbé felkészült, vagy a nevelést kezdőbb fokon művelő tanító, tanár személyéből kiindulva általánosítanak. Ha szétnézünk a százezer pedagógus körében, a kis vidéki iskolákban, éppúgy, mint a jó hírű kollégiumokban, szakiskolákban és gimnáziumokban, itt is, ott is megtalálhatjuk a mai kor Makarenkóit Nevük nemcsak és nem elsősorban akkor bukkan fel, amikor a kitüntetett nevelők munkájáról készítünk mérleget. Nem. Ott és akkor kerül elő egy-egy név, amikor kitűnő felkészültségű diákok sora kerül ki gimnáziumokból; amikor az egyetemi felvételi vizsgán kiváló felkészültségű matematikusjelölteket hallgatnak meg, vagy elhangzik egy-egy név, orosz—magyar szakos tanárok tehetséges, jól képzett diákjainak megjelenésekor. A mai magyar Makarenkóknak — s nem is kevesen vannak — meglehetősen kevés az alkalmuk látványos, a munkájukat reflektorfénybe állító pedagógiai sikerek elérésére. Azok a nevelők, akik például Aszódon kis csirkefogókból, a bűnözés határára jutott gyerekekből elképzelhetetlen erőfeszítések árán becsületes embereket faragnak — nem kettőt-hármat, hanem százat és ezret —, legfeljebb speciális pedagógiai fórumokon ismertek. Azoknak az irodalomtanároknak az erőfeszítéseiről is alig hallanni, akiknek meg kell tanítaniuk, mégpedig a szűkös tanórai keretben, nemcsak Balassitól Illyés Gyuláig a magyar irodalmat, hanem kitekintést kell adniuk a világba is. A matematika, a fizika, a kémia, a biológia forradalma, az ismeretek mennyiségének rohamos gyarapodása olyan versenyfutást követel az idővel — a tanítóktól és tanároktól —, ami önmagában is hatalmas pedagógiai fegyvertény. Vannak tehát mai Makarenkók. Árnyékukban, mellettük természetesen sok olyan nevelő is dolgozik, aki soha nem tud feljutni a pedagógia csúcsára, aki jó tanár vagy tanító, de a kor követelményeinek csak közepesen tud eleget tenni. És vannak olyanok is, akik elmennek a pedagóguspályáról. Elmennek, mert rögtön a kezdet után elfáradtak, mert hitből és akarásból kifogytak. Vannak és lesznek olyanok is, akik anyagiak miatt mennek el A legjobbak, a pedagógiát élethivatásnak tekintők soha nem fordítanak hátat az iskolának, ők azok, akik a kor követelményeivel lépést tartva, felismerték és felismerik, hogy az ideológiai, neveléselméleti, pszichológiai, didaktikai követelmények mellett a jó pedagógusnak nem csupán kötelességérzetből, hanem tudatosan kell képviselnie a marxizmus—leninizmust, ahhoz, hogy felismerje azokat az erőket, amelyek a mai hatalmas változásokat diktálják századunknak. Ezek a pedagógusok értik és érzik, hogy alapvető változásokon megy keresztül az egész társadalom pedagógiai közgondolkozása. Lenin azt írja egyik munkájában, a pedagógusmunka perspektíváit vázolva: „A fiatal nemzedék szükségszerűen másképpen kénytelen a szocializmushoz közeledni, nem azon az úton, más formában, más viszonyok között, mint apái.” Ennek a tételnek elfogadása — és megértése — szükségszerűen vezet a felismeréshez: korunk gyermek- és felnőtt nemzedéke azt a pedagógust ismeri el és tiszteli — a attól tanul szívesen —, aki a társadalmi változásokra egyformán fogékony; aki, ha nem is hunyja be szemét és fogja be fülét a köznapi gondok előtt, de képes a kisszerűségeken túllátni, és a társadalmi haladás nagy áramkörébe saját „adó-vevőivel” is belekapcsolódni. A nagy és szép elvek körvonalazásánál azonban nem szabad megelégedni azzal, hogy kimondjuk: „ezt várjuk, ezt tegye a tanár, a tanító, ez a dolga”. Számolnunk kell azzal is, hogy igenis van „pedagógusközérzet”. Ahhoz, hogy ez a képzett, nagy többségében igen jó erőkből álló nevelőgárda valóban hatékonyan oktasson és neveljen, számba kell venni a buktatókat is. Azokat a tüskéket, amelyek alig-alig állanak ki ugyan a „talajból”, de sértenek és fájdalmat okoznak. Egyik kitűnő gimnáziumunk igazgatója a következőképpen fogalmazott a szakszervezet központi vezetőségi ülésén. „Nagyon jó, ha a pedagógusoktól elvárja és megköveteli a társadalom, hogy munkájuk magasabb színvonalú, a közoktatás fejlesztésével párhuzamosan fejlődő legyen. Ehhez azonban az is szükséges, hogy zavartalanul, nyugodtan oktathassanak. Egy elhibázott rendelkezés, kikísérletezetlen újítás, hibás módszertani instrukció legalább annyira tüskre, legalább annyi buktatót emel, mint az, amikor az iskola átjáróházzá válik, egymásnak adják benne a kilincset a különböző szervek képviselői, és irreális feladatokkal bízzák meg a nevelőket.” A pedagógia nem tűri a bürokráciát, az elhamarkodást, a kapkodást; ha belekényszerítik, óhatatlanul veszélybe kerülnek a nevelési és oktatási célok. Sok nevelő, iskolaigazgató, szaktanár ápol olyan „sebeket”, amelyek keletkezését meg lehetett volna előzni, el lehetett volna kerülni. A pedagógia és a pedagógus korunkban, társadalmunkban emberközelbe került. Szoros szálak kötik össze a közösségi nevelés mestereit a családok kis sejtjeivel, egymás segítése nélkül nem születhet sem pedagógiai, sem oktatási siker. Azért munkálkodik négymillió szülő és százezer nevelő, hogy az ezredforduló Magyarországán minden társadalmi osztály és réteg művelt, gyakorlati és elméleti tudásban gazdagabb legyen. A kulcs — ezeknek a céloknak az eléréséhez — kétségtelenül a pedagógusok kezébe adatott; tőlük kérjük számon elsősorban, hogyan gazdálkodtak az eleven értékekkel, mit tudnak nyújtani a társadalomnak. A nevelők pedig rendelkeznek azokkal az értékekkel, amelyek segítségével eleget tehetnek a kívánalmaknak. Ezt a közösséget egészében kell értékelni: a középszerűeket együtt a kor Makarenkóival. Mindnyájan tesznek hozzá valamit az építményhez, őrködve a tiszta formán és stíluson. ▼árkonyí Margit NÉPSZAVA Hazaérkezett Moszkvából a SZOT-delegáció Földvári Aladár, a SZOT elnöke, az SZVSZ számvizsgáló bizottságának elnöke, valamint a Timmer József SZOT-titkár vezetésével a Szakszervezeti Világszövetség jubileumi főtanács-ülésén részt vett magyar delegáció szombaton hazaérkezett Moszkvából. (MTI) Áprilistól előkészítő foglalkozásokat szerveznek az iskolákban Megjelent a művelődésügyi miniszter utasítása az iskolai előkészítő foglalkozások megszervezéséről, vezetéséről. A következő év április 1-től a tanévzáró értekezletig 12 héten át, hetenként kétszer, három-három órában ingyenes előkészítő foglalkozásokat szerveznek azoknak a gyerekeknek, akik ősszel lépnek az általános iskola első osztályába, s óvodába nem jártak. (MTI) Egész évben olvasmány Megjelent a Népszava Évkönyv Ezekben a napokban ismét megjelent az újságárusoknál az olvasók által már jól ismert Népszava Évkönyv. Az 1971. évi kötet a szokottnál is több hasznos és érdekes, fontos és szórakoztató olvasnivalót tartalmaz. A 20 kérdés — 20 válasz című cikk tájékoztatást nyújt a lakáselosztás és a lakbérek új rendszeréről, az Idegeneknek tilos a bemenet című cikksorozat segítségével az olvasók képet kapnak a többi között külkereskedelmi tárgyalásokról, betekinthetnek a filmfesztiválok kulisszái mögé, vagy akár megismerkedhetnek az árképzés munkájával. Aki porszívót, magnetofont, elektromos kávéfőzőt akar vásárolni, bizonyára hasznát látja az Évkönyvben megjelent összehasonlító minőségvizsgálatnak. Tizenhét olyan közismert művész portréját is tartalmazza — képben és szóban — az új kiadvány, akik a közérdeklődés középpontjában állnak. Közöttük van Sophia Loren, Ella Fitzgerald, Karaján, Richter és a népszerű Mikulski. Verssel, illetve novellával jelentkezik az 1971-es Népszava Évkönyvben a többi között Darvas József, Szabó Pál, Benjámin László, Gerő János és Földeák János. Bővült, gazdagodott a tanácsadás is az Évkönyvben. A jogi, a kozmetikai tanácsok mellett akad olvasnivaló autósoknak, turistáknak és nem utolsósorban a háziasszonyoknak is. Reméljük, hogy a Népszava Évkönyv olvasói egész esztendőben szívesen és örömmel forgatják majd a könyvet, és hasznát látják azoknak a fontos, gyakorlati tudnivalóknak is, amelyeket az Évkönyvben a szerzők összefoglaltak. (g. zs.) A Havas börtönőr lánya Rózsa Sándor haláláról — Csillagkönnyek gurultak végig Sándor orcáján, amikor megbilincselték. Előbb karabélyát akarta magára fordítani, de se té, se tova... előtte is voltak, háta mögött is ... puskacsövek szemtől-szembe... Két nap alatt szedték össze őket, huszonötüket, mert anynyian maradtak. A bíró kérdezte, mit kíván Rózsa Sándor szólani. „Majd a kisszéken — így Sándor, s fellépett. — No, szegény emberek, akkor lesz csak betyárvilág nektek, ha ...” a hóhér megrántotta a kötelet, Sándor meg kirúgta maga alól a széket. Sorban lógtak az akasztófákon, egy kivételével. Nagykőrösön, az Eötvös Károly utca 25. szám alatti házacska udvarán meséli a történteket Tál Jánosné született Kmety Mária ilavai születésű, 60 éves asszony. Lánya annak a Kmety Józsefnek, aki 1905-ben először az ilavai sziklabörtönben, majd 1922-ig Vácott fegyőrködött. — írták: gróf Ráday Gedeon kormánybiztos fogta el Rózsa Sándorékat, együtt kártyázott vele, s úgy szedte ki titkát, akadt, aki vélte, szabómesterségrefogták a börtönben, sőt, hogy fejét levágták és egy orvos spirituszban őrizte. Nem igaz, Rózsa Sándort kivégezték! Az asszony papírokat vesz elő. — Vácott a Derecske dűlőben, a fegyház birtokán két rab kapálta a kertet, szedte a zöldséget. Tízéves voltam, amikor először hallottam Siller Antaltól Rózsa Sándorról beszélni. Antal bácsi öreg volt már, de feszes tartásű, keménykötésű férfi. Ha Pihent a kapára támaszkodva, meséli... hogyan ölt arabért. Az udvar megbillen kicsit, a mosolygós arcú aszszonyon kemény vonások jelennek meg. — Mit gondol, lelkem, Antal bácsinak, a legfiatalabb betyárnak nem kellett bizonyítani? Tanúnak hívta a csemői magas nyárfát, amelyikre lépcső vezetett fel, a Kecsstemét melletti pusztákat, a harminc centi hosszú, borotvaéles tőröket készítő késest ... mind megnéztem én, igazat szól-e. — Mikor halt meg Siller Antal? — Hatvankilenc éves korában, 1924-ben... ő ne ismerte volna Sándort? ... Nem volt magas termetű, de erős, inas, fürge ... még ötvenévesen is át tudott ugrani egyik lóról a másikra ... kicsi, pödrött bajuszt viselt... vékony szélű, fekete kalapot s álarcot. Sétálva csak a nyakában lógatta, de készen, hogy felrántsa s lovára kapva elvágtasson ... Egyszer a szegedi határban búcsúra mentek ... ittak, daloltak... A helybéliek nem szívlelték az idegeneket, összeszólalkoztak ... kész elő... öt halott lett a helyet, s Sándorék lóra ... Hej, kezdetben nagyon mellettük volt a szegény nép, bújtatta őket, de később futtatták... loholtak ... napokig nem ettek ... raboltak. — Hogyan fogták el őket? Az asszony szemében felgyúlnak a fények, látom, az emlékezés őt is tűzbe ragadja, hévvel mesél, s szavai szünetében kezével félkörbe mutat, égtájakat fog egybe, a helvéciai homokbuckákat, a hajdani lápokat, erdőket, akácosokat, a csenevész füveseket, ahol bürgék, jerkék harapdáltak. — Kenyeret sütött a tanyasi asszony ... Megvárták, amíg kivette, elvitték ... Hazajön a férj, kérdi, kik voltak, s fordul Kecskemétre a hajdúkhoz. Nagy baj, ha már a nép nem segít... Érkeznek a pandúrok, s a tarlón legeltető pásztorfiú mutatja, kukoricásba bújtak, ötösével. Nosza, utánuk ... Térül Sándor: „Te mutattad az utat? házaáruló!” — s azzal, agyoncsapja a fiút. A véren mentek el utána... s a népek is segítettek elfogni. Rózsa Sándor öngyilkos akart lenni, de lefogták a kezét. A betyárokba — mondja — nagy lélek szorult. Lám, Savanyú Jóska is kilépett 82 évesen a börtön kapuján, és elemésztette magát. Az ő apja sokszor sétáltatta. — Miért nem beszélt az apja, miért hallgatnak ötven éve? Nagy csendesen mondja: — Apámat megfenyegették, ha beszél, leszerelik, de még be is csukják. Kötötte a titoktartás. Sándornak pedig még az emlékét is akarták törölni, mert ő nagyon támogatta a szegény népet, és már csak akkor rabolt és fosztogatott, amikor rákényszerítették, s űzött vadak lettek. Apám csak a halála előtt beszélt... én is hallgattam, mert féltem. Ugye, most már nem lesz bajom, hogy elmondtam? Beszél tovább Haváról, a Vág alatti alagútról, amely a sziklabörtönt egy zárdával kötötte össze... mesél Siller Antalról az utolsó betyárról, s nem tudom, higgyek, ne higygyek ... Megfejtődött volna a százéves titok, vagy csak egy újabb lehetőség felvetésének tanúja vagyok? Arany János városában a „táltos igaz nyelve” megoldódott, de ez-e az igaz nyelve, hiszen a táltosnak szabad továbbfűzni a legendát. Szüts Dénes 1970. október 1. Biszku Béla nyilatkozata a televízióban és a rádióban Biszku Béla, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a KB titkára, a X. pártkongresszus előkészítésének néhány tapasztalatáról nyilatkozik vasárnap este a „Hét” című tv-műsorban. A beszélgetést a Kossuth adó vasárnap este 22 óra 15 perckor közvetíti. (MTI) HETI POSTÁNKBÓL úlyos kijelentéseket tartalmazó levelet kaptunk Keszthelyről, írói a névtelenségbe burkolóznak, ezért közreműködésük nélkül foglalkozunk az üggyel. A „Keszthelyi húsosok” aláírású levelet azért továbbítottuk kivizsgálásra az ÉDOSZ Veszprém megyei bizottságához, mert egy üzem munkáskollektívájának problémáival foglalkozik. Azt állítják a levélírók, hogy a keszthelyi húsipari vállalatnál átlagosan 12—14 órát dolgoznak a munkások. Aki pedig szót emel a túlmunka ellen, azt elküldik. Kifogásolják, hogy termelési értekezletet sem tartanak, amelyen a dolgozók elmondhatnák gondjaikat, panaszaikat. Ezért fordultak levelükkel szerkesztőségünkhöz, kérve: az illetékesek vizsgálják ki a bejelentést. A levélből azt is megtudjuk, hogy a levélírók több éve dolgoznak jelenlegi munkahelyükön, és azért nem merik aláírni soraikat, mert családos emberek, és félnek, hogy az utcára kerülnek. Ilyen előzmények után kaptuk meg az EDOSZ tájékoztatóját a lefolytatott vizsgálatról. Több keszthelyi húsossal beszélgettek, s ezek is azt állították, hogy júliusban az üzem több részlegében valóban sokat túlóráztak. Ezt a szakszervezet illetékesei is megállapították. Arról azonban senki sem tudott a megkérdezettek közül, hogy a gyáregység vezetői azzal fenyegetőztek volna, ha valaki nem hajlandó túlórázni, azt elbocsátják. A túlórákat a balatoni nyaralók ellátása miatt megnőtt igényekkel és a munkaerőhiánnyal magyarázzák. Határozottan kijelentik, hogy augusztus közepétől a túlóráztatás megszűnt, legfeljebb hetenként egy-két alkalommal dolgoztak a munkaidőn túl. Különben valamennyi megkérdezett dolgozó visszautasítja a névtelen levélíróknak a vezetési módszerrel kapcsolatos valótlan kijelentéseit. A szakszervezet javaslatára ezután rendkívüli terítelési értekezletet tartottak, ezen 39 dolgozó és ám a vállalat vezetői is részt vettek. A hozzánk eljuttatott jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a gyáregység kollektívája az üzemi hangulatot jónak tartja és kifogásolta, miért nem nevezték meg magukat a levél írói. S. T. A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI KERETÉBEN Fiatalok, ahogy otn dolgoznak,szeretően SZÉLESVÁSZNÚ . SZOVJET-ÜZBÉG FILM Bemutató: október 29