Népszava, 1970. október (98. évfolyam, 230–256. sz.)

1970-10-18 / 245. szám

2 Százezer és négymillió Magyarországon 10 millió 200­ ezer ál­talános iskolás gyerek van, a különböző középiskolákban pedig a — szakmun­kásképző intézettől a gimnáziumig — 700—800 ezer diák tanul. A családok napi témájául szükségszerűen kínálkoz­nak az iskolai élet apróbb-nagyobb ese­ményei, kihatásai. (Hozzátéve mindjárt, hogy nálunk nemcsak a futballhoz, ha­nem a pedagógiához is mindenki ért: mindenki bírálja és értékeli a pedagó­gusokat, módszereiket, munkájukat.) Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a X. pártkongresszus téziseiben nem egy utalás foglalkozik az iskolák és a pedagógusok munkájával; ha szá­mot vetünk azzal, hogy alig néhány napja ért véget az V. nevelésügyi kong­resszus, amelyen a korszerű pedagógiá­ról, a pedagógusok szinte valamennyi gondjáról szót váltottak — cseppet sem lehet csodálkozni köz- és magánéletünk sokféle megnyilatkozásán a pedagógiá­val és a pedagógusokkal kapcsolatban. Hatalmas társadalmi elvárások, egyéni és közösen támasztott igények tornyosulnak ma a pedagógusok elé, a külső szemlélő fejében óhatatlanul meg­fogalmazásra késztetve a kérdést: vajon mennyire reálisak ezek az igények, és egyáltalán, meddig fokozódhatnak az elvárások? Van-e elég ereje pedagógus­­társadalmunknak, hogy megfeleljen az igényeknek? A magyar oktatásügy utolsó 25 évét elemezve, kínálkoznék az egyértelmű „igen”. Az az ország, ahol 1938-ban mindössze 35—40 ezren végeztek a mai nyolc általánosnak megfelelő iskolát, el­jutott addig, hogy ma évente 64—66 000 fiatal érettségi bizonyítvánnyal a zse­bében lépi át a 18. életévét. A gyerekek 91 százaléka 14 éves koráig elvégzi a nyolc általánost, annyit tanul ez idő alatt, amennyit apjuk vagy nagyapjuk 20—30 év alatt sem. Ez a gigantikus oktatási csúcs nem született, nem szü­lethetett meg csak rendeletekből, csak előírásokból — ehhez tíz- és tízezer ta­nító, tanár napról napra ismétlődő, el­képzelhetetlenül sok energiát, odaadást és áldozatot igénylő munkája kellett Nevelőitől sohasem kívánt keveset a társadalom. Ma pedig, a­ hetvenes évek Magyarországán még újabb kívánalmak csatlakoznak a korábbiakhoz. Akik ma katedrán állnak, azt a gyerekből ser­dülővé, később felnőtté váló generációt nevelik, amely már a második ezred­forduló Magyarországában dolgozik majd, szellemi tőkéjét a szocializmus fejlettebb formáját magára öltő társa­dalomban kamatoztatja. „Másfajta zaj.” Egy-egy tantárgy anyagának alapos megismerése és megismertetése is töb­bet jelent ma, mint száz évvel előbb négy-öt évfolyamo; tankönyveikben olyan fogalmak, kitételek, példák és kí­sérletek szerepelnek, amelyek a háború előtt akadémiai kiadványokban sem voltak megtalálhatók. Az új körülmények nemcsak a pedagógiát forradalmasít­ják , hanem átformálják a pedagógu­sokat is. Az kell, hogy formálják. Elte­kintve ezúttal a szűk családi berzenke­désektől, az előforduló bürokratikus in­tézkedésektől, idekívánkozik a kérdés: mit várhatunk a ma nevelőitől? Nagyon rossz ízűek és elhamarkodot­tak azok az ítéletek, amelyek egy-egy kevésbé felkészült, vagy a nevelést kez­dőbb fokon művelő tanító, tanár sze­mélyéből kiindulva általánosítanak. Ha szétnézünk a százezer pedagógus köré­ben, a kis vidéki iskolákban, éppúgy, mint a jó hírű kollégiumokban, szakis­kolákban és gimnáziumokban, itt is, ott is megtalálhatjuk a mai kor Makaren­­kóit Nevük nemcsak és nem elsősor­ban akkor bukkan fel, amikor a kitün­tetett nevelők munkájáról készítünk mérleget. Nem. Ott és akkor kerül elő egy-egy név, amikor kitűnő felkészült­ségű diákok sora kerül ki gimnáziumok­ból; amikor az egyetemi felvételi vizs­gán kiváló felkészültségű matematikus­jelölteket hallgatnak meg, vagy elhang­zik egy-egy név, orosz—magyar szakos tanárok tehetséges, jól képzett diákjai­nak megjelenésekor. A mai magyar Makarenkóknak — s nem is kevesen vannak — meglehető­sen kevés az alkalmuk látványos, a munkájukat reflektorfénybe állító pe­dagógiai sikerek elérésére. Azok a ne­velők, akik például Aszódon kis csirke­fogókból, a bűnözés határára jutott gye­rekekből elképzelhetetlen erőfeszítések árán becsületes embereket faragnak — nem kettőt-hármat, hanem százat és ez­ret —, legfeljebb speciális pedagógiai fórumokon ismertek. Azoknak az iro­dalomtanároknak az erőfeszítéseiről is alig hallanni, akiknek meg kell taníta­niuk, mégpedig a szűkös tanórai keret­ben, nemcsak Balassitól Illyés Gyuláig a magyar irodalmat, hanem kitekintést kell adniuk a világba is. A matematika, a fizika, a kémia, a biológia forradalma, az ismeretek mennyiségének rohamos gyarapodása olyan versenyfutást köve­tel az idővel — a tanítóktól és tanárok­tól —, ami önmagában is hatalmas pe­dagógiai fegyvertény. Vannak tehát mai Makarenkók. Árnyékukban, mellettük természete­sen sok olyan nevelő is dolgozik, aki soha nem tud feljutni a pedagógia csú­csára, aki jó tanár vagy tanító, de a kor követelményeinek csak közepesen tud eleget tenni. És vannak olyanok is, akik elmennek a pedagóguspályáról. Elmen­nek, mert rögtön a kezdet után elfá­radtak, mert hitből és akarásból kifogy­tak. Vannak és lesznek olyanok is, akik anyagiak miatt mennek el A legjobbak, a pedagógiát élethiva­tásnak tekintők soha nem fordítanak hátat az iskolának, ők azok, akik a kor követelményeivel lépést tartva, felis­merték és felismerik, hogy az ideoló­giai, neveléselméleti, pszichológiai, di­daktikai követelmények mellett a jó pedagógusnak nem csupán kötelesség­érzetből, hanem tudatosan kell képvi­selnie a marxizmus—leninizmust, ah­hoz, hogy felismerje azokat az erőket, amelyek a mai hatalmas változásokat diktálják századunknak. Ezek a peda­gógusok értik és érzik, hogy alapvető változásokon megy keresztül az egész társadalom pedagógiai közgondolkozása. Lenin azt írja egyik munkájában, a pedagógusmunka perspektíváit vázolva: „A fiatal nemzedék szükségszerűen más­képpen kénytelen a szocializmushoz kö­zeledni, nem azon az úton, más formá­ban, más viszonyok között, mint apái.” Ennek a tételnek elfogadása — és meg­értése — szükségszerűen vezet a felis­meréshez: korunk gyermek- és felnőtt nemzedéke azt a pedagógust ismeri el és tiszteli — a attól tanul szívesen —, aki a társadalmi változásokra egyfor­mán fogékony; aki, ha nem is hunyja be szemét és fogja be fülét a köznapi gondok előtt, de képes a kisszerűsége­­ken túllátni, és a társadalmi haladás nagy áramkörébe saját „adó-vevőivel” is belekapcsolódni. A nagy és szép elvek körvonalazásánál azonban nem sza­bad megelégedni azzal, hogy kimond­juk: „ezt várjuk, ezt tegye a tanár, a tanító, ez a dolga”. Számolnunk kell az­zal is, hogy igenis van „pedagógusköz­érzet”. Ahhoz, hogy ez a képzett, nagy többségében igen jó erőkből álló ne­velőgárda valóban hatékonyan oktasson és neveljen, számba kell venni a buk­tatókat is. Azokat a tüskéket, amelyek alig-alig állanak ki ugyan a „talajból”, de sértenek és fájdalmat okoznak. Egyik kitűnő gimnáziumunk igazga­tója a következőképpen fogalmazott a szakszervezet központi vezetőségi ülé­sén. „Nagyon jó, ha a pedagógusoktól elvárja és megköveteli a társadalom, hogy munkájuk magasabb színvonalú, a közoktatás fejlesztésével párhuzamosan fejlődő legyen. Ehhez azonban az is szükséges, hogy zavartalanul, nyugod­tan oktathassanak. Egy elhibázott ren­delkezés, kikísérletezetlen újítás, hibás módszertani instrukció legalább annyi­ra tüskre, legalább annyi buktatót emel, mint az, amikor az iskola átjáróházzá válik, egymásnak adják benne a kilin­cset a különböző szervek képviselői, és irreális feladatokkal bízzák meg a ne­velőket.” A pedagógia nem tűri a bü­rokráciát, az elhamarkodást, a kapko­dást; ha belekényszerítik, óhatatlanul veszélybe kerülnek a nevelési és okta­tási célok. Sok nevelő, iskolaigazgató, szaktanár ápol olyan „sebeket”, ame­lyek keletkezését meg lehetett volna előzni, el lehetett volna kerülni. A pedagógia és a pedagógus korunkban, társadalmunkban emberkö­zelbe került. Szoros szálak kötik össze a közösségi nevelés mestereit a csalá­dok kis sejtjeivel, egymás segítése nél­kül nem születhet sem pedagógiai, sem oktatási siker. Azért munkálkodik négy­millió szülő és százezer nevelő, hogy az ezredforduló Magyarországán minden társadalmi osztály és réteg művelt, gyakorlati és elméleti tudásban gazda­gabb legyen. A kulcs — ezeknek a cé­loknak az eléréséhez — kétségtelenül a pedagógusok kezébe adatott; tőlük kérjük számon elsősorban, hogyan gaz­dálkodtak az eleven értékekkel, mit tudnak nyújtani a társadalomnak. A nevelők pedig rendelkeznek azok­kal az értékekkel, amelyek segítségével eleget tehetnek a kívánalmaknak. Ezt a közösséget egészében kell értékelni: a középszerűeket együtt a kor Makaren­­kóival. Mindnyájan tesznek hozzá vala­mit az építményhez, őrködve a tiszta formán és stíluson. ▼árkonyí Margit NÉP­SZAVA Hazaérkezett Moszkvából a SZOT-delegáció Földvári Aladár, a SZOT elnöke, az SZVSZ számvizsgáló bizottságá­nak elnöke, valamint a Timmer József SZOT-tit­kár vezetésével a Szak­­szervezeti Világszövetség jubileumi főtanács-ülésén részt vett magyar delegá­ció szombaton hazaérke­zett Moszkvából. (MTI) Áprilistól előkészítő foglalkozásokat szerveznek az iskolákban Megjelent a művelődés­­ügyi miniszter utasítása az iskolai előkészítő fog­lalkozások megszervezésé­ről, vezetéséről. A követ­kező év április 1-től a tanévzáró értekezletig 12 héten át, hetenként két­szer, három-három órá­ban ingyenes előkészítő foglalkozásokat szervez­nek azoknak a gyerekek­nek, akik ősszel lépnek az általános iskola első osz­tályába, s óvodába nem jártak. (MTI) Egész évben olvasmány Megjelent a Népszava Évkönyv Ezekben a napokban is­mét megjelent az újság­árusoknál az olvasók által már jól ismert Népszava Évkönyv. Az 1971. évi kö­tet a szokottnál is több hasznos és érdekes, fon­tos és szórakoztató olvas­nivalót tartalmaz. A 20 kérdés — 20 vá­lasz című cikk tájékozta­tást nyújt a lakáselosztás és a lakbérek új rend­szeréről, az Idegeneknek tilos a bemenet című cikksorozat segítségével az olvasók képet kapnak a többi között külkeres­kedelmi tárgyalásokról, betekinthetnek a filmfesz­tiválok kulisszái mögé, vagy akár megismerked­hetnek az árképzés mun­kájával. Aki porszívót, magnetofont, elektromos kávéfőzőt akar vásárolni, bizonyára hasznát látja az Évkönyvben megjelent összehasonlító minőség­­vizsgálatnak. Tizenhét olyan közis­mert művész portréját is tartalmazza — képben és szóban — az új kiadvány, akik a közérdeklődés kö­zéppontjában állnak. Kö­zöttük van Sophia Loren, Ella Fitzgerald, Karaján, Richter és a népszerű Mi­­kulski. Verssel, illetve novellával jelentkezik az 1971-es Népszava Év­könyvben a többi között Darvas József, Szabó Pál, Benjámin László, Gerő János és Földeák János. Bővült, gazdagodott a tanácsadás is az Évkönyv­ben. A jogi, a kozmetikai tanácsok mellett akad olvasnivaló autósoknak, turistáknak és­­ nem utolsósorban a háziasszo­nyoknak is. Reméljük, hogy a Nép­szava Évkönyv olvasói egész esztendőben szíve­sen és örömmel forgatják majd a könyvet, és hasz­nát látják azoknak a fon­tos, gyakorlati tudniva­lóknak is, amelyeket az Évkönyvben a szerzők összefoglaltak. (g. zs.) A­ Havas börtönőr lánya Rózsa Sándor haláláról — Csillagkönnyek gu­rultak végig Sándor orcá­ján, amikor meg­bilincsel­ték. Előbb karabélyát akarta magára fordítani, de se té, se tova... előt­te is voltak, háta mögött is ... puskacsövek szem­­től-szembe... Két nap alatt szedték össze őket, huszonötüket, mert any­­nyian maradtak. A bíró kérdezte, mit kíván Rózsa Sándor szólani. „Majd a kisszéken — így Sándor, s fellépett. — No, szegény emberek, akkor lesz csak betyárvilág nektek, ha ...” a hóhér megrántotta a kö­telet, Sándor meg kirúgta maga alól a széket. Sor­ban lógtak az akasztófá­kon, egy kivételével. Nagykőrösön, az Eötvös Károly utca 25. szám alat­ti házacska udvarán me­séli a történteket Tál Já­­nosné született Kmety Mária ilavai születésű, 60 éves asszony. Lánya an­nak a Kmety Józsefnek, aki 1905-ben először az ilavai sziklabörtönben, majd 1922-ig Vácott fegy­­őrködött. — írták: gróf Ráday Gedeon kormánybiztos fogta­ el Rózsa Sándoré­­kat, együtt kártyázott ve­le, s úgy szedte ki titkát, akadt, aki vélte, szabó­mesterségre­­fogták a bör­tönben, sőt, hogy fejét le­vágták és egy orvos spi­rituszban őrizte. Nem igaz, Rózsa Sándort kivé­gezték! Az asszony papírokat vesz elő. — Vácott a Derecske dűlőben, a fegyház birto­kán két rab kapálta a kertet, szedte a zöldséget. Tízéves voltam, amikor először hallottam Siller Antaltól Rózsa Sándorról beszélni. Antal bácsi öreg volt már, de feszes tartá­sű­, keménykötésű férfi. Ha Pihent a kapára tá­maszkodva, meséli... ho­gyan ölt arabért. Az udvar megbillen ki­csit, a mosolygós arcú asz­­szonyon kemény vonások jelennek meg. — Mit gondol, lelkem, Antal bácsinak, a legfia­talabb betyárnak nem kellett bizonyítani? Tanú­nak hívta a csemői magas nyárfát, amelyikre lépcső vezetett fel, a Kecsstemét melletti pusztákat, a har­minc centi hosszú, borot­vaéles tőröket készítő ké­sest ... mind megnéztem én, igazat szól-e. — Mikor halt meg Sil­ler Antal? — Hatvankilenc éves korában, 1924-ben... ő ne ismerte volna Sán­dort? ... Nem volt magas termetű, de erős, inas, für­ge ... még ötvenévesen is át tudott ugrani egyik ló­ról a másikra ... kicsi, pödrött bajuszt viselt... vékony szélű, fekete kala­pot s álarcot. Sétálva csak a nyakában lógatta, de ké­szen, hogy felrántsa s lo­vára kapva elvágtas­son ... Egyszer a szegedi határban búcsúra men­tek ... ittak, daloltak... A helybéliek nem szívlel­ték az idegeneket, össze­szólal­koztak ... kész elő... öt halott lett a helyet, s Sándorék lóra ... Hej, kezdetben nagyon mellettük volt a szegény nép, bújtatta őket, de ké­sőbb futtatták... lohol­tak ... napokig nem et­tek ... raboltak. — Hogyan fogták el őket? Az asszony szemében felgyúlnak a fények, lá­tom, az emlékezés őt is tűzbe ragadja, hévvel me­sél, s szavai szünetében kezével félkörbe mutat, égtájakat fog egybe, a hel­­véciai homokbuckákat, a hajdani lápokat, erdőket, akácosokat, a csenevész füveseket, ahol bürgék, jerkék harapdáltak. — Kenyeret sütött a ta­nyasi asszony ... Megvár­ták, amíg kivette, elvit­ték ... Hazajön a férj, kérdi, kik voltak, s fordul Kecskemétre a hajdúk­hoz. Nagy baj, ha már a nép nem segít... Érkez­nek a pandúrok, s a tar­lón legeltető pásztorfiú mutatja, kukoricásba búj­tak, ötösével. Nosza, utá­nuk ... Térül Sándor: „Te mutattad az utat? háza­­áruló!” — s azzal, agyon­csapja a fiút. A véren mentek el utána... s a népek is segítettek elfog­ni. Rózsa Sándor öngyilkos akart lenni, de lefogták a kezét. A betyárokba — mondja — nagy lélek szo­rult. Lám, Savanyú Jóska is kilépett 82 évesen a börtön kapuján, és el­­emésztette magát. Az ő apja sokszor sétáltatta. — Miért nem beszélt az apja, miért hallgatnak öt­ven éve? Nagy csendesen mond­ja: — Apámat megfenye­gették, ha beszél, leszere­lik, de még be is csukják. Kötötte a titoktartás. Sán­dornak pedig még az em­lékét is akarták törölni, mert ő nagyon támogatta a szegény népet, és már csak akkor rabolt és fosz­togatott, amikor rákény­­szerítették, s űzött vadak lettek. Apám csak a ha­lála előtt beszélt... én is hallgattam, mert féltem. Ugye, most már nem lesz bajom, hogy elmondtam? Beszél tovább Haváról, a Vág alatti alagútról, amely a sziklabörtönt egy zárdával kötötte össze... mesél Siller Antalról az utolsó betyárról, s nem tudom, higgyek, ne higy­­gyek ... Megfejtődött vol­na a százéves titok, vagy csak egy újabb lehetőség felvetésének tanúja va­gyok? Arany János váro­sában a „táltos igaz nyel­ve” megoldódott, de ez-e az igaz nyelve, hiszen a táltosnak szabad tovább­fűzni a legendát. Szüts Dénes 1970. október 1. Biszku Béla nyilatkozata a televízióban és a rádióban Biszku Béla, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a KB titkára, a X. pártkongresszus előkészí­tésének néhány tapaszta­latáról nyilatkozik vasár­nap este a „Hét” című tv-műsorban. A beszélge­tést a Kossuth adó vasár­nap este 22 óra 15 perc­kor közvetíti. (MTI) HETI POSTÁNKBÓL­ úlyos kijelentéseket tartalmazó levelet kaptunk­­ Keszthelyről, írói a névtelenségbe burkolóznak, ezért közreműködésük nélkül foglalkozunk az üggyel. A „Keszthelyi húsosok” aláírású levelet azért továbbítottuk kivizsgálásra az ÉDOSZ Veszprém megyei bizottságához, mert egy üzem munkáskollek­tívájának problémáival foglalkozik. Azt állítják a le­vélírók, hogy a keszthelyi húsipari vállalatnál átla­­gosan 12—14 órát dolgoznak a munkások. Aki pedig szót emel a túlmunka ellen, azt elküldik. Kifogásolják, hogy termelési értekezletet sem tartanak, amelyen a dolgozók elmondhatnák gond­jaikat, panaszaikat. Ezért fordultak levelükkel szer­kesztőségünkhöz, kérve: az illetékesek vizsgálják ki a bejelentést. A levélből azt is megtudjuk, hogy a le­vélírók több éve dolgoznak jelenlegi munkahelyü­kön, és azért nem merik aláírni soraikat, mert csa­ládos emberek, és félnek, hogy az utcára kerülnek. Ilyen előzmények után kaptuk meg az EDOSZ tájékoztatóját a lefolytatott vizsgálatról. Több keszt­helyi húsossal beszélgettek, s ezek is azt állították, hogy júliusban az üzem több részlegében valóban sokat túlóráztak. Ezt a szakszervezet illetékesei is megállapították. Arról azonban senki sem tudott a megkérdezettek közül, hogy a gyáregység vezetői az­zal fenyegetőztek volna, ha valaki nem hajlandó túl­órázni, azt elbocsátják. A túlórákat a balatoni nyaralók ellátása miatt megnőtt igényekkel és a munkaerőhiánnyal magya­rázzák. Határozottan kijelentik, hogy augusztus kö­zepétől a túlóráztatás megszűnt, legfeljebb heten­ként egy-két alkalommal dolgoztak a munkaidőn túl. Különben valamennyi megkérdezett dolgozó visszautasítja a névtelen levélíróknak a vezetési módszerrel kapcsolatos valótlan kijelentéseit. A szakszervezet javaslatára ezután rendkívüli ter­ít­­elési értekezletet tartottak, ezen 39 dolgozó és ám a vállalat vezetői is részt vettek. A h­ozzánk el­juttatott jegyzőkönyvből kitűnik­, hogy a gyáregység kollektívája az üzemi hangulatot jónak tartja és ki­fogásolta, miért nem nevezték meg magukat a le­vél írói. S. T. A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI KERETÉBEN Fiatalok, ahogy otn dolgoznak,szeretően SZÉLESVÁSZNÚ . SZOVJET-ÜZBÉG FILM Bemutató: október 29

Next