Népszava, 1970. november (98. évfolyam, 257–280. sz.)

1970-11-21 / 273. szám

W70. november 21 NÉ'PS Z A V A \ 9 A Bundás Ferkóról mesélek ... Akit nem is Bundás Ferkónak hívtak, hanem Tavaszi Ferkónak. A kutyája neve volt Bundás; így ra­gadt őrá is a név. Hogy miért: az az igazi mese. 1946 tavaszán került be Tavaszi Ferkó a Munkácsy-kollégiumba. A Stefánia úton volt a kollégium, egy emeletes villában. A villa egy földbirtokosé volt, bizonyos Bakách Tamásé. Az ostrom idején üresen maradt, mert Bakáchék a szovjet csapatok elöl a Dunántúlra mene­kültek. A harcok során belövést ka­pott a ház, az ablakok is betörtek, a vakolat lenyúzódott, mint döglött ló­ról a bőr. A bútorokat széthordták. A kollégisták, amikor elfoglalták, úgy-ahogy rendbe tették. A leendő szobrászok, festők, grafikusok vol­tak á kőművesek, ácsok, mázolok. Emeletes ágyakat, tömzsi szalmazsá­kokat sezreztek valamelyik kaszár­nyából; nagy kondérokat a csempés konyhába, s a kondérokba bab meg krumpli is került, a kommunista pártszervezet jóvoltából. Inkább nyomortanya volt már a nagy Ste­fánia úti vilié, mint főúri reziden­­c:x. De ez a nyomorúság azért egé­szen különös nyomorúság volt. Fé­nye volt. Belső fényessége. A gyerekek hozták ezt a fényt; a tizenhét, tizennyolc, húszéves kama­szok. A ruhájukba, a viseletes gú­nyájukba ivódva hozták, ahogyan jöttek, a Józsefvárosból, Újpestről, az alföldi falvakból, a tanyákról. Gyerekek? Kamaszok? Felnőttek! Egyikük-másikuk már földet osztott. Pártot szervezett. Politikai csatákban vettek részt. Meg igaziakban; való­ságosakban. Az őszi választások után, amikor a reakciós népség kivonult az utcára, hogy „nem lesz vörös Bu­dapest”, ott verekedtek mind a Rá­kóczi úton. A kőbányai munkások oldalán. Esténként a Bakách-villát szinte fölemelte az énekük; „Holnap­ra megforgatjuk az egész világot...” Nemcsak énekelték: hitték is. Csi­nálták is. Körös-körül az úri negyed hallgatva lapult. Ez a fényesség volt benne a ta­vaszban is. Láthatatlanul vibráló fé­nyesség; nem a napból jött, hanem a tárgyakból, a meggyötört házakból, a nehéz lihegéssel elindult gyári gé­pekből, az emberekből. A szegény emberekből. A Dunán, a komisz fagyban, nélkülözések közepette fel­épített első híd vastraverzeiből. A politika porondján nehéz birkózás • Darvas József szerzői estjén Szirtes A cl ám olvasta íeL tég járókelőt mind elnyelték a ka­puk. Aki még látható az utcán, az mind egyenruhás. Most értette csak meg, hogy légiriadó van, ugyanaz, amire otthon félreverik a harangot mostanában. De otthon nincs belőle ekkora rumli, ta»:i a dolgát minden­ki tovább. ífcr látszik, félénkebbek a városiak. Szerencséje volt ezzel a légiriadó­val. Egészen besötétedett már, ami­kor lefújták, amúgy sem tudott volna hová menni. És ha nappal nem ta­lálkozott Magda nénjével, éjszaka, a besötétített utcákon hiába is keresné. Atíogy kikérdezték a házbeliek, egy terebélyes asszonyság rögtön gond­jaiba vette. Paprikáskrumplit adott neki, egy púpozott tányérral, és he­lyet is szorított éjszakára az óvóhe­lyen, egy szalmazsákon. Nem volt több riadó, legalábbis még egyszer nem szirénáztak, mégis sokan odalent háltak az óvóhelyen; ez az asszonyság is. Másnap, kofa reggel, amikor a ■mozgolódás elkezdődött, a takaró alól hallgatta, hogy a háziak kupak­tanácsot tartanak az ő dolgában. Kásás hang: — Kérem, a rendőr­ségnek kell jelenteni. Egy lépést se zídig... Az asszonyság: — Maga meg de nagyra van a rendőrséggel!... Képes rásütni még erre a gyerekre is, hogy katonaszökevény... A kásás: — Kérem, én senkire sem sütöm rá, és kikérem magamnak ...! Belevág egy kajla beszédű, aki ao­­nak mondja az á-betút. Ahogy Tol­­nay Klári is néha, a rádióban: — Hagyjaotok maor!... Majd én fel­adom a kalauznak a vonatra. Pincehang: — Ha még egyáltalán megyen arra vonat! Kásás: — Aztán mért ne menne? Pince: — Megyeri, persze, hogy megyen. Ha még el nem vágták a vonalat az oroszok. Kásás: — Figyelmeztetem, kerem, ez rémhírterjesztés . .. Rikácsoló nő, messzebbről: — Fi­gyelmeztesse maga a nagy anyját! Ki­csoda maga, hogy folyton bennünket egzeciroz?!... Még ilyet!... Az asszonyság: — Ha legalább a cím megvolna ... Kis szamár, azt hi­szi, úgy van, mint falun .., Kásás: — Kérem, én nem tehetek róla, de nekem az ki van adva, hogy idegen nem tartózkodhat... Asszonyság: — Jó, hát nem tar­tózkodhat! ... Hol van itt a tartóz­kodás? Ez nem tartózkodás!..; Darvas József BUNDÁS FERKÓ folyt; néha'már úgy látszott, hogy a forradalom erői kénytelenek lesznek visszavonulni. Legalább időlegesen. De lentről valami olyan hitteli erő áradt fölfelé, hogy aki ezt megérezte, tudta: nincs, nem lehet visszavonu­lás. Százezer ember? Félmillió em­ber? A Hősök tere szinte szétfeszült a rengeteg néptől, a Baloldali Blokk gyűlésén. „Földet vissza nem adunk!” „Vesszen a reakció!” Ör­vénylett a tér, mint az áradó folyó. Hitele volt a jelszavaknak. Töltése. Vonzása. Egy szó: százszorosát jelen­tette önmagának. Ott álltam én is, a téren, Géza mellett, a kollégisták között. Akkor már a filmgyárban voltam, de munkánk nemigen akadt — az időm jó részét a kollégiumban töltöttem. Alakrajzot tanítottam. Szívesen csináltam. S nem győztem Gézával együtt ámuldozni: honnan és hogyan lökődött fel egyszerre ez a sok, friss tehetség? Néztem a rajz­lapok fölött a tömpe ujjakat, ame­lyek egy kicsit még görcsösen fog­ták a ceruzát — s alig bírtam le­gyűrni a meghatódásomat. „Ez az igazi forradalom ...” — mormogta a fülembe Géza. Ennek a tavasznak egyik reggelén csöngetett be a kollégium kapuján Tavaszi Ferkó. Ott állt a kapu előtt, türelmesen, komolyan, amig been­gedték. Hűvösek voltak még a na­pok, éjjelenként gyenge fagy kár­tyázta a vizeket: suba volt a válláta terítve, a fején bárány bőr kucsma. A kezében nagy bugyor, kendőbe köt­ve. A lábánál egy fekete puli ült; csak a lihegő piros nyelve látszott ki a rengeteg szőr közül. — Itt lehet szobrásznak lenni? — kérdezte Tavaszi Ferkó a napos kol­légistától, édesen lágy, kicsit paló­­cos kiejtéssel. — Mert én az akarok lenni. — Itt — mondta a napos. Mit is mondhatott volna? Akkor azon a tavaszon a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy egy tömzsi, su­­bás parasztlegényke, pulival, becsön­get a Stefánia úti villa kapuján, és szobrász akar lenni. Gézával együtt vallattuk ki a le­génykét. Géza kérdezett: — Honnan jöttél? — Hortról. Heves megye. — A Heves így hangzott: „Hevezs”. Kásás: — ... Az fi, helyzet, kérem, hogy nem tartózkodhat... Kajla: — Hagyjaotok maor, az is­ten aoldja meg!... Mondom, én el­viszem, költse csak fel. Aztán fel­adom a kalauznak, az lesz a legjobb. Vasutas volt a kajla beszédű, és éppen az»állomásra ment. De el sem jutottak az állomásig, mert egy szembe jövő vasutas isme­rősétől megtudta, hogy ma hajnalban csakugyan elvágták a vonalat az oro­szok, és arrafelé nem megy ki több vonat. — No, barátocskám, most aztán csakugyan nincs más hátra, csak a rendőrség — mondta a maga mód­ján a vasutas. Megkérdezte a sarki újságárust, nem látott-e errefelé va­lahol rendőrt. Náluk a falun csendőrök vannak, de azokat is jobb elkerülni, összeve­rik az embert, meg a laktanya pincé­jébe zárják. Amíg a vasutas lapot vá­sárolt, meg tanakodott az újságárus­sal, hol keresse a rendőrt, ő elhúzó­dott tőle a sarokig, aztán usgyi. Nem nézett vissza, kergetik-e vagy sem, de akkor sem futhatott volna jobban, ha az egész város őt kergeti. Futott, futott, amíg a tüdeje bírta. Hamar beleszokott a csavargásba. Megtanulta, hogy ő menekültnek számít „az ideiglenesen megszállt or­szágrészből”. Tetszett neki ez a me­nekült dolog, szinte felnőttnek érez­hette magát. Hiszen nem gyerek volt többé, hanem „menekült”, akire oda kell figyelni. Tudta már, hogy minden házban van légopince, s csak jelentkeznie kell a légóparancsnoknál. Aki persze kikérdezi, hogy s mint, de mindig szorít helyet éjszakára. Es rendsze­rint kerül olyan asszonyság féle is a pincében, aki pártfogásába veszi, né­ha jobban, mint szeretné, mert levet­kőzteti, mosdatja, megnézi az ingét, nincs-e benne tetű. Ha napközben megéhezett, legin­kább egy vendéglő konyhájára járo­­gatott el, mind ismerték már az asz­­szonyok a konyhán a „menekült kis­fiút”, tettek félre neki a jobb fala­tokból is. Csellengett az utcákon, a piacon, az Avas oldalában; bámészkodott. Em­legette még a nénjét, ha kikérdezték, de már eszébe sem jutott, hogy az utcán a járókelők közt keresse. Tulajdonképp nagyoníjól érezte magát ebben a nagy szabadságban, mint scnkH.ez sem tartozó, független „menekült”. — Akkor földik vagyunk. Ki kül­dött ide? — Egy olyan szőke, fiatal. Űriem­berféle. De mégse az. — Mégse az? — ... Mert földet osztott nálunk. — Aha. — Géza alig bírta vissza­gyűrni a nevetést. Lassan-lassan kiderült: Jancsi-Jeannette irányította a kollégium­hoz. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Leszek, májiusban. — így mondta: májiusban. — Az apád? — Juhász. Volt csak ugyan. i— Már nem az? — Nincsenek juhok áz uradalom­­,ban. Meg uradalom sincs már. — Akkor mit csinál? — Kapott földet. Nyolc holdat. Mert hogy négyen vagyunk testvé­rek. Meg az édesanyám. — Kicsit megállt. — Meg \ az apám is. így hatan. — És te? Mit csináltál eddig? — Bojtár voltam. Az édesapám mellett. — Hány iskolát jártál? — Ötöt. — De némi gondolkodás után, kiegészítette: — Úgy nagyjá­ból. — Mi az, hogy nagyjából? — Hát úgy nagyjából. — Bizonyítványod van róla? — Az van. — S bontogatni kezdte a bugyrot. Minden világos volt már; tudtunk mindent, amit tudni kellett. De Géza nem hagyta abba a kérdezést. Ko­moly volt, roppant komolyan csi­nálta a vallatást. Én azonban ismer­tem jól, láttam, hogy a bőrén átsüt a derű, a rejtett mosolygás. Nyilván ő is érezte ezt. Ezért próbált vagyon hivatalos lenni. Amióta ismertem, soha nem láttam még ennyire ki­egyensúlyozottnak, mint ezekben az időkben. A görcsössége. a szüntelen kétkedése feloldódott. Sokkal keve­sebbet beszélt, mint régen, de ren­geteget dolgozott. Azt hiszem, a leg­jobb népi kollégiumi igazgatók egyi­ke volt. A fiai imádták. Újabb s megint újabb kérdéseket tett föl. Amilyeneket másoktól, a kezdő ismerkedésnél sose kérdez­tünk. Tulajdonképpen megértettem. A helyében, azt hiszem, én is ezt csi­náltam volna. Ferkó, Tavaszi Ferkó olyan természetes biztonsággal és okossággal válaszolgatott, hogy a fe­leletei már előkészítették az ember szájában a következő kérdés jó ízét. Nem volt benne semmi görcsös pa­raszti elfogódottság, De követelőző hányavetiség se. Valahogy itthon volt. Ebben a villában is. Így kezdte sok mondatát: — Odahaza azt mondták .., Ebben a személytelen hivatkozás­ban azt érezte az ember, hogy egy mélyvilág .most felnyíló, új, kicsit még tartózkodó, de nem félénk kí­váncsiságát hozta magával. Elküld­ték onnan: nézzen szét, de ha mu­száj, vissza ts mehet. S nem mellé­kes, hogy mit jelent? ... — No és a kutya? — Géza a sze­me sarkából az arca komolyságán át, huncut villanást küldött felém. — Azzal mi lesz? Ha egyáltalán itt maradsz? Mert azt még meglátjuk, hogy mit tudsz. Tudsz valamit mu­tatni? Ferkó megint a bugyrához kapdo­­sott. Oldozni kezdte a csomókat, a fogával is, de Géza rákérdezett me­gint : Kozár Mária: Eluard illusztráció — Mi a kutyád neve? — Bundás. — Bundás. Vele mi lesz? Itt ám nemigen maradhat. Ferkó most először zavarodott meg. Rövid nyakán a-feje mozdulat­lan maradt, de a keskeny vágású, fekete szemei a széltől, naptól piros­barnára cserzett arcában, jobbra­­balra jártak. A tekintete ide-oda csapódott, mint a fészkét vesztett fecske. A kutya ott ült mellette, a padlón, az igazgatói szobában, a lá­bához húzódva, s most is lógatta, persze, a szörcsomók közül, a piros nyelvét. A feje, a beszéd szerint, hogy ki szólt éppen — mintha csont­ra lesne — hol ide, hol oda mozdult. — Itt szigorú házirend van! — lette még hozzá, zordan, Géza. — Akkor .. . akkor ... — oda volt már a hazulról hozott magabiztosság — Én neveltem.. Nem menne el mel­lőlem, úgyse. Meg-nyáj sincsen most már.\ — Mutasd, mit hoztál. Fafaragások, botfejek, szlöjdszerű agyaggyurmák — levelek, gyümöl­csök — aztán agyagfejek kerültek elő a bugyorból. Köztük egy minia­tűr mellszobor: befont hajú, férfi­­parasztfej. Mindegyiken sok gyere­kes pepecselés — de sok egyéni, erő­teljes vonás is. Nem lehetett nem észrevenni a határozott tehetséget. Különösen a kis mellszobor ígért na­gyon sokat. — Ez ki? — A nagyapám. — Ilyen haj már nincs. Honnan másoltad? — A nagyapámról. Még él. — Ferkó dacos lett. A suba szőrei mint­ha védekező tüskékké változtak vol­na. Mert a subát az istennek se tette volna le. Éreztem: a dac nem is annyira Géza kétkedésének, mint inkább Bundás sorsának szól... Gézát már nem a „művek” érde­kelték, hanem az ember. Az ember­féle. Gyönyörködött benne. Bár rej­tegette. — Estére meglátjuk. Nálunk de­mokrácia van, kiskomám! Az esti kollégiumi gyűlés azzal kezdődött, hogy a fiúk megnézeget­ték Tavaszi Ferkó sorba rakott mű­veit, aztán kivallatták, nagyjából úgy, ahogyan Géza. A vitában aztán inkább már csal: a Bundás sorsá­ról esett szó. Miután Ferkó most már egészen határozottan kijelentet­te: ha a kutya nem maradhat, nem marad ő sem. Szélsőséges nézetek csaptak össze: Fukász Jancsi, egy . apostagi fiú, élesen megbírálta Fetkót, hogy indi­vidualista. Ferkó aligha ismerte a szót; de nyilván érezte, hogy nagy sértés lehet: összeszűkült szemmel nézegette Fukászt. Aki még a teg­napi marxista kör anyagára hivatko­zott. Miszerint a burzsoázia mindent fölhasznál az osztályharc elleplező­­sére: kispolgári érzelgősséget, iidv­­hadsereget, állatvédő egyesületeket stb. Javasolta Ferkó fölvételét — de egyben a Bundás eltávolítását. A javaslat második felét nem fo­gadta osztatlan egyetértés. — Ez egy juhászkutya! — emel­gette az öklét mérgesen Kiss Lajos. Szobrásznövendék volt ő is. Néhány közbeszóló meg is gyanúsította, hogy nem elfogulatlan. Nem hagyta a: igazát. — Mért kiabáltok? Ha pincsi lenne, szobakutya, akkor nem mon­dom! Olyan reszketős selyempincsi Felöltöztetve ruhában! De juhász­kutya! Puli! Ez mellékes dolog, elv­társak?! — S megrázta sűrű, fekete sörényét. A másik öklét csak azérí nem emelte a magasba,, mert a jobb keze gipszben volt. A nyakába fel­kötve. Tegnapelőtt az „állami kollé­gistákkal” verekedett össze. A kis­gazdapárti kollégistákkal, akik a „vörös diktatúra” ellen tüntettek, es köpf telték a népi kollégiumok „álla­mosítását”. Verekedés közben meg­repedt a kézfej csontja. — Egy ku­tyának is lehetnek osztálykörülmé­nyei, elvtársak! Csak mindig a konk­rét helyzetet kell vizsgálni. Ez a dia­lektika! Röpködtek a frissen megtanult fo­galmak, sokszor egészen fura össze­függésekben ... Géza a sarokban állt, a karját a mellén összefonva; nem szólt közbe mélységes derűvel figyelt. Később Sári is megérkezett; Gézáért jött. nyilván. Mögéje állt, h vállára tá­masztotta a fejét; most már két arc mosolygott egymás mellett. Mintha egymástól kapták volna a fényessé­güket. Sári megjelenése egy kicsit megbolydította a fiatalokat. Csak néha lestek oda, a sarokba, akkor is lopva — de egy másfajta izgalom pezsgése is érződött már a levegőbem Géza odaintette Pinokkiót. — Majd te törődj vele! — mondta neki,'halkan. Tavaszi Ferkora értet­te, aki még mindig a terem közepén izzadt. Konok, kerek fejével öklelőn fordult arrafelé, ahol éppen beszélt valaki. Mintha minden, ami elhang­zik. valamilyen módon az ö jogát vitatná, hogy itt legyen. A kezével időnként lefelé nyúlkált; alighanem a Bundás fejét kereste, simogatón. Bátorítva vagy éppen bátorságot ke­resve. Már nem volt olyan magabiz­tos, mint reggel. Bundás persze nem volt ott. Ide már nem engedték be. No. de a Bundás sorsát végül még­is el kellett dönteni. Szót kért Tóth Laci is, akit az ost­rom alatt, egész családjával együtt, belegéppisztolyoztak a Dunába a nyilasok. A■ fejlövése nem volt halá­los; valahogy kimászott a Dunából, és megmenekült. Egyedül a család­ból. De azóta dadogott. Ftircsa, egzo­tikus virágálmokat rajzolt. Fantasz­tikus állatokkal. Szertelenül, de na­gyon tehetségesen. Az e ibernek *r volt az érzése, hogy a víz alól. a Duna fenekéről hozta ezeket a külö­nös víziókat. — A ku.,. ku ... kutya ... Fö ... fölajánlom az ... az adagom fe ... felét... A ... a ... ku ... kutya jó ... jó ... — Csak ennyit mondott a nagy-nagy csöndben, s leült. Meg­tapsolták erősen. Bundás sorsa lé­nyegében el is dőlt. Csupán az volt a kikötés, ljogy az udvaron kell lak­nia. Ezen az első éjjelen azért a Fer­kó ágya alatt aludt. Tél óta Bakách Tamás is ott la­kott a villában. Nem a család — egyedül ő. Valamiféle összekötteté­sekkel „ellenállási papirt” szerzett, s olyan utasítást, hogy a kollégiumnak ki kell ürítenie a villát. Ez persze nem történt meg. hiába ágált s han­goskodott. De behurcolkodott egy üresen álló kis toronyszobába. Nyil­ván, hogy személyes jelenlétével do­kumentálja a jogfolytonosságot. Tavaszra már nagyon megcsönde­­sedett. Semmi rosszat nem csinált. De a jelenléte mégis idegesítő volt. A fiúk megpróbálták apróbb-nagyobb bosszantásokkal kiszekírozni; nem hagyta magát. Hosszú orrú. sovány, ősz hajú em­ber volt ez a Bakách Tamás: olyan egyenes tartással, mintha mindig lovon ülne. s iskolalovaglást végez­ne. Reggelenként, amikor már jobb idő volt. vi'r.amában és a vállára ve­tett felöltőben órákia sétálgatott a kertben, az udvaron. Bundásnak nem volt rokonszenves az ősz hajú úriem­ber. Amint meglátta: elkezdte „ke­ríteni”. Szaladozott körülötte, ki­­sebb-naguobb körökkel, s ugatta, ugatta, csillapíthatatlanul. Mint va­lamikor a tilosba tartó birkákat. Ba­kách először megpróbált barátkozni a kutyával. Kenyeret dobott neki. Bundás nem barátkozott. Aztán rú­gásokkal meg bottal kergette. Ettől viszont cmk nőtt a kutya dühe. A pi'samn helyett rendes utcai ruhát vett fel. Ez se segített: Bundás ellen­szenve. úgy látszik, nem a pizsamá­nak szólt. Bakách végül is abbahagyta a reg­geli sétákat. Bundás viszont most már azt leste, hogy mikor megy el hazulról, és mikor jön haza? A ke­rítés” egyszer sem maradt el. Kész cirkusz volt. A kollégisták az ablak­ban álltak ilyenkor, és mulattak. Ba­kách már alig mert kimozdulni a to­ronyszobából. Fölindultán panaszko­dott Gézának, s követelte a kutya eltávolítását. Géza udvariasan saj­nálkozott — de nem ígért semmit. Ferkót azért magához hívata: — Csinálj valamit azzal a kutyá­val! Nem te uszítod? Ferkó ártatlanul tiltakozott. „Hogy is gondolhat ilyesmit az igazgató elv­társ?" De Utána, néhány napig, még­iscsak csend volt. Bundás nem „kerí­tett”. Bakách újra megjelent a kert­ben. s a. reggeli sétákon egy fokkal nagyobb öntudattal lépkedett. Majd­nem diadalmasan. Ám nagyon rövid ideig tartott a békesség. Egyik reggel Bundás újra elkezdte Bakáchot „keríteni”; s ha lehet, még veszettebb csaholással, mint azelőtt. Bakách viszont most már nem akart meghátrálni. Inkább még nyújtotta a sétáit. Délelőttön­ként olyan ricsaj volt az udvaron, hogy szinte dolgozni se lehetett bent a szobákban. Géza megint hivatta Ferkót; most már igazán mérgesen: — Nem megmondtam, hogy beszélj a kutyáddal?! — Nem hallgat az énrám. — Azt hiszem, hogy nagyon is! Mért volt csönd néhány napig? — Ferkó csak nézett rá az apró. fekete szemeivel, és hallgatott. — Bolon­dokháza van itt. Vagy rend lesz. vagy elvitetem a kutyádat a sinté­­rckkel. Megértetted?! Ferkó egy kicsit megszeppent: de aztán kihúzta magát, s haptákfélé­ben allva, erősen szembenézett Gé­zával. — Igazgató elvtárs, én azt tanul­tam a marxista körben, hogy min­den fronton vívni köll az osztály­harcot! Géza elncvette magát, s elzavarta Ferkót. Bakách nemsokára elhurcolkodott a villából.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék