Népszava, 1970. november (98. évfolyam, 257–280. sz.)

1970-11-06 / 261. szám

1976. november 6 Csatánátüros rakerd I­lyenkor késő ősszel már gyakran dühöng a Ba­laton. Hullámait a part­nak vágja, permetet fecs­kendez az ott állók sze­mébe, aztán tajtékozva visszazuhan medrébe. Egyszóval mérges. Hő­mérséklete, színe, hullá­mai mind erre utalnak. De vajon mi idegesítheti Pannon-kori állóvizün­ket? Ha Lellén a villasoron átsétálunk, egy kicsit megértjük a háborgást. Talán mi is hullámokat vernénk, ha sok tényező nem gátolna, így csak he­lyenként „lappal”, de min­denféleképpen a gödröket kerülgetve baktatunk a vasúti sín mentén az út végéig, ahol tábla figyel­meztet: „CSATORNÁ­ZÁS”. '­­ már előbb említett A táblát ez év márciu­sában helyezték az útra. Ezt követően több hétig semmi sem történt. Illet­ve­ a gépkocsival arra ha­ladók a táblát félretették, s szépen áthajtottak az úton. Másnap viszont — titokzatos kezek műve­ként — újra ott állt: „CSATORNÁZÁS”. A szó szoros értelmé­ben véve mindaddig állt, amíg szorgos munkások neki nem estek az asz­faltnak, s le nem nyúzták azt a nagy és kis állomás közti útszakaszról. Aztán másfél hónapig ismét nem változott a kép. A gépko­csik még úgy ahogy át­­evickéltek a „munkaterü­leten”, s az üdülők, va­lamint az ott lakók is rá­bólintottak: talán még megérjük, hogy dolgozni is fognak ... H­ogy valami mégis tör­ténjék, egy idő után leverték a víztelenítő csö­veket. Ezt a rossz altalaj kívánta meg. És tulajdon­képpen ezzel megkezdő­dött a munka. Pontosan a főidényben, de utóidényt idéző unalmas lassúság­gal. A következő mondat a való igazat tükrözi: véget ért az idény, eljött a szeptember, s azóta a vil­lasorban minden megvál­tozott. Az építkezés üte­me nagymértékben meg­gyorsult. Az ott lakók ál­tal kiszámított napi öt centiméteres átlagot ma­gasan túlszárnyalva ro­bognak a csőfektetéssel és bekötéssel... Ha valaki az okokat ku­tatja, a „vödör—víz” elmélettel találkozik; ha munkás van, akkor ce­ment nincs, ha cement van, akkor munkás nincs és így tovább. Arra is hivatkoznak, hogy ezen a szakaszon az adottságok miatt géppel nem dolgoz­hatnak (ami igaz is), s a csatornázás mellett az építő vállalatnak a kör­nyéken még nagyon sok feladatot kell megolda­nia ... A leilei községi tanács az építtető. A titkár azzal fogadott: „Csatornával fekszünk, csatornával ke­lünk, de mi itt nem so­kat tehetünk. Jeleztük az ügyet már a megyei ta­nácsnak, beszámoltattuk már az építtetőt, a Du­nántúli Vízépítő Vállala­tot is, de ott tartunk, ahol... Itt, a községhá­zán megtartott értekezle­ten mi kérdeztünk, a vál­lalat meg annyi dologra hivatkozott, hogy a vé­gén majdnem nekünk kellett bocsánatot kér­nünk. Monopolhelyzetet élveznek, s mi ezzel nem harcolhatunk. A tény tény, minden marad a régiben, a lakosság és az üdülők bosszúságára . ■ M­indehhez talán még csak annyit: mi len­ne, ha hivatkozások he­lyett azon törnénk a fe­jünket, miképp lehetne az adott körülmények között gyorsabban haladni? Ha „ködösítés” helyett — te­szem föl — munkálkod­nánk? Akkor talán még a Balaton is megnyugod­na ... Mélykúti Attila NÉ­P­S­ZAVA Mi újság a Futrinka utcában? Hogy hol a Futrinka utca? Tessék csak meg­kérdezni a gyerekektől vagy a postásoktól. Min­den gyerek tudja, hogy ott laknak a Cicavízió hősei, a posta pedig hiva­talosan is nyilvántartja a Futrinka utcai címet. Kü­lönben hogyan kézbesít­hetnék azt a száz meg száz levelet, amelyen ve­rébfej gyerekbetűkkel ilyen címzés áll: „Böbe babának és Morzsi kutyá­nak a Futrinka utcába”, vagy „Manófalvy Ma­rtócska, Cicavízió, Fut­rinka utca 111.” Még az a képes levelezőlap sem okozott gondot a postár­nak, amelyet így címez­tek: „Mazsolának —Tök­házikó”. Tudták, hogy az Akadémia utca 17-be kell vinni, a tv gyermekosztá­lyára. T­izenháromezer perc A Futrinka utca azon­ban nemcsak napsugaras tája, hanem komoly al­kotóműhelye is a televí­ziónak. Évi műsorideje több mint tizenháromezer perc. Egy álló hónapig tartana, ha egyvégtében közvetítenék az esztendő gyermekműsorait. A gyermekosztály a kis televízió a televízió­ban. Ismeretterjesztéstől sportig, irodalomtól film­­szerkesztésig, komoly­ze­nétől szórakoztató műso­rokig csaknem mindennel foglalkozik, amivel a ,,nagy tv” különböző osz­tályai. Persze a saját kö­rében, ám ez a kör meg­lepően nagy. A gyermekműsorok a három-tizennégy éves né­zőpalántákhoz szólnak, de ez a korhatár csak elmé­leti. A kíváncsi bukkan­tó, a derűs, bölcs Fabula és a többi szórakoztató is­meretterjesztő műsor ren­geteg felnőtt nézőt vonz. Közérthetőségükért, hu­morukért, a játék örö­méért is kedvelik ezeket az adásokat. Hírről tanús­kodnak a felmérések és a felnőtt nézők levelei. Nemcsak a százféle érde­kes kérdésre válaszoló Kukkantónak és Kuckó­nak vannak „korhatáron túli” szorgalmas levele­zői, hanem Mazsola és Böbe baba is tekintélyes baráti körrel büszkélked­het. A Simontornyai Fém­­tömegcikk Üzem hivata­los levélpapírján értesí­tette Manócskát: „Mellé­kelten küldjük az üze­münk által gyártott, dom­­bornyomott és színtartó festésű házszámtáblát, Futrinka utca 111. felirat­tal, hogy ne érje szó a teltház elejét.” Egy nyug­díjas bácsi, akinek sike­rült megőriznie kisfiús mosolyát, kedélyét, tavaly karácsonyra családi fény­képet és mesetémát kül­dött „a kedves Cicamicá­­nak". A mese bizony elég nagy gond a Futrinka ut­ca házatáján. Nincs me­se, legalábbis nincs évi háromszáz-háromszázhúsz estére való jó mese. S ezen a legutóbbi hét or­szágra szóló Intervíziós mesebörze se sokat segí­tett. A klasszikus mesék és a népmesék többsége inkább felnőtteknek való, a rajzfilmeknek pedig csak egy része illik a tv- Maci műsorába. Még sze­rencse, hogy Bálint Ág­nes közkívánatra folytat­ja népszerű Mazsola-soro­zatát, sőt megírta Kukori és Kotkoda kalandjait is 13 részben. A legkisebbek szórakoz­tatásáról a Zsebtévé és a Telizsák is gondoskodik. Az utóbbi sorozat a játé­kos Kispingvin és a ga­rabonciás Tilianó segít­ségével a környezet, a va­lóságos világ dolgaival segít megismertetni az óvodáskorúakat. A Kuckó afféle hobby­­műsor, a biológia iránt érdeklődő gyerekek or­szágos méretű televíziós klubja. Nagy és lelkes tá­bora van. Dr. Sárváry Andrást, a műsor fiatal orvosszakértőjét, a fél or­szág gyereknépe barátjá­nak tekinti és tegezi. Szia, doktor! Idézet néhány neki szóló levélből: „Kedves Andris, légy szíves írd meg, hol kaphatnék egy tengeri mal­acot... Fog­tam egy leveli békát, mit gondolsz, mivel etes­sem? ... Van egy tinéd­zser korú egerem, bolgár befőttesüvegben lakik a rosejbnisütő szita alatt, de mostanában nagyon ide­ges. Adhatok nyugtatót Fricinek?” A Kukkantó már tíz­éves múltra tekinthet vissza, valóságos műsor­matuzsálemnek számít, és mégis örökifjúvá konzer­válja a nézőik kifogyha­tatlan, egészséges kíván­csisága. Mért mennek a libák libasorban, ki talál­ta­ fel a szemüveget, mi köze a fűzfának a rossz poétához? — csupa érde­kes kérdés, megér egy-egy kukkantást. A Kronoví­­zióban egyszer Kempelen Farkas beszélget az auto­matizálás mai tudósaival, máskor a közlekedés múltját és jövőjét idézik fel. A Kótavár a muzsi­ka birodalmában, a Fa­bula az irodalom, a való­ság és a fantázia világá­ban kalauzol, a Tizen Tú­liak Társasága a vidám és komoly eszmecserék fóruma. S még sok szó­rakoztató, hasznos, mu­latságos adássorozat, film, vetélkedő fér az évi mű­soridő tizenháromezer percébe. Sok is, kevés is ez a ti­zenháromezer perc. Köny­­nyű volna egyszerűen ki­tölteni azzal, „ami bele­fér”, nehezebb kialakíta­ni a helyes, okos műsor­­formákat, arányokat. Mert itt nem kevesebbről van szó, mint a holnapi tv­­nézők igényeinek, ízlésé­nek, érdeklődési körének formálásáról. A Futrinka utcaiak életre szóló ízelí­tőt szeretnének adni a né­zőpalántáknak az iroda­lom, a művészetek, a tu­domány, mindenfajta szép és hasznos ismeret öröméből, gazdagságából. Ugyanakkor a szórakoz­tatásról sem feledkeznek meg: a jövő évi műsor­terv az eddiginél több vi­dámságot, üdítő mulatsá­got ígér a gyerekeknek. Kicsiknek és nagyoknak — korhatár nélkül. Ez is népszerűség A közkedvelt Foxi Ma­xi-sorozat alkotóinak két új tizenhárom részes film­jét is láthatjuk majd szombat esténként, a La­ci Maci show-t és a Ma­gilla Gorilla-sorozatot. Bemutatkozik Flipper, a delfin, Tomi és kutyája, az említett Kukori és Kotkodá­s amerikai, lengyel, illetve magyar rajzfilmen. Lesz gyermek­kabaré, Expók 71 címmel tréfás gyerekkiállítás, Cirkusz a cirkuszban és még sok vidám műsor. Folytatódik a Bors-so­rozat, de továbbra is hiá­nyoznak a mai témájú gyermek tv-játékok, ír­filmek. Fejleszteni kell a dramaturgiát, kevés a stú­dió, szűkös a „kapacitás” — ilyen műhelygondok foglalkoztatják a gyer­mekosztály munkatársait. De a gondoknál talán több az öröm, mert na­gyon szeretik, amit csi­nálnak, és néha nekik is jut valami műsoraik nép­szerűségéből. Például Pá­pai Lajost, a gyermek­osztály vezetőjét egy nyilvános vetélkedőn megszólította kisfiú: — A televíziós bácsinak olyan ismerős a hangja. Nem a Morzsi kutyának tetszik lenni a Futrinka utcaim#” Vajk Vera 3 SZIMULTÁN SZÁZ­At — Kínáljuk a 2161-est, 36 tengellyel Józsefnek! Gyors telefon, s máris érkezik a válasz: „Fogad­ja.” A rendelkező forgalmis­ta, Kovács III. György néhány gombot nyom le, egy hatalmas táblán fehér fénycsíkok gyulladnak ki, majd zöld jelzések, mu­tatva, szabad az út. — Minden vonatnak száma van — magyarázza. — A Budapest felé hala­dóknak páratlan, az innen indulóknak páros. Úgy is­merjük ezeket a számo­kat, mint családunk tag­jainak neveit, pedig itt Ferencben több százat kell naponta számon tar­tani, hiszen nálunk „ran­devúznak” a tiszán­ és a dunántúli tehervonatok, ide érkeznek és innen in­dulnak a nemzetköziek. S „mellékesen” személyfor­galmat is bonyolítunk. Naponta száz szerelvény robog keresztül. Nekem éppen egy személyszállító gyors okozta a legna­gyobb izgalmat. Tavaly egy éjszaka a szemem lát­tára siklott ki a gyéké­nyest gyors. A verejték kivert, míg megtudtam: nincs sérült, és én sem követtem el hibát, műsza­ki zavarok voltak. — Amikor hazamegyek, olyan kimerült vagyok, hogy az asszony szerint álmomban csapkodok, sokszor vonatszámokat mondok, utasításokat adok. A szabadságomat mindig külföldön töltöm, kihasználom szabadjegye­met. Mindenhova vonat­tal utazom. Bejártam már fél Európát. Legutóbb Innsbruckban voltam, az első, amit megláttam a pályaudvaron, egy vagon, rajta a felírás: Budapest Ferencváros. Berendi Tibor hobbyja, szenvedélye, hivatása a vasút. Harminc éve szol­gál, huszonöt éve itt, Fe­rencvárosban. Az ország legnagyobb rendezőpálya­udvarának állomásfőnöke váltótisztítóként kezdte. Fia, Péter érettségizett, most a Keletiben váltóőr. Azt vallja: csak abból le­het jó vasutas, aki min­den posztot végigjár. Míg „birodalmát” járjuk — 600 hold területen nyúj­tózkodik a Ferencvárosi pályaudvar, több mint 100 sínpáron robognak a vonatok —, munkamód­szeréről beszél. — A legfontosabb posz­tok vezetőivel naponta ér­tékeljük a­ munkát, s meghatározzuk a felada­tokat. Munkaerőhiány van, de nálunk a legki­sebb hibát sem lehet el­nézni. Szeretem az embe­reket, mindenki ismer, de ha kell, az elbocsátástól sem riadok vissza. Éppen most küldtünk el például egy embert, másodszor jött be részegen. Én nem akarok „jó”, főnök lenni, akit a lógósok, a részege­sek is szeretnek. Meghall­gatom mindenki vélemé­nyét, sőt, kérem a taná­csaikat, különösen a ré­giekét. Amikor azonban a végrehajtásról van szó, a vasútnál nem lehet vitat­kozni. Itt egy rossz moz­dulat és kész a szeren­csétlenség. — Az emberek sokszor erejükön felül vállalnak. Ma már többet is tudunk nekik adni, mint azelőtt. Jó a bértömeg-gazdálko­dás, csak még mernünk kell élni vele, így is a kü­lönböző pótlékokkal és a létszámhiányból adódó bérmegtakarításból egy­­egy embernek — termé­szetesen figyelembe véve, hogy ki mennyit és ho­gyan dolgozik — 500—800 forinttal többet tudunk adni havonta, mint egy évvel ezelőtt. Ha a mun­kaerőhiányt nem is szün­tettük meg, de a vándor­lást igen. — Ez pedig nagyon fon­tos — kapcsolódik a be­szélgetésbe Koos József térfelvigyázó. — Ha bár­mely gyárba bemegy egy segédmunkás, órák alatt megszokja az új környe­zetet, tud dolgozni. Ná­lunk ahhoz, hogy a nagy forgalomhoz alkalmaz­kodni tudjon, megtanul­jon a vágányok között baj nélkül közlekedni, kiis­merje magát, hónapokat vesz igénybe. A kocsiren­dező is szakmunkás. Ha elmegy egy közülük,­­hó­napokat vesztünk. Sajnos, most is kevés az ember, így ott kell segítenünk, ahol éppen szükség van rá. Én például váltót is kezelek. Nagy János naponta száz kilométert tesz meg gépével­­— mégis helyben marad, ő viszi a gurítóra a vagonokat, vonatokat rendez. — Látja, itt a mozdony­konyhában van szék, de én még nem ültem rajta — mondja. — Az öreg masina még jól szolgál, most is 63 szekeret (va­gont) húzunk, kétezer tonnával. Egy műszak alatt az öreg Szabó, a fű­tőm, negyven mázsa szén­nel eteti, leheli is ránk a több száz fokos hőséget, kintről, meg a hideg szél járja át az embert. Tíz­­tizenkét órán át nincs megállás, állandóan fi­gyelni kell. Nehezebb, mint kint vonalon, hiszen itt mindenütt emberek járnak a pályán. Sokan kérdezték már, miért nem megyek át Dieselre. Én már gőzössel vonulok nyugdíjba, velem örege­dett a gép. Ismerem Fe­rencvárost, mint a tenye­remet. Csengesi Kálmán vil­­lanygépével Győrből ér­kezett, harmincéves, ő másként vélekedik: — Ma már az áru sem ér rá utazni, a TEEM vo­natokat 80—100 kilométe­res sebességgel visszük. A villanygép és a gőz kö­zött legalább annyi a kü­lönbség, mint a kerékpár és az autó között. Egy igaz, a Diesel és a vil­lany is megköveteli, hogy az ember állandóan ta­nuljon, mert vezetni egy­szerűbb, de megérteni, ha valami zavar van, a bajra rájönni, sokkal nehezebb. A vasúton most jobb a pénz, mint bármikor volt. Mégis, miért nem jönnek az emberek? Én azt hi­szem, hogy a nagy vissza­tartó erő, a folyamatos üzem, a sok szolgálat, a szombat-vasárnapi mun­ka.­­ A nyugati gurítódomb irányítótornyában három régi vasutas, Herczeg 11. Gábor, Tihon István és Pásztor János dolgozik. Huszonnyolc irányba oszt­ják szét a vagonokat. Amikor a gurítódombra a mozdony felhúzza a ko­csikat, egy nagy táblán „banándugókkal” jelölik ki a vagonok útját. A gép ezt követően automatiku­san állítja a váltókat. 20—22 perc alatt a leg­hosszabb tehervonatot is „szétosztják”. A vagono­kat hidraulikus fékkel „fogják” meg, nagy szak­értelem kell ahhoz, hogy ismerve a kocsik tulaj­donságait, terhelését, ki­számolva, hogy milyen távolságot kell megtenni a vonatig, változtassák a fékezés erejét. Ha túl nagy erővel engedik el a vagont, összetörheti az előtte állót, nagy értékű áruk mehetnek veszendő­be. Ha meg túlságosan „megfogják”, erejét vesz­ti, jóval a vonat előtt áll meg — tolhatják az em­berek. A legs­zebb és a leg­veszély.­­ vasúti mun­ka, a saruzás. A vonathoz közelítő vagon elé a sínre illesztik a sarut, amely megállítja. Elég néhány másodpercet késni, a va­gon elviheti az embert is. Gulyás II. János szocia­lista brigádvezető a ke­zembe adja a sarut, pró­báljam rátenni a pályára. Nem megy. Pedig ők ez­zel a hétkilós vassal na­ponta kilométereket fut­nak, s így „menet köz­ben” kell rádobniuk a pá­lyára. Minden sarushoz négy vágány tartozik —■ magya­rázza. — De itt csak kö­zösen lehet dolgozni, ha látjuk, valakinek túl sok kocsija gurul, odaroha­nunk, segítünk, különö­sen a gyakorlatlanoknak. Kérdezi, hogy keresünk? Háromezren felül vittem haza az elmúlt hónapban is. A pénz megvan, de jó lenne már ezt a veszélyes foglalkozást száműzni. Ha halljuk, hogy valahol valami új van, elmegyünk megnézni. Voltunk az új szolnoki rendezőn is. Most olvastam, hogy a Szovjet­unióban már fotocellát alkalmaznak. Minden vá­gányban külön fék van, pontosan kiszámolják a vagon útját a szerelvény utolsó kocsijáig — nem kell saruzó. Reméljük, ne­lünk is lesz ilyen. Len­ne bőven munkánk más területen. A következő hónapok­ban a szakemberek sze­rint a forgalom tovább fokozódik, még nagyobb megterhelés hárul a vas­utasokra. Télen, amikor hó, a szél, a hideg embert és vasat dermeszt, is re­kordforgalom várható. Az ország legfontosabb ren­dezőpályaudvarán 1400 ember napi 200 ezer ton­nát mozgat. A legtöbben a szabad ég alatt dolgoz­nak. Készülnek a télre. S a sok gond ellenére is vállalták: a vasút vérke­ringésének e fontos köz­pontjában minden rend­ben lesz. S amit Ferencvárosban vállalnak, azt teljesítik is. Moldovan Tamás fotó: Gonda György

Next